Buddhista tanulmányok

Buddhista tanulmányok

Buddhista szigorlati tételek

2024. február 07. - Nagy Szabolcs 321

A TAN KAPUJA BUDDHISTA FŐISKOLA

(2023. januártól érvényes)

atankapuja_logo_kek_kocka-2.jpg
I. SZÓBELI VIZSGATÉTELEK


A záróvizsga értékelésében a szakdolgozat védése 2/3-ad részben, a buddhista szóbeli vizsga pedig 1/3- ad részben játszik szerepet.
A szóbeli vizsgán a két témakörből egy-egy tételt kell húzni. A vizsgán elsősorban a buddhizmussal kapcsolatos általános tájékozottságot és az összefüggések átlátásának képességét kívánja felmérni. A zárójelbe tett kulcsszavak csupán eligazító jellegűek, így az adott tételek kifejtése és megbeszélése során a témába vágó egyéb kérdések is felmerülhetnek.

(A) A BUDDHIZMUS TÖRTÉNETE, ISKOLÁI ÉS ALAPGYAKORLATAI
1. A Buddha és kora. A Buddha élete, tanítványai és kortársai; a Szangha megalapítása; a Buddha korának társadalma; nézetek arról, mikoris élt a Buddha; a Buddha néhány fontosabb beszéde [szutta].

2. A hínajána buddhizmus iskolái. A „hínajána” kifejezés jelentése és eredete; a buddhista zsinatok története; a théraváda, szarvásztiváda, szautrántika, pudgalaváda és egyéb hínajána iskolák; a páli és szanszkritnyelvű kánonok; néhány posztkanonikus mű.

3. A mahájána buddhizmus iskolái. A „mahájána” kifejezés jelentése és eredete; a mahájána kialakulásának története; a legfontosabb mahájána szútrák; a mahájána főbb iskolái – Virágfüzér, T’ien T’ai, Tiszta Föld, cs’an/zen irányzatok; filozófiai iskolák: madhjamaka, jógácsára, tathágatagarbha,– és azok főbb képviselői.

4. A vadzsrajána buddhizmus iskolái. A „tantrajána” és „vadzsrajána” kifejezések jelentése; a vadzsrajána buddhizmus eredete; mahásziddhák, a legfontosabb tantrikus szövegek; a kínai, japán és tibeti vadzsrajána iskolák – pl. csen-jen, shin-gon, nyingmapa, szakjapa, kagyüpa, gelugpa – és azok főbb képviselői.

5. A buddhista meditációk. A meditáció két alaptípusa: szamatha/samatha és vipasszaná/vipasjaná; szatipatthána, szamádhi, dzshána/dhjána, bhávaná; a théraváda gyakorlatai; a mahájána meditációk; a vadzsrajána módszerei.

6. Buddhista szertartások és rítusok. Menedékvétel; szerzetessé avatás; upószatha ünnepnapok; a vészákh jelentősége; a paritták, púdzsák: mantrák, dháraník, szádhanák: mandalák, mudrák, szertartások eszközei.

(B) A BUDDHIZMUS ALAPJAI: SZÍLA, ÖSVÉNYEK SZINTJEI ÉS A BUDDHISTA FILOZÓFIÁK
1. A buddhizmus etikája. Az erkölcs helye és szerepe a buddhista gyakorlásban; az öt/nyolc/tíz erkölcsi alapelv; az erkölcs és a fegyelmi szabályok; a fegyelmi vétségek fajtái a Vinaja szerint.

2. Ösvények és szintek. (a hallgató által választható):

  • théraváda: szíla, szamádhi, pannyá, hit és tudás; tudás [nyána] és bölcsesség [pannyá]; a megvilágosodottak típusai: arija puggala – a négy nemes ember, az arahat, a paccsékabuddha és a szammászambuddha.
  • mahájána: bódhiszattva – a 3 bódhicsitta ösvénye: szándék-bódhicsitta, a négy mérhetetlen; bódhicsitta a cselekvésben: a páramiták ösvénye, upája (karuná) és pradnyá, hit és tudás, erény és tudásfelhalmozás; végső bódhicsitta: két üresség; a megvalósítás szintjei: a bhúmik; a két nirvána; a Tiszta Földek, a Három Test.
  • tantrajána/vadzsrajána: eredmény-ösvény, a beavatás; a felépítés és beteljesedés jógái, a tantrák négy szintje: krijá, csarjá, jóga és anuttara tantrák; az „atya” és az „anya” tantrák, mahámudrá.

3. A Buddha Tana. A négy nemes igazság és a nemes nyolcrétű ösvény; az öt halmaz, a dhátuk és ájatanák; a függő keletkezés; a karma; a létforgatag, valóság három ismertető jegye és a nirvána stb.

4. A hínajána abhidhamma-tana. Mi az „abhidhamma”; a valóság plurális felfogása: a dhammák; a dhammák osztályozásának szempontjai (rúpa, csitta, csétasziká, nibbána); szvabháva és laksana; a két igazság: látszat és valóság; szarvásztiváda: a dharmák aktualitása és potencialitása; szautrántika: a pillanatnyiság tana.

5. A mahájána valóság szemlélete. A két igazság tana: az üresség és a tudat; látszat és valóság: dharma és dharmatá, lókadhátu és dharmadhátu, rúpakája és dharmakája; szamszára és nirvána; a „kettős igazságok”, a különböző mahájána iskolák szerint.

6. A jógácsára és madhjamaka filozófiája. A jógácsára filozófiája: Vaszubandhu; a jógácsára, csittamátra, vidnyaptimátra és vidnyánaváda jelentései; a triszvabháva és trilaksana; a kettős igazság; az álajavidnyána és a nyolcféle tudat; a megvilágosodás útja. A madhjamaka filozófiája: Nágárdzsuna; a középút jelentései; a függő keletkezés, a lét és nemlét, valamint az üresség fogalmai; pudgala-nairátmja és dharma-nairátmja; csatuskóti; prapanycsa, vikalpa, pradnyapti; szvabháva és szvalaksana; a „kettős igazság”; prászangika és szvátantrika.

 

II. IRODALOMJEGYZÉK A BUDDHISTA SZIGORLATHOZ

Az itt megadott irodalom csupán tájékoztató jellegű, amelyből mindenki maga válogathatja össze azokat a műveket, amelyekből az egyes témakörökhöz felkészül és amelyek a vizsgán számon kérhetők. A lista nem „teljes”, így más írásokkal kiegészíthető. [A nehezen beszerezhető könyvek és más oktatási segédanyagok elérését megkönnyítendő, a felsorolt irodalom kiemelt részét, a tanárok által leginkább ajánlott műveket az érintett hallgatók számára elérhetővé tesszük az elektronikus tanulmányi rendszerben (Moodle, e-learning)]


A BUDDHA TANÍTÁSA
Források
1. A buddhizmus alaptanításai. A Tan Kapuja Buddhista Főiskola jegyzete, 1994 (Fordította: Takács László)
2. A létesülés gyökere. A Mūlapariyāya Sutta szövege és kommentárjai. Bp., (Szerkesztette: Bhikkhu Bodhi)
3. A vallomás szavai. A korai buddhizmus szerzetesi szabályzata. Bp., 1994 (Ford: Farkas László)
4. Brahmajāla Sutta. A nézetek mindent felölelő hálója. Bp., 1995 (Szerk: Bhikkhu Bodhi)
5. Buddha beszédei. Bp., 1989 (Ford: Vekerdi József)
6. Dhammapada – Az erény útja. Bp., 1994 (Ford: Fórizs László)
7. Dhammapada. A Tan ösvénye. Bp., 1999 (Ford: Vekerdi József)
8. Dzsátakák. Buddhista születésregék. Bp., 1998 (Ford: Vekerdi József)
9. Khuddakapāþha. Rövid szövegek a Buddha beszédeiből. A Tan kapuja Buddhista Főiskola jegyzete, 1998 (Ford: Porosz Tibor)
10. Satipaṭṭhāna. A buddhista meditáció szíve. Bp., 1994 (Szerk: Nyanaponika Thera)

Másodlagos irodalom
1. Bodhi, Bhikkhu: Nemes Nyolcrétű Ösvény. Bp., 1993
2. Lénard Jenő: Dhammó. Bevezetés a Buddhó tanába. I-II. Bp., 1912-13
3. Porosz Tibor: A buddhista filozófia kialakulása és fejlődése a théraváda irányzatban. Bp., 2000
4. Schmidt József: Buddha élete, tana és egyháza. Bp., 1995
5. Suriyabongs-Nyanatiloka-Nyanaponika: Bevezetés a buddhizmusba. Bp., 2000
6. Análajó: Szatipatthána – A megvalósítás egyenes útja (fordította Tóth Zsuzsanna), TKBF, 2007

A HÍNAJÁNA BUDDHIZMUS ISKOLÁI ÉS FILOZÓFIÁJA
Források
1. Anuruddhācariya: A Felsőbb Tan foglalata. A Tan Kapuja Buddhista Főiskola jegyzete. 1997 (Fordította: Porosz Tibor)
2. U Pandita, Sayadaw: Még ebben az életben (fordította: Schütz J. István), Buddhista Vipassana Alapítvány – A Tan Kapuja Buddhista Egyház, 2010

Másodlagos irodalom
1. Govinda, Anagarika: A korai buddhista filozófia lélektani attitűdje. Bp., 1992
2. Porosz Tibor: A buddhista filozófia kialakulása és fejlődése a théraváda irányzatban. Bp., 2000
3. Skilton, A.: A buddhizmus rövid története. Bp., 1997
4. Szumédhó, Ácsán: Csittavivéka. A csöndes tudat tanítása. Bp., 2000
5. Szumédhó, Ácsán: Így van ez – A valóság természete (fordította Tóth Zsuzsanna), Buddhapada Alapítvány, 2004
6. Szucsittó, Ácsán: Buddhista meditáció, Buddhapada Alapítvány, 2007

A MAHÁJÁNA BUDDHIZMUS ISKOLÁI ÉS FILOZÓFIÁJA
Források
1. Buddhista logika. Történelem és kultúra, 12. füzet. Bp., 1995
2. Folyik a híd. Zen/csan-buddhista anekdótakincs. Bp., 1990 (Ford: Terebess Gábor)
3. Gyémánt áttörés. A Gyémántvágó Szútra és magyarázatai. Bp., 2000 (Ford: Agócs Tamás)
4. Gyémánt szútra. [= Gyémánt szútra; Meditációs szútra Amitájuszról; rövidebb és hosszabb Boldogság Föld szútra; részlet az Avatamszaka szútrából; a hoszabb és a rövidebb Szív szútra]. Bp., 1998 (Ford: Bánfalvi András)
5. A jógácsára filozófiája. Bp., 1997 (Ford: Takács László)
6. Kapujanincs Átjáró. Kínai csan-buddhista példázatok. Bp., 1987 (Ford: Miklós Pál)
7. Kínai buddhista filozófia. Történelem és kultúra, 10. füzet. Bp., 1994 (Ford: Tőkei Ferenc)
8. Lótusz szútra. Bp., 1995 (Ford: Porosz Tibor)
9. Nágárdzsuna. A mahájána buddhizmus mestere. Bp., 1997 (Ford: Fehér Judit)
10. Nāgārjuna: Hetven strófa az ürességről. (Kézirat a könyvtárban).
11. Sza-Szkja Pandita: A bölcsesség kincsestára. Bp., 1984 (Ford: Tandori Dezső)
12. Szív szútra – Lankávatára szútra. Bp., 2001 (Ford: Bánfalvi András; Migray Emőd)
13. Tibeti buddhista filozófia. Történelem és kultúra, 11. füzet. Bp., 1994
14. Vimalakirti szútra – Lótusz szútra. Bp., 2000 (Ford: Kertész Éva; Porosz Tibor)

Másodlagos irodalom
1. Agócs Tamás: A megvilágosodáshoz vezető út állomásai. (Bevezetés).In: Tibeti buddhista filozófia. Történelem és kultúra, 11. füzet. Bp., 1994
2. Agócs Tamás: Az éntelenség logikai bizonyítása. (Bevezetés). In: Buddhista logika. Történelem és kultúra, 12. füzet. Bp., 1995
3. Agócs Tamás: Buddhista ismeretelmélet. A Tan Kapuja Buddhista Főiskola jegyzete, 1996
4. Conze, E.: A buddhizmus rövid története. 2000
5. Csikó, Komacu: A békéhez vezető út. Bp., 1999
6. Fajcsák Györgyi: A kínai buddhizmus művészete a 10-19. században. A buddhizmus művészete 1. Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum, Bp., 1994
7. Fehér Judit: A buddhista középút filozófiája. (Bevezetés). In: Tibetibuddhista filozófia. Történelem és kultúra, 11. füzet. Bp., 1994
8. Fehér Judit: A korai madhjamaka buddhista logika és előzményei.(Bevezetés). In: Buddhista logika. Történelem és kultúra, 12. füzet. Bp.,1995
9. Fehér Judit: Nágárdzsuna. A mahájána buddhizmus mestere. Bp., 1997(Bevezetés)
10. Hamar Imre: A „csak-tudat” buddhista iskola tantételei. (Bevezetés).In: Tibeti buddhista filozófia. Történelem és kultúra, 11. füzet. Bp., 1994
11. Hamar Imre: A „csak-tudatosság” logikai bizonyítása. (Bevezetés). In: Buddhista logika. Történelem és kultúra, 12. füzet. Bp., 1995
12. Hamar Imre: Kínai buddhizmus a középkorban. Történelem és kultúra,15.füzet. Bp., 1998
13. Hamar Imre: A kínai buddhizmus története. (Kézirat a könyvtárban).
14. Horváth Z. Zoltán: A buddhista ismeretelmélet egyik részterülete: a következtetések tana. (Bevezetés). In: Buddhista logika. Történelem és kultúra, 12. füzet. Bp., 1995
15. Janits Judit-Hetényi Ernő: A japán shingon iskola ezotérikus tanai. Buddhista Misszió, Bp., 1987 (Ryūjun Tajima munkája alapján)
16. Kelényi Béla-Vinkovics Judit: Tibeti és mongol buddhistatekercsképek. A buddhizmus művészete 2. Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum, Bp., 1995
17. Miklós Pál: A zen és a művészet. Bp., 1978
18. Porosz Tibor: Lótusz szútra. Bp., 1995 (Bevezetés és magyarázatok)
19. Serab Gyalcen Amipa Láma: A lótusz megnyitása. Bp., 1990
20. Skilton, A.: A buddhizmus rövid története. Bp., 1997
21. Somogyvári Zsolt: A tantrikus buddhizmus. (Bevezetés). In: „Vászonruhám, akár az égő parázs…”. Válogatás Milarepa dalaiból. Bp.,1997
22. Szöpa, Lhündrup: Tibeti buddhizmus első kézből. I. Bp., 1995
23. Takács László: A jógácsára filozófiája. Bp., 1997 (Bevezetés)
24. Tenzin Gyatso (a XIV. Dalai Láma): Tibeti buddhizmus – kulcs a középső úthoz. Bp., 1992
25. Tibeti tanítók titkos tanításai. [Evans-Wentz, W.Y]. Bp., 1994
26. Tsultrim, Khenpo-Hookham, S.: A buddhista ürességmeditációfokozatai. Bp., 1997
27. Varsányi György: A csan buddhizmus története. Bp., Buddhista Misszió, 1984
28. Watts, A.: A zen útja. Bp., 1997

IDEGEN NYELVŰ AJÁNLOTT IRODALOM
1. Anacker, St.: Seven Works of Vasubandhu. The Buddhist Psychological Doctor. Delhi, 1994
2. Batchelor, St.: A Guide to the Bodhisattva’s Way of Live. (Sāntideva: Bodhicaryāvatāra). Dharamsala, 1979
3. Chang, Garma C.C.: A Treasury of Mahāyāna-Sūtras. Selections from theMahā-ratnakūtaSūtra. Pennsylvania–London, 1983
4. Conze, E.: Buddhism, its Essence and Development. Oxford, 1953
5. Conze, E.: Der Buddhismus. Wesen und Entwicklung. Stuttgart, 1953
6. Conze, E.: Buddhist Texts Through the Ages. Oxford, 1954
7. Conze, E.: The Short Prajñāpāramitā Texts. London, 1973
8. Cowell, E.B.: Buddhist Mahayana Texts. Delhi, 1990
9. Dutt, N.: Mahayana Buddhism Calcutta, 1976
10. Emmerick, R.E.: The Sūtra of Golden Light. London, 1970
11. Frauwallner, E.: Die Philosophie des Buddhismus. Berlin, 1958
12. Gampopa: The Jewel Ornament of Liberation. London, 1959
13. Gampopa: Juwelenschmuck der geistigen Befreiung. München, 1989
14. Hirakawa, A.: A History of Indian Buddhism. Delhi, 1993
15. Hurvitz, I.: Scripture of the Lotus Blossom of the Fine Dharma. NewYork, 1976
16. Kalupahana, D.J.: Mūlamadhyamakakārikā of Nāgārjuna. The Philosophy of the Middle Way. Delhi, 1991
17. Kalupahana, D.J.: A History of Buddhist Philosophy. Continuities and Discontinuities. Honolulu, 1992
18. Mehlig, J.: Weisheit des alten Indien. Band 2., Buddhistische Texte.München, 1987
19. Schumann, H.W.: Buddhism. An Outline of Its Teachings and Schools. Wheaton, 1973
20. Schumann, H.W.: Mahāyāna-Buddhismus. München, 1990
21. Singh, A.: The Sautrāntika Analytical Philosophy. Delhi, 1995
22. Snellgrove, D.: Indo-Tibetan Buddhism. Boston, 1987
23. Suzuki, D.T.: Manual of Zen Buddhism. New York, 1960
24. Suzuki, D.T.: The Lankavatara Sutra. Boulder, Colorado, 1978
25. Suzuki, D. T.: Studies in the Lankavatara Sutra. New Delhi, 1998
26. Stcherbatsky, Th.: Buddhist Logic. Delhi, 1993
27. Steinkellner, E.: Śāntideva: Eintritt in das Leben zur Erleuchtung (Bodhicaryāvatāra). Düsseldorf, 1981
28. Thurman, R.A.F.: The Holy Teaching of Vimalakårti. Delhi, 1991
29. Warder, A.K.: Indian buddhism. Delhi, 1980
30. Watanabe, F.: Philosophy and its Development in the Nikāyas and Abhidhamma. Delhi, 1983
31. Willemen-Dessein-Cox: Sarvāstivāda Buddhist Scholasticism. Leiden/New York/Köln, 1980
32. Williams, P.: Mahāyāna Buddhism. London, 1989
33. Winternitz, M.: Der Mahayana-buddhismus nach Sanskrit- und Prakrittexten. Tübingen, 1930

István Herdt - A Doxography of Buddhist Views on Time in the Light of Analytic Metaphysics

"Only a small proportion of the ocean of Buddhist philosophical texts that appeared since the Buddha (cca. 5th century BCE), deals with time specifically. In this essay we will go through six stages of classical Buddhist thought and examine their metaphysical claims regarding time."

buddha-weekly-buddha-universe-dreamstime_l_140887052-buddhism.jpg 

Dharma Gate Buddhist University

A Doxography of Buddhist Views on Time in the Light of Analytic Metaphysics

 

Master Thesis

Supervisor: György Balikó

Written by: István Herdt

Budapest

2023

 

CONTENTS

1. Introduction
2. The concept of time in the Suttas and in Theravāda Abhidhamma
3. Reflections on the views of the Sarvāstivāda school
4. Time according to Nāgārjuna and McTaggart
5. Sēngzhào's Paradoxical View on Time and Change
6. Dōgen Zen Master and the Uji
7. Longchenpa's fourth time
8. Conclusions

References

 

 

1. Introduction

That the heart of philosophy is metaphysics is a defensible claim. One of the issues in metaphysics is the question of time. Thus almost every philosophical school has its own particular interpretation of time, although often it does not appear explicitly, but only as an underground stream that shows up sometimes here and there, in the context of other philosophical topics. In this essay we try to examine and compare the thoughts – with regard to time – of two metaphysical traditions, namely Buddhism[1] and analytic philosophy. We will not compare them in a strict sense, given that the original goal of this paper is the examination of the diversity of Buddhist philosophical views on time. But we have chosen a branch of Western philosophy, analytic metaphysics, as the tool for this examination. The reason behind that is threefold. Firstly, the conceptual framework of this philosophical tradition is perhaps easier to grasp; secondly, analytical metaphysics of time is also fascinating even in itself, and thirdly, that it is also exciting to compare philosophical approaches so far apart in time and space, and to examine one in the light of the other.

This would be fine, but the question may arise: why not examine analytic views of time in the light of Buddhist philosophy? In response, it could be said that because analytic philosophy of time is embedded in the conceptual–methodological fabric of Western philosophy, it is in this environment that the framework and conditions for such philosophical investigations are found. On the other hand, Buddhist philosophy is not embedded in a framework in a similar way. Yes it is – the objection might come – because Buddhist philosophy was born in a Hindu context. And that is true, but it has grown beyond that, outgrowing its own former inertial frame of reference to become a philosophy of equal magnitude and importance to the Taoist, Confucian, Hindu and Muslim philosophical traditions. These, in turn, do not have a shared (say, oriental) philosophical base, but if one deals with their philosophy, one does so via the methods and concepts of Western philosophy.

Now, time itself is not a central issue in Buddhist philosophy. Buddhism – like Christianity or Stoicism – is a soteriological teaching with a philosophical literature that fills whole libraries. Only a small proportion of the ocean of Buddhist philosophical texts that appeared since the Buddha (cca. 5th century BCE), deals with time specifically. In this essay we will go through six stages of classical Buddhist thought and examine their metaphysical claims regarding time.

 

Our tool of investigation, as mentioned above, will therefore be 20th and 21st century analytic metaphysics. It's better if first we are familiarizing ourselves with that. It started with Kant and Hegel. German idealism and especially Hegel and his system of thought acquired a great reputation, which trespassed the borders of Prussia and reached British shores with Thomas Hill Green and others in the third quarter of the 19th century.[2] Green was an influential teacher of philosophy, and his pupils, F.H. Bradley and Bernard Bosanquet enhanced the thoughts of German idealism, especially Hegel's, and interpreted them in their own particular way.[3] They are regarded in the history of philosophy as the greatest thinkers of the school of British Idealism.[4] They were respected by many, including J.M.E. McTaggart, also a Hegelian,[5] who built a detailed and sophisticated metaphysical view which he expounded in his two-volume magnum opus, The Nature of Existence in 1921 and 1927 (first and second volume respectively). But even before this work was published, he wrote an article in 1908 for the journal Mind entitled The Unreality of Time, which is still his most famous and most quoted work. This article has been widely quoted in analytical circles, throughout the twentieth century and up to the present day. It is interesting to note that analytic philosophy emerged in opposition to the very school to which McTaggart belonged,[6] yet his theory became popular amongst analytic philosophers. More precisely, it was not the theory itself that became popular, but rather the vocabulary, as we will see below. Let us take a glance now at McTaggart's philosophy of time and the concepts he used.

He was exposing his argumentation mainly in his above-mentioned works. In his article he starts with distinguishing two aspects of our perception of time. One of them describes an event as future, present or past – where the observer's constant 'now' is emphasised, which is dynamic and its direction of progress is towards the future. He calls the sequence of events along this process 'A-series'. The other aspect is the B-series, where the events are positioned in relation to each other in the earlier-later relation. But McTaggart argues that both our perceptions of time are illusory, because these series cannot really exist. He starts his argumentation with the assertion that change is essential to the existence of time.[7] In a world without change there would be no time either. Yet in the B-series change takes place in the form of an event ceasing to be an event, while a new event is forming – but that cannot be, since an event always remains an event. The same is true for the sequence of moments following each other, if we assume that time exists this way. These moments cannot cease to be a moment or transform into each other, thus change is not possible. There is only one way by which change is possible with regard to events (or moments), and that is from the perspective of the A-series, namely that a thing is getting closer in the future and getting further away in the past. So, any change would only be a change in the characteristics of the events due to their presence in the A-series. Thus change cannot be in the B-series, even though the earlier-later dichotomy surmises temporality. Consequently, there can be no B-series where there is no A-series, because without that there is no change, and therefore no time. The unchanging sequence of timeless events is the C-series, where the events, like days in a calendar, follow one another in a certain order, but this order does not require the presupposition of time or change any more than the order of the letters of the alphabet.[8] McTaggart further argues that the origin of the B-series is the combination of A- and C-series, and therefore it is sufficient to disprove the existence of A-series (past, present and future). He is doing that the following way:

On the one hand, if being present means that something simultaneous with its assertion, being future is later than its assertion, and being past is earlier than that, that implies that time would also exist independently of the A-series, which we have already seen that cannot be true. Otherwise, if being present, past, and future are temporal characteristics belonging to the A-series, than only one of them can be true for an event (or moment), the other two must be outside of the time series. Why? Because if we attribute such a temporal characteristic to an event, we would have to attribute the other two to it at the same time (and there can only be one at a time, it is impossible that something is past and future at the same time). If we attribute to it only one, e.g. 'the meeting tomorrow is in the future, but tomorrow it will be in the present and the day after tomorrow it will be past', then we see that we have set up another (imaginary) A-series,[9] but the present moment (and the A-series with it) in McTaggart's sense is objective,[10] and we cannot move it arbitrarily – or we can, actually, but it will be only our imagination, not the real, metaphysical present of the A-series. So it cannot be true to say that we are in the past from the perspective of tomorrow's meeting, because this past (depicting today or the present moment as past) is fictional, and the real past is not this, but yesterday (or the previous moment). This objectivity also makes it impossible for an event to have all three characteristics at the same time, since it cannot be past, present and future at the same time. The assumption of the A-series is therefore self-contradictory and thus the A-series cannot exist. Consequently, neither change nor time ultimately exists, and what we experience, the passage of time, is an illusion.

We should also note here that – obviously – McTaggart was not the first philosopher who denied the existence of time, it was quite a general view in British Idealism, Bradley and Bosanquet were also time-deniers.[11] We just outlined the arguments here, the series A, B and C are the ones that important for us, because these are the basic concepts that were used in the English-speaking world by many philosophers later.

With philosophers like Bertrand Russell, G.E. Moore and C.D. Broad a new, time-realist generation appeared, who claimed that time does exist, but that raises more questions: Does the present move? Which series exist, A or B? etc. One time-realist view is eternalism, also known as the B-theory. Bertrand Russel held this view, he claims that a proposition is either false or true, and it is always like that. In other words, a proposition (all of them) has an unchanging truth value. Some of our propositions seemingly change their truth value depending of the time of their utterance – for instance 'The cat is sleeping on the chair.' But if the date and time of this statement is indicated, than the truth value does not change. According to this view of time, there is no A-series (pastness, presentness, and futurity), only earlier and later, that is the B-series.[12] C.D. Broad's argumentation follows a similar line[13] to Russell's: in propositions like 'The cat is sleeping on the chair,' in ordinary speech we omit the words or phrase referring to time, but it is understood and assumed (e.g. 'now', or 'at this and this particular moment'). There are also statements, whose truth value is completely independent of time, e.g. 2+2=4, and there are statements which, whenever they are stated, they have unchanging truth value, because they refer to the occurrence of their content in time. Broad gives an example of the latter:  “Whenever it rains, and I am out without my umbrella, I get wet.”[14] [15] Starting from such a linguistic basis (that a true statement should always be true) was reasoned that the B-series should exist.[16] As we have seen, McTaggart said that any change must be in the A-series. Contrary to this, Russell and Broad argued that there can be change in B-series (especially since the A-series doesn't exist), but it is not the events that change. Because the event is the change itself, in which certain things lose certain qualities and acquire new ones. This is change, and it manifests itself in the variety and replacement of the characteristics of things, not in the "change" of events.[17] Russell thought that change is when an object has different attributes in different times.[18] An apple can be yellow on Monday, than brown on Sunday.[19] According to B-theory eternalism, in addition to the three spatial dimensions, the fourth is time,[20] and that wherever things are located in these four dimensions, they are equally real.[21] Just as 'here' is not a metaphysically special place, neither does 'now' have an ontologically privileged status.[22] Things extend not only through space but through time too, and when we see something at a certain time, we just see 'a slice' from its whole being.[23]

There is also an A-theory view of time, that claims that the A-series is real, therefore we are using the words past, present and future correctly – in the sense that there is ontological difference between the three. Maybe the purest form of A-theory is presentism. According to presentism, only present things exist really. There is no hidden realm of the universe where future things await or past things are stored.[24] Of course we mean something when we say past or future, but the presentist does not refer to them as a certain part of spacetime, but as a set of certain propositions.[25] The present is the only time that exists, past and future exist only conceptually.

A different A-theory view is called the growing block theory. C.D. Broad introduced this idea first in 1923. He – and many others after him – claimed that the past and the present are what really exist, only the future has no real existence. With each present moment, another batch of existents is added to the sum of existents.[26] The present things had no pre-existence before,[27] they appear from nothingness. They have no ontological status whatsoever, before their formation – in this he agrees with presentism, but the latter rejects the existence of the past. The reason for accepting the existence of the past, Broad argues, is that there is a difference between change when something future becomes present and change when present becomes past. In the former case, change is not a literal change, since for a change to take place, the thing undergoing the change must exist both before and after the change. In the future, on the other hand, there are no things at all, so it is absolute becoming, in his words. But in the case of things going from present to past, the change is literal and things continue to exist as past things.[28] [29]

The third kind of A-theory is actually a view that combines A- and B-series, and that is the Moving Spotlight theory. It says that just like in B-theory, past and future things exist too, but the present has a distinguished ontological status for it illuminates a certain part of the spacetime-universe, and that is what we perceive as present. This speck of light then moves on to other things later, what we call the future, and the past is the group of things (beings, events, objects, thoughts, etc.) that were once illuminated.

After this brief summary of analytic views[30] on time we might start to examine their Buddhist counterparts.

 

2. The concept of time in the Suttas and in Theravāda Abhidhamma

If we proceed chronologically in the history of Buddhist thought, the first unit to be examined is the Pāli Canon, which is the set of canonized Pāli texts preserved by the Theravāda school. The Pāli Canon contains what are most likely the oldest accounts we have of early Buddhism and of the Buddha himself.[31] Within this collection of the Buddha's teachings, the first text in the Sutta Piṭaka is the Brahmajāla Sutta, in which the Buddha lists 62 erroneous metaphysical views. These views cover in principle all the metaphysical views[32] that could ever be conceived,[33] but none of them speaks about time specifically. However, the first four places contain views that deny change. These are called sassatavāda, or eternalism,[34] that is not to be confused with the eternalism of modern analytic philosophy. For eternalism here means that the soul and the world are an unmoving unity and that change is illusory.[35] The commentary literature equates this view with Advaita Vedānta[36] and its vivartavāda (lit. the teaching of illusion or modification) doctrine, that states that change is merely an illusion, caused by ignorance.[37] This being a false view, the Buddha's standpoint therefore must be the opposite of this, namely that change is real. It is not very surprising, for we know that it is a fundamental Buddhist teaching that impermanence (anicca) is one of the three characteristics of the world – the other two being unsatisfactoriness (dukkha) and essencelessness (anattā).  Believing in the reality of change indicates a dynamic time-realist view, at least that much we can certainly claim by studying the suttas. There is no philosophical discussion about the existence or non-existence of time, or past and future in the Sutta Piṭaka. The Buddha speaks about time in completely ordinary language, always emphasising the importance of the present. This is, in fact, the normal, ordinary, dynamic conception of time, where time flows from the future, through the present, to the past. This is the dynamic view of time as we use it in speaking about time, A- and B-series together. In our everyday life, we think of both as real attributes of time,[38] and we have a handy conceptual toolbox to help us navigate on these two planes of time. This natural view of impermanence in the Buddhist teaching is not based on philosophical considerations but on experience of the ever-changing nature of the world.[39]

The doctrinal importance of change, however, gave way for subsequent Buddhist thinkers to develop a more elaborated view on time: the theory of momentariness (khaṇikavāda). This view became more refined in the Abhidhamma – that is the itemized exposition of the Buddha's teaching in lists and definitions – and its commentarial literature. The doctrine of momentariness divides time into separate, tiny parts, which, as they are formed, disappear, giving way to a causally successive one. It is a series of these moments – khaṇa in Pāli – that we perceive as "flowing" time.[40] But only the present khaṇa is real, the moments of the past and future are non-existent.[41] Because past by definition designates something that is already passed, ended, and we use future for things did not come yet.[42] A thing cannot be existent and ended or existent and not-yet-come in the same time, so past does not exist, neither does future. These divisions of time cannot really exist, for if they existed in the same way as the present, we would not be able to distinguish them.[43] So goes the argument. The Theravāda view is entirely consistent with the modern presentist claim that to exist in the present is to be real.[44] What "was" or "will be" cannot be called existent.[45] Unlike modern presentism, however, in Theravāda Buddhist philosophy of time there is no problem in postulating a relation between past and present or present and future – that is, existing and non-existing. This is constantly seen in Anglo-Saxon discourse on time as a problem of language, especially in the case of presentism. How can we make true claims about the past or the future if they do not exist? In contrast, the question of time in early Buddhist thought is closely connected to the question of sabhāva, or intrinsic nature. According to the Theravāda tradition, the ultimate building blocks of reality are the dhammas – these are phenomena that appear for one khaṇa, then disappear, giving way to the next set of causally subsequent dhammas. Now, only dhammas have this intrinsic nature, and therefore they exist ultimately, everything else exists only conventionally.[46] Sabhāva, however, lives for only one moment, and after its time it ceases to exist, together with its dhamma.[47] This also gives us a picture of a dynamic time, and this view of momentariness can be equated with a presentist view, that states the same propositions.[48] Thus, dhammas of the past and of the future are completely non-existent,[49] just like past and future themselves – there is not even a past or a future that is empty of dhammas, like empty containers. The words past and future are useful conventional concepts, but beyond that, they don't have any existence.[50] In western philosophy, this is called the reductionist or relationist view of time.[51] According to reductionism, time and space don't exist in themselves, they are just relations: there are spatial distances amongst material things, and temporal distances amongst events.[52] There is no separate entity we can point to as time (or space), only relations. Here, time is not a being that enables change, on the contrary, change plays the fundamental role, it's just that we tend to imagine time into change, because of its practical uses.[53] None of the Buddhist schools accept substantivism, meaning that time exists as a separate entity that contains things.[54] Thus the dhammas of the present are the only reality according to the Theravāda view, and they are in constant motion[55] from the non-real future towards the non-real past,[56] but without any pre-existence and afterlife,[57] due to the momentary nature of sabhāva. Only one dhamma has a non-momentary sabhāva, and that is nibbāna. Nibbāna's intrinsic nature is without becoming, change or destruction, so nibbāna – enlightenment – is timeless.[58] That's why the post-canonical Pāli text, the Milinda-pañhā states that time does not exist for the enlightened.[59]

It can certainly be said that Theravāda has always taken a presentist stance, partly as an imprint of the debates with the Sarvastivāda school (see later) and partly because Buddhist teachings place great importance on the present moment, and this is reflected in the metaphysical prominence of the present moment.

 

3. Reflections on the views of the Sarvāstivāda school

The Sarvāstivāda school was present in northern India from about the 3rd century BCE and was the dominant Buddhist denomination in the region until the 7th century CE.[60] The name means "the doctrine of everything exists." Perhaps their case is the only one in the history of Buddhism where the doctrinal distinctiveness of a school is derived from their view of time. The Sarvāstivāda school had a well-developed and rich Abhidharmic literature, of which the doctrine of everything exists (sarvaṃ asti) was an important part. This "everything" in their case meant past and future dharmas. The Sanskrit word dharma is equivalent to dhamma in Pāli and is the collective name for the types of phenomena classified in different aspects by Abhidhamma[61] and Abhidharma.[62] There are 75 such dharmas according to the Sarvāstivāda Abhidharma, with concepts such as color, sleep, desire, diligence, or space, just as in the Theravāda.[63] But time as a separate entity is not found in the Sarvāstivāda Abhidharma either. It is important to note that the Sarvāstivāda also maintains a relational understanding of time, it does not posit a separate existence for time as a substantivist would do.[64] However, the past and future dharmas do exist. The dharmas are the real existents. The Sarvāstivāda Abhidharma distinguishes between two kinds of existence: objective (or material, real) existence (dravyasat), which only dharmas have, and conceptual existence (prajñaptisat), which all other things in the world have, meaning everything that are composed of dharmas – in fact, everything that is not an individual dharma.[65] Now every dharma has svabhāva,[66] that is, intrinsic nature – moreover, only the dharmas have such an intrinsic nature. This intrinsic nature is independent of time (unlike in Theravāda), so both past and future dharmas have it. But time is not a dharma, so it could exist as a mere conceptual construct (prajñaptisat). However, if the dharmas of past and future are real, then for the doctrine of the three times (traikālyavāda) do not actually need the past and future themselves to exist as an entity.

Because of their postulation of the existence of past and future phenomena, their view is therefore akin to eternalism of analytic metaphysics, which holds the existence of the B-series to be real. Where did this idea come from? Presumably from thinking about the functioning of karma,[67] according to which if an action has a consequence, or, to use a phrase preferred in Buddhist literature, a fruit, and the action is in the past but the fruit is in the future, it is not possible for the cause to be non-existent once the effect exists, since the latter cannot arise from the non-existent – and the same is true with regard to the future. The presentism of the Theravāda school (and most of the early Buddhist schools) held to the non-existence of future and past, and rejecting this seemingly obvious argument, they explained the workings of karma in a different way. That is the seed theory, according to which actions leave certain seeds, or imprints, in the stream of consciousness, which transmit the information to the dharma that follows them in the next moment and then to the one after them, and so on, until the action can have its effect when the constellation of conditions are right.[68] But the question may arise, if we accept the doctrine of the three times, what is the difference between the three times? If past and a future exist too, why can we only act in the present, what differentiates it? This question, which was also asked by other Buddhist interlocutors, was answered by the Sarvāstivāda school with the concept of kāritra. Kāritra (meaning activity) is a characteristic of a dharma that enables it to have an effect – it exists only in the present. Past and future dharmas do not have kāritra, they have only latent agency (sāmarthya).[69] The present is distinguished from the future and the past by the presence of the kāritra.[70]

This privileged status of the present in the B-series, that is the superimposition of an A-series on B, brings the Sarvāstivāda school into closer affinity with the Moving Spotlight theory of analytic metaphysics. The difference is that the spotlight has no activating function, we just call the present whatever the light is on. However, the idea that the kāritra makes the distinction between the three times can lead to interesting conclusions. For the question arises, if each dharma has a separate kāritra, is it not too much of a coincidence that everything is simultaneously "right now" in the kāritra phase? Why are the kāritras of each of them so synchronized? For it seems, according to the Sarvāstivāda interpretation, all dharmas have pre-kāritra, kāritra and post-kāritra phases. How come that everything we see is in the middle phase?[71] An appropriate response to this seems to be that we see them precisely because they are in the kāritra phase, since the capacity of kāritra to affect includes perceptibility. However, my sensory faculties are also made up of dharmas, so I can only perceive with them in the present, and I can only perceive the active-kāritra-dharmas of the present. But what would be the difference between the non-perceptible post-kāritra dharmas of Sarvāstivāda and the past dharmas (that are ceased, and thus also non-perceptible) of Theravāda presentism? The kāritra is meant to provide ontological prominence of the present, but this prominence may not be much different from the presentism of Theravāda, where the present is ontologically emphasized as existent and the past and future are non-existent. In order to explain karma, it is not necessary to assume the existence of past and future, since Theravāda presentism can also explain karma. And the dharmas in the pre-kāritra and post-kāritra phases are completely inaccessible, so the difference between them and the not-yet-existent and already-non-existent dharmas of Theravāda is imperceptible. In one respect we may discover a difference, the future, which according to Sarvāstivāda eternalism (B-theory) must be predetermined, since the dharmas of the future are "already there" in some way, whereas according to Theravāda presentism it is "not yet decided" what the future will be. This brings us to the question of free will, since B theory eternalism (and thus the Sarvāstivāda school) must reject it. At the same time, it should also be noted that Buddhist philosophy largely ignores the problem of free will.[72] Nevertheless, returning to the dharmas, Dharmatrāta, one of the four great ābhidharmikas (Abhidharma-scholars) of the Sarvāstivāda, exemplifies the transition of the svabhāva of the dharmas[73] from one time to another as a golden vessel (the future) being re-moulded into another form (the present) and then into another (the past), thus the intrinsic nature of the dharma remains the same, only its mode of existence changes.[74] This view does not include the kāritra, but it assumes the three temporal things to be of the same "substance", and that is different from saying that past and future do not exist.

This being said, the question remains: what does the pre- or post-kāritra phase dharma (in Sarvāstivāda eternalism) possess that the not-yet-existent and already non-existent dharma (in Theravāda presentism) does not? Because to the experiencer, they seem equally inaccessible and unperceivable. Past and present dharmas can contribute to the initiation of the dharmas of another causal series through their latent capacity (samārthya).[75] In fact, even the presentist Buddhist would not deny this, but would change the verb tenses in the statement: they have contributed (when they existed) or will contribute (when they come into existence). In any case, this problem is also a good example to demonstrate that the metaphysics of the early Buddhist schools was objectivist, in the sense that they asserted the objective existence not only of consciousness but also of the external world. In addition to the two classes of existence (dravyasat – real existents or dharmas – and prajñaptisat – conceptual existents), the 5th-6th century[76] Sarvāstivāda Abhidharma text, the Abhidharmadīpa, distinguishes two more, and thus a total of four types of existence:

  1. dravyasat – real existents – dharmas
  2. prajñaptisat – conceptual beings
  3. ubhayathā – both kinds – depending on the context, it can be real or mental, e.g. earth, that can be a mahābhūta, i.e. material element, thus dravyasat, or the concept of soil, which is prajñaptisat
  4. sattvāpekṣā – an existent that exists only in relation to something e.g. father-son, teacher-student, actor-acting

What is remarkable to note here is that the debate between the presentist schools and the Sarvāstivāda is "only" on the two subcategories of the first category. The present dhamma is also considered by Theravāda as "real" existent, the other three categories are posited as non-ultimate, conventional existents in the same way as in the Sarvāstivāda.[77] But in terms of time, they represent two different philosophies. It should be said that while the Theravāda branch of Buddhism (along with other early Buddhist schools) held the A-series to exist and thus can be said to be presentist, the Sarvāstivāda school held the B-series to exist alongside with the A-series, corresponding to the Moving Spotlight view.

 

4. Time according to Nāgārjuna and McTaggart

Nāgārjuna, founder of the Madhyamaka school, lived most probably around the turn of the 2nd and 3rd century CE in India,[78] and he is considered as one of the biggest Buddhist thinkers of all time. Nāgārjuna's major work is the Mūlamadhyamakakārikā, which remains the central text and reference work of the school to this day. Chapter 19 of the work, the Kālaparikśā, deals with time. This chapter consists of six verses in which Nāgārjuna argues that time does not exist, at least not in the way our concepts refer to it. His line of thought can be summarised as follows:

If the present and the future were dependent on the past, then in some way they should already exist in the past. But we cannot find future time in the past. The present cannot be in the past either, because then it would not be "present". Moreover, these parts of time cannot be mutually conditional. If they were mutually conditional, they would have to exist simultaneously, just as the existence of a "father" implies the existence of a "child".[79] But they cannot be present at the same time for even a short time.  Nor can these parts of time be independent of each other, since, for example, the present can only be located between past and future, nowhere else, and thus cannot be independent of them. In response to an implicit objection – that time must exist because it can be measured – Nāgārjuna says that only that which can be grasped can be measured, and time cannot be grasped. However, we cannot even say that it is changing, because then we would have to assume a time above the time in which the change occurs,[80] which would lead to infinite regress.[81] Moreover, time cannot depend on other things, because there is no existing thing in the world on which it can depend, as it has already been explained by the author in other parts of the work.

That part of the argument, that past, present and future are interdependent but mutually exclusive, therefore they are self-contradictory and therefore cannot exist, is very similar to that of McTaggart, who also used this method to argue for the non-existence of time.[82]

We have seen that Nāgārjuna refutes the existence of past, present and future, i.e. the dynamic view of time, that McTaggart's A-series, in which events and moments flow from the future through the present to the past. Does Nāgārjuna refute the existence of McTaggart's B-series too? According to the positive reading of the sixth verse of Chapter 19 of the Mūlamadhyamakakārikā, time is nothing but the collection of relations between empirical phenomena. There is no time outside these phenomena and relations.[83] This fits the B-series of events, and also fits the relationalist view (time being distance between events). One might say that Nāgārjuna represents the static and reductionist view of time, because we find no objection to the validity of the earlier-later distinctions in this chapter. However, in Chapter 11, entitled as "Examination of the Initial and Final Limits", he refutes the very existence of the earlier-later relations as well. Because all kinds of beginning and end are merely artificially created conceptual designations and projections onto certain parts of a process, their existence is thus conventional and it is not possible to speak of beginning and end, life and death, nor of earlier and later, as ultimate truths.[84]

All this is a refutation of the existence of the B-series. Rejecting A and B, Nāgārjuna rejects the reality of time and change too, along with McTaggart. What is left is the C-series, which depicts the sequence of events without change, or temporality, but does not give the direction of succession.[85] [86] The C-series of events is not temporal,[87] and we do not find a critique of such a series of events in Nāgārjuna.

There is an opinion[88] that Nāgārjuna rejects the existence of time (past, present and future) even as existing at the level of conventional truths (saṃvṛti satya), but this comes from a misunderstanding of the two truths doctrine (satyadvaya or dvasatya) of Buddhism. We can see that Nāgārjuna did not deny the existence of the three times at the conventional level, since it is precisely those phenomena at the level of conventional truth that he deconstructs with his arguments leading to infinite regress and self-contradictions. He chose these phenomena of conventional truth precisely because they are conventional and everyday (like talking about earlier and later, or past, present and future events). Even though he breaks down into its elements and refutes the ultimate existence of these conventional concepts, he uses them with the utmost naturalness in his other works. How this can be? Because conventional truths are truths, and we just tend to devalue them in the light of ultimate truths. This devaluation is even more pointless as we remind ourselves that there aren't any ultimate truths in the philosophical system of Madhyamaka. So, for example, "time" and "movement", are existents belonging to the level of conventional truth.[89] Indeed their ultimate existence is refuted by Nāgārjuna in the Mūlamadhyamakakārikā, and they are illusory, but they are of a completely different reality than, e.g. the horns of a cat or the current king of France, as the classic examples go. These kind of things are the ones that don't exist even at the conventional level.[90]

Time – like all other things in the world – has no real, ultimate existence in Nāgārjuna's thought. At this point the question arises, whether this is the same semi-existence, the same illusory nature that time has, as McTaggart think it has. To enable the comparison, it's worth to understand and see what kind of attributes a conventionally true, conventionally existing entity – like time ­­– can have, what the characteristics of its (non)existence are.

Conventional truths are statements that require further interpretation,[91] meaning that they are useful and practical, but under serious analysis one can see that they are refering to empty things – things that lack any intrinsic nature, and they are dependent on other empty things. And the empty things are of illusory nature.[92] By analogy, from the point of view of ultimate reality, conceptual reality is like an illusion in our conceptual world – traditionally, the example of the dream, the mirage, or the magic trick is invoked.[93]

On the other hand, according to McTaggart, time – and thus its parts, past, present and future – belongs to a group of concepts and descriptions that describe something that is not real.[94] Like the Mādhyamikas, he also refers to time and change as illusion and appearance.[95]

But let us consider here for a moment, whether illusions are real or nonexistent. We can think of existence in a Meinongian way,[96] together with the Sarvāstivādins, that anything we can think or speak of, is already existent – at least in our head, as a thought, even if it is impossible for such a content to become a real object,[97] accessible to other senses too. If we use this concept of existence, we cannot think or speak about nothing, or the nonexistent – because it turns into something immediately.

But we can think about the nonexistent in a different way. Kant[98] gives us four categories of nothing, and this might help us to navigate amongst the different concepts of the non-existing time:
  1. Gedankending (thought-thing). An empty concept without an object. They are usually abstract cognitive entities.
  2. Mangel (lack). An empty object of a concept. These are observable things of the world, but their existence is based on the lack of something. If this emptiness (not in the Buddhist sense here) disappears, so do their existence. Common examples are the darkness (as lack of brightness), cold (the lack of heat), a shadow (lack of light in an area), or silence.
  3. Anschauung – its name can be a bit misleading, because it means viewpoint, but Kant classifies here space and time exclusively. He calls them empty viewpoints without objects, because temporal and spatial relations would not exist – or would not be perceptible to us – without the objects amongst which these relations exist. But since this concept is an integral part of Kant's philosophy of time, which is not the subject of this paper, and since in this paper we are discussing ways of non-existence of time by means of the other three concepts in this list, we will ignore Anschauung for now.
  4. Unding (absurdity). They are empty objects without a concept – thoughts or utterances which contain contradictions. The classic example is the square circle, or other impossible "things".[99]

These, as we see from the short descriptions, could be called illusions too, at least from the Buddhist point of view. Time as Gedankending is possible to accept for both Nāgārjuna and McTaggart, being a conventional and conceptual construction in both philosophies. And also we can conclude that the concept of time of both philosophers can also be an Unding, for they derived the nonexistence of time from the internal contradictions of our concepts referring to time and temporality. The same is the case with Kant's Unding, only that these internal contradictions are more striking in the usual examples of impossible objects, like McTaggart's fourth angle of a triangle, the Duke of London in 1919,[100] or the classic Buddhist examples of the flower growing from the sky[101] or the horns of a rabbit.[102] Just like them, the concept of time is also loaded with many contradictions, therefore it cannot be real, according to both Nāgārjuna and McTaggart. We can see the difference in the category called Mangel, however. It describes an object whose existence is based on the absence of something else. McTaggart has no corresponding idea regarding time, but if we interpret Mangel in terms of the absence of svabhāva, the inherent nature, knowing that according to Madhyamaka philosophy things are not simply without svabhāva, but can exist[103] precisely because they do not have it, otherwise they could not,[104] then it is clear that Nāgārjuna's concept of time can also be included in the category of Mangel. This categorization allows us to see the subtle differences in nature and origin between the two kinds of illusory time.

There was a great turning point with Nāgārjuna in Buddhist philosophy, and in thinking about time. He was a pioneer in denying change together with time. It is important to see though, that this denial does not state that "behind" our changing world there is a static, unchanging reality, or a timeless world. This is the case in McTaggart's thought, but this is not the case in Madhyamaka. The latter claims that our situation is that we tend to attribute a kind of existence to things, objects and actors in the world that they do not have. We tend to think of them as separate, autonomous beings that have some kind of essence. This is the existence, the mode of being that Nāgārjuna denies, showing that no phenomenon in the world has this, because all of them are inter-dependent and essenceless, and this way illusory. McTaggart's illusion is illusory in relation to the world of the pure spirit (spirit is his ultimate reality), while Nāgārjuna's is a standalone illusion.

But the colourful history of Buddhist philosophy of time does not end here, as in later centuries new Buddhist sages emerged who also had original ideas about the nature of time.

 

5. Sēngzhào's Paradoxical View on Time and Change

Sēngzhào was a Chinese Mādhyamika philosopher, who lived two hundred years after Nāgārjuna, at the end of the 4th and beginning of 5th century CE, in the early stage of Buddhism in China. He was a disciple of Kumārajīva,[105] the famous Central-Asian monk, who translated many important Mahāyāna texts to Chinese. Sēngzhào has left us four major treatises and several minor works. One of his treatises is the "Things do not change" (物不遷論, Wù bù qiān lùn), in which he argues against the real existence of change, more precisely for the union of change and permanence. He based his opinion on certain parts of the Daśasāhasrikaprajñāpāramitā Sūtra and Nāgārjuna's Mūlamadhyamakakārikā.[106] His view on time, as expressed in his thesis, is not merely an exposition of the Madhyamaka position, but a particular and innovative interpretation of it, which can, however, fit within the Madhyamaka framework. For him, the unity of opposites is freedom from opposites, and hence freedom from extremities, thus this unity is the middle way.[107] Although he says that the idea of change should not be rejected in favour of permanence, it is permanence that seems to be the more essential and real of the two in his philosophy.[108] The roots of the idea of rejecting change, obviously, go back to Nāgārjuna, although Nāgārjuna did not substitute permanence for change.

An interesting feature of his treatise on changelessness and time is that he does not mention future in the text, only speaks about present and past.[109] It is perhaps more than mere speculation to say that he ignored the future because he considered it even more non-existent than past or present.

He argues the following way for changelessness: dimensions of time always stay the same, for we are able to directly perceive the phenomena of the world only from the present moment, never from the past (or the future, if we wanted to complete the argument). Things do not change, but are at rest, because past things are always in the past and likewise present things are always present. Things in the past are never non-existent in the past, but things in the present are non-existent in the past. Moreover, things in the past have always been in the past, not in the present, just as things in the present have always been in the present, not elsewhere (in the future).[110] Even though we perceive constant change, the present moment always remains present,[111] never becomes past (or future). So goes his argument. It feels as if he is talking about two things at once: the concept and "perception" of past and present, and the "content" of past and present. As if a substantivist were confusing time as a container and its contents. But Sēngzhào, as a Mādhyamika, cannot be a substantivist. So his statements must be interpreted as relationalist, according to which there is no distinction between past and past things. However, his statements are very much in contradiction with our everyday experience and our fundamental feelings.

His second argument is that things exist only for a moment, and not more, therefore it is impossible for them to move from one point of time to another, therefore they don't change.[112] He supports this argument in another of his works, the commentary to the Vimalakīrti Nirdeśa. There he refers probably to the Sarvāstivāda school, saying that if things were eternal, they would move from the future through the present to the past. If they moved like that, in the three periods of time, we could say they change. But since they aren't eternal, they don't change.[113] It is very likely that he was familiar with the teachings of the Sarvāstivāda, not least because his teacher, Kumārajīva was ordained first as a Sarvāstivādin monk, and only later converted to Mahāyāna.[114] Apart from that, it is unlikely that this school had a direct influence on Sēngzhào's philosophy.

However, there are three possible explanations for Sēngzhào's paradoxical theory. Several of them may be valid at the same time:

  1. According to the Buddhist theory of momentariness, everything that exists is momentary in the sequence of dharmas that flash up and perish instantly. Then if we claim that everything that was in the past was always there, this makes sense in relation to the present moment, since "everything" – which in this case means all things in the past – is reconstituted in every moment. Thus, in every moment, "past" and "present" take on a new meaning.
  2. To further unravel the paradox of the union of change and changelessness we can turn to Sēngzhào's interpretation of language and words. He says that one should not regard words as the ultimate and exclusive definition of their referent. Therefore, just because we call something existent does not mean that it is definitively and exclusively existent. In the same way, we can call things changing, but this does not preclude us from describing them as permanent.[115] The same thing can be existent (or changing) for an ordinary person, and non-existent (or changeless) for a sage.[116] And one of the reasons behind this reasoning might be, that his master Kumārajīva used more than one terms in his translations when translating svabhāva (intrinsic nature) to Chinese. He renders it as zìxìng (自性), lit. self-nature, this is the most common word for svabhāva in Chinese Buddhism, but he also translates it as dìngxìng (定性), determinate nature, and sometimes as dìngxiàng (定相), determinate form, as well.[117] Sēngzhào, and other later Chinese Mādhyamika philosophers inherited this vocabulary, and they used these forms in their works, which could have some influence on their thinking. Therefore if they refer to something as empty, they describe it as free from determinate nature or form.[118] This might shed some light to the contradictions and to the origin of Sēngzhào's view on the fusion of change and permanence – as a state of indetermination – as well.
  3. Another way of understanding the argument for permanence is to take Sēngzhào's interpretation of time as a description of the block universe of B theory. He writes in his treatise:

"As there is not even a subtle sign of going or returning, what thing can there be that can move? This being the case, the raging storm that uproots mountains is always tranquil (at rest), rivers rushing to the sea do not flow, the fleeting forces moving in all directions and pushing about do not move, and the sun and moon revolving in their orbits do not turn round. What is there to wonder about any more?"[119]

In this block universe of the B-series, as briefly mentioned in the introductory chapter, time is the fourth direction of extension alongside the three dimensions of space. This four-dimensional union of spacetime can only be imagined in three dimensions (just like a tesseract), and by subtracting one dimension from space, we take a block as a model, whose longitudinal extent is time. Along this direction, we can mentally slice the block into very thin slices, each representing a momentary unit. Each of these slices, when removed and examined, is a snapshot of the world at a particular moment in time. Like looking at a frame of a film reel of a two-dimensional (given that it is projected on a surface) film. When we "walk" in this world of frozen time, we see that everything is still. But even if we look at the whole block from the outside, we can't detect any movement. Just as the images on the film reel do not move. And to see things as they are (because that is how the enlightened sages see them) is obviously to see also the true nature of time, that it is merely a different extension of things, and thus, in the perspective of ultimate reality, everything is at rest, without change.

So where can we place Sēngzhào amongst the interpretations of time in analytic philosophy? As a matter of fact, according to the latter interpretation, no. 3, he must be an eternalist, but he denies change and thus denies time. More likely, however, is that he denies the A-series interpretation of change, and that he does not think that change is that "at certain points in the B-series certain things have different properties" (contrary to Russell and in agreement with McTaggart), i.e. he does not regard this as time. Therefore, some consideration needs to be given to his classification in our binary notation system. Perhaps the most appropriate way to do this would be as follows, given that the digits represent the past, present and future, which are the elements of the A-series:

000gb

Although we wrote at the end of the first chapter in the introduction of the notation system, that the letters a and b after the three digits are intended to denote which series the number 1 indicates the existence of. We do not see a 1 here, but we can extend the rules of notation to say that if there is a letter of a series next to a zero value, then the series is not recognized as temporal. As in this case. In Kantian terms Sēngzhào thought that time is a Gedankending. This is what the letter g in superscript tries to express. And we can assume that future could be an even more illusory thing inside this category. Traces of thoughts referring to time as Mangel (something existing by virtue of an absence of something else) or Unding (a concept containing contradictions) are not present in Sēngzhào's works though.

 

6. Dōgen Zen Master and the Uji

Dōgen lived in Kamakura-era Japan in the first half of the 13th century. He began his monastic life in the Tendai school but is now known as the founder of the Sōtō Zen branch of Japanese Buddhism. His major work is the Shōbōgenzō, and its 20th chapter is entitled Uji, and it is about time. The title (有時) is a word-play, read as one unit it means "sometimes" in Japanese, pronounced "aru toki". However, this word is made up of two characters. When they appear separately, they can be read as "u" ("being") and "ji" ("time", or "at a time" or "o'clock"). Dōgen takes advantage of this, reading and interpreting them as separate characters, thus transforming the word into the concept of "being-time".[120] This notion of being-time is one of the unique concepts Dōgen uses in his philosophy. At the very beginning of the chapter he states his most important thesis: things are time themselves, they exist not in time, they are time itself.[121] Uji is basically the expression of this unity of things and time.

Time, for Dōgen, is not some external force, but an inseparable feature of all things that originates from the nature of their existence.[122] In virtue of this ever-changing, impermanent and dynamic nature of all things, everything can unfold all of its properties and potentialities only through the process of impermanence. Therefore even the Buddha-nature of man can manifest itself only through impermanence. Moreover, Dōgen, following the insight of Huìnéng, the Sixth Patriarch of Chan Buddhism,[123] identifies impermanence with Buddha-nature.[124] Buddha-nature is therefore identical with time, and both are the mode of existence of all beings.[125] Consequently, time gains a soteriological significance in Dōgen. But if time and change are not different from things, then things have soteriological meaning, which in fact means that the whole of existence (everything that exists) has it. This does not add much to the analysis of his thought on time, nor does Dōgen's denial of time as an entity independent of things, because this is a general feature in Buddhist philosophy as a whole. But in any case (for the time being) we can take Uji as an expression of the relationalist position.

In addition to Uji (being-time), we need to familiarise ourselves with a few other words, because Dōgen liked to think about time using his own concepts. The most important ones are jūhōi (dharma-stage), kyōryaku (passageless passing), and nikon (absolute presence).

The jūhōi住法位, dharma stage – are momentary units of time-being, certain momentary configurations of dharmas.[126] We call these configurations of phenomena as "things", by which we mean common designations such as firewood and ash, to use Dōgen's example.[127] A jūhōi is basically the instantaneous position of a certain conventionally defined thing in a slice of the four-dimensional block universe (as illustrated in the previous chapter). To use the example of the cinema again, an object in the film is composed of the jūhōi moments found on the individual frames of the film reel. These jūhōi frames appear as causes and consequences of previous and subsequent jūhōis, but Dōgen, like Nāgārjuna, also regards the concepts of "before" and "after" as unreal. In this case, however, the jūhōi is not a slice of the B-series, but only part of C-series, and time is not anisotropic. Because when he says

"Once firewood becomes ash, it can no longer revert to firewood. Still, one should not take the view that it is ashes afterward and firewood before,"[128]

he is referring to the succession of things, but this succession is not temporal, it is like letters in a written text lined up one after the other,[129] but there is no temporality in them, they could be read in any order.

The next concept is kyōryaku (經歴 kyō: pass through, ryaku: to take place), or passageless passing.[130] This is the concept Dōgen uses to describe the movement of time, which can move in any direction, with no fixed orientation.[131] The transition can be from today to tomorrow, from today to yesterday, from yesterday to today, from today to today or from tomorrow to tomorrow.[132] In this way he is not merely describing the movement of time, but rather indicates that to exist is to happen, to pass, that to exist is not something static, not a state, but a process.[133] This, in turn, is contrary to the film-frame-like static nature of the momentary jūhōis. But this would not be a problem if these concepts were placed in relation to the two truths, as it is the usual practice in Buddhist philosophy, and one described reality conventionally and the other ultimately. But among these concepts of time, we find no such hierarchy of truth-value in Dōgen's writings.

Another interpretation of the concept that is able to resolve the inherent contradictions is that kyōryaku is not a metaphysical category, but merely a description of the phenomenon whereby we are able to relate our experiences to certain linguistically, conventionally defined notions of time, which may even be contradictory. For example, a memory of yesterday may include the concept of tomorrow, or what is marked "today" may be "yesterday" tomorrow, etc.[134]

The third term associated with Uji is nikon (而今 - lit. now). It means a particular moment in time, which is subjective, the present of the particular experiencer. We can talk about past and future in relation to the nikon, in this way it is related to the kāritra of the Sarvāstivāda school. The experiencer perceives the passage of dharma positions (the jūhōi) from the nikon, through the nikon. In this way this is the same as the present of the A-series.

"Even if I make myself think of tens of thousands of pasts, futures, and presents, they are now, they are the Now (nikon)"[135]

– writes Dōgen, and this means that both the past and the future can only be accessed from the present, their existence is "in" the present.

At the same time, we can also talk about nikon from the perspective of the Uji itself, and in this reading, every moment is present.[136] However, we also know that for Dōgen, the nikon is ontologically superior to the future (which derives from it).[137] In other words, the present of the particular experiencer occupies an ontologically higher status than his past and future.

It can thus be argued that Dōgen's general conception of time is dynamic despite the introduction of the concept of jūhōi, the dharma-stages. And although the dharma-stages are "arranged in a sequence", this sequence is not temporal, as we have seen, and must therefore be related to the C-series.  It is on this C-series that the present of the-A series "moves", so this is practically a version of the Moving Spotlight view of time, in which the B-series does not participate. It is rather an interesting version, because the Moving Spotlight theory is virtually a compound of A- and B-series. It’s A-series part is that the present objectively moves, and we call past that was illuminated by the light and we call future that will be illuminated. Meanwhile, the surface on which the spot of light travels belongs to the B-series, and the objects on the surface, i.e. the different things and events in time, are indeed in a later-earlier relation to each other. This is the classic Moving Spotlight view. However, we can notice two differences in Dōgen: while in the classical interpretation the present is objective, equally applicable to everyone, in Dōgen it is subjective, because every single moment can be nikon, and the now of the individual perceiver is ontologically privileged. The second difference points to a peculiarity of the original Moving Spotlight theory. This theory relies heavily on the underlying model in which the light of the present illuminates certain parts of the stage, or reality. What it does not necessarily say, however, is that the parts of the theory from the B-series, the objects (meaning the events) are arranged on a rather flat and wide surface in the model. They do not form a series in this way, even though in a normal B-series it should be defined what is earlier and what is later. But in a big messy room, where do we start cleaning if there is rubbish and dirt everywhere? Wherever we want. On the other hand, if we have a long corridor to mop, we can't do it just any way, we have to start at one end and finish at the other. What we intended to illustrate with this example is that the metaphor of the Moving Spotlight theory does not include the element that the events of a B-series must follow a certain sequence, so it would be more fitting to use the example of a spotlight moving down a long corridor, whereas Dōgen's is the true, theatrical Moving Spotlight, with a large and wide area for the light to move, where the events have no inherent before-after determination, only past and future relative to the spotlight of the present. Taking all this into account, our most plausible notation would be therefore 111a for Dōgen's view, thus indicating the lack of a B-series.

 

7. Longchenpa's fourth time

Dzogchen (tib. rdzogs chen) is a form of Tibetan Buddhism. It's not a school of Buddhism, but a particular set of teachings with its own philosophical texts and practices, present mainly in the Nyingma school and in the Bön religion. Longchenpa (Klong chen pa) was a prolific writer and scholar of the Dzogchen tradition and lived in 14th century Tibet.[138]  He wrote extensively on Dzogchen theory and practice, and he developed a unique view on time, introducing the concept of "the fourth time".

The "three times" in Buddhist circles mean past, present and future, but Longchenpa claimed that there is a fourth one too. To see its place in relation to the three "normal" times, we should examine briefly the basic method of Buddhist meditation. When Buddhists meditate, they try to avoid "dwelling" in the past or in the future – meaning to get involved thinking about past or future things – and it is preferable to stay in the present moment. Dzogchen, however, interprets this method in a slightly different way, and it says that one should stay not even in the present, because then the mind will be occupied with present things and thoughts.[139] So, when one does not dwell in any of the three times, that's when the "primordial nature of mind" can arise, and that is the authentic way of being (in the) present. And this non-dwelling in any of the times is the fourth time of Longchenpa, more precisely, the mind becomes the fourth time, that is beyond the other three.[140] The fourth time is also called timeless time, and Longchenpa equates it with the gzhi. Gzhi literally means basis, and according to the Dzogchen teachings this is "the fundamental ground of existence," from which saṃsāra and nirvāṇa arise. Saṃsāra, or the cyclic existence, and nirvāṇa, the liberation from it, exist only derivatively from this base, moreover, their existence is illusory like a magic trick, in the philosophy of Dzogchen.[141] Gzhi is in fact the ultimate reality. And as it follows from this, the existence of past, present and future is illusory as well,[142] and even "earlier" and "later" are not inherent in gzhi, they disappear altogether with causality,[143] thus the B-series is declared to be illusory and not ultimately existent. This view seems to be quite similar to Nāgārjuna's. However, while in Nāgārjuna the ultimate reality has no name and no properties, Longchenpa (along with other Dzogchen authors) writes at length about the nature and properties of the "basis of everything" (the gzhi).

The gzhi is not only the timeless time that transcends the three times, but also everything else in the world is its manifestation.[144] And these manifestations are illusory and conventional. The difficulty for us here is to what extent can an atemporal "time" be called time, when the very nature of time (by definition) is temporality?  If something is timeless (and the gzhi is), then we can call it time, but that does not make it time. Another interesting point is that gzhi is always dynamic, never static. Now, if something is dynamic, it means that change is involved in its existence, and if there is change, there is time. An explanation may be that because gzhi is beyond our normal, conventional senses and thinking, we are not able to describe it adequately in our usual terms. This is one possible explanation for the seemingly mutually exclusive features that Dzogchen authors attribute to this ultimate existence.

Nevertheless, we can also see that the fourth time is actually a state of mind itself. For the fourth dimension of time, gzhi, is achievable through engaging in the practices of Dzogchen. This requires proper training, insight and exercise.[145] But if it is an experience, however superior, it can be placed in time like any other experience. It cannot be time in the same way as the present or the past because the experience of timeless time is individual, not shared.[146] Therefore, as an altered state of consciousness, it is similar to a dream, or a hallucination, or a mystical experience – because it is. Being an experience, it is still a version of the present.[147] For McTaggart's C-series is essentially the reality behind the false A-series and B-series, which reality can be accessed from nowhere else but the present of the experiencer.

To summarise, then, Longchenpa, like McTaggart and Nāgārjuna, denies the existence of the A- and B-series. Unlike Nāgārjuna, he names the reality of the series, which is gzhi – in McTaggart's case, it is the spirit.[148] The three times therefore do not exist, this way Longchenpa is a time-denier, and we can denote his view on time as 000g.

 

8. Conclusions

We have examined six Buddhist views of time, which can be denoted by the following notation according to the system we have introduced, where the three digits represent the past, present and future respectively, the letters in the superscript are abbreviations for the Kantian types of non-existence (Gedankending, Mangel, Unding), and the letters "a" and "b" indicate the existence of the A- and/or B-series in the given view.

Theravāda       0g10ga                              Sarvāstivāda        111ab
Nāgārjuna        000gmu                            Sēngzhào             000gb

Dōgen              111a                                  Longchenpa         000g

We can illustrate the views and their attributes also in a table:

sheet1.png

The existence of the B-series indicates the recognition of anisotropy and causality as ultimately existent, but the situation is different with the A-series, whose existence in a view is not necessarily indispensable for the conception of time as dynamic. This may seem contradictory, but in Longchenpa's case it can be seen that he affirms the dynamism of (timeless) time despite the absence of the A-series. We can also group the views according to the classification of analytic philosophy:

Time-denial – Nāgārjuna, Sēngzhào, Longchenpa
Presentism – Theravāda

Moving Spotlight – Sarvāstivāda, Dōgen

Looking at this summary, we have to say that Buddhist philosophy of time presents a relatively diffuse picture, with apparently no complete agreement on any aspect of time. What we do know is that Buddhism is a very diverse world religion, with many variations that have developed over the centuries. Yet, one might think that we might expect some kind of uniform answer to an important question like the nature of time, but apparently this is not the case. Why is there no unified Buddhist philosophy of time? One possible reason for this is that metaphysics is not an essential element in Buddhist philosophy but a kind of stowaway in the history of ideas, that emerges from time to time, and since it is not constrained by doctrines, it can be of many kinds, depending on the school of thought, the era, and the philosopher.

Or we can take a different approach, and we try to see the similarities between Buddhist philosophies of time, focusing on that and not on the differences. And perhaps we can sketch out a view of the nature of time that is common to the different schools. In looking for this greatest common divisor (or least common multiple) we see that from the six factors listed in the chart there isn't any in which all the six views agree. However, we can make a summary, according to which, the "average buddhist philosopher"...

  • rather claims that past and future are non-existent, alongside with the B-series (66%),
  • is uncertain about the real existence of the present and the A-series (50%),
  • and rather thinks that time is dynamic than static (66%).

If we calculate which of the views in the table is the most typical, meaning which one differs the least from the other five views, then the result is that there are two views that differ from the others by an average of only 2.8 points, namely the Theravāda school and Longchenpa's Dzogchen-view. And the most extravagant, the one that differs in most respects from all the others, is the Sarvāstivāda school. Does this mean that Theravāda and Dzogchen think about time in "the most Buddhist" way? Certainly not. Every Buddhist philosophy is completely Buddhist. Secondly, this is just one view of the philosophy of time from a certain Western philosophical perspective, from the analytic philosophy, one could also look at the question from a different point of view (e.g. phenomenological or some other), obviously with different results. In any case, if we look at Buddhist views on time from this point of view, it is probably safe to say that Therāvada and Longchenpa would have the least disagreement with the other five philosophies. In addition, Longchenpa belongs to the group of time-deniers, which represents half of the opinions examined, and this is quite a high proportion. Nāgārjuna, Sēngzhào and Longchenpa described the traditional understanding of time as illusory, not part of ultimate reality. The reason is that for these authors, time, being not a separate entity but a relation, does not have an independent existence, but even as a separate entity, it would be devoid of inherent nature like all other entities in the perceived world.

But what is their explanation for the fact that we do assume time, consider it to exist, and think in terms of our concepts of time? The Buddhist answer to this is the same as to all other errors and misperceptions, which is innate ignorance. This ignorance, in the classical Buddhist understanding, is not a total intellectual darkness, but the lack of insight concerning the facts that things are impermanent, insubstantial and suffering-ridden. The origin of this ignorance is not really explained in Buddhism, except that it has always been ignorance, and its origin cannot be discovered, and the efforts to discover its origin are completely futile, see the analogy of the poisoned arrow.[149] Since this doctrine was expounded in the early phase of Buddhism, no philosophical works have been written about the origins of ignorance, so we don't know or are not interested in why we perceive time instead of timelessness – but we have the potential to change that.

In opposition to the time-deniers, the other three views are opinions in which the present has a privileged ontological position. Obviously, it is no coincidence that neither the past nor the future has this central role in any of them. The present moment has traditionally been given great importance in Buddhist non-philosophical texts, and it is a frequent subject of general Buddhist discourse, appearing often in dharma-talks and Buddhist teachings. The present moment is indeed of utmost importance, not only ontologically, but also soteriologically. For Longchenpa, the present moment is "from which" the timeless ground, the ultimate reality can be experienced. And even apart from him, all Buddhist authors, regardless of their school of thought, encourage concentration and meditation, in which we should focus on the present moment, so the unspoken primacy of the present seems clear. This is the point where philosophy and practice converge. It is perhaps not mere speculation to suggest that one reason for the distinctive ontological status of the present in Buddhist philosophy is the distinctive practical significance of the present in Buddhist meditation.

 

 

References

Abe, Masao 1992. A Study of Dōgen. His Philosophy and Religion. Albany: State University of New York Press.

Arntzenius, Frank 2012: Space, Time and Stuff. New York: Oxford University Press.

Bastow, David 1994. The Mahā-Vibhāsa Arguments for Sarvāstivāda. Philosophy East and West, 40(3): 489-499.

Bhikkhu Bodhi (tr.) 2007. The Discourse on The All-Embracing Net of Views: The Brahmajāla sutta and its commentaries. Kandy: Buddhist Publication Society.

Bhikkhu Bodhi (ed.) 2010. A Comprehensive Manual of Abhidhamma. The Abhidhammattha Sangaha of Ācariya Anuruddha. Onalaska: BPS Pariyatti Editions.

Boucher, David – Vincent, Andrew 2012. British Idealism. A Guide for the Perplexed. London: Continuum International Publishing Group.

Bourne, Craig 2006. A Future for Presentism. Oxford: Oxford University Press

Casati, Filippo – Priest, Graham 2017. Inside Außersein. IFCoLog Journal of Logics and their Applications 4(11):  3583-3596.

Chan Wing-Tsit 1963. A Source Book in Chinese Philosophy. Princeton, Princeton University Press.

Chang Chung-Yuan 1974. Nirvana is Nameless. Journal of Chinese Philosophy, 1: 247-274.

Cox, Collett 1995. Disputed Dharmas. Early Buddhist Theories on Existence. An Annotated Translation of the Section on Factors Dissociated from Thought from Saṅghabhadra's Nyāyānusara. Tokyo: The International Institute for Buddhist Studies.

Dhammajoti, K.L. 2015. Sarvāstivāda Abhidharma. Hong Kong: The Buddha-Dharma Centre of Hong Kong.

Garfield, Jay L. 1995. The Fundamental Wisdom of the Middle Way. Nāgārjuna's Mūlamadhyamakakārikā. New York: Oxford University Press.

Garfield, Jay L. 2011. Taking Conventional Truth Seriously: Authority regarding Deceptive Reality. In: Cowherds, The (eds.) Moonshadows. Conventional Truth in Buddhist Philosophy. New York: Oxford University Press, 23-38.

Guenther, Herbert V. (tr.) 1975. Kindly Bent to Ease Us: from The Trilogy of Finding Comfort and Ease. Ngal-gso skor-gsum. Emeryville: Dharma Publishing.

Heine, Steven 1983. Temporality of Hermeneutics in Dōgen's "Shōbōgenzō". Philosophy East and West 33(2): 139-147.

Ho Chien-hsing 2014. The Way of Nonacquisition: Jizang's Philosophy of Ontic Indeterminacy. In: Lin C. – Radich M. (eds.) A Distant Mirror. Articulating Indic Ideas in Sixth and Seventh Century Chinese Buddhism. Hamburg: Hamburg University Press, 397-418.

Ho Chien-hsing 2018. The Nonduality of Motion and Rest: Sengzhao on the Change of Things. In: Wang, Y.C. – Wawrytko, S.A. (eds.) Dao Companion to Chinese Buddhist Philosophy.  Dordrecht: Springer, pp. 175-188.

Ho Chien-hsing 2019. Ontic Indeterminacy: Chinese Madhyamaka in the Contemporary Context. Australasian Journal of Philosophy 98(3): 419-433.

Holder, John J. 2006. Early Buddhist Discourses. Indianapolis: Hackett Publishing Company.

Jorgensen, John 2005. Inventing Hui-Neng, the Sixth Patriarch. Hagiography and Biography in Early Ch'an. Leiden: Brill.

Karmay, Samten Gyaltsen 2007. The Great Perfection (rDzogs chen). A Philosophical and Meditative Teaching of Tibetan Buddhism. Leiden: Brill.

Karunadasa, Y. 2010. The Theravāda Abhidhamma. Its Inquiry into the Nature of Conditioned Reality. Hong Kong: Centre of Buddhist Studies, The University of Hong Kong.

Kim, Wan Doo 1999. The Theravādin Doctrine of Momentariness. A Survey of its Origins and Development. PhD thesis. Balliol College, Oxford.

Le Poidevin, Robin 1991. Change, Cause and Contradiction. A Defence of the Tenseless Theory of Time. New York: Palgrave Macmillan

Liu Ming-Wood 1994. Madhyamaka Thought in China. Leiden: Brill.

Lobel, Adam S. 2018. Allowing Spontaneity: Practice, Theory, and Ethical Cultivation in Longchenpa's Great Perfection Philosophy of Action. Doctoral dissertation. Cambridge: Harvard University.

Loux, Michael J. 2006. Metaphysics. A contemporary intoduction. New York: Routledge.

Mander, W.J. 2011. British Idealism. A History. New York: Oxford University Press.

McCall, Storrs 2001. Tooley on Time. In: Oaklander, Nathan L. (ed.) The Importance of Time. Dordrecht: Springer Science+Business Media, 13-19.

McLure, Roger 2005. The Philosophy of Time. Time before times. New York: Routledge.

McRae, John R. (tr.) 2000. The Platform Sutra of the Sixth Patriarch. Berkeley: Numata Center for Buddhist Translation and Research.

McTaggart, J. Ellis 1908. The Unreality of Time. Mind, New Series 17(68): 457-474.

McTaggart, J.M. Ellis 1921. The Nature of Existence. Vol. I. London: Cambridge University Press.

McTaggart, J.M. Ellis 1927. The Nature of Existence. Vol. II. London: Cambridge University Press.

Miller, Kristie 2017. A Taxonomy of Views about Time in Buddhist and Western Philosophy. Philosophy East and West, 67: 763-782.

Nakamura, Hajime 1983. A History of Early Vedānta Philosophy. Delhi: Motilal Banarsidass.

Newland, Guy Martin 2011. Weighing the Butter, Levels of Explanation, and Falsification: Models of the Conventional in Tsongkhapa's Account of Madhyamaka. In: Cowherds, The (eds.) Moonshadows. Conventional Truth in Buddhist Philosophy. New York: Oxford University Press, 57-74.

Newland, Guy – Tillemans, Tom J.F. 2011. An Introduction to Conventional Truth. In: Cowherds, The (eds.) Moonshadows. Conventional Truth in Buddhist Philosophy. New York: Oxford University Press, 3-22.

Oaklander, L. Nathan 2020. C.D. Broad’s Philosophy of Time. New York: Routledge.

Prasad, Hari Shankar 1982. The Concept of Time in Buddhism. Ph.D. thesis. Australian National University.

Raud, Rein 2012. The Existential Moment: Rereading Dōgen's Theory of Time. Philosophy East & West 62(2): 153-173.

Ronkin, Noa 2005. Early Buddhist Metaphysics. The making of a philosophical tradition. New York: RoutledgeCurzon.

Rundle, Bede 2009. Time, Space, and Metaphysics. New York: Oxford University Press.

Schilbrack, Kevin 2000. Metaphysics in Dōgen. Philosophy East and West 50(1): 34-55.

Sharma, Ramesh Kumar 2015: J.M.E. McTaggart. Substance, Self, and Immortality. London: Lexington Books.

Sider, Theodore 2001. Four-Dimensionalism. An Ontology of Persistence and Time. New York: Oxford University Press.

Siderits, Mark 2022. How Things Are. An Introduction to Buddhist Metaphysics. New York: Oxford University Press.

Siderits, Mark – Katsura, Shōryū 2013. Nāgārjuna's Middle Way. Mūlamadhyamakakārikā. Boston: Wisdom Puplications.

Skow, Bradford 2015. Objective Becoming. New York: Oxford University Press.

Stambaugh, Joan 1990. Impermanence Is Buddha-nature. Dōgen's Understanding of Temporality. Honolulu: University of Hawaii Press.

Steineck, Christian 2007. Time is not fleeting: Thoughts of a Medieval Zen Buddhist. KronoScope 7: 33-47.

Szegedi Mónika 2018. Vaszubandhu Abhidharma-kósája: ontológia és kozmológia. A buddhista atomizmus. Doctoral dissertation. Budapest: Eötvös Loránd University.

Thomas, Emily 2019. The Roots of C. D. Broad’s Growing Block Theory of Time. Mind 128. (510):527-549.

Van Kirk, Carol A. 1990. Why Did Kant Bother About 'Nothing'? The Southern Journal of Philosophy, Vol. XXVIII(1): 133-147.

Vorenkamp, Dirck 1995. B-Series Temporal Order in Doogen's Theory of Time. Philosophy East & West 45(3): 387-408.

Waddell, Norman – Abe, Masao (trs.) 2002. The heart of Dōgen's Shōbōgenzō. Albany: State University of New York Press.

Westerhoff, Jan 2009. Nāgārjuna's Madhyamaka. A Philosophical Introduction. New York: Oxford University Press.

Westerhoff, Jan 2018. The Golden Age of Indian Buddhist Philosophy. New York: Oxford University Presss.

Wijesekera, O. H. de A. 1970: The Three Signata: Anicca, Dukkha, Anattā. Kandy: Buddhist Publication Society.

Willemen, Charles et al. (eds.) 1998. Sarvāstivāda Buddhist Scholasticism. Leiden: Brill.

Yao, Zhihua 2007. Four-Dimensional Time in Dzogchen and Heidegger. Philosophy East and West 57(4): 512-532.

Zimmerman, Dean W. (ed.) 2004. Oxford Studies in Metaphysics. Volume 1. New York: Oxford University Press.

 

[1] The objection here might be that Buddhism is not a metaphysical tradition, but a practice-oriented system or method in the service of attaining enlightenment, and philosophy (and metaphysical standpoints within it) is included merely for the sake of gaining the insight necessary for spiritual progress. This is – I believe – an incorrect interpretation of the way things are. Metaphysics is concerned with topics such as the nature of reality, causation, change, identity, existence, space and time. These topics are so central in our thinking, that every philosophical system is forced to engage with metaphysics, since every proposition is based on some kind of inherent metaphysical presupposition. Even if we cannot accept this viewpoint at the moment – this is a topic that deserves a separate essay - we might agree that we can certainly claim that metaphysical statements do appear in Buddhist philosophical texts. And if it is the case, let us call the set of these sentences "Buddhist metaphysics" and proceed with this interpretation.

[2] Mander 2011: 7, 10, 46.

[3] Boucher & Vincent: 2012: 16-17.

[4] Boucher & Vincent: 2012: 7.

[5] Mander 2011: 48.

[6] The 'founding fathers' of analytic philosophy, Bertrand Russell and G.E. Moore were pupils of McTaggart in Cambridge (Sharma 2015: ix.), but they didn't follow his footsteps and attacked idealism with their empiricist thoughts, and expounded their own philosophy, thus creating the base of the analytic school (Boucher & Vincent: 2012: 51-54.) The use of the word 'analytic' started with Bradley, who protested against the kind of philosophical analysis that dissects thing to facts and breaks them to their components, ending up where there is nothing left from the original object we wanted to learn about. Bertrand Russell, however, argued that analytic inquiry is a valid and appropriate means of philosophical inquiry. (Zimmerman 2004: xiii.)

[7] McTaggart 1908: 459.

[8] McTaggart 1908: 462.

[9] Which will have the same problem, and this leads to infinite regress.

[10] McTaggart 1908: 472.

[11] Thomas 2019: 528.

[12] Oaklander 2020: 27-28.

[13] At least initially. Later, in his 1923 work, Scientific Thought, he expounded an A-theory view, the growing block theory.

[14] Oaklander 2020: 26.

[15] By the way, we note that this is not a very good example, because I could put a table over my head to prevent me from getting wet, or there are many similar ways for that, therefore I am not necessarily getting wet whenever I am out without my umbrella. So – despite Broad's intentions – the truth value of this example statement is certainly variable. Instead, perhaps a more specific example with a higher probability of occurence would have been more appropriate, something like "When it rains, water gathers in puddles in some streets of Budapest." Of course, we understand what Broad was trying to say, and probably our example is neither without flaws.

[16] It can also be seen from this that B theory – if we call it eternalism – is not exactly defined in such a way that the past and future exist in the same way as the present. Because these phrases 'belong to' the A-series. Rather we could say that things being earlier and later also exist. In fact it can mean the first alternative, if we redefine present to a point arbitrarily chosen on B-series – for which the statement "I'm experiencing this particular moment as now" is true – and we name the set of events earlier this point as past, and the set of events on the other side as future. Moreover, this statement must be repeated at every successive moment, because the past and the future must be dynamic.

[17] Le Poidevin 1991: 15-16.

[18] Bourne 2006: 71.

[19] McTaggart argued against this, saying that this is not change, just like there is nothing like change in a fireplace poker, that has a hot part and a cold one too. (Loux 2006: 210.)

[20] Eternalism is also called the block universe view or four-dimensionalism. I am however not sure that time can be legitimately called a dimension, even though this practice is widespread. Let us imagine a two-dimensional world, like Abbott's Flatland, where there is also time. Time is not a third dimension there, but a totally different framework of existence. When the Sphere takes the Square to a journey to the third dimension, they don't travel 'to time', they just travel to the next spatial dimension. Similarly, the fourth dimension for us cannot be time, but it is the home of the tesseract - a tesseract is a four-dimensional object that relates to a cube as a cube relates to a square.

[21] Loux 2006: 205.

[22] Loux 2006: 213.

[23] Rundle 2009: 80.

[24] Skow 2015: 28.

[25] Skow 2015: 43.

[26] Loux 2006: 220.

[27] McCall 2001: 14.

[28] Oaklander 2020: 70.

[29] To this argument a presentist could very easily say that there is of course a difference between the transition from future to present and from present to past, namely that the former is becoming and the latter is not change but destruction or disappearance. To call it change is to presuppose the thing we want to prove, that the past exists.

[30] Perhaps we can represent these views by some kind of uniform notation. Let's denote by zero what does not exist and by one what does. This can be done with three digits, the first being the past, the second the present and the third the future. Therefore McTaggart's view could be denoted as 000, since he denied the existence of all three. In this way we should have 111 for the Moving Spotlight and eternalism too. One is a dynamic, A-theory view, the other is static, so it looks like a significant difference, and therefore we should represent this somehow. We can write next to the numbers which series exist in that view, and thus we can tell the difference.

000 - Time-denial, 010a – Presentism, 110a - Growing Block, 111b – Eternalism, 111ab - Moving Spotlight

We can also create some non-existing, or at least less-known, views of time, for instance 101. This could be a view where present does not exist actually, there is nothing between the grinding millstones of past and future, to express it poetically - it would be quite difficult to express it philosophically, I believe, but not impossible.

[31] Holder 2006: viii.

[32] This could be a good argument actually against what we stated in the introductory chapter, namely that every philosophical system has to have a metaphysical basis. We see here that the Buddha rejects all metaphysical views - all but one, his own. Even early Buddhist teaching has its own metaphysics. The Buddha does make claims that the world is one way or another, and that is metaphysics.

[33] Bhikkhu Bodhi 2007: 4-5.

[34] The four views are the same, differing only in the way in which such a conclusion can be reached - three by mystical experience and one by logical deduction (Bhikkhu Bodhi 2007: 16.)

[35] Bhikkhu Bodhi 2007: 16-17.

[36] Bhikkhu Bodhi 2007: 17-18.

[37] Although Bhikkhu Bodhi attributes sassatavāda to Advaita Vedānta, that school with its developed philosophy and tenets – as the vivartavāda doctrine – came to existence centuries later than the Buddha, and the formation of the Canon. It was only after Śaṅkara's time (7-8th century CE) that the terms advaita and vivartavāda began to be used as they are used today (Nakamura 1983: 120). This is not a problem however, since the Brahmajāla Sutta aims to display a complete spectrum of possible metaphysical opinions, so consequently the views it contains cannot be bound to any historical era. Therefore any philosophical view in the world, which holds that the world and the self are eternal and change is merely a false appearance, can be identified as sassatavāda.

[38] McTaggart 1908: 458.

[39] Wijesekera 1970: 5.

[40] Ronkin 2005: 59.

[41] Ronkin 2005: 23, 66, 120.

[42] That is in fact the literal meaning of the Pāli word for future: anāgata – not come yet.

[43] Kim 1999: 40.

[44] Loux 2006: 221.

[45] Prasad 1982: 69.

[46] Bhikkhu Bodhi 2010: 25.

[47] Karunadasa 2010: 252.

[48] Loux 2006: 221.

[49] Karunadasa 2010: 30-31.

[50] Karunadasa 2010: 224-226.

[51] The most famous exponent of the reductionist (or as sometimes called, relationalist) view of time in Western philosophy was Leibniz, while the conception of the absolute time, also known as substantivism, was represented by Newton. (Rundle 2009: 1.)

[52] Artzenius 2012: 125.

[53] Rundle 2009: 4.

[54] Kim 1999: 80.

[55] This constant movement is actually only apparent. According to the Buddhist doctrine of momentariness, dhammas exist for the duration of one khaṇa, so they cannot move, for that would require more moments. The phenomena themselves merely flash up and vanish, but creation and disappearance are not motion in the classical sense. But that is not the reason why the theory of time of the Theravāda school can be described as dynamic. It is because they reject the postulation of the past and future as real, but take the present as existing, the "content" of which (all the things that can be described as present) is different at each moment. In addition to the future and the past, the present is also part of the conceptual set of the A-series, it is a distinctive feature of the A-series, and the A-series is always dynamic because of the ever-changing phenomena of the observer's present.

[56] Nyanaponika 1998: 29.

[57] Karunadasa 2010: 30-31.

[58] Bhikkhu Bodhi 2010: 137.

[59] Prasad 1982: 85.

[60] Westerhoff 2018: 60.

[61] Abhidhamma is a Pāli word, and refers to the Abhidhamma Piṭaka and its commentary literature written in Pāli, which has been preserved in the Theravāda school, and Abhidharma is its Sanskrit equivalent, referring to the works of other early Buddhist schools written in Sanskrit and in the spirit of the Abhidhamma.

[62] Szegedi 2018: 115.

[63] Dhammajoti 2015: 41.

[64] Cox 1995: 153-154.

[65] Ronkin 2005: 109

[66] Svabhāva is the Sanskrit equivalent of the Pāli sabhāva.

[67] Dhammajoti 2015: 72.

[68] Westerhoff 2018: 62-63.

[69] Ronkin 2005: 228.

[70] Prasad 1982: 2015.

[71] Here, additionally, a further question may arise. A kāritra of a dharma can have two positions, active and passive (latent). Time, on the other hand, is three kinds. What determines whether a dharma with passive kāritra is future or past? If we say that it is future first and then past, it is already the positioning of the dharma in time without even having the difference of times. The present is distinguished from the future and the past by the active state of the kāritra. But what distinguishes the future from the past? Although this question was not raised at all in ancient Buddhist circles, it is likely that the workings of karma and causality might be considered an appropriate answer, because karma and causality in general (at least by definition, or conceptually) can determine the anisotropic (having different properties in different directions) nature of time, and an "earlier–later" order of causes and effects.

[72] Siderits 2022: 123.

[73] Cox 1995: 140

[74] The other three of the four sages of the Sarvāstivāda also illustrate the three dimensions of time in relation to the dharmas and each other with different examples. In Ghoṣaka's parable, the dharma is related to the three times like a polygamous man to his different wives. In Vasumitra's interpretation, the dharma is like a bead of the abacus, sliding on the abacus to a different place, representing a different local value. And in Buddhadeva, just as a woman can be a mother, a wife and someone's daughter, in the same way a dharma can be future, present and past. What we can read out metaphysically from these three images is that the dharma is the same in all three times, only its relations are different in them. (Westerhoff 2018: 64-65.)

[75] Ronkin 2005: 228.

[76] Willemen et al 1998: 139, 251-254.

[77] For even in Sarvāstivāda they cannot be in the past and future, because they do not have svabhāva.

[78] Westerhof 2009: 5.

[79] Siderits – Katsura 2013: 232.

[80] Some inconsistency is assumable in this argument though. We could say that time itself is changing if we were substantivists, who claim that time is a separate entity. As a relationalist, one might mean "things change" by saying "time is changing," but presumably even substantivists mean that by saying "times are changing." But it is also possible that Nāgārjuna wanted to argue against the substantivists who thought that time itself changes.

[81] Garfield 1995: 256. 

[82] McTaggart 1908: 468-469.

[83] Garfield 1995: 257.

[84] Garfield 1995: 200-201.

[85] McTaggart 1908: 461-462.

[86] The denial of the B-series by Nāgārjuna, and only the acceptance of C, is also confirmed by the fact that time is isotropic according to Nāgārjuna's interpretation, i.e. its properties are the same in all directions of its extension, since the relation of cause and effect is symmetrical, since they are mutually dependent. (Westerhoff 2009: 95-96.) If the relation of cause and effect were asymmetric (as is generally assumed or thought to be the case), that would support the anisotropy of time.  

[87] McTaggart 1908: 463-464.

[88] Miller 2017: 775-776.  

[89] In Buddhist philosophy we can talk not only about conventional truths, but also about conventionally existing concepts and things. Thus, our everyday statements about – for example – time (e.g., this and that happened in the past) are conventional truths about a conventional entity.

[90] Westerhof 2009: 150.

[91] Newland – Tillemans 2011: 5.

[92] Garfield 2011: 24.

[93] Newland 2011: 58.

[94] McTaggart 1921: 288.

[95] McTaggart 1927: 271.

[96] Casati – Priest 2017: 3583-3584.

[97] maybe because it contains contradictions, or for some other reason

[98] It is not the purpose of this paper to go into Kant's philosophy in detail, but only to utilize his idea specifically in relation to the classification of non-existent entities.

[99] Van Kirk 1990: 137-140.

[100] McTaggart 1921: 3.

[101] Westerhof 2009: 57.

[102] Westerhof 2009: 150.

[103] To exist here is to exist as emptiness, to exist in a dependent way. Nāgārjuna intended to keep himself distanced from the extremes of claiming absolute existence and also absolute non-existence.

[104] Garfield 1995: 211.

[105] Liu 1994: 37.

[106] Chan 1963: 345.

[107] Chang 1974: 248.

[108] Ho 2018: 184.

[109] Ho 2018: 177.

[110] Liu 1994: 60-61.

[111] We cannot perceive reality from another point of view, only from the present.

[112] Liu 1994: 64.

[113] Ho 2018: 178.

[114] Liu 1994: 36.

[115] Ho 2018: 183.

[116] Just as something can be disgusting to a human but appetising to an animal (Ho 2014: 406.) – or the other way round.

[117] Ho 2014: 400-401.

[118] Ho 2019: 241-422.

[119] Chan 1963: 346-347.

[120] Waddel – Abe 2002: 48.

[121] Abe 1992: 81-82.

[122] Steineck 2007: 38.

[123] Waddell – Abe 2002: 75-77., McRae 2000: 76. Huìnéng, the Sixth Patriarch most probably did not exist as a historical person (for more on this topic see Jorgensen 2005.) but he is considered the founder of the Southern School of Chan Buddhism, and he is credited with the teaching of sudden enlightenment.

[124] McRae 2000: 76.

[125] Abe 1992: 42.

[126] Waddell – Abe 2002: 52.

[127] Raud 2012: 156.

[128] Steineck 2007: 34.

[129] We can only think of the non-temporal succession as spatial, but the whole picture is obviously a four-dimensional space. If B-series is a block whose longitudinal extent is time, how can we model C-series? Now the C-series is something that, according to McTaggart and the time deniers, appears to the mere mortal as a temporal sequence but it is not. (Sharma 2015: 196.) So the cause or real basis of the illusion is the C-series, i.e. the original, non-temporal, objective, four-dimensional version of the block model, free from any projection of change.

[130] Abe 1992: 83.

[131] Stambaugh 1990: 43-44.

[132] Abe 1992: 135.

[133] Stambaugh 1990: 35.

[134] Raud 2012: 165.

[135] Vorenkamp 1995: 393.

[136] Vorenkamp 1995: 394-395.

[137] Heine 1983: 143.

[138] Lobel 2018: iii.

[139] Yao 2017: 514.

[140] Yao 2017: 517.

[141] Barron 2001: 370.

[142] While this may not necessarily stem from the assumption of Gzhi, because Longchenpa's argument is simply that the past is no more, the future does not exist yet, and the present is non-abiding. (Yao 2017: 516.)

[143] Lobel 2018: 199.

[144] Barron 2001: 330-333., Yao 2007: 519.

[145] Despite the emphasis in Dzogchen on the rejection of formal practice. (Barron 2001: 335.) Which attitude should not be taken harshly, however, as the majority of those who realize the rainbow body (this is how they are becoming enlightened in Tibet) (Karmay 2007: 190.) are not people who have never even heard of Dzogchen.

[146] Of course, we could also assume an individual "now", where the present moment is not universal or absolute, but unique to everyone, and there are people whose now is out of sync with mine, so that if their now is lagging behind mine, for example, they are experiencing my yesterday as now and I am seeing their future today – but this view is like Russell's teapot orbiting the Sun. In any case, if it were so, we would still perceive the present as aligned with the present of others. However, a Dzogchen practitioner experiencing timelessness is always perceived by the external observer in the present – or in the past, if the observer is remembering her.

[147] Lobel 2018: 196.

[148] Sharma 2015: 229.

[149] Holder 2006: 97-98.

Buddhista Magazinok és Folyóiratok listája

List of Buddhist Magazines & Journals

Magazinok (Magazines)

Bitter Winter - Vallásszabadsággal és az emberi jogokkal foglalkozó magazin.

Buddha Weekly - Non-profit egyesület, amely az ingyenes Buddha Dharma oktatásnak és fontos küldetésének szenteli magát: Terjessze a Dharmát!

Buddhanet - Buddhista oktatási és információs hálózat.

Buddhism Now - Online buddhista magazin, amely a buddhizmus gykorlásához ad tanácsokat.

Buddhism Today - A magazin célja, hogy ízelítőt adjon a Karma Kagyü iskola tibeti buddhizmusáról, és különösen a Kagyü vonalon belül a Gyémánt Út buddhizmusról.

Buddhismus Aktuell - A Deutschen Buddhistischen Union magazinja negyedéves megjelenéssel.

Buddhist Art Meditations (BAM) Journal - Online folyóirat a kreatív és buddhista gyakorlatok közötti kapcsolatokról.

Buddhist Times - Célja a buddhizmus újraélesztése szülőhelyén, Indiában, a buddhizmus terjesztése, aktualizálása.

Buddhistdoor Global (BDG) - Online buddhista folyóirat, amely angol nyelvű buddhista tartalmak széles skáláját nyújtja a világnak.

Buddhizmus Ma - A magyarországi Gyémánt Út buddhista közösség kiadványa, melynek célja, hogy élő lenyomata legyen annak a hiteles buddhista átadásnak, ami a Nyugaton élő világi és jógi gyakorlókat célozza meg.

European Buddhist Magazine - Az EBU negyedévente megjelenő magazinja, amely cikkeket, interjúkat és egyéb tartalmakat közöl - főként európai buddhistáktól.

Killing the Buddha - Vallással, kultúrával és politikával foglalkozó online magazin.

Lion’s Roar - Nyomtatott és digitális buddhista magazin.lr.jpg

Buddhadharma - A Lion's Roar negyedéves folyóirata elkötelezett gyakorlók számára.

Mandala Magazine - A Mandala 1987-2021 között jelent meg, mély tanításokat, inspiráló cikkeket és mélyreható interjúkat osztott meg.

Mountains and Rivers - A Zen Mountain Monastery új éves folyóirata beszélgetéseket kínál a kreatív gyakorlatról, a karma működéséről, és arról, hogy egy dharma gyakorló közösség hogyan kezeli a faji és nemi előítéleteket.

Shambhala Times - Egy közösségi fórum a Shambhala mandala minden részéből származó hírek és nézetek számára, mely az emberek egyéni nézőpontjait mutatja be, és maga nem foglal állást a kifejtett tartalmakkal és nézetekkel kapcsolatban.

The Buddhist News - Online magazin buddhista tartalmakkal.

The Journal of the Order of Buddhist Contemplatives - Nemzetközi, negyedévente megjelenő kiadvány, amely azt a célt szolgálja, hogy a zen-t tanuló embereknek módot biztosítson arra, hogy tanítást, bátorítást és híreket kapjanak a különböző csoportjaink és templomaink eseményeiről.

The Wisdom Journal - Az évente kétszer megjelenő magazin kivonatokat közöl a Wisdom Publications legújabb címeiből, lenyűgöző fényképeket, információkat az új kiadványokról.

Tricycle - Az első számú független, buddhista folyóirat Nyugaton.tr.jpg

Urthona – Buddhism & art - Kortárs művészetet, nyugati és a hagyományos buddhista művészeteket buddhista szemszögből bemutató magazin.

UTK ISIC Bulletin - A Rajamangala University of Technology Krungthep, Tudományos, Innovációs és Kulturális Intézetének többcélú, havi kiadványa.

Wisdom Magazine - A melbourne-i Mahamevnawa kolostor kiadványa.

World Tribune and Living Buddhism - A Soka Gakkai International USA dupla kiadványa különféle témákkal.

Zen Tükör - A Tan Kapuja Zen Közösség magazinja.

 

Folyóiratok (Journals)

Asian Philosophy - Nemzetközi folyóirat, amely indiai, kínai, japán, buddhista és iszlám filozófiai hagyományokkal foglalkozik.

Buddhist Studies Review - A folyóirat a buddhizmus minden területéről igyekszik minőségi tanulmányokat közölni.

Buddhist-Christian Studies - A buddhizmus és a kereszténység, valamint ezek történelmi és kortárs kapcsolatainak szentelt tudományos folyóirat, amely átgondolt cikkeket, konferencia beszámolókat és könyvismertetéseket közöl.bcs.png

Canadian Journal of Buddhist Studies - Nyílt hozzáférésű, online kiadvány, amely a buddhista tanulmányok minden területét lefedi.

Contemporary Buddhism - A buddhizmus jelenlegi helyzetével és befolyásával, a buddhista és vallási tanulmányokkal, a buddhizmus és a nyugati kultúra találkozásával kapcsolatos kutatásokat publikál.

Dhammadhara Journal of Buddhist Studies - Kutatási eredmények és tudományos cikkek forrása.

Hualin International Journal of Buddhist Studies - Ez a szakmailag lektorált folyóirat a buddhizmussal kapcsolatos interdiszciplináris, több forrásból származó, multimédiás és kultúrákon átívelő tudományos kutatásokat emeli ki.

IBC Journal of Buddhist Studies (IBCJBS) - Célja a buddhista tanulmányok számos tudományágának, mint például a tanítás, történelem, kultúra, etika, logika, társadalomfilozófia, valamint az összes buddhista hagyományra vonatkozó szöveges és összehasonlító tanulmányok kutatásának előmozdítása.

Insight Journal - A buddhista hagyomány mélységének és átalakító jelentőségének alapos tisztelete és megbecsülése, a kritikai vizsgálat és az összehasonlító perspektíva mindegyike kifejezésre jut a Barre Center for Buddhist Studies 1994 óta megjelenő Insight Journal című folyóiratában.

International Journal of Buddhist Thought & Culture (IJBTC) - Célja, hogy előmozdítsa a buddhizmus tanulmányozását, gondolkodásának és kultúrájának sokszínűségét.is_538737.jpg

Japanese Journal of Religious Studies - A japán vallások tanulmányozásával kapcsolatos kutatások publikálására szakosodott, lektorált folyóirat.

Journal of Buddhist Ethics - Az első tudományos folyóirat, amely teljes egészében a buddhista etikával foglalkozik.

Journal of Buddhist Philosophy - A buddhista filozófia minden területével foglalkozó, magas színvonalú eredeti cikkeket és könyvismertetéseket tesz közzé.

Journal of Buddhist Studies (JBS) - Tanulmányok a buddhizmus történetével, kultúrájával, régészetével, művészetével, filológiájával, antropológiájával, szociológiájával, teológiájával, filozófiájával, gyakorlatával, vallások közötti összehasonlító tanulmányokkal és más, a buddhizmushoz kapcsolódó témákkal.

Journal of Buddhist Studies Chulalongkorn University - Thai és angol nyelvű folyóirat, mely a buddhizmusról szóló tudományos cikkeket tesz közzé.

Journal of Buddhist Studies (Journal of the Centre for Buddhist Studies, Sri Lanka) - Tudományos folyóirat srí lankai és hong kongi közös kiadásban.

Journal of Chan Buddhism - East Asian and Global Perspectives - Az első olyan angol nyelvű folyóirat, amely kifejezetten a kínai csan, a koreai sŏn, a vietnami thìên és a japán zen buddhizmus tudományos kutatásait mutatja be.

Journal of Chinese Buddhist Studies (JCBS) - Lektorált, tudományos folyóirat, amely a kínai buddhizmus történeti tanulmányozásával foglalkozik.

Journal of Dharma Studies - A hindu, dzsainista és buddhista hagyományok interszubjektív megértésére és gyakorlati alkalmazására összpontosít.

Journal of Gandhāran Buddhist Texts - A folyóirat ősi gandhárai buddhista szövegek digitális kiadásait jelentetni meg, amelyek tartalmaznak diplomáciai kiadást, rekonstruált kiadást, fordítást, szójegyzéket, paleográfiai elemzést, valamint keretes elbeszéléseket és kontextuális információkat.

Journal of Global Buddhism - Nyílt hozzáférésű folyóirat, amely a buddhizmus tanulmányozásával foglalkozik.

Journal of Indian and Buddhist Studies - Japán kiadású folyóirat, melynek fő területei a filozófia és a vallás.

Journal of Indian Philosophy - A klasszikus és modern indiai gondolkodás széles spektrumát járja körül.

Journal of International Buddhist Studies (JIBS) - Lektorált folyóirat, amely eredeti kutatási tanulmányokat és tudományos cikkeket tesz közzé.

Journal of the International Association of Buddhist Studies (JIABS) - A buddhista tanulmányok minden területéről várja a tudományos hozzájárulásokat. Nem közöl rövid könyvkritikákat, csak hosszú és tartalmas áttekintő cikkeket.

Journal of the Oxford Centre for Buddhist Studies (JOCBS) - Minden olyan cikket közzétesz, amely növeli a buddhizmus bármely aspektusának ismeretét és/vagy megértését.

Journal of World Buddhist Cultures - Szakmailag lektorált folyóirat, amelynek célja a buddhizmussal kapcsolatos széles körű ismeretek fejlesztése és terjesztése.

Keréknyomok - A Tan Kapuja Egyház orientalisztikai és buddhológiai folyóirata.kereknyomok_2023_15_jpg-kereknyomok_2023_15_jpg-99d8da46-5b2f-4693-b7a5-3001a44e2195.jpeg

Korean Journal of Buddhist Studies (KJBS) - Negyedévente jelentet meg tudományos dolgozatokat és kritikai könyvismertetéseket. Célja a buddhista tanulmányok előmozdítása Dél-Koreában.

Monumenta Nipponica - Angol nyelvű lektorált folyóirat, amely kiemelkedő kutatásokat és fordításokat tesz közzé, valamint mértékadó könyvismertetéseket jelentet meg a premodern és modern japán tanulmányok területén.

Monumenta Serica. Journal of Oriental Studies - Elsősorban a kínai kultúrával foglalkozik, de kínai címe - Huayi xuezhi (azaz Scholary Journal on China and Neighbouring Countries) - arra utal, hogy a publikációk olyan témákkal is foglalkozhatnak, mint a japán, mongol, mandzsu, tibeti vagy koreai tanulmányok, amennyiben szorosan kapcsolódnak Kínához.

Pacific World: Journal of the Institute of Buddhist Studies - Éves, nyílt hozzáférésű, anonim lektorált, angol nyelvű folyóirat, amely a buddhizmusról általában, és különösen a Jōdo Shinshū buddhizmusról szóló tanulmányok terjesztését szolgálja.

Philosophy East and West - A filozófia nem nyugati hagyományainak tudományos műveltségét elősegítő folyóirat a legmagasabb színvonalú tudományos munkákat publikálja, amelyek ezeket a kultúrákat az angol-amerikai filozófiával való kapcsolatukban helyezik el.

Singaporean Journal of Buddhist Studies - A Szingapúri Buddhista Főiskola által kiadott, lektorált tudományos folyóirat.

Studies in Humanistic Buddhism (SHB) - Tudományos cikkeket és könyvrecenziókat tesz közzé a buddhista tanulmányok széles területéről.

Subhasita: Journal of Buddhist and Religious Studies - Indonéz kiadású lektorált, tudományos folyóirat, amely a buddhizmus minden fajtájának tudományos tanulmányozását támogatja.

Távol-keleti Tanulmányok - Journal of East Asian Cultures - Az ELTE Bölcsészettudományi Kar Távol-keleti Intézetének hivatalos folyóirata.cover_issue_639_hu_hu.png

The Eastern Buddhist - A buddhizmus minden aspektusáról közöl cikkeket, valamint klasszikus buddhista szövegek és modern buddhista gondolkodók műveinek angol fordításait.

The Indian International Journal of Buddhist Studies - Lektorált, tudományos folyóirat, amely a buddhizmus minden fajtájának tudományos tanulmányozását támogatja.

The Journal of International Association of Buddhist Universities (JIABU) - Évente kétszer megjelenő tudományos folyóirat, mely a buddhizmus, a szociológia, a szabad művészetek és a bölcsészet- és társadalomtudományok multidiszciplináris területeire összpontosít.

The Journal of the International College for Postgraduate Buddhist Studies - Japán kiadású folyóirat.

The Middle Way - Journal of The Buddhist Society - Negyedévente megjelenő folyóirat neves buddhista tanítók és tudósok cikkeit tartalmazza a buddhista elmélet, gyakorlat, történelem stb. különböző aspektusairól, valamint egyéb kiegészítő érdekességeket.

Western Buddhist Review - A Triratna Buddhista Rend és közösség ingyenes, online, lektorált, tudományos folyóirata.

Dr. Hetényi Ernő tibetisztikai munkája

Fordítások és kéziratok

"Hetényi Ernőben mérhetetlen vágy élt, hogy másokon segítsen (...), hogy mindenki számára nyitva álljon a lehetőség az őszinte belső megforduláshoz, hogy épüljön fel Magyarországon 49 sztúpa. Az első négy sztúpát ő avatta és szentelte fel."
kep4e2.jpg

A Tan Kapuja Buddhista Főiskola

Dr. Hetényi Ernő tibetisztikai munkája

Fordítások és kéziratok

 

BA - szakdolgozat

Témavezető tanár: Dr. Kuzder Rita

Írta: Ferenczy Réka Katalin

Budapest

2023

 

Tartalomjegyzék

Bevezetés
Dr. Hetényi Ernő életrajza
A hagyatékról
Dr. Hetényi Ernő és Dr. Ferenczy Éva tibeti tanulmányai
Tibeti tanulmányaikhoz felhasznált szakkönyvek
A Buddhista Misszió tibeti nyelvi írásai
Ferenczy Éva munkái
Tibeti átírások
Tibeti fordítások
Egyéb tibeti témájú kiadványok
Nyomódúc szövegének átírása és fordítása
A Kőrösi Csoma Sándor Intézet felépítése, nemzetközi kapcsolatai
Vélemények Dr. Hetényi Ernő munkájáról
Összegzés

Irodalomjegyzék

 

 

Bevezetés

Hálás vagyok a témáért, mellyel ebben a munkában foglalkozhatok, egyrészt a személyes családi kötődés miatt, másrészt azért, mert a buddhizmuson belül a tibeti buddhizmus áll hozzám a legközelebb, és ebben az írásban e kettőt összeköthetem, nagy örömmel tölt el. Továbbá szeretnék hozzájárulni Dr. Hetényi Ernő és felesége, Dr. Ferenczy Éva munkájának megismertetéséhez azáltal, hogy a családunkra maradt hagyatékot feldolgozva egy újabb szeletet teszek hozzá az eddigi ismeretekhez.

Életük során amellett, hogy mindig szerettem velük lenni, nem éltem a lehetőséggel, hogy a tanítványuk legyek. Ellenben amikor évekkel később elkezdtem mélyrehatóbban foglalkozni a buddhizmussal, és egyre több írás, fénykép, levél stb. a kezembe került tőlük, meglepő párhuzamokat fedeztem fel a munkásságuk és az általam is tanulmányozott tudományterületek között, így egyre többet szerettem volna tudni róluk, és a munkájukról. Ennek lehetősége hosszú évek óta előttem hevert, és nagyon örülök, hogy a főiskolai tanulmányaim végre elindítottak ezen az úton.

Különösen izgalmasak számomra a tibeti nyelvi tanulmányaik, mert a főiskolán magam is tanulom a tibeti nyelvet, ami kezdetektől fogva közel állt a szívemhez, és így bepillantást nyertem abba a folyamatba, ahogyan ők tanulták ezt több évtizeddel ezelőtt.

Természetesen Hetényi Ernő teljes életművének feldolgozása ennél is hosszabb folyamat lenne, ami a későbbi terveim közt szerepel, ezért emelem ki ebben az írásban a tibetológiai munkásságát.

Nem utolsó sorban hálámat és tiszteletemet szeretném kifejezni jelen dolgozattal Hetényi Ernőnek és Ferenczy Évának, amiért ilyen jelentős mennyiségű és minőségű munkával járultak hozzá a Tan megjelenéséhez és elterjedéséhez Magyarországon.

A dolgozatban előforduló tibeti kifejezések átírását Wylie-val adom meg, mivel az általuk használt mellékjeles átírást írógéppel írták, és ezt nehéz lenne lemásolni, de ez nem változtat a pontosságán, a tibetisztika tudomány már túlnyomó többségben a Wylie átírást használja. Az egyszerűsített magyar ejtést pedig a Kuzder Rita tankönyvéből tanultaknak megfelelően.

Váljon minden érző lény javára!

 

Dr. Hetényi Ernő életrajza[1]

(Láma Dharmakirti Padmavadzsra)

1912. február 13-án született Budapesten, evangélikus családban. Édesapja Hetényi-Heidelberg Albert, zeneszerző és karmester, bécsi születésű művész, aki a Monarchia felbomlása után maga döntött a magyar állampolgárság megtartása mellett. Édesanyja, a székely-szász származású Heidel Erzsébet. Ők ketten megismerkedésüktől fogva egy életen át együtt éltek és dolgoztak, a férj szinte egész életét a magyar kabaré megteremtésének, meghonosításának szentelte, felesége pedig a színpadon vitte sikerre férje dalait. Két gyermekük született, Ernő és Lívia.

Hetényi Ernő Budapesten végezte iskoláit, kiváló volt a német nyelvben és irodalomban (hiszen a német második anyanyelve volt), rajongott a magyar irodalomért, főleg a költészetért, szerette a zenét és az egyéni sportokat.

Érettségi után szabadúszó újságíró lett, főleg színházi lapoknak dolgozott, film- és színikritikákat, verseket írt és fordított. Műfordításai mellett könyveit is kiadták.

A ‘30-as években sokat utazott, bejárta egész Európát, az afrikai olasz gyarmatokat, Indiába is eljutott. 1933-ban Olaszországban találkozott Padmával, az osztrák származású buddhista szerzetessel, aki Indiából tért vissza, hogy Németországban missziós munkát végezzen. Két alkalommal 3-3 hónapon át tanította a dharmától elbűvölt fiatalembert. Először Olaszországban, amikor a Nápoly és Bari közti utat kettesben, gyalogosan tették meg, majd 1938-ban Bécsben. Ekkor, Padma kezéből nyerte el a felavatást és lett a buddhista szangha tagja. Padma azzal vált el tőle, hogy a buddhista papi rendhez[2] tartozását közli a németországi buddhista vezetőséggel, és ha szüksége lesz rá, a német egyháznál jelentkezzen hivatalos elismerése ügyében.

A németországi missziósközpont 1952. február 18-án igazolta, hogy Hetényi jogosult Magyarországon buddhista vallási közösséget létrehozni, ekkor alakult meg a Magyarországi Buddhista Misszió, de hivatalosan a magyar állam csak 1957-ben ismerte el a közösség létezését.

A Misszió célja volt kiépíteni, megszilárdítani az első magyar buddhista vallási közösséget, külföldi kapcsolatok segítségével stabilizálni helyzetét, és olyan autonóm vallási közösséggé tenni, amely különböző buddhista irányzatokat, iskolákat képvisel, mint az indiai mahájána, a tibeti vadzsrajána, a japán Amida és a zen többféle hagyománya. Hetényi Ernő véleménye szerint az érdeklődőknek a Buddha tanításával, mint egységes egésszel kell megismerkedniük, hozzá kell jutniuk a buddhizmus irodalmához, szentirataihoz, hogy a Tanítást és annak útmutatásait mindennapi életükben eleven gyakorlattá tehessék. Ez tette szükségessé a Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézet létrehozását, mely a Buddhista Misszió és az Árja Majtreja Mandala buddhista rend közös alapításaként egyrészt papi szemináriumként, másrészt tudományos intézetként működött, az el nem kötelezett érdeklődők számára is lehetővé téve a Dharma megismerését és tanulmányozását. Az Intézet célkitűzései közé tartozott Kőrösi Csoma Sándor emlékének ápolása és a magyar nyelvű buddhista irodalom megteremtése.  

Hetényi Ernő 1950 és 1954 között teológiai tanulmányokat folytatott a Római Katolikus Központi Hittudományi Akadémián, valamint mint vendéghallgató hat féléven keresztül az ELTE orientalista szakán. Az alábbi tárgyakból vizsgázott: theologia orientalis, a keleti liturgia archeológiája, tibeti filológia, tibeti nyelvi szeminárium, szanszkrit nyelv, lámaista művészettörténet, muzeológiai szakgyakorlat (a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban, valamint részt vett a Néprajzi Múzeum lámaista anyagának feldolgozásában), kínai művészet, India festészete, India művészeti és kulturális hatása Délkelet-Ázsiára, India építészete stb.

Az 1938-as buddhista papi[3] felszentelés, majd annak 1952-es írásbeli megerősítése után a következő felszenteléseket nyerte el, illetve kapott képviseleti jogokat a Buddhista Misszió számára: Propagation Bouddhique Mondiale (Brüsszel, 1953), The Harmony Buddhist Mission (Arkansas, USA, 1955, mint Thera), The Western Buddhist Order (London, 1956), Jodo-shin-su (Berlin-Budapest, 1967), Árja Majtreja Mandala (Berlin, 1953, illetve mint önálló rendi tartomány 1954-től) stb. Ez utóbbit Láma Anagarika Govinda alapította Németországban, az akkori közösség vezetője Dapa Kasszapa, Govinda láma személyes tanítványa volt. Hetényi 1956. október 8-án beavatást kapott Dapa Kasszapától a Rendi hierarchia egyenesági leszármazási vonalába. 1956 novemberében pedig a Legfelsőbb Rendi Tanács és Láma Govinda a „doctor philosophiae buddhologiae” címmel ismerte el munkásságát.

A Buddhista Misszió és a Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézet kb. 30 alapvető buddhológiai szakkönyvet, szövegfordításokat, kommentárokat, többszáz népszerűsítő kiadványt és tanulmányokat jelentetett meg, nagyobb részben Hetényi Ernő munkáit, illetve végzett hallgatók és követők önálló vagy fordított műveit.

Állandó kapcsolatot tartott fenn több külföldi tudományos intézménnyel, egyetemmel, buddhológiai központtal és könyvtárral. A Kőrösi Csoma Sándor intézet felépítésében, megszervezésében és működtetésében egészen halálukig felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtott két kiváló magyar orientalista, Baktay Ervin és Felvinczi Takács Zoltán professzorok, az intézet tiszteletbeli elnökei.

Külön említést érdemel Dharmakirti láma bensőséges személyes kapcsolata Őszentsége Erdeni Phel tülku[4] lámával, az ulánbátori Gandan kolostor főapátjával, akivel több alkalommal személyesen is találkozott, felavatásában és áldásában részesült, s akit szellemi atyjának tekintett.

Hetényi igen széles nemzetközi kapcsolatot épített ki a Misszió számára. Személyesen ismerte csaknem az összes jelentős ázsiai buddhista vezetőt, több alkalommal vett részt az Ázsiai Buddhista Békekonferencia ülésein Mongóliában, Burjátföldön, Laoszban stb. Jó kapcsolatokat ápolt európai és amerikai buddhista vezetőkkel és közösségekkel is. A Misszió tagja volt az Európai Buddhista Uniónak, mely 1989-ben Budapesten tartotta plenáris ülését, és a Buddhisták Világszövetségének (WFB) is.[5]

Dharmakirti így beszélt mestereiről: „Először is, az az osztrák származású szerzetes, akivel Olaszországban találkoztam 1933-ban. Tőle hallottam először a buddhizmusról. Apai barátomat, Baktay Ervint is gurumnak tekintem, aztán Takács Zoltán professzor urat, Ligeti Lajost, Gál professzort, a szanszkrit tanáromat és Kőrösi Csoma Sándort. Keleti mestereim Govinda láma, a XIV. Dalai láma, akivel három alkalommal találkoztam, az Erdeni Phel, az ulánbátori kolostor apátja, és a burját-mongol kolostor főnöke, láma Gombodzsab.”[6]

És még néhány név, akivel élete során személyes vagy munkakapcsolatba került - orientalisták, buddhisták és nem buddhisták, a Tan szerelmesei és képviselői, szimpatizánsai: Nyánapónika[7], Piyadassi Maháthéra[8] Srí Lankáról, Walter Yeeling Ewans-Wentz[9], a Tibeti halottaskönyv egyik fordítója, a híres keletkutató asszony, Alexandra David-Neel[10], Giuseppe Tucci[11] professzor, a neves olasz orientalista, Dr Siegbert Hummel híres német orientalista, Anuruddha, a Kőrösi Csoma Sándor Intézet vietnámi ágának megalapítója, G.P. Malalasekera, a World Fellowship of Buddhists tiszteletbeli elnöke. Szólnunk kell még Füst Milánról, Weöres Sándorról, Tamkó Sirató Károlyról, Vihar Béláról.

Természetesen voltak segítői is ebben a nagy munkában, szeretném kiemelni feleségét, Ferenczy Évát, akivel hosszú éveken át igazi társak voltak mindenben. Éva is tanított a Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézetben is, szintén több nyelven beszélt, köztük tibetiül is, így ő is részt vett a fordítási munkákban, továbbá gyönyörű rajzaival hozzájárult a kiadott művek illusztrálásához. Érdekelte és gyakorolta a jógát, melyet szintén oktattak is a Kőrösi Csoma Sándor Intézetben, a ‘70-es évek elején Dr. Lemhényi Zoltán[12] a következő elismerésben részesítette: „Az 5 világrész 24 nemzetének yoga delegátusát magába foglaló United Nations of Yoga, International Yoga World Union, International Yoga World Congress 220 tagú központi elnökségébe az organization committee Dr.  Ferenczy Éva yoginit a hatha-jóga gyakorlása, népszerűsítése, az „ahimsa - nem ártás” yoga magatartás - eszményének a megvalósítása, az emberek, nemzetek békés együttélése érdekében kifejtett tevékenysége alapján tiszteletbeli elnöknek választotta meg.”[13]

Közös törekvéseik voltak továbbá a fiatalok képzése, az állatvédelem, valamint felszólaltak a halálbüntetés eltörlése érdekében is Magyarországon.

Hetényi Ernőben mérhetetlen vágy élt, hogy másokon segítsen (az akupunktúra, az ősi kínai gyógymód magyarországi elismertetése szintén nagymértékben az ő nevéhez fűződik), hogy mindenki számára nyitva álljon a lehetőség az őszinte belső megforduláshoz, hogy épüljön fel Magyarországon 49 sztúpa. Az első négy sztúpát ő avatta és szentelte fel.

Csaknem haláláig tanított, igaz, élete végére már csak két személyes tanítványa maradt. Halála napján is mindig mosolygott, tiszta tudattal, a világ dolgait fokozatosan elengedve és maga mögött hagyva távozott (1999. szeptember 17-én).

Ő maga ekképpen jellemezte munkáját: „Hajnali négykor kelek, egész nap fordítok, könyvet írok. Már amikor nem akupunktúrával foglalkozom. Angolul és ami elengedhetetlenül fontos, németül beszélek. Mint láma, a missziómat képviselem, ha kell, külföldön konferenciákon veszek részt. A buddhizmus betölti a mindennapjaimat, az életemet. Ez jelenti nekem a boldogságot, meg hogy idén is százharmincan iratkoztak be négyéves, felsőfokú studiumunkra, csupa fiatal ember. Ebből látszik, az érdeklődés egyre nagyobb a buddhizmus iránt. Vannak családok, ahol a gyerekek már ebben a szellemben nőnek fel…” [14]

Hetényi Ernőnek 1936-ban egy fia született korábbi házasságából, Hetényi-Heidelberg György, aki a forradalom idején az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, majd Los Angelesben hunyt el 2011-ben.

 

A hagyatékról

A családunknál található hagyaték összetétele:

  • A Kőrösi Csoma Sándor Intézet és a Buddhista Misszió kiadványai, kéziratok – megközelítőleg 100 kötet

Ezen belül kiemelnék egy nyilvántartást, melyet Hetényi állított össze a saját könyvtáráról. Ebben a nyilvántartásban 2589 mű szerepel, és feltehetőleg ez sem az összes, de a nyilvántartás további kötetével eddig nem találkoztam. A nyilvántartás tartalmazza a leltári számot, a könyv szerzőjét és címét, kötet számát, beszerzés módját, árát, raktári jelzetét és jegyzetet.

  • Levelezések
  • Szóróanyagok, fotóalbumok
  • Folyóiratok
  • A Kőrösi Csoma Sándor Intézet dokumentációi
  • Bélyegzők, pecsétek, klisék
  • Kőrösi Csoma Sándor emlékplakett, melyet a magyar bódhiszattva születésének 200. évfordulójára bocsátott ki 108 példányban a Buddhista Misszió és a Kőrösi Csoma Sándor Intézet 1984-ben
  • 2 db thangka
  • Fadúc (tibeti szöveggel)
  • Képek, festmények, szobrok, imamalom, gong, kis cintányér[15], málák

 

Dr. Hetényi Ernő és Dr. Ferenczy Éva tibeti tanulmányai

A tibeti nyelv a sino-tibeti, azon belül a tibeto-burmai nyelvcsaládba tartozik. Ebben a nyelvcsaládban csak két ősi nyelv található, a burmai, mely 12. századi eredetű és a tibeti, mely 7. századi. A tibeti nyelvben a szórendtől függ, hogy egyes szótagok a főnév, a toldalék vagy a kötőszó szerepét töltik-e be, azaz a szófajok nem különülnek el világosan. Tehát a mondatban kötött a szórend.

Szongcen Gampo (t. srong btsan sgam po; 569-650/605-650), Tibet első tankirályának megbízására Thönmi Szambhóta (t. thon mi sam b+ho Ta; 619-?) határozta meg Tibet új nyelvi rendszerét, Indiából visszatérve egy hároméves elvonulásban megalkotta a tibeti írást és nyelvtant.[16]

Hetényi Ernő az ELTE orientalista tagozatán Ligeti Lajostól tanult tibeti nyelvet, majd Ferenczy Évát ő tanította meg rá. A hagyatékukban több olyan füzet, jegyzet is megtalálható, melyekben látható, követhető, hogyan, milyen módszerrel tanulták a nyelvet.

A tibeti abc-t kézzel írt formában gyakorolták, akár egy egész füzetnyi terjedelemben. Az íráshoz elsajátították a fejes, azaz ucsen (t. dbu can) és a fejetlen, azaz ume (t. dbu med) írást is.[17](1. kép)

A hangokat képzésük helye szerint is csoportosították, úgy mint gutturális (torok) hangok, palatális (szájpadlás) hangok, dentális (fog) hangok, labiális (ajak) hangok és linguális (nyelv) hangok. A betűk mellé írták a latin betűs átírásukat és fonetikus írásukat is.

Az átíráshoz még nem a ma leginkább elterjedt Wylie-t[18] használták, hanem a franciás átírást, mely mellékjeles mássalhangzókat használ, a Wylie átírás előtt ez volt az általánosan használt forma. Az átírásban a chegbarok (t. tsheg bar) közé kötőjelet írtak, a se (t. shad) jelet pedig az általunk is használt „/” jellel jelölték. (2. kép)

Jegyzeteik szerint a tibeti abc után következtek a számnevek, sorszámnevek, névelők, a főnevek többesszáma, melléknévképzők, fosztóképző, jelző, névmások.  

Érdekes, hogy névelőnek nevezték a པ་ és བ་ (t.  pa és ba) kiegészítőket, ezeket egyéb tankönyvek képzőként említik, de a tibeti nyelvben ennél sokkal bővebb a használata. Igéhez, főnévhez, melléknévhez és számnévhez is kapcsolódhat (utóbbi esetben sorszámnevet képzünk vele). Pl. bod – Tibet, bod pa – tibeti (ember), bdun – hét, bdun pa – hetedik stb. Határozott névelő pedig nincs a tibeti nyelvben.[19]

 

Tibeti tanulmányaikhoz felhasznált szakkönyvek

A. Durr, Jaques 1950. Deux Traités Grammaticaux Tibétains. Heidelberg: Carl Winter Universirätsverlag

A. Durr, Jaques 1954. Wie übersetze ich tibetisch?. Leipzig

Bacot, Jacques 1928. Les ślokas grammaticaux de Thonmi Sambhota avec leurs commentaires / trad. du tibétain et annotés par Jacques Bacot Paris: P. Geuthner

Bacot, Jaques 1912. L’écriture cursive tibétaine. Paris: Imprimerie nationale

Bacot, Jaques 1946. Grammaire du Tibétain Littéraire. Paris: Adrien-Maisonneuve, Librairie d'Amérique et d'Orient

Bell, Charles Alfred 1905. Manual of Colloquial Tibetan. Calcutta: Baptist mission Press

Bell, Charles Alfred 1939. Grammar of Colloquial Tibetan. Alipore Calcutta: The Bengal secretariat book depot

Bhattacharya Vidhushekhara 1939. Bhota-Prakása, A Tibetan Chrestomathy. Calcutta: University of Calcutta

Cordier, R.H. 1904. Grammaire tibétaine. Hanoi

Das, Sarat Chandra 1888. The sacred and ornamental characters of Tibet. Journ.As.Soc.Beng,

Das, Sarat Chandra 1902. A tibetan-english dictionary with sanskrit synonims. ed.by Graham-Sandberg and W. Heyde, Calcutta: The Bengal secretariat book depot

Dawasandup Kazi, Lama 1919. English-tibetan dictionary. Calcutta: Baptist Mission Press

Desgodins, C.H. 1899. Renou et fage, Dictionnaire thibétain-latin-francais par les Missionnaires Catholiques de Thibet. Hongkong: Imprimerie de la Société des Missions Etrangères

Dorji, L.M. 1951. First Tibetan reader. Calcutta: Calcutta University

Durr, Jaques A. 1950. Morphologie du Verbe tibétain. Heidelberg: Carl Winter Universitätsverlag

Francke, A.H. 1981. The tibetan alphabet, Epigraphia Indica vol. XI. New Delhi: The Director General Archeological Survey of India

Graham-Sandberg 1894. Handbook of colloquial tibetan. Calcutta: Thacker, Spink and Co.

Hackin, Joseph 1924. Formulaire sanscrit-tibétain du Xe siécle. Paris: Librairie Orientaliste    Paul Geuthner

Hannah, H.B. 1912. Grammar of the tibetan language, literary and colloquial. Calcutta: Baptist mission press

Henderson, V.C. 1903. Tibetan manual. revised by E. Amundsen, Calcutta: Inspector General of Chinese Imperial Maritime Customs

Jäschke, H.A. 1865. A short practical grammar of the tibetan language with special references tot he spoken dialects. Kyelang in Brit. Lahoul

Jäschke, H.A. 1871-1876. Wörterbuch der tibetischen Sprache. Gnadau: Universitätsbuchhandlung

Jäschke, H.A. 1881. A tibetan-english dictionary with special references of the prevalling dialects to which is added an english-tibetan vocabulary. London: Sec'y of State for India in Council

Jäschke, H.A. 1929. Tibetan grammar, Addenda by A.H. Francke and W. Simon. Berlin und Leipzig: de Gruyter Vlg.

Jäschke, H.A. 1954. Tibetan grammar, with supplement of readings and vocabulary by John L. Mish. New York: Frederick Ungar Publishing Co.

Koerber, Hans Nordewin von 1930. Morphology of tibetan language. San Francisco:

Kőrösi Csoma, Sándor 1834. A Grammar of the Tibetan Language in English. Calcutta: Baptist Mission Press

Kőrösi Csoma, Sándor 1834. Essay towards a dictionary, Tibetan and English. Calcutta: Baptist Mission Press

Lalou, Marcelle 1950. Manuel élémentaire du tibétain classique. Paris: Imprimerie Nationale

Lobsang Mingyur, Lama and Ross, Edward Denison 1911. The matriculation course in classical tibetan. Calcutta (k.n.)

Miller, Roy Andrews 1956. The tibetan system of writing. Washington: American Council of Learned Societies

Schäfer, Robert 1950. Studies in the morphology of bodic verbs. London: Cambridge University Press

Schmidt, J.J. 1839. Grammatik der tibetischen Sprache. St.Petersburg u. Leipzig: Leipzig, Zentral-Antiquariat der DDR

Schmidt, J.J. 1840. Tibetisch-deutsches Wörterbuch. St.Peterburg u. Leipzig: Kaiserlichen Akademie der Wissenschaften

Schubert, Johannes 1937. Tibetische Nationalgrammatik. Leipzig: Artibus Asiae

Shafer, Robert 1957. Bibliography of sino-tibetan languages. Wiesbaden: O. Harrassowitz

Simon, Walter 1930. Tibetisch-chinesische Wortgleichungen. Berlin u. Leipzig:  De Gruyter Mouton

Ts’e-ring Dbang-rgyal 1930. Dictionnaire tibétain-sanscrit. Reprod. par J. Bacot, Paris: Paul Geuthner

Uray Géza 1953. A tibetan diminutive suffix. Budapest: Akadémiai Kiadó

Uray, Géza 1953. Some problems of the ancient tibetan verbal-morphology. Budapest: Akadémiai Kiadó

Weller, Friedrich 1952-1955. Tibetisch-sanskritischer Index zum Bodhicaryāvatāra. Berlin: Akademie Verlag

Wolfenden, Stuart Norris 1929. Outlines of tibeto-burman linguistic morphology. London: Royal Asiatic Society

*

 

Az alábbiakban felsorolt írásokat időrendi sorrendben gyűjtöttem össze, a családunk tulajdonában lévő hagyatékból összeállítva.

A Buddhista Misszió tibeti nyelvi írásai

  • Tibeti filológiai jegyzetek, Dr. Ligeti Lajos professzor 1951/52. évi előadásai alapján összeállította: Hetényi-Heidlberg Ernő, Budapest, 1952.

Ebben az írásban találhatunk szómagyarázatot tibeti és szanszkrit kifejezésekre, majd az addig megjelent tibeti nyelvkönyvek felsorolását. Az első, valóban tudományos értékű tibeti nyelvtankönyvnek Ligeti professzor Kőrösi Csoma Sándor: Grammar of the Tibetan Language in English (Calcutta, 1834) című könyvét jelöli meg, az ezután megjelenő munkák kivétel nélkül Kőrösi munkájának felhasználásával íródtak. Ezeket szintén felsorolja, majd tibeti szótárak gyűjteményét találjuk, köztük keleti nyelvűeket is. Végül pedig Tibet nyelvéről, földrajzáról és irodalmáról olvashatunk.

  • Tibeti filológiai jegyzetek, Dr. Ligeti Lajos 1953. évi előadásai alapján összeállította: Hetényi-Heidlberg Ernő dr. theol., Budapest, 1953.

A tibeti néprajzzal foglalkozik, azon belül a többférjűséggel (poliandria) is, majd tibeti kronológia következik, az írást pedig tibeti történelmi irodalom (tibeti krónikák) zárja.

  • A. Jäschke: Tibetan Grammar II., Addenda by A.H. Francke in collaboration with W. Simon, 1956.09.25. (angol nyelvű)
  • Dr. Hetényi Ernő: Magyar-tibeti szógyűjtemény, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet kiadványai, VIII/27, Budapest, 1963/2507

Ez a kiadvány a tibeti társalgási nyelv elsajátítását segíti, nem fektet nagy hangsúlyt az irodalmi nyelvre. Mivel Tibetben sokféle nyelvjárás létezik, ebben a kötetben a központi tartomány, Ü (t. dbus) nyelvét választották, az ún. lhászai dialektust.

A tibeti betűk és szavak kézírással vannak benne, továbbá bemutatásra kerül a díszítő (ornamentális) írás is. (3.kép) A szójegyzékben a szavak jelentés nélkül vannak összegyűjtve, és szintén kézzel íródtak. (4.kép)

  • Tibeti nyelvtan, Kőrösi Csoma Sándor és H.A. Jäschke munkái alapján összeállította: Ferenczy Éva és Dr. Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, IX/24, Budapest, 1964/2508

A tibeti betűk és szavak kézírással szerepelnek benne (5.-6. kép).

  • Kulcsocska tibeti szívekhez (bod skad slob deb snin gi ldi mig), Losang Palden, Losang Namdol lámák gyakorlókönyve alapján összeállította: Ferenczy Éva, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, XI/2. Budapest, 1966/2509.

Ebben a gyakorlókönyvben különböző témakörök szerint vannak összegyűjtve tibeti kifejezések, mint például felszólítás és kérés, üdvözlés, a tavasz, a család, az emberi test, az iskolában, szórakozás, vásárlás közben, az idő, reggel, étkezés. A tibeti kifejezéseket kézzel írott formában találjuk, majd átírva, kiejtés szerint és magyar fordításban is. (7.-8.kép)  

  • Tibeti-magyar szójegyzék, a tibeti bon vallás és a lámaizmus kifejezéseiből összeállította: Ven. Dr. Hetényi Ernő (1486 szó), A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, XII/5. Budapest, 1966/2509.

A szójegyzékben a tibeti szavakat kézírással láthatjuk, majd azok átírását és magyar fordítását is tartalmazza.  

  • A tibeti nyelv válogatott bibliográfiája (orientalista folyóiratok jegyzéke), és címeik rövidítése, összeállította Ven. Dr. Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, XI/6., Budapest, 1966/2509

Terjedelmes felsorolás, külön kigyűjtve Hetényi Ernő magángyűjteményének 444 tagja, ami nyelvkönyveket, szótárakat, szövegeket takar.

  • Jugpacsen (t.dbyug pa can): A brahman története; a tibeti szöveget feldolgozta Ferenczy Éva, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, XII/1. Budapest, 1966/2510.

Ez a történet a híres buddhista tanmese-gyűjtemény, A bölcs és balga egyik története. A gyűjtemény Belső-Ázsián át, Kínán keresztül jutott Tibetbe a 9. században, majd onnan Mongóliába. Az itt közölt történet nem teljes, hiányzik a kerettörténet, és a meséből is hiányoznak egyes motívumok. Az átírásban közölt szöveg Jäschke Tibetan Grammar művéből való, és ugyanezen munka alapján készült a feldolgozás is.

A tibeti szöveg átírását, majd egy szójegyzéket találunk a kiadványban, végül pedig lábjegyzetben nyelvtani magyarázatokat.

  • Tibeti-magyar szógyűjtemény, Ven. Dr. Hetényi Ernő Magyar-tibeti szótára alapján összeállította: Szécsényi Erzsébet, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, XII/2., Budapest, 1966/2510

A tibeti abc szerint rendezett szógyűjtemény.

  • Kőrösi Csoma Sándor: Tibeti nyelvtan, fordította: Ferenczy Éva, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, XIII/13-15, Budapest, 1967/2510

A nyelvtani szabályok mellett szógyűjteményeket (pl. indulatszavak), mondattant tartalmaz.

  • A tibeti abc átírási rendszerei, összeállította Ven. Dr. Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, XIV/3. Budapest, 1967/2511

A tibeti betűk kézírással szerepelnek benne, 23 átírási rendszert hasonlít össze. (9.kép)

  • Tibeti-magyar szótár, a modern tibeti nyelv szókincséből összeállította Dr. Hetényi Ernő, kézirat

 

Ferenczy Éva munkái

  • Tibeti gyakorlókönyv kezdők számára (1964)
  • Tibeti szövegminta (1964)
  • Kulcsocska tibeti szívekhez (gyakorlókönyv) (1966)
  • Kőrösi Csoma Sándor dolgozataiból

Dr Hetényi Ernővel közös munkái:

  • Hat Ékesség és Két Kiválóság (ikonográfiai tanulmány) (1962)
  • Általános ismertetés (1963)
  • Tibeti nyelvtan (1964)
  • A Buddha élete tibeti tekercsképeken (1965)

 

Tibeti átírások

  • Küncshen Longcshenpa (t. kun chen long chen pa) /Jinendra: chos dbyins rin po che i mjod kyi ’grel ba lun gi gter mjod ces bya ba bzugs so, A tibeti szöveget átírásban közzéteszi: Ven. Dr. Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, X/12. Budapest, 1965/2509.

A szöveg Darthang Tülku láma[20] (Sanskrit University, Varanasi, India) segítségével és Dr. med. Elisabeth Finckh (Tibetan Friendship Group Deutschland, Hamburg) közvetítésével jutott Hetényihez. A szanszkrit Mahā Sandhi Yoga tanításait tárgyalja, ez a nyingma iskola egyik legjelentősebb szövege. A mű szerzője Jinendra (t. kun chen long chen pa)[21]. Az eredeti fa nyomódúcok 630 évesek. A potiról[22] képeket is találunk, a tibeti szöveget pedig átírásban látjuk, magyar fordítás nélkül. Két kötetben található a teljes szöveg.

  • Mipham Rinpoche / Ajitaguru: A tíz világtáj sötétségét eloszlató, ragyogó fényű, mindenekfölött álló igazság lényegét tartalmazó ezotérikus kommentár (Guhyamulatantra kommentár) (t. gsan grel phyogs bcu i mun sel gyi spyi don od gsal snin po bzugs so) A tibeti szöveget átírásban közzéteszi Ferenczy Éva, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, XII/7 Budapest, 1966/2510

A bevezetőt Darthang Tülku (Sanskrit University, Varanasi, India) írta, többek közt leírja, hogy a Guhjatantra az Anuttarajógatantra Mahájóga osztályához tartozik, a kommentár szerzője, Ajitaguru pedig Mandzsugósa inkarnációja.

Az eredeti poti első és hátsó borítólapjairól képeket is találunk, a tibeti szöveget pedig átírásban láthatjuk, magyar fordítás nélkül.

  • lta grub shan ’byed gnad kyi sgron me bzugs so, a tibeti szöveget átírásban közzéteszi Ven. Dr. Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, XII/8 Budapest, 1966/2510.
  • Patul Rinpoche (Varanasi): Triyana, A tibeti szöveget átírásban közzéteszi Dr. Hetényi Ernő (Budapest), kézirat

 

Tibeti fordítások

  • Sanskrit-tibeti szövegminta a X. századból, J. Hackin átírása nyomán fordította: Ven. Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, VIII/28. Budapest, 1963/2507.

A 10. századi tibeti kéziratot (Paris: Bibliothéque Nationale, Collection Pelliot, No. 3531) Ts’ien-fo-tong-i (Kína, Tun-huang) rejtekéből Paul Pelliot[23] hozta elő. A szöveg kétsoros, a felső szanszkrit, az alsó tibeti változat. Néhány rész, köztük a kolofon, teljesen tibeti fogalmazvány. A kiadvány tartalmazza a tibeti szöveg átírását és magyar fordítását.

  • Chos kyi chigs su bcad pa bzug so – Dhammapada, A páli verzió tibeti fordítása bla ma dge ’dun chos ’pel munkája. A tibeti szöveget átírta és a páli változat magyar fordítását készítette Ven. Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, IX/4 Budapest, 1964/2507.

A Dhammapada tibeti fordítása 1946-ban Gangtokban (Sikkim) jelent meg. A fordító, Gendün Cshöpel (t. dge ’dun chos ’pel)[24] nem csak kiváló tudós, de neves költő is volt, így a fordítása egyben irodalmi értéket is jelent. A fordítónak természetesen alkalmazkodnia kellett a régi tibeti fordítók által lefektetett és a szanszkrit-tibeti szótárakban összefoglalt szabályokhoz, amelyek szerint a fordítónak csak akkor szabad változtatni a versben a szavak sorrendjén, ha az feltétlenül szükséges. Szanszkrit próza tibetire való fordításánál azonban megengedett volt a szabad fordítás. A Buddhára/buddhákra bódhiszattvákra és srávakákra vonatkozó szakaszokban mindenkor a „megtisztelő kifejezéseket” kellett alkalmazni, és a fordítónak szigorúan tiltották új kifejezések alkalmazását. Ha ez mégis elkerülhetetlennek látszott, úgy e körülmény megvitatása végett egy különleges szervhez, a Magasztos Tanításának Bíróságához (t. bcom ldan ’das kyi rin lugs kyi ’dun sa) kellett fordulni, mely a királyi rezidenciában székelt, és innen nyerték az irányelveket. Továbbá arra is utasították a fordítókat, hogy alkalmazkodjanak a Ratnamegha-sūtra (t. dkon mchog sprin gyi mdo) tibeti fordításához. A tantrikus szövegeket pedig kizárólag a király külön engedélyével volt szabad lefordítani. E törvényeket Relpacsen király[25] hirdette ki a Hon ljan do palotában (Lhászától délre) 826-ban, és azóta e törvényeket követi minden tibeti fordító.

  • Gu ru pad ma ’byun gnas kyi skyes rabs rnam par thar pa, Padmasambhava guru élettörténete, Dr H. Hoffmann földolgozása nyomán magyar fordításban közli: Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, IX/20. Budapest, 1964/2508.

A tibeti szöveg átírása a pekingi kiadás nyomán készült, majd a kiadvány tartalmazza a szöveg magyar fordítását is.

  • rten par ’brel bar ’gyur ba, Pratītyasamutpāda (Az okozati összefüggések láncolata), A tibeti szöveget átírta és magyarra fordította: Ven. Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, IX/25. Budapest, 1964/2508.
  • ma ni bka’ ’bum (töredék), Dr H. Hoffmann földolgozása alapján magyar fordításban közli Ven. Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, IX/26. Budapest, 1964/2508.
  • dus kyi rgud pa zi ba’i bden chig smon lam bzugs so (A hanyatló, lenyugvó idő igaz fohásza), A tibeti szöveget átírta és fordította: Ferenczy Éva és Ven. Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, IX/27. Budapest, 1964/2508.

A fanyomat Hetényi Ernő gyűjteményébe tartozott, ebben a kiadványban megtalálható a lenyomata, a rajta lévő tibeti szöveg kézírással, az átírása és magyar fordítása.

  • Bu ston: Chos ’byung, Dr H. Hoffmann földolgozása alapján magyarra fordította: Ven. Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, IX/29. Budapest, 1964/2508.

A szöveg átírása a Berliner Staatsbibliothek (Waddel gyűjtemény nr. 18.) fadúc-nyomata alapján készült. A buddhizmus története (teljes tibeti cím: bde bar gshegs pa’i gsal byed chos kyi ’byung nas gsum rab rin po che’i mjod) a híres tudós, Butön Rincshen Dubpa (t. bu ston rin chen grub pa)[26] műve. Az ő összeállításában maradt ránk a tibeti kánon, a Kangyur és a Tengyur is. A Cshödzsung reumig (t. chos ’byung re’u mig) adatai szerint 1322-ben íródott. A mű három részből áll. A közölt szövegrészek a tibeti részből valók, átírásban és magyar fordításban található meg a kiadványban.

  • Deb ther sngon po (Kék történelemkönyv), Dr H. Hoffmann földolgozása alapján magyar fordításban közli: Ven. Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, IX/30. Budapest, 1964/2508.

A művet Zsönnu Pel (t. gzhon nu dpal)[27] fejezte be 1476-ban. A tibeti történelemkutatás szempontjából igen jelentős munka. A szöveg átírása Dr. Giuseppe Tucci professzor (Róma) tulajdonában volt nyomat alapján készült. A tibeti szöveg átírását és magyar fordítását tartalmazza.

  • Pad ma dkar po: Chos ’byung, Dr Helmut Hoffmann földolgozása alapján magyarra fordította: Ven. Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, IX/31. Budapest, 1964/2508.

A szöveg a bhutáni Pung thang (t. spungs thang)[28] kolostor nyomdájában előállított példány átírása. Az eredeti, amely Giuseppe Tucci (Róma) tulajdona volt, Padma Karpo (t. pad ma dkar po)[29] összegyűjtött műveit tartalmazza.

  • Na ro pa legendái (38b-39a oldalak), A szöveget átírta és A. Grünwedel földolgozása alapján magyarra fordította: Ven. Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, IX/32. Budapest, 1964/2508.

A tibeti szöveg átírását és magyar fordítását tartalmazza.

  • bla ma’i rnal ’byor bde chen mchog tu grub pa bzugs – A guru, a legmagasabbrendű-boldogság yogájára vonatkozó útmutatásai, A tibeti szöveget átírta és fordította: Ferenczy Éva és Dr. Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, IX/35. Budapest, 1964/2508.

A szöveg fotókópiáját I.D.Lauf, az intézet egyik németországi tagja bocsátotta a Misszió rendelkezésére. A tanulmányt nevezett gurujától, Chering lámától (t. bla ma tshe ring) kapta, aki azt Tibetből hozta magával, amikor a XIV. Dalai láma kíséretében elhagyta hazáját. A láma szerint a szöveg teljes, hiánytalan példány, és a tantrikus jógairodalom egyik gyöngyszeme. Az eredeti tibeti könyvecske kora kétszáz évre tehető. Anyaga áttetsző kínai bambuszrost papiros, mérete 14,5x5,5 cm. A tibeti szöveget kézírással írva, majd átírva és magyarra fordítva találjuk ebben a kiadványban.

  • A magasztos Maitreya fohásza – ’phags pa byams pa’i smon lam bzugs so, A tibeti szöveget átírta és fordította: Ferenczy Éva és Ven. Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, X/6. Budapest, 1965/2508.

A szöveget az intézet tudományos munkatársa, D.I. Lauf (Beuerberg, Német Szövetségi Köztársaság) bocsátotta a Misszió rendelkezésére. A nyomat a Mani Printings Works (Kalimpong, India) nyomdájában, és Kalsum Lakesy of Kalimpong kiadásában jelent meg. A kiadványban megtaláljuk a tibeti szöveg átírását és magyarra fordítását.

  • Tibeti orvoslás (betegségek osztályozása); Dr.med. Elisabeth Finckh (Hamburg) felkérésére a tibeti kifejezések nyers fordítását készítette: Ferenczy Éva. Budapest, 1966, kézirat.
  • Lobsang Dargyay láma: A négy mérhetetlen, Jamba Lobsang tulku-láma közreműködésével tibetiből németre, illetve magyarra fordította Dr Pálos István és Ven. Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, XV/7. Budapest, 1968/2511.
  • ’phags pa che dan ye shes dpag tu med pa zes bya ba theg pa chen po’i mdo, Max Walleser nepáli sanskrit kézirat nyomán készült szöveg földolgozása, valamint a közzétett tibeti és kínai verzió alapján fordította Ven. Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, XVI/1. Budapest, 1968/2512.

A szöveg az ún. dháranik[30] csoportjába tartozik, szerepel tibeti és kínai változatban is, és a mantra szótagszámában (108) eltérést nem mutat. A kiadványban megtalálható a nepáli szanszkrit kézirat szövege, és annak magyar fordítása, a tibeti verzió szövege és a kínai verzió fordítása.

  • Három sa-skya szöveg, átírásban közzéteszi, fordította és jegyzetekkel ellátta Ferenczy Éva, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, XVIII/5-7. Budapest, 1969/2513

Hetényi Ernő és Ferenczy Éva is írt hozzá bevezető szöveget, melyekből megtudjuk, hogy a szöveg Rev. Dr. h.c. D.I. Lauf (München), az intézet tudományos munkatársa ajándékaként került a Buddhista Misszió birtokába 1967-ben. Ferenczy Évát a szövegek feldolgozásában az ösztönözte, hogy tibeti irodalmi szemelvényekkel gazdagítsa a magyar nyelvű buddhista irodalmat, másrészt, hogy az intézet hallgatóit támogassa tibeti tanulmányaikban. A szöveget ebben a kiadványban magyar és német nyelvre is lefordította.

Az első szöveg a nemes Szatya szerinti útmutató tanítás a szamszára és nirvána nem-megkülönböztethető valóságos természetéről, a második a pártatlan tanítás elterjedésének kívánsága, a szent bölcsek igaz szavai a boldogság és áldás gyors ajándékáról, a harmadik pedig a nemes Szatya mesteréhez, a démonűzőhöz, a tízezer ékszer urához intézett bensőséges kérelem az „öt szerencsés születés” harmóniájáért.

  • Prajñāpāramitāhṛdayasūtra (Kumārajīva-szöveg), t. shes rab snin po / gdugs mchog grub / de’i bstod pa / sen gdon ma’i bzlog pa bcas bzugs so // tibeti, magyar és német fordításban, a tibeti szöveget átírásban közzéteszi és fordította Ven. Dr. Hetényi Ernő és Dr. Pálos-Praxl István

A szöveget a mahájána iskola szerzetesei naponta recitálják, így részét képezte az AMM rend púdzsájának is.

  • Az emlékezet múlandóságára való figyelmeztetés, a szív mércéje, Mi rtag dran bskul snying gi thur ma bzhugs so, A szöveget átírásban közzéteszi és fordította dr. Ferenczy Éva, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, Budapest, 1973/I.
  • Minden boldogság kútforrása, azaz a mindentudó szent Cong kha pa élettörténete (dge slong blo bzang chul khrims / rje thams cad mkhyen pa cong kha pa chen po’i rnam thar go sla bar brjod pa bde legs kun gyi ’byung gnas), Dr. R. Kaschewsky mongol és tibeti szöveg földolgozása alapján fordította Dr. Hetényi Ernő, kézirat

 

Egyéb tibeti témájú kiadványok

  • A Dhyani- buddha fogalma a tibeti buddhizmusban; Budapest, 1952. szept. 3.
  • Okkult jelenségek és misztikus tanítások Tibetben; írta Dr. Helmut Hoffmann prof., fordította: Hetényi-Heidlberg Ernő; Budapest, 1952. okt. 23.
  • A lámapagoda, mint psychológiai diagramm; írta Dr. Siegbert Hummel, a lipcsei Néprajzi Múzeum igazgatója; fordította Dr. Hetényi-Heidlberg Ernő, Budapest, 1952.okt.31.
  • Siegbert Hummel: A dicsfénykoszorúk a lámaista festészetben; fordította Dr. Hetényi-Heidlberg Ernő, Budapest, 1952. dec. hó
  • Bardo-thödol; Bevezető tanulmány az „Átmeneti állapotból való spontán megszabadulás” -ról írott tibeti mű megértéséhez; A németnyelvű kiadás és C.G. Jung kommentárjának, valamint Anagarika Govinda Lama utasításainak figyelembevételével írta: Hetényi-Heidlberg Ernő, Budapest, 1952. dec. hó
  • Néhány lámaista istenség között fennálló belső összefüggés áttekintése különös tekintettel Atshala, Vajrapāṇi, Hayagrīva és Vajrakīla ősi istenségek között fennálló kapcsolatokra; Dr. Siegbert Hummel tanulmánya, fordította: Dr. Hetényi-Heidlberg Ernő, Budapest, 1953. jan. 15.
  • Adalékok a lámaista szertartás-tőr (Phur bu) eredetének kérdéséhez; A bent megnevezett források, valamint Dr. Siegbert Hummel útmutatásai alapján írta: Hetényi-Heidlberg Ernő, Budapest, 1953. jan. 7.
  • Rin chen Mkhas ’grub: A lámaista Mahāyāna, a tibeti buddhizmus tizennégy pontban összefoglalt hittétele (Riassunto dei 14 punti delle Credenze Mahāyāniste del Lamaismo o Buddismo Tibetano); fordította Hetényi-Heidlberg Ernő, Budapest, 1953. márc. 3.
  • A fehér lótusz magasztos tanának vezérfonala, dam pai c’os padma dkar poi mdo, Dr Günther Schulemann professzor, „Die Botschaft des Buddha vom Lotos des guten Gesetzes” c. munkájának (Herder&Co., Freiburg im Breisgau, 1937) felhasználásával fordította: Dr Hetényi-Heidlberg Ernő, Buddhista Misszió, Budapest, 1953/2497.
  • A kargyütpák, A tibeti Kargyütpa szekta rövid ismertetése, Dr Hetényi-Heidlberg Ernő, Buddhista Misszió, Budapest, 1953/2497.
  • Tāranātha és a fekete Mañjuśrī, Dr Siegbert Hummel adatainak felhasználásával írta: Dr Hetényi-Heidlberg Ernő, Buddhista Misszió, Budapest, 1953/2497.
  • Buddhista illetőleg lámaista festmények és szobrok, Buddhista Misszió, Budapest, 1953/2497.
  • Adalékok a vajra (rdo rje) eredetének kérdéséhez, Dr. S. Hummel adatainak felhasználásával írta Hetényi-Heidlberg Ernő dr.theol., Buddhista Misszió, Budapest, 1954/2497.
  • Tibeti feliratok (A.K.Gordon: Tibetan Religious Art-Columbia University Press, New York, 1952.), Buddhista Misszió, Budapest, 1954/2497.
  • Tibet történelmére és a tibeti lámaizmusra vonatkozó jegyzetek és bibliográfia, összeállította: Hetényi-Heidlberg Ernő dr. theol., Buddhista Misszió, Budapest, 1954/2497.
  • A tibeti buddhizmus, illetve lámaizmus fontosabb szavainak jegyzéke és magyarázata, összeállította: Hetényi-Heidlberg Ernő dr. theol., Buddhista Misszió, Budapest, 1954/2497.
  • A tibeti helységnevek helyesírásáról, Dr. S. Hummel adatai alapján összeállította: Hetényi-Heidlberg Ernő dr. theol., Buddhista Misszió, Budapest, 1954/2497.
  • Pad ma hbyung gnas: Bar do thos sgrol, a halál utáni átmeneti állapotból hallás útján való megszabadulás yogája; Kazi Dava-Samdup láma fordítása alapján, Alexandra David-Neel fordításának, W.Y. Evans-Wentz M.A.D. Litt. D. Sc. bevezetésének, Sir John Woodroffe előszavának, Louise Göpfert-March tanulmányának, Dr. C.G. Jung pszichológiai magyarázatának, Anagarika Govinda Láma kommentárjának, A.K. Gordon tibeti lámaista ikonográfiájának felhasználásával összeállította, fordította és részben írta: Dr. Hetényi Ernő, Buddhista Misszió, Budapest, 2499/1955.
  • Tibeti yoga és titkos tanítások, W.Y. Evans-Wentz D. Sc. és Kazi Dawa-Samdup blama munkája alapján fordította Dr Hetényi-H. Ernő, 1955. jún. 23., kézirat
  • Adalékok a bon vallás eredetének kérdéséhez; összeállította Dr. Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, Budapest, 1956/2500.
  • Pad-ma hbyung-gnas: A nagy felszabadulásról szóló tibeti könyv, A Nirvāṇa megvalósításának módja a szellem megismerése által. A művet szent Padmasambhava kivonatos életrajza vezeti be és Phadampa Sangay Guru tanításai egészítik ki. Sardar Bahadur S.W.Laden La és Karma Sumdhon Paul, Lobzang Mingyur Dorje, Kazi Dava-Samdup lámák angol fordítása nyomán, W.Y. Evans-Wentz, M.A., D. Litt., D. Sc. bevezetésének, jegyzeteinek, valamint Dr C.G.Jung pszichológiai kommentárjának felhasználásával összeállította és fordította: Dr Hetényi Ernő, Buddhista Misszió, Budapest, 1956/2499-2500.
  • Mi la ras pa a nagy yogi öröke; összeállította Dr. Hetényi Ernő, Buddhista Misszió, Budapest, 2499-2500/1956
  • A tibeti, illetve a lámaista astrológia ismertetése, Különböző forrásmunkákból összeállította és fordította Ven. Dr Hetényi Ernő, Buddhista Misszió, a Kőrösi Csoma Sándor Buddhista Papi Szeminárium kiadása, Budapest, 1959/2503.
  • A lámaizmus orvostudománya, különböző forrásmunkák fölhasználásával összeállította, fordította és részben írta: Ven. Dr Hetényi Ernő, Buddhista Misszió „Kőrösi Csoma Sándor” Buddhista Papi Szeminárium kiadása, Budapest, 1959/1960-2503.
  • Dr Hetényi Ernő: A tibeti buddhizmus (lámaizmus) egyháztörténelme, Buddhista Misszió kiadása, A Kőrösi Csoma Sándor Buddhista Papi Szeminárium tankönyve, Budapest, 1960/2504.
  • Dr. Hetényi Ernő, Véghelyi Blanka: Mi la ras pa, a tibeti költő szent élete képekben; ikonográfiai tanulmány, tibeti és magyar szöveggel, Buddhista Misszió, Budapest, 1961/2504.
  • Tibetica, Dr. h.c. Siegbert Hummel adatai és számos forrásmunka fölhasználásával összeállította és részben írta Dr. Hetényi Ernő., A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, Budapest, 1962/2505.
  • Rechung: Milarépa, fordította Dr. Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, Budapest, 1962/2505.
  • Hetényi Ernő: Bevezetés a tibeti természetfilozófiába, makrokozmosz és mikrokozmosz a lámaizmus szemléletében, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, Budapest, 1962/2505.
  • Tibet-általános ismertetés, összeállította Ferenczy Éva és Ven. Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, VIII/9. Budapest, 1963/2506.
  • Tibet vallása és művészete, Bevezető tanulmány a lámaista vallásfilozófia és ikonográfia köréből, Különböző forrásmunkák fölhasználásával összeállította és magyarázó jegyzetekkel ellátta: Ven. Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, VIII/20. Budapest, 1963/2507.
  • Chags med rin po che: Az előjelekkel foglalkozó tibeti mű, Dr h.c. Siegbert Hummel munkája alapján ismerteti Ven. Dr. Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei IX/14. Budapest, 1964/2508.

Cshagme Rinpocshe (t. chags med rin po che) kivonatos fordításának ismertetése (t. mdzad pai kun rdzob gya sel me long, Kalimpong, 1934), amely a tibetiek egyik legrészletesebb, előjelekkel foglalkozó műve. A tibetiek hite szerint bizonyos faktorok határozzák meg az ember helyzetét és cselekvéseit, és ezen túlmenően az egész kozmoszt. A következtetés fentiekre vonatkozóan többek között előjelekből olvasható le, illetve kedvező és kedvezőtlen időpontoktól függ. Cshagme Rinpocshe nem foglalkozik az előjelek mélyebb értelmezésével, csupán a kozmoszt irányító erők formanyelvének konvencionális jelentését adja. Néhány példa az érintett témákból: ama alkalmas évek, amikor a szent helyek rituális megkerülése (jobbra való körüljárása) történjék; a füstölőrudak illatának (füstjének) vizsgálata; a házőrző kutya hangjának megfigyelése; az álmok jó és rossz előjelei; rejtélyes és mágikus praktikák, amelyek segítségével az élet meghosszabbítható és a betegségek legyőzhetőek; előjelek, ha élőlényekkel, különösképpen háziállatokkal először találkozunk stb.

  • A tibeti lámaizmus kozmoszábrázolása, Dr Siegbert Hummel tanulmánya alapján ismerteti Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, IX/15. Budapest, 1964/2508.
  • Mahāyāna pantheon – Az „Északi Buddhizmus” főbb istenségei, Táblázatokba foglalta: Ven. Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, IX/18. Budapest, 1964/2508.

Az istenségek szanszkrit, tibeti, mongol, kínai és japán neveinek gyűjteménye.

  • Tibet: Az istenek földje, mitológiai, mondai és történelmi szemelvények. B. C. Olschak műve és számos tibeti, kínai, mongol stb. forrás fölhasználásával összeállította Ven. Dr. Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, IX/22. Budapest, 1964/2508.
  • Az első hét Dalai-láma és Avalokiteshvara előző inkarnációi, ikonográfiai tanulmány, Dr Toni Schmied közlései alapján összeállította: Ven. Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, IX/33. Budapest, 1964/2508.
  • Dr Hetényi Ernő: Tibet történelme és a tibeti kérdés az indiai-kínai viszony tükrében, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, IX/36. Budapest, 1964/2508.
  • A pan-chen bla-mák és Amitāyus előző inkarnációi, ikonográfiai tanulmány, Dr Toni Schmied munkája alapján összeállította Ven. Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, X/9. Budapest, 1965/2509.
  • Dr Hetényi Ernő: Tibeti irodalom (Bevezető tanulmány szemelvényekkel), A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, X/10. Budapest, 1965/2509.
  • A tibeti orvostudomány alapvonalai, Dr W. Badmajeff tanulmánya és más forrásmunkák alapján írta Ven. Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, XII/4. Budapest, 1966/2510.
  • A rnin ma pa iskola pantheonja, Ven. C.M. Chen (Kalimpong) összeállítása nyomán közzéteszi: Ven.Dr. Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, XIII/4. Budapest, 1967/2510.
  • Kőrösi Csoma Sándor dolgozataiból; összeállította Ferenczy Éva, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, XIII/8. Budapest, 1967/2510.

Ebben az összeállításban olvashatunk a tibeti időszámításról, továbbá szemelvényeket a Kangyurból és más klasszikus művekből, tibeti közmondásokat, társalgási kifejezéseket stb.

  • Evans-Wentz/Richard Wilhelm kínai és tibeti könyveinek szerepéről; Prof. Dr. Purvezji Jamshedji Saher tanulmányát ismerteti Ven. Dr. Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, XIV/16. Budapest, 1967/2511.
  • A lcang skya hu thog thu pantheonja, E. Pander munkája alapján ismerteti Ven Dr. Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, XV/1-6. Budapest, 1968/2511.

A pekingi nagy láma, Csangtya Huthogthu (t. lcang skya hu thog thu)[31] 1800 körül megjelentetett egy könyvet, amely száz oldalon közli a lámaista egyház legfontosabb és legnépszerűbb istenségalakjainak és szentjeinek ábrázolásait és tibeti neveit. Eugen Pander[32], a pekingi egyetem professzora a Yung huo kung (Örök béke temploma) templomában (Peking) rábukkant e mű egy példányára, amelyben egy tudós láma (t. mkhan po) feljegyezte a kínai és mandzsu megjelöléseket is. Pander kiegészítette a jegyzéket a nevek szanszkrit megfelelőivel is.

A kiadvány a felsoroláson kívül magyarázatokkal és fényképes ábrázolásokkal van ellátva.

  • Időrendi táblázat Tibet és Középázsia fölfedezéstörténetéhez, összeállította Ven. Dr Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, XVI/8. Budapest, 1968/2512.
  • Dr Hetényi Ernő: A lámaista naptár, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, XVI/9. Budapest, 1968/2512.
  • Bod na bzugs pa’i rning ma’i dgon deb, Tibet nyingma kolostorai, Összeállította és átírásban közzéteszi Ven. Dr. Hetényi Ernő, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, Budapest, 1971/2515.
  • Hetényi Ernő – Dr. Szabó Tibor: A tibeti buddhizmus története, bsangs-szertartások (kézirat)
  • A Fehér Tárá, a kívánságokat teljesítő kerék szádhanája, fordította, a jegyzeteket és utószót írta dr. Ferenczy Éva, A „Garuda Verlag” (Dietikon, Schweiz) hozzájárulásával: Buddhista Misszió Dokumentáció (Internum, 1989)

 

Nyomódúc szövegének átírása és fordítása

A hagyatékban található egy fa nyomódúc tibeti szöveggel, származási helye Mongólia, 18.sz.

A tibeti szöveg:

1.oldal

ཐབས་དང་ཆོས་གོས་སྐུ་ལ་གསོལ་ཏེ། ལྷུང་བཟེད་བསྣམས་ནས་མཉན་ཡོད་ཀྱི་གྲོང་ཁྱེར་ཆེན་པོར་བསོད་སྙོམས་ཀྱི་ཕྱིར་གཤེགས་སོ། དེ་ནས་བཅོམ་ལྡན་འདས་མཉན་ཡོད་ཀྱི་གྲོང་ཁྱེར་ཆེན་པོར་བསོད་སྙོམས་ཀྱི་་་ཕྱིར་གཤེགས་ནས་ཞལ་ཟས་གསོལ་ཏེ་ཟས་ཀྱི་བྱ་བ་མཛད་དེ། ཟས་ཕྱི་མའི་བསོད་སྙོམས་སྤངས་ནས་ལྷུང་བཟེད་དང་ཆོས་གོས་བཞག་ནས། ཞལ་བསིལ་ཏེ་གདན་བཤམས་པ་ལ་སྐྱིལ་མོ་ཀྲུང་བཅས་ནས་སྐུ་དྲང་པོར་བསྲང་སྟེ་དྲང་

2.oldal

བ་མངོན་དུ་བཞག་ནས་བཞུགས་སོ། །དེ་ནས་དགེ་སློང་མང་པོས་བཅོམ་ལྡན་འདས་ག་ལབ་དེར་དོང་སྟེ་ལྷགས་ནས། བཅོམ་ལྡན་འདས་ཀྱི་་་་ཞབས་ལ་མགོ་བོས་ཕྱག་འཙལ་ཏེ་ལན་གསུམ་བསྐོར་བ་བྱས་ནས་ཕྱགས་གཅིག་ཏུ་འཁོད་དོ། ཡང་དེའི་ཚེ་ཚེ་དང་ལྡན་པ་རབ་འབྱོར་འཁོར་དེ་ཉིད་དུ་འདུས་པར་གྱུར་ཏེ་འདུག་གོ། དེ་ནས་ཚེ་དང་ལྡན་པ་རབ་འབྱོར་སྟན་ལས་ལངས་ཏེ་བླ་གོས་ཕྲག་པ་གཅིག་ཏུ་གཟར་ནས་པུས་མོ་གཡས་པའི་ལྷ་ང་ས་ལ་བཙུགས་ཏེ། བཅོམ་་་

A fadúcon található tibeti szöveg Wylie átírással:

1.oldal:

thabs dang chos gos sku la gsol te / lhung bzed bsnams nas mnyan yod kyi grong khyer chen por bsod snyoms kyi phyir gshegs so / de nas bcom ldan ’das mnyan yod kyi grong khyer chen por bsod snyoms kyi… phyir gshegs nas zhal zas gsol te zas kyi bya ba mdzad de / zas phyi ma’i bsod snyoms spangs nas lhung bzed dang chos gos bzhag nas / zhal bsil te gdan bshams pa la skyil mo krung bcas nas sku drang por bsrang ste drang

2.oldal:

ba mngon du bzhag nas bzhugs so // de nas dge slong mang pos bcom ldan ’das ga lab der dong ste lhags nas // bcom ldan ’das kyi zhabs la mgo bos phyag ’tshal te lan gsum bskor ba byas nas phyags gcig tu ’khod do / yang de’i tse tse dang ldan pa rab ’byor ’khor de nyid du ’dus par gyur te ’dug go / de nas tshe dang ldan pa rab ’byor stan las langs te bla gos phrag pa gcig tu gzar nas pus mo g.yas pa’i lha nga sa la btsugs te // bcom …

A szöveg fordítása:

1.oldal:

… és szerzetesi öltözékét felöltve fogta alamizsnás szilkéjét, és bement Srávaszti városába, hogy sok alamizsnát gyűjtsön. Azután a Győzedelmes Srávaszti városából az alamizsnagyűjtést bevégezve sok táplálékkal tért vissza. Az újonnan (szerzett) alamizsnáról lemondott, alamizsnás szilkéjét és szerzetesi ruháját rendbe tette. Arcát megmosva lótuszülésben helyezkedett el, majd gondolatait is rendbe tette

2.oldal:

hogy (a Tan) igazságairól világosan beszélhessen. Ezután sok szerzetes gyűlt oda, ahol a Magasztos tartózkodott, hogy vezetése alatt (meghallgassák) magyarázatait. Üdvözölték és háromszor egyirányban körül járták az ülő (Buddhát). Azután a drágaságok legkiválóbbja köré gyülekeztek és leültek. Ekkor a drágaságok legkiválóbbja felemelkedett párnájáról, felsőruháját átvetette vállán és jobb lábával a földre térdelt…

 

A Kőrösi Csoma Sándor Intézet felépítése, nemzetközi kapcsolatai

 Hetényi Ernő hazai tevékenysége mellett számtalan külföldi buddhista intézménnyel épített ki kapcsolatot, illetve külföldi szaklapokban is megjelentek írásai. Ezeket fogom az alábbiakban röviden bemutatni, valamint az intézet felépítését, beleértve a külföldi munkatársakat is.

A Kőrösi Csoma Sándor Intézetet 1956-ban a Buddha Jayanti[33] alkalmából alapította az Arya Maitreya Mandala Rend. Az alapításnak kettős célja volt, egyrészt szeminárium keretén belül (8 szemeszter + 4 szemeszter ráhallgatás) szakemberek – buddhológusok képzése, és buddhista irodalom megteremtése, másrészt mint nemzetközi intézmény, szaktudósok bevonásával a buddhizmus tudományos művelése. A nemzetközi buddhológiai intézet névadójául a Rend az egyetlen nyugati buddhista szentet, a magyar Kőrösi Csoma Sándort választotta. A magyar bódhiszattva iránti tiszteletet kifejezve határoztak úgy, hogy az intézet központja Budapest, a hivatalos okmányok (diploma) nyelve pedig magyar legyen. Az intézet alapításának emlékére a Rend levelezőlapot is adott ki, amely Kőrösi Csoma Sándort, mint buddhista szentet ábrázolja (Csorba Géza szobrának reprodukciója). A levelezőlap felirata így hangzik: „Bodhisattwa Csoma Bosatsu – Nach ihm wurde das Priesterseminar das Westlichen Ordens Arya Maitreya Mandala (Alexander Csoma de Kőrösi Institute) benannt.”[34] A szobor eredetije Tokióban, az egyetem kápolnájában található a magyar tudós buddhista szentként (japán: bosatsu) való elismerésekor. Az intézet munkájáról folyamatosan beszámolt a Rend hivatalos lapja, a Der Kreis.

Az intézet szervezete[35]:

Legfelső védnökei: XIV. Dalai láma, Ngawang Lobzang Tendzin Gyachó (t. ngag dbang blo bzang bstan ’dzin rgya mtsho) és X. Pancshen láma, Pancshen Lobzang Thinle Hlündub Cshötyi Gyelchen (t. pan chen blo bzang phrin las lhun grub chos kyi rgyal mtshan)[36]. A két egyházfő védnökségvállalásáról, amely kiterjed a nyugati rendek tevékenységére, a The Western Buddhist, London, 1956./9. száma ad hírt: „1956. december 5-én Őszentsége a Dalai Láma, a Pancsen láma kíséretében, látogatást tett Ananda Viharában Bombayben [...] Az Arya Maitreya Mandala és a nyugati buddhista rendekből álló Mahayana Sangha képviselőjeként Petri Rudolf tiszteletes emlékművet ajánlott fel Őszentségüknek, arra kérve őket, hogy tisztelegjenek a szangha előtt azzal, hogy annak védnökeivé válnak. Őszentségük kegyesen beleegyeztek, hogy elfogadják az emlékművet, és a Mahayana Sangha védőszentjeivé váljanak Indiában és a nyugat különböző országaiban, beleértve Magyarországot is [...]"[37]

Elnöke az AMM mindenkori rendfőnöke, Láma Anagarika Govinda volt (Kasar Devi Ashram, Kumaon Himalaya, U.P. India)

A Legfelső Rendi Tanács (adminisztratív és végrehajtó szerv) tagjai:

  • Karl-Heinz Gottmann (a Rend nyugateurópai tartományfőnöke, Upacārya Arya Maitreya Mandala, Felke-Bad Sobernheim)
  • W.A. Rink (a Tanács főtitkára, Mahā-Kula-Sthavira Arya Maitreya Mandala, Wiesbaden)
  • Lionel Stuetzer (a Tanács titkára és egyben az intézet nemzetközi titkára, Mahā-Kula-Sthavira Arya Maitreya Mandala, Berlin)

A magyarországi központ:

  • Hetényi Ernő (Láma Dharmakírti Padmavadzsra, a Rend keleteurópai tartományfőnöke, az intézet igazgatója, Upacārya Arya Maitreya Mandala, Budapest)
  • Rács Géza (a Rend keleteurópai központjának rendi-titkára, az intézet adminisztratív titkára, a szeminárium vezető tanára, szertartástan, Nāyaka Sthavira Arya Maitreya Mandala, Budapest)
  • Ferenczy Éva (az intézet tudományos munkatársa és könyvtárosa, szemináriumi mb. előadó, tibeti nyelv)
  • Bocska Róbert (szemináriumi mb. előadó, tibeti nyelv és ikonográfia)

A Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézet tagjai:

Alapítása után az intézet, irányelveinek és kitűzött céljainak megfelelően, kapcsolatot keresett buddhista rendhez nem tartozó, illetve nem buddhista vallású szakemberekkel is. Számos neves szaktudós csatlakozott az intézethez:

  • Felvinczi-Takács Zoltán professzor, művészettörténész, a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum alapító-igazgatója. Hat szemeszteren keresztül tanított a szemináriumban (buddhista művészettörténet és ikonográfia), és haláláig tiszteletbeli elnöke volt a magyarországi központnak.
  • Baktay Ervin, neves Ázsia-utazó, a Hopp Ferenc Keletázsiai Művészeti Múzeum osztályvezetője, egyetemi előadó. Két szemeszteren keresztül tanított a szemináriumban (indiai és tibeti művészettörténet), és haláláig a magyarországi központ lektora volt.

Külföld (a csatlakozás sorrendjében):

  • H.U. Rieker (Hamburg), India-utazó és író
  • Siegbert Hummel (Plohn), a lipcsei Museum für Völkerkunde igazgatója, indológus, tibetológus és sinológus, állandó munkatársa a nemzetközi szakfolyóiratoknak
  • Kurucz Andor (Teherán), rendtag, 1956-ban távozott Magyarországról, az intézet iráni képviselője
  • Jack Austin (London), a The Western Buddhist című időszakos buddhista folyóirat kiadója, az AMM és a Western Buddhist Order tagja, az intézet angliai képviselője
  • Ernest Hunt (Honolulu, Hawaii, USA), a rend amerikai tartományfőnöke, valamint a Soto-Zen japán iskola képviselője, a honolului buddhista templom apátja
  • H.E. Pieper (Berlin), a Jodo-Shin-Shu japán buddhista iskola képviselője
  • R. von Muralt (Zürich), az intézet svájci levelező tagja
  • Rudolf Petri (Saigon), a rend ázsiai tartományfőnöke, valamint a vietnámi rendház (Arya Maitreya Ashram) apátja
  • H. N. M. Hardy (Lausanne), rendtag, az intézet svájci képviselője
  • Pálos-Praxl István (München), 1965-ben távozott Magyarországról, pszichológus és sinológus
  • D. I. Lauf (München), az intézet levelező tagja, 1966-67-ben Indiában járt, ahol menekült tibetieket oktatott német nyelvre
  • Toni Schmid (Uppsala), művészettörténész, tibetológus
  • C. Bayer (Clausthal-Zellerfeld, BRD), rendtag, tudományos munkatárs
  • I. B. Horner (London), a Pali Text Society elnöke, az intézet tiszteletbeli és levelező tagja, az Encyclopaedia of Buddhism szerkesztőbizottságának tagja
  • Karel Werner (Brno), indológus, volt egyetemi előadó, az intézet tudományos munkatársa
  • Szőcs Ottó (Tešedíkovo), rendtag, az intézet csehországi tudósítója, könyvtárkutatási munkát vállalt hazájában

Az intézet tiszteletbeli tagjai, patrónusai:

  • Bardo Rinpocshe (tib. bar mdo rin po che) (Kalimpong), a Buddhist Cultural Institut igazgatója
  • Darthang Tülku (tib. dar thang sprul sku) (Benáresz), Sanskrit University

Az intézet az alábbi buddhista központokkal és intézményekkel épített ki kapcsolatot:

  • American Buddhist Academy (New York)
  • Association Bouddhiste du Cambodge (Pnom-Penh)
  • Association Bouddhique unifiée du Vietnam (Hanoi)
  • Buddha Buddhist World Mission (Rangoon, Burma)
  • Buddhist Association of China (Taipei, Taiwan)
  • Buddhist Association of China (Peking)
  • Buddhist Association of Thailand (Bangkok)
  • Buddhist Centre (Martin Luther University, Halle-Saale, Németország, Dr. Mode prof.)
  • Buddhist Federation of Australia (Kensington)
  • Buddhist Missionary Society (Kuala Lumpur, Malájzia)
  • Buddhist Publication Society (Kandy, Ceylon)
  • Buddhist Society (London)
  • Buddhist Vihara (London)
  • Buddhist World Publications (Colombo)
  • Bureau of His Holiness the Dalai Lama (New Delhi)
  • Centre Bouddhique Thibétain Ljan-na (Brüsszel)
  • Corean Buddhist Society (Szöul)
  • Conseil Bouddhiste et École Superieure de Pāli (Vientiane, Laosz)
  • Dacca Buddhist Society (Dacca, Pakisztán)
  • Department of Cultural Affairs (Colombo)
  • Deutsche Buddhistische Union (Hamburg)
  • Deutsche Tibethilfe (Wahlwies)
  • Dharmodaya Sabha (Katmandu, Nepál)
  • Divine Life Society (Risikesh, India)
  • Gandan Tekhcheling Monastery (Ulan-Bator, Mongólia)
  • Hongkong Buddhist Association (Hongkong)
  • Indian Buddhist Association (Poona, India)
  • Indian Institute of Buddhist Culture (Madras, India)
  • Indo-Tibet Buddhist Cultural Institute (Kalimpong)
  • Indonesian Buddhist Association (Dzsakarta)
  • International Buddhist Correspondence Club, Kaioji Temple, Katsuura (Wakayama, Japán)
  • Japan Buddhist Federation (Tokio)
  • Komazawa University, Institute of Pali Literature (Tokio)
  • Ladakh Buddhist Association (Leh)
  • Les Amis du Bouddhisme (Párizs)
  • London Buddhist College (London)
  • Maha Bodhi Society of India (Calcutta)
  • Mahayana Buddhist Association (Saigon)
  • Namgyal Institute of Tibetology (Gangtok, Sikkim)
  • Pali Text Society (London)
  • Philippines Buddhist Association (Philippines, Manila)
  • Singapore Buddhist Association (Szingapúr)
  • Suiss Aid for Tibetans (Solothurn)
  • Schweizer Tibethilfe (Luzern)
  • Tibetan Lama’s College (Dehradun, India)
  • Union Buddha Sasana Council (Rangoon, Burma)
  • World Buddhism Dissemination (Shanghai)
  • World Fellowship of Buddhist/ The World Centre (Rangoon, Burma)
  • Japan Centre (Tokio)
  • Young East Association (Tokio)
  • Young Lama’s Home School (Dalhousie, India)
  • Zen Institute of America (New York)
  • Zen Nippon Bukkyo Kai (Tokio)

*

Fentiek közül magam is felkerestem az indiai Divine Life Society-t, mert egy fotóalbumban is szerepel Swami Shivananda Saraswati, mint az intézet patrónusa. Kérésemre kikerestek az archívumukból két újságcikket, amit Hetényi írt a havonta megjelenő magazinjukban 1961-ben. (10.kép)

 

Vélemények Dr. Hetényi Ernő munkájáról

Egy külön dokumentációban találhatóak Hetényi munkájáról szóló vélemények, hazai és külföldi neves szakemberek tollából.

Ezek közül kiemelnék néhányat:

  • Dr Baktay Ervin: „Dr. Hetényi Ernőt közel másfél évtized óta ismerem, tudományos és irodalmi munkásságát figyelemmel kísértem. Tudomásom szerint negyed évszázada foglalkozik a buddhizmus beható tanulmányozásával vallástörténeti, bölcseleti és művészettörténeti, valamint irodalmi szempontból. E tárgykörökben száznál jóval több tudományos értekezést és hosszabb-rövidebb tanulmányt írt vagy fordított le magyarra. Munkáinak nagy részét kéziratban a Magyar Tudományos Akadémia Keleti gyűjteményének, a Hopp Ferenc Keletázsiai Művészeti Múzeumnak vagy más intézeteknek, keletkutató tudósoknak rendelkezésére bocsátotta. Tanulmányait és tudósításait a buddhizmussal foglalkozó keleti vagy nyugati sajtó sok esetben értékelte és közölte. Dr. Hetényi állandó tudományos kapcsolatot tart fenn magyar és külföldi keletkutatókkal, különösen olyanokkal, akik a buddhizmussal foglalkoznak, és Dr. Hetényinek a buddhizmus ismertetésében vagy komoly propagálásában végzett munkásságát becsülik. Dr. Hetényi munkája a buddhizmus minden területére kiterjed, értekezései, cikkei vagy fordításai mégis elsősorban a mahájána irányzat bölcseletével, történelmével, művészetével és ikonográfiájával foglalkoznak. Különleges kutatásainak területe a tibeti buddhizmus (lámaizmus), amellyel hazánkban eddig tudományosan alig foglalkoztak. Mint a magyarországi Buddhista Misszió vezetője, ez intézmény tagjait a fent említett tárgyakban oktatja, tudományos kutatásaikat irányítja. Egész tevékenységével elősegíti a vonatkozó tudományágak fejlesztését hazánkban, és felhívja a buddhista országok figyelmét ilyen irányú tevékenységünkre. Ezzel feltétlenül hasznos propagandát szolgál.” [38]

Budapest, 1962. szeptember 30.

  • Dr. Felvinczi Takáts Zoltán: „Ven. Dr. Hetényi Ernő negyed évszázada foglalkozik a buddhológia tudományos művelésével. Ez idő alatt több mint 150 tudományos értekezést, rövidebb-hosszabb tanulmányt írt, illetve ültetett át magyar nyelvre. Kéziratos munkáinak egy részét a Magyar Tudományos Akadémia Keleti gyűjteményének, a Hopp Ferenc Keletázsiai Múzeum könyvtárának és más keletkutató intézeteknek, magántudósoknak – kutatás céljából – rendelkezésére bocsátotta. Tanulmányait és tudósításait keleti és nyugati buddhista sajtó több alkalommal értékelte. Élénk tudományos kapcsolatot tart fenn nem csupán a magyar keletkutatókkal, de több nagyhírű külföldi orientalista tudóssal is, így Dr. Dr. hc. Siegbert Hummel és Dr. hc. Tucci professzorokkal, kik a buddhizmus propagálásában végzett munkásságát nagyra értékelik. Munkássága felöleli a buddhizmus és ezen belül a mahájána irányzat minden területét. Értekezései, cikkei és fordításai egyaránt foglalkoznak a buddhista filozófiával, yogával, történelemmel, művészettörténettel, ikonográfiával és a szimbólumok elemzésével. A tibeti buddhizmus, ill. lámaista vallásfilozófia és ikonográfia a speciális kutatási területei és eredményei, magyar vonatkozásban, e területeken a legjelentősebbek. Mint a magyarországi Buddhista Misszió vezetője, számos tanítvánnyal rendelkezik, kiknek tudását átadni igyekszik, kiknek tudományos kutató munkáját és békeművét irányítja, miáltal elősegíti a buddhológia tudományos ismeretkörének fejlődését, hivatásának érvényesülését és anyagának gyarapítását Magyarországon.”[39]

Budapest, 1962. október 2.

További elismerések olvashatóak az alábbi személyektől, intézményektől:

  • Dr. Siegbert Hummel (Leipzig, 1963. 07. 12.)
  • Dr. W.A. Rink (Wiesbaden, 1963. 06.29.)
  • Gandan Kolostor, Ulan-Bator, Mongólia
  • Kőrösi Csoma Istvánné (Budapest, 1956. 10. 12.)
  • Dr. Gaál László (Karcag, 1955. dec.11.)
  • Dr. Giuseppe Tucci (Róma, 1958)
  • Y. Evans-Wentz (USA, Kalifornia, 1955.07.26.)
  • Dr. Rin-Chen, Ulan-Bator, Mongólia
  • Ben-Gurion miniszterelnök, Jeruzsálem
  • Association Bouddhique Unifiee du Vietnam
  • Összbuddhista szövetség, Vietnám
  • Chaman Lal, Mahábodhi Társaság, Sanchi, India
  • P. Malalasekera, a Buddhista Világszövetség elnöke

 

Összegzés

A hagyaték feldolgozása nagy élmény volt számomra, most látom igazán, hogy életük során milyen nagy mennyiségű művet adtak ki a kezeik közül, melyek rendkívül sokrétűek. Munkáik közt a tibeti buddhizmus témáján belül is megtalálható a nyelvészettől kezdve a vallástörténeten keresztül a Bölcs és balga történetekig sokféle műfaj. A terminológia ugyan nem mindig helyes, de ennek oka lehet az is, hogy abban az időben ez nem alakult ki még teljesen. Lábjegyzetben jeleztem a ma használatos buddhista terminológiát.

Általánosságban elmondható az is, hogy rendkívül precízen dokumentáltak mindent, a kiadványokat, a fényképeket, tárgyakat stb. Szinte mindenről található egy nyilvántartás, katalógus.

A feldolgozás során valamennyire el tudtam sajátítani, hogyan kell hozzákezdeni egy ilyen munkához, melyben sokat segített Szűcs Gabriella, a Tan Kapuja Buddhista Szakkönyvtár elkötelezett könyvtárvezetője. Felhívta arra is a figyelmem, hogy a teljes Hetényi gyűjtemény szétszóródott, egyes részei könyvtárakba kerültek, többek közt a fent említett főiskolai könyvtárba, vagy a Buddhista Misszióhoz, más részei pedig családi ágon nálunk vannak, illetve barátokhoz kerültek. Ezen kívül előfordulnak antikváriumokban felbukkanó Hetényi ex libris-ét tartalmazó kiadványok. A Tan Kapuja könyvtárában három nagy típusa van a hagyatéknak: fotók; ex librist tartalmazó könyvek, kolligátumok, folyóiratok és levéltári archiváló dobozokban elhelyezett, feldolgozásra váró kisnyomtatványok, levelek, cikk-kivágatok. A könyvtár katalógusában „kép” dokumentumtípus, egyházi archívum kifejezéssel a címindexben, 1103 fotó található. Később a családunkból további közel ezer kép került a gyűjteménybe, melyek digitalizálva lettek. A Hetényi ex librisét tartalmazó művek nagy része szintén visszakereshető a hagyatékozó személye alapján, proveniencia indexben. Ez jelenleg 327 db nyomtatott művet jelent. A kolligátum kötetekbe beköttetett 112 cikk szintén visszakereshető. Minden bizonnyal nem létezik máshol ilyen rendezettségű és kutathatóságú Hetényi-hagyatéki állomány.

Sok egyéb szempontból is hozzá lehetne nyúlni ehhez a hagyatékhoz, de ez meghaladná a BA-s szakdolgozat kereteit. Szeretnék a későbbiekben még foglalkozni vele, hiszen a tibetin kívül hasonló terjedelmű írásokat találtam a páli és szanszkrit nyelvek, théraváda buddhizmus, japán buddhizmus, Kína, Mongólia, Indonézia, kortárs buddhista művészetek stb. vonatkozásában is.

 

 

Irodalomjegyzék

  • A Körösi Csoma Sándor Buddhista Papi Szeminárium jegyzetei: I. kötet-első és második évfolyam: 1957 és 1958 év. 1958/2502. Budapest: Buddhista Misszió
  • Ferenczy, Éva - Dr. Hetényi, Ernő 1963. Tibet-általános ismertetés. A Körösi Csoma Sándor Intézet közleményei: VIII/9. 1963/2506. Budapest: Buddhista Misszió
  • Ferenczy, Éva 1999. Hetényi Ernő élete. kézirat
  • A. Jäschke 1929. Tibetan grammar II., Addenda by A.H. Francke, assisted by W. Simon W.de Gruyter & Co., Berlin/Leipzig
  • Hetényi, Ernő, Ven. Dr. 1960. A tibeti buddhizmus, (lámaizmus) egyháztörténelme. 1960/2504. Budapest: Buddhista Misszió
  • Hetényi, Ernő. Vélemények Dr. Hetényi Ernő munkájáról. kézirat (keletkezés dátuma ismeretlen)
  • Körösi Csoma, Sándor 1967. Tibeti nyelvtan (Ferenczy Éva ford.); A „Körösi Csoma Sándor Intézet” közleményei: XIII/13-15. 1967/2510 Budapest: Buddhista Misszió
  • Kuzder, Rita, Dr. 2021. Klasszikus tibeti nyelvtankönyv. Budapest: főiskolai jegyzet
  • Magyar- Tibeti szógyűjtemény I.; A Körösi Csoma Sándor Intézet kiadványai: VIII/27. 1963/2507. Budapest: Buddhista Misszió
  • Szathmári, Botond 2022. A buddhizmus magyarországi elterjedésének korai szakasza-a kezdetektől a rendszerváltásig. Budapest: A Tan Kapuja
  • Tibet vallása és művészete, bevezető tanulmány a lámaista vallásfilozófia és ikonográfia köréből. (Különböző forrásmunkák fölhasználásával összeállította és magyarázó jegyzetekkel ellátta: Ven. Dr Hetényi Ernő); A Körösi Csoma Sándor Intézet közleményei: VIII/20, 1963/2507. Budapest: Buddhista Misszió
  • Tibeti nyelvtan. A Körösi Csoma Sándor Intézet közleményei: IX/24. 1964/2508. Budapest: Buddhista Misszió
  • Dr., Dr. h.c. Siegbert Hummel adatai és számos forrásmunka fölhasználásával összeállította és részben írta: Dr Hetényi Ernő. 1962/2505. Budapest: Buddhista Misszió
  • Tibeti-magyar szógyűjtemény. A Körösi Csoma Sándor Intézet közleményei: XII/2. 1966/2510. Budapest: Buddhista Misszió

 1. kép

kep1_3.jpg

2. kép

kep2_2.jpg

3. kép

kep3_4.png

4. kép

kep4_1.jpg

5. kép

kep5_1.jpg

6. kép

kep6_2.jpg

7. kép

kep7_1.jpg

8. kép

kep8_2.jpg

9. kép

kep9_1.png

10. kép

kep10_1.png

kep11_1.png

 

 

[1] Ferenczy Éva gépelt kézirata alapján, melyet a Tan Kapuja Buddhista Egyház kérésére írt meg 1999-ben.

[2] többször találkozunk ezzel a kifejezéssel az írásaikban, de ma már más terminológiát használunk, leginkább a buddhista szangha kifejezést

[3] Régi terminológia, ma inkább buddhista tanítónak hívjuk

[4] t. sprul sku (tülku), tibeti buddhizmusra jellemző újjászületési tiszteletbeli cím, az újjászületést egy tibeti buddhista láma ismeri fel fizikális jegyek vagy bizonyos képességek alapján

[5] Ebben a dolgozatban nem térek ki rá, de a hagyatékban megtalálható ezekről az eseményekről több beszámoló és fénykép is.

[6] Ferenczy, 1999, 6.oldal

[7] 1901-1994, német származású théraváda szerzetes és tudós

[8] 1914-1998

[9] 1878-1965, amerikai antropológus és író

[10] Alexandra David-Néel (született: Louise Eugénie Alexandrine Marie David; 1868–1969) belga–francia felfedező, spiritiszta, buddhista, anarchista, operaénekes és író. 1924-es Lhászába is bejutott, amikor a külföldiek számára ez tilos volt. David-Néel több mint 30 könyvet írt a keleti vallásról, filozófiáról és utazásairól, köztük a Magic and Mystery in Tibet című, amely 1929-ben jelent meg.

[11] Giuseppe Tucci (1894– 1984) olasz orientalista, indológus és a kelet-ázsiai tanulmányok tudósa, szakterülete a tibeti kultúra és a buddhizmus története. Tucci folyékonyan beszélt több európai nyelven, és szanszkritul, bengáliul, páliul, prakritul, kínaiul és tibetiül, és haláláig a Római La Sapienza Egyetemen tanított. A buddhista tudomány egyik alapítójaként tartják számon.

[12] Jogász, 1968-ban elsőként indította el a Selvarajan Yesudian rendszerére alapozva a csoportos, nyitott jógafoglalkozásokat, majd 1970-ben Svédországba disszidált, ahol létrehozta a United Nations of Yoga elnevezésű, nem kormányzati szintű, de ENSZ-tagsággal rendelkező szervezetét.

[13] United Nations of Yoga által kibocsátott dokumentum, Stockholm, 1971. dec. 24.

[14] Ferenczy, 1999, 7.oldal

[15] tingsag (t. ting shags), kis cintányérok, amelyeket a tibeti buddhista gyakorlók imákhoz és rituálékhoz használnak. Két cintányért bőrszíj vagy lánc köt össze.

[16] Kuzder, 2021, 16-17. oldal

[17] Thönmi Szambhóta hozta létre e kétfajta írást, melyek elnevezése a rájuk jellemző felső vízszintes vonal meglétére vagy hiányára utal.

[18] Turell Wylie (1927–1984) amerikai tudós, tibetológus, sinológus és professzor, akit a 20. század egyik vezető tibeti tudósaként ismertek. 1959-ben ő hozta létre a tibeti írás tudományos angolos átírását.

[19] Kuzder, 2021, 69-72. oldal

[20] (t. dar thang sprul sku rin po che; 1934‒), 1959-ig Tibetben élt és tanult, majd az USA-ba emigrált, ahol bevezette a tibeti buddhizmus nyingma hagyományát. Feleségével létrehozták a Tibetan Aid Project-et Kaliforniában, amely a tibeti menekültek szükségleteit szolgálja.

[21] 1308-1364

[22] (t. po ti vagy dpe cha), hagyományos tibeti könyv, mely külön lapokból áll, fekvő alakzatú, gyakran fából vagy valamilyen kemény anyagból van egy alsó és felső borítója, és valamilyen textilbe csomagolják. A nagy poti kb. 500 papírlapból áll, a közepes 400, a kicsi 200-300 közt.

[23] 1878-1945, francia orientalista, sinológus, tibetológus és felfedező. 1906-1909-ig egy régészeti expedícióban vett részt az akkori Kelet-Turkesztánban, melynek során többezer, barlangtemplomokból előkerült kéziratot vizsgált.

[24] 1903-1951

[25] A harmadik tibeti tankirály, 815-838-ig uralkodott

[26] 1290-1364, a Zsalu (tib. zhwa lu) kolostor 11. apátja, szatya mester és tibeti buddhista vezető

[27] 1392-1481

[28] Punakha kolostor Bhutánban

[29] 1527-1592

[30] jellemzően a mahájána szútrákban fordul elő, általában hosszabb, mint egy mantra, egy szútra vagy szútra részlet jelentését hordozza magában.

[31]A leggyakrabban használt névváltozata Csangtya Rölpe Dordzse (tib. lcang skya rol pa’i  rdo rje; 1717‒1786)

[32] PANDER, Eugen (1854—1894) közgazdász Kínában, érdeklődött a lámaizmus iránt.

[33] Buddha születésnapja szanszkritul. Talán ma ismertebb a Vészák kifejezés alatt.

[34] Bodhisattwa Csoma Bosatsu – Róla nevezték el a Nyugati Rend Arya Maitreya Mandala szemináriumát (Kőrösi Csoma Sándor Intézet).

[35] Hetedik kiadványjegyzék, A Kőrösi Csoma Sándor Intézet közleményei, XIII/1-17., Budapest, 1967/2510.

[36] 1938-1989, nevében a panchen elnevezés a paṇḍita chen po rövidített formája.

[37] On the 5th December 1956. His Holiness the Dalai Lama, accompained by the Panchen Lama, paid a visit to Ananda Vihara in Bombay […] As representative of the Mahayana Sangha, comprised of the Arya Maitreya Mandala and the Western Buddhist Order, Reverend Rudolf Petri offered their Holinesses a memorial asking them to honour the Sangha by becoming its patrons. Their Holinesses graciously consented to accept the memorial, and to become patrons of the Mahayana Sangha in India and the various countries of the west including Hungary […]”

[38] Hetényi, kézirat 1. oldal

[39] Hetényi, kézirat 2. oldal

Nemzetközi hírek 2023. december - Elkötelezett buddhizmus

Vallásközi ima a világbékéért 2024

Az Egyesült Államok Buddhista Szövetsége (BAUS) mindenkit meghív az "Újévi vallásközi ima a világbékéért" című rendezvényre 2024. január 1-jén (hétfőn), újév napján. Délelőtt 10:00 órakor kezdődik. Az idei eseményre személyesen a Kuan Yin Hallban kerül sor.

Olyan vallási csoportok képviselői, mint például a buddhizmus, kereszténység, judaizmus, iszlám, hinduizmus, bahai, stb. képviselői, valamint helyi kormányzati tisztviselők lesznek jelen.

 

Az Európai Bizottság és a főképviselő elfogadta a "Nincs helye a gyűlöletnek: Európa egyesüljön a gyűlölet ellen" című közleményt – adta hírül az EBU (European Buddhist Union)

A közlemény cselekvésre szólít fel minden európait, hogy lépjen fel a gyűlölet ellen, és álljon ki a tolerancia és a tisztelet mellett.

Az elmúlt hetekben olyan jeleneteket láttunk Európában, amelyekről azt reméltük, hogy soha többé nem fordulnak elő. Európában riasztóan megnőtt a gyűlöletbeszéd és a gyűlölet-bűncselekmények száma, és a bizonyítékok azt mutatják, hogy a zsidó és a muszlim közösségek különösen érintettek, ezért ez a közlemény felvázolja a Bizottság által javasolt válaszlépések egyes elemeit, például a gyűlöletbeszéd elleni küzdelem fokozását, a tudatosság növelését célzó oktatás előmozdítását és a kegyeleti helyek védelmét.

Az egyházakkal, vallási egyesületekkel, filozófiai és polgári szervezetekkel (melynek az EBU is része) folytatott #Article17 párbeszédet említi, mint a vallási és polgári közösségek közötti tolerancia fokozásának és a tisztelet előmozdításának módjait feltáró lehetőséget.

 

A Buddhist Global Relief (BGR) Ugandában is jelen van

A BGR egyik ugandai partnere a Béke Iskola. Az ugandai Bulegában található Béke Iskolát 2008-ban alapította az Uganda Buddhista Központ alapítója és apátja, a nagytiszteletű Bhikkhu Buddarakkhita azzal a céllal, hogy magas színvonalú kisgyermekkori nevelési programot biztosítson a helyi gyermekek számára. Ez a projekt tizenkét gyermek oktatását támogatja. Az iskola az ugandai nemzeti tanterv mellett mindfulness-alapú oktatást nyújt, és a buddhista értékeket tanítja: etika, együttérzés, bölcsesség, afrikai társadalmi értékek és kultúrák, kézművesség és nagylelkűség.

 

Acharn Yai buddhista apáca megkapta a The International Alliance for Women (TIAW) World of Difference Award díját az oktatás kategóriában.

A Dharmajarinee Witthaya School a BGR thaiföldi partnere, amely hátrányos helyzetű családokból származó lányokat oktat. Az iskola alapító-igazgatója, Acharn Yai buddhista apáca megkapta a The International Alliance for Women (TIAW) World of Difference Award díját az oktatás kategóriában. Ez az évente kiosztott, rangos díj világszerte olyan rendkívüli személyiségeket ismer el, akik hozzájárultak a nők gazdasági szerepvállalásának erősítéséhez. A Dhammajarinee vezetésével Acharn Yai nagymértékben hozzájárult több mint 4000 fiatal nő anyagi helyzetének javításához - akik ezáltal segítenek megtörni a generációs szegénység körforgását. A Dhammajarinee-ben a végzősök 90%-a főiskolára megy, és minden diák szakképzettséget tanul az önellátó, önálló jövő érdekében. Az iskolában mindenki hálás azért, hogy Acharn Yai-t ilyen jelentős elismerésben részesítették a három évtizeden át tartó fáradhatatlan munkájáért, amelyet a hátrányos helyzetű thaiföldi fiatal nők társadalmi-gazdasági helyzetének javítása érdekében végzett.

Az International Network of Engaged Buddhists (INEB) kiadta novemberi hírlevelét és visszatekintő videóját a 2023-as év kiemelkedő eseményeiről

Október 30. és november 8. között a Női Békeépítők Regionális Hálózata (Women's Regional Network of Peacebuilders) egy 10 napos oktatói képzésre (Training of Trainers, TOT) gyűlt össze a Nemzetközi Női Partnerség az Igazságosságért és Békéért (International Women's Partnership for Justice and Peace, IWP) támogatásával.

Az INEB Szangha a békéért elnevezésű szervezete november 10-12. között "A párbeszédben való szerepvállalás a konfliktusokkal szemben" címmel szervezett képességfejlesztési workshopot Chanchai Chaisukosol és Natha Dannonthadharm vezetésével.

Október 31. és november 3. között az INEB partnere, a VCIL (Vietnam Community of Independent Learners) adott otthont az Ökológiai Szövetség 2. Ázsiai Regionális Találkozójának (2nd Asia Regional Gathering of the Ecoversities Alliance) a vietnami Hoi Anban.

 

A Dalai Láma meghívást kapott a Nagy Buddhista Konferenciára (Major Buddhist Conference) Mumbaiban, miután az erőszakmentességet szorgalmazza a világügyekben

Ramdas Athawale, vezető dalit aktivista és India társadalmi igazságosságért és felhatalmazásért felelős minisztere a héten meghívta Őszentségét, a Dalai Lámát a "Dhamma Diksha" elnevezésű, a buddhizmusról szóló nemzetközi konferenciára, amelyet december 15-16-án rendeznek Mumbaiban.

A kétnapos konferencia Dr. B. R. Ámbédkar, a jogtudós és dalit aktivista életére és munkásságára emlékezik, aki 1956. október 14-én Nagpurban áttért a buddhizmusra. Dr. Ámbédkar azt tervezte, hogy még abban az évben megszervezi a Dhamma Diksha-t - egy nagy buddhista beavatási szertartást -, de december 6-án elhunyt, mielőtt ez megvalósulhatott volna.

Az NDTV indiai médiatársaság azt közölte, hogy a tibeti spirituális vezető részt vesz az idei eseményen: "A Dalai Láma mellett Srí Lanka miniszterelnöke, Dinesh Gunawardena, Srettha Thavisin thaiföldi miniszterelnök, Kesang Wangmo Wangchuk bhutáni hercegnő, valamint kambodzsai, vietnami, thaiföldi és más országok buddhista vezetői is részt vesznek az eseményen." (NDTV)

 

Reményt építeni Nepálban: Tzu Chi előregyártott osztálytermei

A nepáli Rimna faluban, ahol a novemberi földrengés iskolákat döntött romba, a Tzu Chi önkéntesei küldetést teljesítenek. A Tzu Chi a tél beállta előtt versenyt fut az idővel a súlyosan érintett Bheri és Aathbiskot területeken, ahol két általános iskola építésén dolgozik. Jelenleg tizenhat előre gyártott tanterem készült el, amelyek biztonságos környezetet biztosítanak a gyermekek számára, hogy folytathassák tanulmányaikat.

Az út egy ígérettel kezdődött: biztonságos menedéket nyújtani a tanulóknak a tanuláshoz. A Lumbiniből szállított előregyártott anyagok nemcsak a gyakorlati támogatást szimbolizálják, hanem a Tzu Chi szeretetének és áldásainak melegét is hordozzák.

 

95 éves korában elhunyt a szociálisan elkötelezett buddhista és Soka Gakkai-vezető Ikeda Daisaku

Az úttörő buddhista filozófus, pedagógus, író és békeaktivista Ikeda Daisaku, aki 1960-79 között a Soka Gakkai buddhista mozgalom harmadik elnöke volt, és a Soka Gakkai International (SGI) alapító elnöke, november 15-én otthonában halt meg, életének 95. évében.

Ikeda nagy szerepet játszott abban, hogy a Soka Gakkai révén a buddhista gondolkodás világszerte elterjedt, és a társadalmilag elkötelezett buddhista mozgalom befolyásos vezetője volt.

 

Az FHSM buddhista nonprofit szervezet támogatja a szemrák által érintett hátrányos helyzetű gyermekeket

A szociálisan elkötelezett buddhista nonprofit szervezet, a Foundation of His Sacred Majesty (FHSM), nemrégiben tájékoztatott a szemrákban szenvedő, hátrányos helyzetű gyermekek támogatására irányuló kezdeményezéséről a dél-indiai Hyderabad városában. A program csak egyike az FHSM által fenntartott számos projektnek, amelyek célja a társadalmilag marginalizált és gazdaságilag hátrányos helyzetű közösségek támogatása és megerősítése.

"A 2023-as pénzügyi évben 462 kedvezményezettet támogatnak kemoterápiás kezelésben, akiket olyan tekintélyes kórházakban kezeltek sikeresen, mint a Hyderabadban található Szemészeti Központ és a L. V. Prasad Szemészeti Intézet" - mondta el a BDG-nek az FHSM elnöke, Rev. Gauthama Prabu.

 

Az INEB fiatal vezetőket nevel a tajvani Fiatal Bódhiszattva Programmal

Az International Network of Engaged Buddhists (INEB) nemrégiben tartotta éves Nemzetközi Fiatal Bodhisattva Programját, egy kéthetes tapasztalati-tanulási kezdeményezést fiatal vezetők és társadalmi aktivisták számára "Spirituális megújulásért és társadalmi átalakulásért" témában. Az október 31. és november 13. között tartott program a tajvani Hongshi Buddhista Főiskolával együttműködve zajlott, 13 országból 25 résztvevővel.

"Az INEB által a Buddhista Hongshi Főiskolával közösen létrehozott Nemzetközi Fiatal Bodhiszattva Program célja, hogy fejlessze a fiatalok önbizalmát, képességeit és elkötelezettségét a társadalmi és spirituális átalakulás iránt" - osztotta meg az INEB a BDG-vel. "Ez a szerető kedvesség és az együttérzés értékeire összpontosító expozíciós program a fiatalok számára, hogy megismerjék az ázsiai, különösen a tajvani társadalmi szerepvállalást."

Az érzékelés vizsgálata

„A megismerési eszközök sem saját maguk, sem egymás által,
Sem más megismerési eszközök által,
Sem a megismerendő tárgyak által,

Sem bizonyíték nélkül nem nyernek bizonyítást.”

nagy_szabolcs_buddhabrain.jpg

A Tan Kapuja Buddhista Főiskola

Az érzékelés vizsgálata

 

BA szakdolgozat

Témavezető: Dr. Fórizs László

Írta: Nagy Szabolcs

Budapest

2018

 

Fehér Juditnak

 

 

Tartalomjegyzék

1. Bevezetés az ismeretelméletbe
1.1 Megismerés kontra létezés
1.2 A tudás definiálása
1.3 A buddhai tudás
1.4 Mérvadó ismeret
1.5 A tudáselméletek hiányosságai (agnoiológia)
2. A buddhista Pramána iskola érzékelésteóriájának vizsgálata
2.1 Dignága érzékeléselmélete
2.2 Dharmakírti érzékeléselmélete
3. Az érzékeléselméletek kritikája
3.1 A feltételek érvényessége
3.2 Az érzékelés három tényezőjének madhjamaka cáfolata
Végszó

Felhasznált irodalom

 

 

1. Bevezetés az ismeretelméletbe

A filozófia legjelentősebb kérdései közé tartozik az emberi megismerés mikéntje. Nekünk, akik az igazság nyomában járunk, számot kell vetnünk arról, hogy miként működik ez a folyamat. Jelentheti-e a valóságot az, amit érzékelünk vagy kikövetkeztetünk? Bármi is a válasz, hétköznapi életünket e folyamatok által éljük. Az ismereteinkre alapozzuk lételméletünket, identitásunkat, tér- és időbeli elhelyezkedésünket, egymáshoz és a világhoz való fizikai és spirituális viszonyunkat, megkülönböztető és ítéletalkotó kognitív folyamatainkat, a kommunikációnk teljes spektrumát. Egyszóval életünk összes területére jelentős ráhatása van. Érthető hát, hogy a történelem során különböző ismeretelméleti filozófiák alakultak ki, melyek mindegyike egy kicsit másként próbálta meghatározni az érvényes, mérvadó ismeretet, a tudást. Mind a nyugati, mind a keleti féltekén a legnagyobb tudósokat foglalkoztatta a téma.

Szakdolgozatomban a buddhista ismeretelmélet egyik részterületét, az érzékelés folyamatának Dignága és Dharmakírti által adott analízisét vizsgálom, mint a teljes észlelési folyamat legelső lépését. Mielőtt azonban ténylegesen rátérnék, munkám első felében az ismeretelméletek kiinduló tézisére koncentrálok. Ahhoz ugyanis, hogy eljussunk az érzékelés kérdéséig, számos azt megelőző problémán kell átrágjuk magunkat. Ráadásul, ahogy látni fogjuk, e problémák egyenként is megoldhatatlanok. Mindjárt az első lépésnél egy olyan feloldhatatlan logikai ellentmondásba keveredik az ismeretelmélet tana, amely az egész további kutatást javarészt értelmetlenné teszi, vagy legalábbis megkérdőjelezi. Módszerem, mely elsősorban belső indíttatásból fakad, az erős szkepticizmus[1] filozófiai álláspontja által egyébként is ez: minden dolog, minden tézis vizsgálata, megkérdőjelezése, cáfolata. Nyilván azonnal felmerül a kérdés, hogy hová is vezet ez, hogyha mindentől megvonjuk az értelmet, minden lehetséges opciót megcáfolunk. A semmibe, a nihilbe? Korántsem. E kérdés megválaszolását azonban meghagyom a dolgozatom végére.[2]

1.1 Megismerés kontra létezés

Nézzük tehát az első és legfőbb kérdést. Az ismeretelméletek abból a feltevésből indulnak ki, hogy megkülönböztetnek megismerő alanyt, megismerés tárgyát és a kettő közti kapcsolatot, mint megismerési folyamatot. Azonban kár lenne ezt a feltevést eleve adottnak tekinteni. Ha az ismeretszerzés ebbéli felépítését akarjuk bizonyítani, előtte (vagy vele egyidejűleg) bizonyítanunk kellene a megismerés szereplőinek létét és különbségüket is, amiket viszont az ismereteinkre alapozva alkottunk meg. Mert ugye melyik volt előbb, az ontológia vagy az episztemológia? Létezek, ezért képes vagyok a megismerésre, vagy éppen fordítva, képes vagyok ismeretet szerezni és ezzel igazolom létezésemet? Ehhez kétféle viszonyt kell megvizsgálnunk: a megismerés kontra létezés közötti igazolási viszonyt, és e kettő esetleges azonosságát. Ez a kérdés, mint később látni fogjuk a buddhista ismeretelméletben is kulcsfontosságú.

A megismerés és a létezés közötti igazolási viszony meglehetősen speciális. Vegyük például Descartes tételét: „gondolkodom, tehát vagyok.”[3] Itt Descartes szerint a gondolkodó képességem, mint a megismerésem eszköze igazolja létezésemet. De mi igazolja azt, hogy gondolkodom? A létezésem feltételezése. Ezt ugyan Descartes nem mondja ki, de beláthatjuk, hogy a gondolkodásnak előfeltétele a létezés. Ez esetben tehát a létezésből, mint előfeltételből indulnánk ki, majd a gondolkodást közvetve ezzel akarnánk igazolni magát a létezést. Most fordítsuk meg a dolgot és mondjuk azt, hogy létezem, ezért képes vagyok a gondolkodásra (megismerésre). Ekkor a létezés igazolná a megismerést, de mi igazolná a létezést? Bármi is legyen, az mindenképpen egy megismerő folyamat lenne, így pedig megint csak előfeltételeznénk azt, amit végső soron igazolni szeretnénk. Ha tehát lételméletünket az ismereteink után hozzuk létre, ismeretelméletünkben pedig létünkből indulunk ki; vagyis, ha a megismeréssel hozzuk létre a megismerőt, majd pedig a megismerést a megismerő létének szemszögéből magyarázzuk, akkor elkövetjük a körben forgó érvelés logikai hibáját[4]. Nem igazolhatjuk egyiket a másikkal, majd fordítva, mert így, ha A oka B-nek és B oka A-nak, azzal felrúgjuk a kauzalitás alapelvét. Ezzel a tézis résztvevői gyakorlatilag egyszerre lennének önmaguk oka, okozata és az erre vonatkozó bizonyíték is. Ez pedig lehetetlen, mivel így semmit sem bizonyítanának. Ennek megfelelően az ontológia és az episztemológia között nem állíthatunk fel hierarchikus viszonyt. Miért? Mert kölcsönösen feltételezik egymást. Ezzel az erővel bármelyik megismerő képességemet használhatnám előtagként, igazoláshoz mégsem jutnék. Ugyanide lyukadunk ki, hogy ha a megismerhetőséget, azaz a megismerés tárgyát vetjük össze a létezéssel, mivel ezek is kölcsönösen feltételes viszonyban vannak. (Megismerhető, mert létezik - létezik, mert megismerhető.)

Most vizsgáljuk meg azt, amikor e két folyamatot azonosnak tekintjük. Tegyük fel, hogy a létezés maga a megismerés (és annak bármely szereplője). Amennyiben egy jelentéstartományban értelmezzük a kettőt – létezni annyi, mint megismerni – akkor még mindig adósok maradunk ennek igazolásával. Ha megismeréssel igazolnánk a megismerést, vagyis ha a megismerés önmagát igazolná, ahogy ezt a fundácionalisták gondolják, akkor a körben forgó érvelés logikai hibáját látszólag elkerülhetnénk, viszont ekkor az igazolás mibenléte veszítené el a jelentését. Ha itt elfogadnánk az önigazolást, akkor minden kérdésben el kellene fogadnunk, az igazolás pedig megszűnne igazolás lenni. Az előző bekezdésben csak közvetve, itt viszont konkrétan azt kellene mondanunk: megismerek, tehát megismerek, vagy létezek, tehát létezek, amivel gyakorlatilag semmit sem közölnénk. Az önigazolás tehát egyben körben forgást is jelent, ezáltal pedig a megismerés és a létezés összevonása sem védhető.

Tehát sem a megismerő, sem a megismerés folyamata, sem annak tárgya nem igazolható a létezéssel és fordítva, mivel megismerés és létezés eleve egymást feltételező fogalmak. Ráadásul ezek azonossága sem igazolható. Így, ha ok-okozati viszonyt kényszerítenénk rájuk, akkor csupán egy körben forgó igazoláshoz jutnánk, aminek nem lenne bizonyító ereje. Vajon a nem-létezéssel igazolható az ismeretszerzés? Ez sem mondható. Sem a megismerés létezés nélkül, sem a létezés megismerés nélkül nem értelmezhető. Egy nem-létező nem vehet részt sem alanyként, sem tárgyként a megismerésben, sem maga a folyamat nem lehet. A megismerést tehát sem mással, sem önmagával nem tudjuk igazolni, a létezéssel pedig kölcsönösen függő viszonyban van. Ez az ismeretelméletek apóriája[5].

Ahhoz tehát, hogy elfogadjuk a megismerés létjogosultságát, tényezőit eleve adottként kell feltételeznünk, ami máris magában foglalja a hiba lehetőségét. Ekkor viszont újabb problémákba ütközünk.

1.2 A tudás definiálása

Lépjünk hát eggyel beljebb és tegyük fel, hogy van értelme ismeretelméletről beszélni. Az ismeretelméletnek sok részterülete van, melyek együtt és külön-külön is vizsgálhatóak. Ilyen például a tudás, az igazság, a megértés, az igazoltság, az észlelés, az érzékelés vagy éppen a következtetés mibenléte. A tudás kérdésköre ezek közül is az egyik legfontosabb. Definiálása alapvető ahhoz, hogy egyáltalán értelmet nyerjen, azaz tudjuk, hogy mit tapasztalhatunk az érzékelés által. E nélkül hogyan is tisztázhatnánk azt, hogy amit érzékelünk az valós-e, vagy sem, vagy hogy egyáltalán megtörténik-e az érzékelés? Három fajtáját különböztetjük meg. Az első az ismeret, amikor a tudás tárgyával közvetlen kapcsolatba kerülünk, megismerjük annak egyéni vonásait. A második a gyakorlati tudás, ami egy-egy cselekvés végrehajtásának képessége, például az érzékelésé. A harmadik pedig a propozícionális tudás, aminek tárgya egy kijelentés, annak ismerete és érvényessége. Ez utóbbi az ismeretelméletek főbb kutatási területe, mivel e tudományágat is ebbe a csoportba sorolhatjuk.[6] Maga az érzékelés ugyan a képességbeli tudás kategóriájába, az általa szerezhető információ pedig az ismeret kérdéskörébe tartozik, az érzékelés elméleteit viszont propozícionális tudásként kell megvitatnunk.

1963-ig a propozícionális tudás következő definíciója és ennek különféle verziói voltak az általánosan elfogadottak Platón Theaitetosz munkája nyomán:

(1) S tudja, hogy p, akkor és csak akkor, ha

(i) S azt hiszi, hogy p,

(ii) p igaz,

(iii) S igazoltan hiszi azt, hogy p.

Ebben a formulában S egy tetszőleges személyt, p pedig egy tetszőleges állítást jelent. Itt megkülönböztetünk szükséges és elégséges feltételeket. A tudáshoz szükséges, hogy S higgyen p-ben (i), és p igazsága (ii). Ezek azonban nem elégségesek, mivel S hite és p igazsága között nincs feltétlenül kapcsolat. Ezt hivatott kiküszöbölni a kettő közti igazolás (iii). Gettier azonban példákon keresztül megmutatta, hogy ez még mindig nem elégséges. Fennállhat ugyanis olyan eset, ahol mindhárom feltétel teljesül, mégsem jön létre tudás. Ez a híres Gettier kihívás.[7] Szükség van tehát egy negyedik tudás-feltételre. Megoldására több kísérlet is született. A következőekben nézzük meg a három legígéretesebbet, majd pedig a buddhista ismeretelmélet idevonatkozó nézeteit.

a) Oksági[8] és megbízhatósági[9] elmélet

Ezek a Goldman által kidolgozott elméletek azt kötik ki szükséges feltételként, hogy S p hite és p igazsága között kauzális kapcsolatnak kell fennállnia, vagyis hogy valamilyen módon p igazsága okozza S p hitét. E kapcsolat többféleképpen is létrejöhet, nélküle viszont nem állíthatjuk, hogy S tudja, hogy p. A p tény (vagyis p igazsága) és S p hite közötti oksági láncolat kialakulhat többek között észlelés, emlékezés, vagy akár következtetés által is. Fontos azonban, hogy az oksági lánc megfelelő legyen. Ha például S látás által érzékelte p igazságát, de később rosszul emlékezik rá, akkor S p hitét kialakító oksági lánc ugyan megvan, mégsem mondhatjuk, hogy S tudja, hogy p. Viszont több tényező is van, melyek nem szükségesek ehhez az oksági lánchoz, de hiányuk nem magától értetődő. Például az, hogy p tény közvetlenül váltsa ki S p hitét. Előfordulhat, hogy ezeket egy közös ok váltja ki. Goldman ezt a közvetetten kialakult tudást második típusú tudásnak nevezi. Továbbá az sem szükséges, hogy az S hitét kiváltó okoknak mindnek igaznak kell lenniük ahhoz, hogy S tudja, hogy p. Elég, ha egy közülük megfelelő oksági láncot hoz létre. Végül pedig az emlékezés kapcsán az sem nélkülözhetetlen, hogy a t0 időpontban létrejött oksági lánc t1 időpontban is fennálljon. Ugyanis lehetséges, hogy S már elfelejtette p hitét t0-ban létrehozó okokat, ennek ellenére mégis tudja t1-ben, hogy p. Goldman tudásdefiníciója tehát így módosul:

(2) S tudja, hogy p – akkor és csak akkor, ha:

(i) A tény, hogy p, „megfelelő” oksági kapcsolatban van azzal, hogy S azt hiszi, hogy p.[10]

Ez esetben a legkézenfekvőbb kérdés a „megfelelő” jelző mibenléte, melyre a megbízhatóság-elmélettel ad választ. S p hite akkor tekinthető igazoltnak, ha azt olyan hitformáló folyamatok okozták, melyek általában igaznak, vagyis megbízhatónak tekinthetőek. Ezek lehetnek például az észlelés, az emlékezés, a jó érvelés, az introspekció[11], vagyis kognitív folyamatok. Más szóval „az organizmuson belüli információfeldolgozó berendezés műveletei”.[12] Goldman nem akar a szkepticizmus ellen fellépni, ezért meg sem kísérel olyan folyamatokat találni, amelyek mindig, kivétel nélkül megbízhatóak. Megelégszik „a tendenciát tekintve inkább igaz, mint hamis hiteket”[13] eredményező folyamatokkal. Ehhez az is hozzájárul, hogy az igazoltságot sem egy kategorikus állapotnak tekinti, hanem olyannak, melynek fokozatai, átmenetei vannak éppúgy, mint a megbízhatóságnak. Majd több tényezőt is pontosítva eljut oda, hogy megkülönböztet kétféle folyamatot: az egyik a feltételek nélkül megbízható, bemeneti hitektől független kognitív folyamat; a másik pedig a bemeneti hitek igazságától függő kognitív folyamat – (hitfüggetlen és hitfüggő). Ez utóbbit akkor tekinthetjük megbízhatónak, amennyiben bemeneti hitei is igazoltak.

A megbízhatóság-elmélet a hitek igazoltságát vizsgálja, amely azonban nem azonos egy adott hit tárgyának igazságával. Goldman szerint előfordulhat ugyanis, hogy egy állításba vetett hit igazolt, ennek ellenére maga az állítás hamis. A tudás érvényességéhez pedig mind a p-be vetett igazolt hitre, mind p igazságára szükség van. A későbbiekben azonban kritikát fogalmazok meg ezen elméletekkel szemben.

b) Nyomon követés[14]

Nozick 1981-es írásában a szkepticizmus egyik legismertebb tézise, az illúzió-hipotézis ellenében fogalmazza meg a tudás lehetőségét, melyben a tudás klasszikus definíciójának harmadik feltételét két kontrafaktuális[15] mondatra bontja. Pontosabban fogalmazva nem ellene érvel, hanem azt vizsgálja, hogy a tudás lehetősége az illúzió-hipotézis mellett is fennállhat-e. Fontos kiemelni, hogy Nozick nem a tudás tényleges meglétét kutatja, hanem a tudás lehetőségének módját.

Hogy ezt megértsük, ahhoz néhány fogalom előzetes ismerete szükséges. Az illúzió-hipotézis, melynek több fajtája is van, azt a lehetőséget veti fel, hogy soha nem lehetünk teljesen bizonyosak abban, hogy aktuálisan nem vagyunk-e egy univerzális csalás, megtévesztés állapotában. Például Platón álom-argumentuma szerint nem tudhatjuk, hogy most álmodunk-e vagy sem és mindaz, amit tapasztalunk álom csupán. Ugyanez a lényege többek között Descartes gonosz démon általi megtévesztésének, Putnam tartályban lebegő agyak képzetének, de ide sorolom a buddhizmus szanszára[16] ideáját is, mely a dolgok valós ismeretének hiányából és a tapasztalt világ illúzió voltából áll. A másik magyarázatra szoruló kifejezés a kontrafaktuálisok. Tegyük fel az aktuális világunkban ismerjük ahogyan a dolgok alakulnak. Ehhez képest felállíthatunk olyan lehetséges világokat, amelyekben azt vizsgáljuk hogyan alakulhatnának. Ezeket a lehetőségeket fejezhetjük ki szubjunktív[17] feltételes mondatokkal, kontrafaktuálisokkal. Egy-egy kontrafaktuális mondat igazságértéke attól függ, hogy mennyire tér el az aktuális világ történéseitől. Ha közel van hozzá nagyobb, ha távolabb, vagy egészen valószínűtlen, akkor kisebb. „E fogalmat eredetileg a szükségszerűség és a lehetőség ábrázolására vezették be. Egy kijelentés akkor szükségszerű, ha nemcsak az aktuális világban igaz, hanem minden lehetséges világban. Egy kijelentés akkor lehetséges, ha van olyan lehetséges világ, amelyben igaz.”[18]

Nozick tudásdefiníciója tehát a következő:

(3) S tudja, hogy p, akkor és csak akkor, ha

(i) S azt hiszi, hogy p,

(ii) p igaz,

(iii) Ha p nem volna igaz, S nem hinné azt, hogy p,

(iv) Ha p igaz volna, S akkor is azt hinné, hogy p.

Azt jelenti (iii), hogy azokban a közeli lehetséges világokban, ahol p hamis, de az egyéb körülmények megegyeznek az aktuális világgal, S nem hiszi, hogy p. Míg (iv) azt mondja ki, hogy az olyan közeli lehetséges világokban, ahol p igaz, annak ellenére, hogy egyéb dolgok másként alakulhatnak, S minden más körülménytől függetlenül hiszi, hogy p. S p hite tehát nyomon követi p igazságát. Azonban (iii) és (iv) nem következtetések, hanem egy lehetőséget megmutató, szubjunktív kondicionális mondatok. Ez azt jelenti, hogy nem vonatkoznak az összes olyan lehetséges szituációra, ahol p hamis (iii), vagy p igaz (iv). Ha következtetések lennének és p hamisságából következne, hogy S nem hiszi, hogy p, akkor ezt egy szkeptikus illuzórikus hipotézis megcáfolná (a zártsági elv nyomán). Így viszont nem feltétlenül cáfolja, vagyis (iii) és (iv) lehetősége a szkeptikus szituációban is fennáll. Mindezt Nozick az aktuális világ szomszédságában lévő lehetséges világokra vonatkoztatja. Az ettől távol esőekre nem.

Nozick szerint, amikor a szkeptikus felállítja illúzió-hipotézisét, akkor a tudás következményére vonatkozó logikai zártságot használja. A zártság itt azt jelenti, hogy ha S tudja, hogy p és tudja, hogy p-ből következik q, akkor azt is tudja, hogy q. A következtetés által tehát S belül marad a tudás-kijelentések halmazában. A tudás Nozick féle definíciója viszont nem zárt a logikai következményre nézve, mivel (iii) és (iv) csak p-re vonatkozik, q-ra nem. Előfordulhatna, hogy tudom, hogy p, mégsem tudom, hogy q, mivel q-ra csak következtetéssel jutottam, nem pedig az (i-iv) feltételekkel, vagyis nem követem nyomon q igazságát. A logikai implikáció (következtetés) által tehát nem juthatunk tudáshoz. A p igazságával kapcsolatos nyomon követést, mint a tudás feltételét, a szkeptikus is elismeri, hiszen éppen azzal érvel, hogy egy illuzórikus szituáció a nyomon követhetetlensége miatt nem tudható (eszerint a tudáshoz szükség lenne a nyomon követhetőséghez). A szkeptikus fordítva használja a zártság elvét. Azt tudni véli, hogy p-ből következik q, de mivel az illúzió fennállásának lehetősége miatt nem tudja p-t, így arra következtet, hogy nem tudja q-t sem. Ebben Nozick szerint az a hiba, hogy a szkeptikus p-nél megköveteli a nyomon követést, q-nál viszont nem. Vagyis érvelése egyik fele nyitott, míg a másik fele zárt a logikai implikációra nézve. Attól, hogy nem tudjuk p-t, viszont tudjuk, hogy p-ből következik q, nem áll fenn, hogy nem tudhatjuk q-t sem. q tudása nem a következtetésen alapul, hanem nyomon követhetőségén (akárcsak p esetében).

Mindez viszont nem vonatkozik arra, hogy az illúzió aktuálisan fennáll-e vagy sem, csak arra, hogy a tudás lehetősége egy illuzórikus szituáció ellenére is fenntartható. Munkám első részének utolsó fejezetében azonban ezt is cáfolni igyekszem.

c) Megdönthetőség elmélet[19]

A következő elv nem közvetlenül a tudás definiálására lett kifejlesztve (hiszen 1936-ban, jóval Gettier írása előtt született), hanem mint a tapasztalati tudományok demarkációs módszere, amely arra hivatott, hogy eredményei révén elválassza e tudományokat a metafizikai spekulációktól.[20] Ezáltal jól fog jönni majd az érzékelés vizsgálatánál. Popper múlt századi fejtegetéseiben az induktív- és a valószínűség-logika ellen fogalmazza meg nézeteit, melynek célja, hogy a tapasztalati tudományokban kiküszöbölje az indukció problémáját, amely véges számú tapasztalatból egy általános érvényű „igazságot” szeretne levonni. Ebben az a hiba, hogy bármennyi egyéni tapasztalás sem vonja maga után azt a tényt, hogy egy dolog következőre is ugyanúgy fog megismétlődni. Vagyis egy természeti „törvény” igazságtartalma nem alapulhat statisztikán. Popper egyáltalán nem fogadja el az indukciót, sőt az objektív igazolás módszerét sem. Objektív bizonyossághoz ugyanis soha nem juthatunk. Amit elérhetünk az maximum az interszubjektív igazolás. Ez azt jelenti, hogy bárki bármikor ellenőrizhet egy korábban tapasztalt tételt. A lényeg az, – és itt kapcsolódhatunk a tudásdefiníciók problémájához – hogy mivel nem lehet semmit végérvényesen igazolni (verifikálni), ezért a demarkációs módszer a cáfolhatóság (falszifikálhatóság) lesz, amihez éppen az indukció ellentétével, dedukcióval juthatunk. Az általánosan megfogalmazott elveket tapasztalati ellenőrzéseknek vethetjük alá, ami által mindaddig – persze csak átmenetileg – érvényesnek tekinthetünk egy állítást, vagyis feltételes tudás birtokában lehetünk, amíg az nincs cáfolva, megdöntve. Egyik feltétele, hogy egy-egy állítás alkalmas legyen az ellenőrzésre. Abban az esetben ugyanis, amikor olyan feltevést állítunk, amelyet nem lehet ellenőrizni, hiába nem falszifikálható, nem mondhatjuk rá, hogy tudjuk. Ennek eredményeként kiküszöböljük azt a logikai hibát, hogy egyetemes igazságokat próbálunk felállítani. Sőt, e módszer felépítése révén a végtelen igazolásregresszus kényszerét is elhagyhatjuk, hiszen az ellenőrzések során nem a feltevések végső igazolása a cél, hanem csupán átmeneti érvényességük megerősítése, nyitva hagyva ezzel a kaput az esetleges újabb ellenőrző vizsgálatokra (melyek eredménye akár ellenkező is lehet). Azt viszont meg kell jegyeznünk, hogy éppen emiatt, azaz hogy e módszer által valódi igazolás birtokába nem juthatunk, valójában mégsem használható a végső tudás létrejöttében. A tudásnak ugyanis egyik szükséges feltétele az igazoltság. A megdönthetőség elmélet hiányosságaira dolgozatom különböző fejezeteiben térek majd ki.

Természetesen ezeken kívül is születtek még a tudással kapcsolatos elemzések.[21] Most viszont vizsgáljuk meg, hogy a buddhista ismeretelméleti iskola miként áll ehhez a témához és milyen párhuzamokat, vagy ellentéteket mutat ezekkel a modern nyugati gondolatokkal.

1.3 A buddhai tudás

A tudás és az ismeret mibenléte már a korai buddhista szövegekben, a Buddha tanítóbeszédeiben is fellelhető, hiszen a megszabadulás tanában kulcsfontosságú szereppel bír. A tizenkét tagú függő keletkezés, vagyis a létforgatag ok-okozati lánca, ami az egyik alapvető buddhista tantétel, éppen a nem-tudással veszi kezdetét. A nem-tudás az elsődleges oka annak, hogy a létforgatag körén belül vesztegelünk. Minthogy írásom az érzékelés folyamatának, plusz előzményeinek és következményeinek ismeretelméleti, filozófiai, ontológiai és logikai vizsgálata, ezért a buddhista ismeretelméleti iskola történeti kialakulását csak vázlatosan érintem. Tárgyalom viszont a tudáselméletét megelőző idevonatkozó tantételeket.

A Buddhánál is megfigyelhetjük a tudás modern, hármas felosztását (ismeret, képességbeli és propozícionális tudás), még ha nem is annyira pontosan kategorizálva, mint napjainkban. Ahogy a Buddha minden törekvése, így ez is a megszabadulás szemszögéből jelenik meg. Itt most elsősorban nem a tudás tartalmát, hanem annak mibenlétét vizsgálom. Az első szempont szerint a Buddha négyféle megkülönböztető tudást választott el egymástól. Ezek voltak a Tan jelentésének, a szövegének, az azt kifejtő nyelvezetnek[22] és ezek együttesének tudása. Már maga az a kifejezés is, hogy Tan[23], magában hordozza a tudás lehetőségét, hiszen egy tantétel egyik alapvető jellegzetessége és értelme az éppen a tudhatósága. Ismeretnek elsősorban a Tan szövegének tudását, illetve az azt kifejtő nyelvezetet feleltethetjük meg. Propozícionális tudásnak a Tan jelentésének értelmét, míg a Tan megvalósítását képességbeli tudásnak tekinthetjük. Olyan is előfordulhatott, hogy valaki ismerte a Tan szövegét, de nem értette azt, vagy épp ellenkezőleg, elsajátította az értelmét, miközben magát a tanítások szövegét nem tudta. Nem szabad lebecsülnünk a Tan szövegének ismeretét az értelmének tudásával szemben. Ugyanis, ha az értelme meggyengülne, vagy akár el is veszne, a szöveg fennmaradásával később újra feléledhet, míg ugyanez fordítva már sokkal nagyobb feladat lenne. Ezért volt fontos akkoriban, hogy a Tan szövegét kívülről tudják a szerzetesek.[24] Ez az ismeretbeli tudás viszont csak hétköznapi, normál értelemben értendő, így ezt nem is vizsgálom tovább.

Ennél érdekesebb a képességbeli tudás kérdése, hiszen maga a megismerés, azon belül az észlelés és a gondolkodás is ide tartozik. Sőt, ezek olyan képességek, melyek által a tudás másik két fajtája is megszerezhető. A korai buddhizmus itt alapvetően két típust különböztet meg. Az átlagember csupán közvetve, szennyezetten képes a megismerési folyamatokat megvalósítani, míg a nemes ember közvetlen tudással bír. Habár ez utóbbinak is vannak tisztulási fokozatai. Az „abhinnyá” (p.), azaz magasabb szintű, vagy közvetlen tudás kifejezés a páli kánonban több helyen is megjelenik, méghozzá kétféle értelemben. Van, ahol a Dhamma közvetlen megértését jelenti,[25] de van, ahol a legmagasabb szintű képességeket.[26] Ez utóbbiak a következők: mágikus hatalmak (az elemekkel kapcsolatos képesség, pl. vízen járás), égi hallás, mások tudatának látása, korábbi létformák felidézése, égi látás (amely mások karmájának látását tette lehetővé), jövőbelátás és a mentális mérgek megszűntetése.[27] A Buddha ezek közül három képességgel rendelkezett.[28] A mentális mérgek (vagy káros befolyások) megszűntetését a legmagasabb szintű képességbeli tudásnak tekinthetjük, mely egyszerre képesség és megértés is, vagyis maga a tudás képessége. Mielőtt azonban megvizsgáljuk, hogy a Buddhánál milyen végső értelemben jelenik meg a tudás, előtte egy kis magyarázat következik a megértést segítendő.

Vizsgálatom fő tárgya ugyan az érzékelés, amely a képességbeli tudás körébe, az általa tapasztalható dolgok pedig az ismeret kategóriájába tartoznak, mégis fontos tovább vizsgálni a propozícionális tudást, mely talán nem egyértelmű miként is kapcsolódik ide. Vegyük például a látást. Ha látok magam előtt egy fekete tárgyat, akkor a látás folyamata egy képességbeli tudás, a tárgy feketeségéről alkotott kép az ismeretem, az viszont, hogy tudom, hogy a tárgy fekete és ez megfogalmazódik bennem, már egy propozícionális tudás. Továbbá a látás tudása is ez utóbbi kategóriába tartozik. Különbség van tehát a látás képessége és e képesség tudomása között. Az előbbi képességbeli, az utóbbi pedig propozícionális tudás. De vajon szükség van a látáshoz a látás tényének tudására? Nem. Hiszen az állatok is látnak anélkül, hogy tisztában lennének vele. Akkor talán szükség van a látás által szerzett ismeretek megítéléséhez a propozícionális tudáshoz? Egy bizonyos szintig ez sem mondható. Egy zsákmányállat a látása által szerzett ismeretekből képes megítélni, hogy veszélyben van-e, vagy sem, anélkül, hogy tudná ebbéli képességét és anélkül, hogy ez megfogalmazódna benne. Akkor mégis miért kell tudni, hogy látunk? A magasabb szintű ítéletalkotáshoz, a valóságon és az igazságon alapuló döntéshozatalhoz, ezek igazolásához, a felismeréshez, az öntudat kialakításához, a kommunikációhoz, hogy kifejezhessük tapasztalatainkat. Az ösztönös cselekvést meghaladó tudatossághoz. Ahhoz, hogy egyáltalán eldönthessük látunk-e, vagy sem. Ezt a bekezdést azonban értsük feltételes módban, hiszen éppen ezt igyekszem majd cáfolni.

A Buddhánál a legmagasabb szintű tudásnak, mellyel a mentális mérgek is megszüntethetőek, üdvtani szerepe van. Gyakorlatilag egyet jelent a megszabadulással. E tudás által "tudja és látja, ahogyan a dolgok vannak".[29]  A korai szövegekben ez a dolgok három jellegzetességére utal: mulandóak, önmagátlanok és szenvedéstermészetűek.[30] Ennek következtében elhagyhatjuk a szubjektum szemszögéből keletkezett tudás képzetét és megjelenik a végső objektivitás, vagyis a tudás igazságfeltétele, igazságtartalma, amely szemben áll a nem-tudással. A Buddha elsődleges tana, a Négy Nemes Igazság is ezt az objektív igazságot fejezi ki. A negyedik igazság nyolcas Ösvényének utolsó tagja, a helyes elmélyedés által ez a tudás leginkább már a szövegekben is használt bölcsességgé alakul át. Nagyon jól tükrözi a háromféle tudás megjelenését Száriputta „ahol a bölcsesség három fajtájáról szól, a Tan hallásának segítségével, a gondolkodás útján és a meditációs kibontakoztatás révén elért bölcsességről.”[31] Vagyis ismeret, képességbeli és propozícionális tudás. A végső igazság eszménye azonban egy hétköznapi ember számára nem érthető meg közvetlen módon, ezért segítő módszerek és fogalmak szükségesek ennek eléréséhez. Így jön képbe a hétköznapi igazság, vagy hétköznapi valóság megkülönböztetése a végsőtől. Ennek funkciója, hogy ne rántsa ki egyből az ember lába alól a talajt, mert amennyiben így elveszítenénk a viszonyítási pontot, annak súlyos következményei lehetnek, melyek nem vezetnének célra. A hétköznapi ember így olyan spekulációkra kényszerül, mint például a valóság és valótlanság, a létezés és nem-létezés, vagy éppen a megismerés folyamatának és viszonyainak vizsgálata, mellyel el is érkeztünk a buddhista ismeretelméleti tanok megfogalmazásához.

1.4 Mérvadó ismeret

A buddhista filozófiában létrejött ismeretelmélet kialakulásának érdekes a története. Amikor Indiában az V-VII. században talán görög, talán a Njája[32] szútra hatására felértékelődött a logika szerepe, a buddhista filozófiai iskolák kénytelenek voltak kidolgozni egy logikai érveléssel védhető ismeretelméletet a más vallási filozófiák általi támadások kivédésére. Habár vannak olyan elképzelések, hogy mindez éppen fordítva zajlott. A Dignága (I. sz. kb. 480-540. India) és Dharmakírti (I. sz. kb. 600-660. India) által megfogalmazott ismeretelmélet olyan sikeressé vált, köszönhetően precíz, igényes kidolgozottságának és kidolgozóik magával ragadó jellemének,[33] hogy egy különálló filozófiai iskola jött létre belőle, a Pramána iskola. Tantételeiket az Abhidharma[34] ontológiájára alapozták, ami azért érdekes, mert a II-III. században kialakult Madhjamaka[35] buddhista filozófiai iskola élesen bírálta és cáfolta az abhidharmikák lételméletét. Ennek fényében jóindulattal mondhatjuk, hogy bár időben később követték a madhjamakát, filozófiailag mégis az előzményének tekinthető,[36] míg ha egy kicsit kritikusabbak vagyunk, akkor visszalépésként értékelhetjük.

A pramána szó, mely az iskola nevét is adja, hétköznapi szóhasználatban mércét, mértéket, a buddhizmus kontextusában mérvadó megismerést jelent. „A szó a (szanszkrit) √mā gyökből ered, melynek eredeti jelentése "mérni, felmérni, észlelni", a pra- prefixum pedig a hagyományos értelmezés szerint azt jelenti: "elsődleges", "kiváló". A szanszkrit nyelvben a tudással kapcsolatos szavak gyöke általában nem a √mā, hanem a √jñā, ami tudatosságot, "tudatban-létet" jelent. A pramāṇa ezzel szemben az elsődleges, vagyis a helyes tudatosságra vonatkozik. A szó végén található -ṇa képző azt az eszközt, vagy módszert jelöli, melynek segítségével a tudás birtokába lehet jutni.”[37] A pramána tehát maga a megismerő képesség, az általa szerzett ismeret és az abból keletkező megértés is, vagyis a teljes megismerő folyamat.

Az ismeretszerzés lényege, hogy annak tárgyáról hiteles, igazolható tudás birtokába jussunk. A Njája filozófiában négyféle megismerési folyamatot tekintenek mérvadónak, ezek az érzékelés, a következtetés, az összehasonlítás és a hiteles szó. Ezek közül a Pramána iskola csak az első kettőt fogadja el érvényesnek. Ezek azért mérvadóak, mert olyan mértéket, alapot szolgáltatnak számunkra, amelyre felépíthetjük az életünket, tudásunkat, megkülönböztető, ítéletalkotó és átlátási képességeinket. Dharmakírti definíciója szerint:

„Mérvadó ismeret az a tudás, amely megbízható,

Megbízhatósága pedig abban áll, hogy képes betölteni szerepét.”[38]

Ez tökéletesen megfelel a tudás platóni feltételeinek. A „szerep” a megismerés tárgyába vetett hitünk. Hogy ezt a szerepet képes betölteni, az az igazságfeltétellel azonosítható, megbízhatósága pedig az igazoltságot jelenti. Persze hozzá kell tenni, hogy Gettier próbáját, ahogy a platóni tudás, úgy ez sem állja ki. Ha ugyanis egy tárgy betölti szerepét és mi megbízható hittel rendelkezünk irányába, viszont e szerep betöltése valami más okból kifolyólag jön létre, nem pedig abból, ami a mi bizalmunkat kiváltotta, akkor nem beszélhetünk tudás létrejöttéről. Tehát ez is további feltételekkel való kiegészítésre szorulna, akárcsak görög megfelelője. Felállítottak azonban másféle feltételeket, melyekkel tovább pontosították a mérvadó megismerés meghatározását. Előtte azonban vizsgáljuk meg a megismerési folyamat ontológiájául szolgáló dharma-elméletet.

Ha részletesen szemügyre veszünk egy tárgyat rájövünk, hogy természeténél fogva összetett, azaz alkotóelemekből áll. Ekkor tovább boncolgatjuk az alkotóelemit, amiket még további elemekre bonthatunk és így tovább. Ahhoz azonban, hogy egyáltalán legyen mit megvizsgálni, olyan elemekre van szükség, amelyeknek létezése valós és öntermészetüket hordozzák. Ennek az Abhidharma soraiban végigvitt elemzésnek az lett az eredménye, hogy meghatároztak végső valóságelemeket, amikből minden más dolog összeáll, halmazt képez. Ezek a dharmák[39], azaz tartamok, melyek öntermészetük (sz.: szvabháva) által a tapasztalás alapjait is képezik. A különböző buddhista iskolák több különféle dharmát számoltak össze, melyek két csoportra bonthatóak. Az egyik csoportba a tovább nem osztható, feltételek nélkül létező valóságelemek tartoznak (sz.: aszamszkrita-dharma). Ezekből mindössze három van: a tér és a kétféle kioltódás (sz.: niródha). A másik csoportba pedig olyan dharmákat soroltak, amelyek léte feltételekhez kötött, maguk is összetettek, folytonosan változnak, ezért csupán pillanatnyiak (sz.: szamszkrita-dharma), felmerülésük pillanatában azonban valóságosak. A Szarvásztiváda[40] iskolában 72 ilyen szamszkrita-dharmát állapítottak meg, többek között például az érzékszerveket és az érzékleti tárgyakat. Ez utóbbi csoport tagjaival kapcsolatban kialakultak olyan nézetek is, melyek szerint öntermészetük nem csupán abban a pillanatban áll fenn, amikor létüket valóságként tapasztaljuk, hanem kiterjed a múltra és a jövőre is. Ez a nézet azon alapult, hogy a dharmák lényegük szerint hatást váltanak ki, s ez a hatás akkor is fennállhat, amikor a dharmák már, vagy még nem léteznek. Következésképpen a dharmák mindhárom időben hordozzák öntermészetüket. Ezt a nézetet a Théraváda[41] iskola elutasította. Jól jelzi a téma nehézségét, hogy az időbeli nézeteltérésen kívül is voltak még ellentétes álláspontok. Például abban sem volt egységes vélemény, hogy a dharmák hordozzák az öntermészetüket és ezáltal léteznek, vagy az öntermészet maga jelenti a létezést, mindenféle mögöttes hordozó nélkül. Egy másik példa már a Pramána iskolát is érinti, mivel álláspontjuk megegyezett a következő Szautrántika[42] nézettel: a három feltétlen dharmát nem tekinthetjük létezőnek, mivel azok valaminek a hiányát fejezik ki.  Ebből kifolyólag a tér a kiterjedt dolgok, a kioltódás pedig minden dolog hiányaként értelmezhető. Ráadásul mivel ezek nem képesek hatást kifejteni, így az érzékelés végső tudatossága szempontjából éppen a dharmák másik csoportja, a feltételes, pillanatnyi és öntermészetüket hordozóak lesznek valóságosak.[43]

Ahogy az előző fejezetben a tudást, úgy a dharma és a pramána tanát is összekapcsolhatjuk a kétféle valóság tanával, amit szintén nem egyformán értelmeztek a buddhista iskolák. A hétköznapi tudat és tapasztalás csak a dolgok felszíni megjelenését képes meglátni, ami a végső valóság szemszögéből tévedés. Ezzel szemben egy buddha képes tudati szennyeződés nélkül a dolgokra tekinteni. A tisztánlátás foka a megvilágosodás elért szintjével arányos.

Visszatérve a mérvadó megismeréshez és további feltételeihez, célja a következőképpen fogalmazható meg: „az észlelő tudat megtisztítása az észlelt jelenségek helyes megfigyelését akadályozó szennyeződésektől.”[44] Módszere nyomán ontológiája és episztemológiája olyannyira egybeolvad, hogy gyakorlatilag a tapasztalhatóság tárgyát tekinthetjük valós létezőnek,[45] méghozzá csak abban az adott pillanatban, amikor megjelenik. Kihangsúlyozzák ugyanis a tudás pillanatnyiságát, melyet az állandó változás gyakorlata követel meg magának. Ha ugyanis egy tárgyról valós, érvényes ismerettel rendelkezünk, az a következő pillanatban elveszti aktualitását és az addig ismeretként vélt tudattartam átalakul emlékké, ismeret mivoltát elvesztve. Az emlékezetet egyébként más, ismeretelmélettel foglalkozó indiai filozófiák sem fogadták el, mint a tudás forrását. Ezzel együtt az is feltétele a mérvadó megismerésnek, hogy a tapasztalás mindig új kell, hogy legyen. Hiszen hatást kifejteni mindig csak egy új benyomás képes. Jó példa erre, hogy ha sokáig érzünk egy erős illatot, akkor egy idő után teljesen eltűnik és csak akkor figyelünk fel szaglásunkra, amikor az illat megváltozik. Ez teljes mértékben összecseng a pillanatnyiság feltételével is. 

Mielőtt azonban továbblépnék a pramána két módszere közül az érzékelésre, mely a munkám fő tárgya, sorra veszem az előző három fejezetben tárgyalt nézetek hiányosságait.

1.5 A tudáselméletek hiányosságai (agnoiológia[46])

A tudás platóni leírása olyan szükséges feltételeket nélkülöz, melyek egyáltalán nem maguktól értetődőek. Persze hívhatjuk ezeket háttérfeltételeknek, de a probléma az, hogy ezek sincsenek igazolva, így a rájuk épülő érvelés nagyon labilissá, gyakorlatilag érvénytelenné válik. Az ismeretelmélet tudománya a Gettier kihívás nyomán a 4. tudásfeltételről elmélkedik, miközben még az elsőt megelőzőeket sem vagyunk képesek igazolni. Lássuk, melyek ezek. A következőekben a tudás definíciójának, mint egy koherens feltételrendszernek kellene összeállnia, de ez a gondolatkísérlet kivétel nélkül az összes ponton megbukik.

(4) S tudja, hogy p, akkor és csak akkor, ha[47]

(i) A világegyetem létezik,

(ii) S és p alanya léteznek és különböznek egymástól,

(iii) S képes a kognícióra: észlelés, hit, ítéletalkotás,

(iv) p alkalmas a belé vetett hitre és S hiszi, hogy p,

(v) p igazságértéke eldönthető és p igaz,

(vi) S igazoltan hiszi, hogy p,

(vii) S igazolt hite és p igazsága között megfelelő oksági kapcsolat áll fenn, vagy S nyomon követi p igazságát, stb.

Ez részleteit tekintve 13 feltétel.

(i) A világegyetem létezik,

Ahogy a Megismerés kontra létezés című fejezetben kifejtettem, a megismerés és a tudás lehetőségét csak akkor állíthatjuk, ha közben a létezést is feltételezzük. Csakhogy, mivel ezek egymás feltételei, így kölcsönös igazolásként nem funkcionálhatnak. Ez a probléma már önmagában is megkérdőjelezi az utána következő feltételek létjogosultságát.

Hogy egyáltalán létezik-e bármi is, azt a tévedésen alapuló szkeptikus érvelés, az illúzió-hipotézis kérdőjelezi meg[48], mely a tévedés mértékének szempontjából lehet lokális és globális. Például egy álom-érv, mely az illúzió-hipotézis egyik fajtája, akkor lokális, amikor a tévedés lehetőségét csak az aktuálisan fennálló helyzetben tartja fenn, de egyébként megengedi, hogy máskor esetleg tapasztaljuk a valóságot és általa a létezést. Ennél erősebb az érv, ha azt a lehetőséget feltételezi, hogy a tévedés folytonosan fennáll és emiatt képtelenek vagyunk valós ismeretre. Ez a globális érv.[49] Előbbire példa a buddhizmus hétköznapi valóság tana is, mely szerint mindaddig tévedésben vagyunk, amíg meg nem tapasztaljuk a végső valóságot, de utána már feltárul számunkra. Egy másik hasonló szempont szerint is csoportosíthatjuk ezeket a szkeptikus érveket, amikor is a tévedés és a létezés viszonyát vizsgáljuk. Az egyes hipotézisek csupán csak az aktuális létezést és valóságot bizonytalanítják el, de az abszolút létezést nem (ezért állíthatják, hogy lehetséges a tévedés). A buddhizmuson belül több ilyen iskola is van. Ilyen például a Jógácsára[50], mely a tudat abszolutizálásával kijelöl egy végső létezőt, aminek felismerésével a tévedés megszűnik. Ennél radikálisabb viszont a Madhjamaka üresség-tana, amely magát az abszolút létezést és ezzel a tévedés lehetőségét is a cáfolja. Hogy ez mégsem azonos azzal a nihilista elvvel, hogy semmi nincs, az abból adódik, hogy az üresség-tan mindent cáfol, de semmit sem állít. Így a dolgok nem-létét is cáfolja. A tévedés lehetőségét felmutató szkeptikus érvek a kizárás, az eldönthetetlenség és a deduktív zártság (vagy az aluldetermináltság[51]) elvére alapulnak. A kizárási elv azt mondja, hogy ha az illúzió fennáll, akkor tudás nem jöhet létre. Ezt követi az eldönthetetlenségi elv, miszerint nem lehet megállapítani, hogy az illúzió fennáll-e. Végül a tudásra vonatkozó deduktív zártság elve következik: nem tudom, hogy az illúzió fennáll-e, ebből következően nem tudom p-t sem. A Madhjamaka kivételével a buddhista filozófiák nem használják az eldönthetetlenségi elvet (legalábbis itt), mivel szerintük nem kérdés, hogy az illúzió fennáll. Véleményem szerint Nozick ugyan sikeresen támadja a kizárási és a zártsági elvet, ennek ellenére a tudás mégsem jön létre. Tézisét majd a (vii) feltételnél igyekszem cáfolni, addigi is hagyjuk nyitva az illúzió-hipotézis kérdését.

(ii) S és p alanya léteznek és különböznek egymástól,

Egy-egy ilyen feltétel vizsgálatánál két dolgot kell elemeznünk. Egyrészt, hogy valóban szükséges-e, másrészt, hogy létrejöhet-e az adott feltétel. Az, hogy S és p alanyának létezése szükséges a tudáshoz, könnyedén belátható. Az viszont, hogy muszáj különbözniük, már egy kicsit nehezebb ügy.

Előtte azonban vegyük azt az esetet, ha S-t és vele együtt p alanyát, vagyis a tudás alanyát és tárgyát az egység elve szerint az egyetemes tapasztaló tudattal azonosítjuk. Az abszolútum tézise szinte az összes vallásban megjelenik. Többek között lehet minden létező maga az egyetemes Tudat (vagy éppen Isten), a Tudatban létező, vagy a Tudat által teremtett. Az egység és a különbözőség elve, s hozzá kapcsolódóan a mozgás lehetősége lényegi kérdés az ontológiában, az episztemológiában és a buddhizmusban is, mely éppen a dualista látásmódtól akar megszabadulni. Viszont, hogyha egységben gondolkodunk, a tudás és a tapasztalás logikailag nem tartható, sőt az introspekció sem fog működni. Ha minden egy, akkor mi ismer meg mit? A tudás eleve feltételez alanyt és tárgyat, így az önmegismerés arról szólna, hogy a megismerő alany önmagára tárgyként tekint. Ekkor viszont alanynak és tárgynak muszáj különbözni ahhoz, hogy köztük viszony jöhessen létre. Ez a viszony nem jöhet létre az egységben, mert ha így lenne, akkor mindenképpen megbomlana az egység. Ezen érvelés nyomán az öntudat, az én megismerése nem lehetséges, mivel a megismerés mindig valami másra irányul és viszonyt hoz létre. Egységben nincs megismerés, nincs tudás, nincs viszony. Itt most nem az egység ellen érvelek, hiszen a tudás lehetőségének cáfolatához azt nem kell megdöntenem, hanem az ellen, hogy az egységben a tapasztalás és a tudás folyamata értelmét veszti. Ennek következtében innentől kezdve S-t csak, mint individuumot vizsgálom, mivel az abszolút tudat kérdésének boncolgatásával mindig ugyanannál a problémánál kötnénk ki. Felmerülhet esetleg, hogy az abszolútum valamiképpen mégsem egységes, hanem például csak egy teremtő Tudat (vagy Isten), amely megalkotta magán kívül a világot. (Mert ha magában az egységben hozott volna létre valamit, akkor semmit sem hozott volna létre.) Ha viszont ez így lenne és létezne valami az abszolútumon kívül is, akkor már nem hívhatnánk abszolútumnak, egységnek.

A tudás létrejöttéhez tehát S-nek és p alanyának muszáj különbözniük. A buddhizmusban viszont az egyik legnagyobb tévedésnek számít a megkülönböztetés, a dualitásokban való gondolkodás. Több tanítóbeszéd is a megszabadulás kulcspontjaként utal a dualista látásmód elhagyására. Szerintük az individualista tapasztalás képzete csak látszat, mely tévedésnek az alapja a dolgok önvalójának illúziója. Ahhoz, hogy különbözőségi viszonyt feltételezhessünk a dolgok között, vissza kellene térnünk a dharma-tanhoz. Csak akkor különbözhet valami mástól, ha van öntermészete, önvalója, van a viszonyításnak alapja. Alapesetben az igazolási kényszer a tézist feltételezőn van, azonban a megdönthetőség-elmélet leveti ezt a terhet és átadja a szkepszis képviselőjének, mondván: cáfold meg, ha tudod! A Madhjamaka üresség-tana viszont megteszi ezt a lépést. Ahhoz, hogy ezt megértsük, vagy legalábbis közelebb kerüljünk hozzá, paradox kifejezéseket kell használnunk. A kiindulópont az, hogy a dolgoknak nincs egy olyan belső magva, amely a lényegüket adná. A végtelenül oszthatóság és a függő keletkezés miatt önmagátlanok, éntelenek, öntermészet híján üresek (és persze mulandóak és szenvedéstermészetűek). Ez szemben áll a korábban ismertetett dharma-tannal, melyet a Pramána iskola is vall. Ha viszont nincs semmiféle önvalójuk, akkor mi alapján állítunk fel közük különbséget. Mi különbözik mitől? Jobban megvizsgálva azonban kiderül, hogy ez a tézis ellenmondásos, vagyis nem olyan egyszerűen alkalmazható, mint az elsőre tűnhet. Ha ugyanis semminek nincs öntermészete, akkor egyáltalán mi osztható végtelenül és mi jön létre függésben? Mi a létezés és nem-létezés alanya? Ha semminek nincs öntermészete, hogyan lehetne bármilyen cselekvésnek, tulajdonságnak, tudásnak, viszonynak alanya, mik között állna fenn viszony? Ha semminek nincs öntermészete, hogyan lehetne mástermészete, hogyan állhatna fenn birtokviszony, mi lenne a viszony alapja? Ha semminek nincs öntermészete, hogyan keletkezhetne bármi és hogyan múlhatna el? Ha semminek nincs öntermészete, a nyelv alany-állítmány felépítése hogyan lehetne értelmes. Ha öntermészet nélkül minden történés, cselekvés, tulajdonság, tudás, megismerés, tapasztalás, viszony, nyelvi kifejezés, logikai következtetés értelmetlen (ahogy ez a következtetés is), akkor felmerülhetne, hogy a „hamisból minden következik” elv lehet érvényes. De ha semminek nincs öntermészete, akkor hogyan következhetne bármi is a hamisból? Az öntermészet-, önvaló-, lényegnélküliség, az önmagátlanság, éntelenség, ürességtermészet (sz.: anátman) olyan tulajdonságok, amelyek a tulajdonságot hordozót tagadják, ezáltal pedig öncáfoló, paradox kifejezések. Mert ha nincs tulajdonságot hordozó, akkor tulajdonság sincs. Ezek hiányában pedig nem állíthatjuk, hogy S és p alanya különböznek és persze azt sem, hogy léteznek.

Az itt elkövethető hiba az lenne, ha nem-létüket állítanánk. Csakhogy ez is paradoxon. Nehéz megérteni a negatív állapot kérdését. A semmi, nincs, nem létező, sőt maga a nem szó is, pozitív állapotok tagadását jelentik. Ha valami nincs, akkor állapota sem lehet, így ezek a szavak nem állapotot jelölnek, hanem az állapot hiányát fejezik ki. E szavak által kifejezett tagadások önmagukban ellentmondóak, paradoxonok, mivel ahhoz, hogy tagadni tudjanak, eleve feltételezniük kell a valóság valamiféle pozitív kilengését, amit aztán egyszerre meg is cáfolnak. Itt fontos, hogy egyszerre, egyidőben cáfolnak a pozitívum feltételezésével, és ettől lesznek ellentmondásosak. Sőt még az „öncáfoló” kifejezés is öncáfoló. Hogyan? Bármilyen kifejezésre is értjük, az üresség értelmében nincs semmiféle „ön”, amit meg lehetne cáfolni, s így nem jön létre cáfolat sem. Az „öncáfoló” tehát nem öncáfoló, éppen ezért öncáfoló.

Az üresség tana ezzel szemben a létet és a nem-létet is meghaladja. Az üresség nem tételez fel semmilyen pozitív kimozdulást, így nem is tagad semmit. Semleges. Maga a szó persze képtelen visszaadni bármiféle ürességet, így az üresség ugyan nem, de a szó ez esetben is paradoxon. Akárcsak a hazug paradoxonja,[52] amennyiben a „Minden dolog ürességtermészetű.” mondatot igaznak véljük, akkor hamis, mert feltételezünk tulajdonságot és tulajdonságot hordozókat. Ha viszont hamisnak véljük, igazzá válik, mert ha a dolgok nem ürességtermészetűek, akkor valóban üresek. Az ürességről csakis öncáfoló módon lehet beszélni. Ez azonban nemhogy nem érvényteleníti, hanem éppen ezáltal nyer bizonyítást. Egy szorosan kapcsolódó módszer szintén ezt fejezi ki. A négyes érvelési mód (sz.: csatuskóti, g.: tetralemma) üressé redukálja a pozitív, vagy negatív kimozdulást a duális gondolkodás négyféle lehetőségének kiiktatásával.

Persze nem kell mindig az üresség tanával érvelni, melynél gyakorlatilag nincs erősebb tézis, úgyhogy a továbbiakban én is csak akkor fogom használni, ha a vizsgált kérdés minden addigi próbát kiáll. Láthattuk (és a szkeptikus már ezzel is beérheti), hogy a létezés igazolása jóval korábban zátonyra fut. Az igazolás koherencia elméletéről és a fundácionalizmusról a (vi) feltétel vizsgálatánál ejtek szót. Ott tartunk tehát, hogy sem a világegyetem, sem a tudás szereplőinek létezése és különbözősége nemcsak, hogy nem igazolt, hanem az üresség-tan által meg is cáfolt. Ezek nélkül viszont tudás birtokába nem jutunk.

(iii) S képes a kognícióra: észlelés, hit, ítéletalkotás,

E képességek elé felvehetünk még egy feltételt, amit azért nem írtam be, mert nem egyértelműen szükségszerű, illetve pontos jelentése körvonalazhatatlan. Ez a következő: S él. Amennyiben S-re, mint individuumra tekintünk, akkor ez kétségtelen követelmény, azonban a buddhista tanok szerint a személyiséget alkotó öt halmaz[53] működési köre nehezen magyarázható az élet szempontjából. A bizonytalanságot annak az elvnek a tagadása okozza, hogy a részek összessége valamiféle többletet képez, vagyis az alkotóelemek együttállásával létrejön az azt meghaladó egész. Ezen elv elutasításának felel meg az újjászületés vélt folyamata is. A folytonosan változó tudatáramlás ok-okozati rendje egyszer csak egy új életbe torkollik, mely aztán tovább göngyölíti ezt a folyamatot, de még ezzel együtt sincs egy olyan belső lényeg, például egy vándorló lélek, amely az újjászületések közötti folytonosságot biztosítaná. A témával foglalkozó legismertebb tanítóbeszéd a láng terjedésének hasonlatával világítja meg a dolgot,[54] miszerint amikor az egyik gyertya által meggyullad a másik, az új láng se nem teljesen ugyanaz, se nem teljesen különböző az régitől. Az élet tehát valami egészen megfoghatatlan dolog.

Azonban még ennél is jobban kicsúszik a kezünk közül a téma, ha S-t az abszolút tapasztaló tudattal azonosítjuk. Egy ilyen mindenek felett álló ideát bármilyen kognitív képességgel felruházhatunk: észlel, ítélkezik, hisz, tud, él; ezek mégsem lesznek többek, mint puszta feltevések. Ahhoz, hogy a rész (vagyis az individuum) megtudjon valamit az egészről (az abszolútról), teljesen eggyé kell válnia vele, fel kell oldódnia benne. Ekkor azonban újra az egység kontra önmegfigyelés problémájába ütközünk, mivel egyrészt, ha az individuum feloldódik, már semmit sem fog megtudni, másrészt, ha minden egységgé állt össze, tudás alanya és tárgya nem különbözik. Az életfeltétel tehát ez esetben is kérdéses.

Ezek után lépjünk tovább a konkrét kognitív folyamatokra. Az észlelést dolgozatom második felében tárgyalom, (az introspekcióról az előző feltétel kapcsán írtam,) míg az ítéletalkotásról és a hitről a most következő részben fogok elmélkedni.

(iv) p alkalmas a belé vetett hitre és S hiszi, hogy p,

Az előző (iii) feltételből átemelem és itt tanulmányozom azt is, hogy S, ezúttal tehát már csak, mint individuum képes a hitre és ezzel együtt az ítélethozatalra, vagyis a három hittel kapcsolatos feltételt egyben elemzem. Ennél a résznél már megérkezünk a tudás első platóni feltételéhez is.

Nyilván a hitet nem klasszikus vallási és pszichológiai értelemben, hanem ismeretelméleti oldalról vizsgálom. Habár, mint látni fogjuk, éppenséggel nem is nagyon tehetünk különbséget köztük. Ahhoz, hogy S képes legyen a hitre, az első két feltételnek (i), (ii) teljesülnie kell. A hitet nehéz más szavakkal definiálni, főleg ha a definiálásnál megtesszük azt a jogos kikötést, hogy nem használhatunk a hit folyamatába tartozó szavakat. Így ha azt mondanánk a hitre, hogy bizalom, remény, ítélet, elfogadás, vélekedés, azzal magát a folyamatot nem magyaráznánk. Azt sem tehetjük meg, hogy a tudáshoz képest magyarázzuk – például a hit a tudással szemben nem igazolt vélekedés – hiszen a tudást éppen a hittel szeretnénk definiálni, mint annak egyik szükséges feltétele és ez így körben forgó magyarázat lenne. Ezek után én így definiálom a hitet: a vélt igazság megelőlegezése. Ez alapvető emberi tulajdonságunk. Sőt, olyannyira alapvető, hogy másra nem is vagyunk képesek, minden tevékenységünk csak hit. De mielőtt ennek részleteibe merülnénk, azt kell megvizsgálni, hogy vajon képesek vagyunk-e hinni. Csakhogy a hit elemzésénél elkerülhetetlen a körben forgás. Minden, amire jutunk a hittel kapcsolatban, a végtelen igazolásregresszus miatt, csupán csak egy újabb hit lesz, nem pedig tény, vagy tudás. Így még azt sem mondhatjuk, hogy azt hisszük, hogy hiszünk, mivel a hitbe vetett hitünk létezése sem biztos. Esetleg mondhatnánk, hogy „valószínűleg hiszünk”, viszont, ha minden gondolatunk csak hit, márpedig az eldönhetetlenségi elv és az igazolásregresszus miatt legjobb esetben is csak az, akkor mi alapján állíthatnánk fel bármilyen valószínűségi viszonyt? A pürrhóni szkepszis minden irányba pártatlan eldönthetetlenségi érve kizárja a hit érvényességét. Nem állítom, hogy nem jöhet létre hit, csak azt, hogy ebbéli képességünk felől nem szerezhetünk teljes bizonyosságot, hitünk tárgyáról pedig pláne nem. A hit feltétlenül szükséges a tudáshoz, de mivel vele kapcsolatban nem állíthatunk semmi biztosat, ítéleteink alaptalanok lesznek és így tudás sem jön létre.

Ezek után térjünk rá a (iv) feltételre. A hitre való alkalmassága p-nek kétféle elgondoláson alapulhat. Az egyik az, ha egyetlen hitet sem részesítünk előnyben egy másikkal szemben, akkor gyakorlatilag bármit, akár egymásnak ellentmondó téziseket is hihetünk. Ezáltal a feltétel ugyan létrejöhet (azaz p alkalmas a belé vetett hitre), mégis értelmét veszti, hiszen nem jelöl ki semmilyen halmazt, vagyis a feltétel minden esetben adott. A másik pedig a hétköznapi ítéletalkotáson alapuló elgondolás. Eszerint minden dolgot egy-egy szereppel ruházunk fel, vélt önvalójának megfelelően. Csakhogy ez egy mindenféle bizonyosságot nélkülöző önkényes tett, amit ráadásul a fals, korlátozott megismerő képességünk után hozunk létre. Amikor Dharmakírti e szerep betöltésével igazolja a tudás megbízhatóságát, akkor tulajdonképpen egy illúzióra, egy tévedésre, vagy egy véletlen egybeesésre alapozza a tudást. Ez a kognitív folyamat, melynek során hitünket a dolgokba helyezzük, gondolatainkat kivetítjük rájuk, megítéljük őket, többrétű és öngeneráló folyamat. Vegyünk például egy általános kijelentést: „Egy autó halad el előttem.” A mondat alanyát felruházom azzal a képzettel, hogy az egy autó, mert gurul, motor hajtja, ember ül benne stb., miközben csak alkatrészek összessége, melyek megfelelő rend szerint működnek együtt. De még ez is csak egy szerep, mert az alkatrészeknek az anyag és a forma adja a lényegét, működésüket pedig a kémiai és fizikai folyamatok biztosítják. És érezzük, hogy ez még mindig nem a végső megállapítás, hiszen az anyagot elektromos töltésű részecskék alkotják, a kölcsönhatásban pedig a négyféle alapvető erő[55] játssza a fő szerepet. A végtelenül oszthatóság miatt pedig eljutunk oda, hogy nincs a dolgoknak semmiféle belső lényegisége, minden szerepet csak mi aggatunk rájuk. Ez pedig minden dologgal így van, vagyis minden tevékenységünk csupán csak hit. A legalapvetőbb tapasztalásunkat is megalapozatlanul meghozott ítéletek, korábbi indokolatlan hitek és általánosítások alkotják. Ráadásul ez a folyamat olyan erős bennünk, hogy ha valami mégsem felel meg a képzelt szerepnek, nem a szerepet igazítjuk a dologhoz, hanem rögtön kivételről, egyedi esetről kezdünk el beszélni. Még azzal is kiegészíthetjük, hogy ez a kivetítés mindhárom idősíkban működtethető. (pl.: Ez az épület tegnap is itt állt, ma is itt áll és holnap is itt fog állni. Mindezt persze csak hiszem.) A tapasztalás érvényességét és a „valóságot” megkérdőjelező filozófiai tézisek éppen a hit erejét csökkentik. Az előző bekezdésben arról érveltem, hogy hitbéli képességünkről nem állapíthatunk meg semmi bizonyosat, vagyis nem biztos, hogy képesek vagyunk hinni. Most azzal egészítem ki, hogy a hiten kívül viszont másra egyáltalán nem vagyunk képesek. Tehát a feltétel, hogy „S hiszi, hogy p”, szükséges a tudáshoz, csakhogy p-vel kapcsolatban ez a legtöbb, amit S egyáltalán tenni képes, ráadásul ezt is indokolatlanul és nem is biztosan.

Összefoglalva tehát, S nem biztos, hogy képes a hitre, de ha valamire képes, akkor az maximum az. Ráadásul ítéletalkotása is csak hitén alapul. p pedig vagy azért alkalmas a belé vetett hitre, mert minden alkalmas rá, vagy azért, mert S önkényesen ítélkezik felette, szereppel illeti, amit persze el is hisz magának. Ez a feltétel tehát semmiféle támpontot nem biztosít a tudáshoz.

(v) p igazságértéke eldönthető és p igaz,

Az itt összeállított tudásdefiníció elsősorban a propozícionális tudásra irányul, ezért az igazságérték p-re, mint kijelentésre, állításra, ítéletre vonatkozik. Nézzük meg azonban, hogy illethetünk-e mást is az igaz-hamis ítélettel. Amennyiben az egzisztenciális dolgokat a fogalmi gondolkodás és ítélethozatal nélkül tapasztaljuk meg, vagyis az ezeket megelőző folyamatban, ami az érzékelés és az észlelés közötti különbséget jelenti, akkor a tapasztalás tárgyait nem illetjük semmilyen minőséggel, vagyis az érzékelés végbemehet ítéletalkotás nélkül is. Ekkor természetesen még az sem realizálódik, hogy egyáltalán érzékelünk. Ebben az ítéletmentes állapotban nem tulajdoníthatunk semminek sem igazságértéket. Majd ezt követően színre lép a fogalmi gondolkodás, általa megítéljük a helyzetet (azaz ítéletet hozunk). Csak ezután tudunk hozzákapcsolni egy igazságértéket, de nem a történéshez, hanem a róla meghozott ítélethez, állításhoz. A történéshez nem kapcsolhatjuk ezt az értéket, mert az ettől független. Csak amit állítunk róla, az lehet igaz, vagy hamis. Ez az érték maga is egy ítélet, melyet egy másik ítéletre vonatkoztatunk. Az egyes ítéletek megítélése. A tudáshoz szükséges p igazsága, mert ha hamis lenne, vagy semleges maradna, nem jönne létre tudás.

Azt is meg kell vizsgálni, hogy p igazsága és a tudás milyen logikai viszonyban vannak, vagyis melyik volt előbb. Mivel p igazsága szükséges a tudáshoz, ezért az igazságértéknek a tudást megelőzően, attól függetlenül is fenn kell állnia. Nem döntheti el tehát S, hogy valami igaz és ebből kifolyólag tudja, hanem az igazságnak objektíve léteznie kell. S megelőlegezi p igazságát, ez S hite, de hogy p valóban igaz, az ettől független kell, hogy legyen. Kanti terminussal élve az a posteriori ítéletek végső igazságáról az induktív általánosítás révén soha nem győződhetünk meg maradéktalanul. Popper azt mondja, hogy objektivitás nem, csak interszubjektivitás szerezhető.[56] Vagyis S által megállapított dolgot bárki más leellenőrizhet, s így majdhogynem végtelen számú szubjektív benyomás szerezhető róla. Objektivitás a végső igazolás hiányában nem jön létre, de az igen magas számú megegyező benyomás miatt interszubjektivitás igen. Csakhogy ez sem igaz, mivel a szubjektív benyomások, vagyis az a posteriori ítéletek, nem egyeztethetőek. Hiába közöljük egymással a nyelven át tapasztalatainkat, hiába jut mindenki látszólag ugyanarra az eredményre, még ha mindenben megegyezőt mondunk és tapasztalunk sem biztos, hogy valójában fedi egymást a két ítélet. Vagyis a szubjektivitás korlátait egyáltalán nem tudjuk meghaladni. Így viszont minden tapasztaláson alapuló ismeret csak egy önkényes ítélkezés, azaz legjobb esetben is csak hit (akár analitikus, akár szintetikus). Önmagában pedig a hit nem rendelkezik igazságértékkel és objektivitás nélkül nem jelent tudást. A falszifikáció elmélete tehát az erős szkepticizmus kihívására nem nyújt megoldást, inkább csak félretolja azt.

Nehezebb kérdés az a priori. A múlt században Carnap és Quine nyomán kialakult egy nagy jelentőségű vita, melynek elsődleges tárgya a szintetikus a priori lehetősége. Ennek pontos részleteibe itt most nem bocsátkoznék bele, mivel hatalmas feladat lenne, de néhány pontot futólag érintek. A Kant által a szintetikus a priori ítéletekre felhozott matematikai és geometriai példákról kimutatják, hogy valójában analitikusak, ráadásul Carnap tagadja a szintetikus a priori ítélet lehetőségét. Az analitikus a priori ítéletek pedig ugyan szükségszerűen igazak, viszont valójában körben forgó tautológiák, azaz tudásuk az új megfogalmazásokon kívül semmi lényegi dolgot nem nyújt. Quine ráadásul még Carnap ellen is kritikát fogalmaz meg, melyben az a posteriori és az a priori ítéletek közti különbséget ingatja meg. De mielőtt belebonyolódnék a tudomány- és nyelvfilozófia eme rendkívül érdekes vitájába, inkább elébe megyek.

Egy állítás attól lesz analitikus, hogy a tartalma eleve benne foglaltatik a jelentésében. Például a „minden agglegény nőtlen” kijelentés szükségszerűen igaz, ugyanakkor semmilyen új információval nem szolgál, vagyis tautológia, mivel e kifejezések egymás szinonimái. Ugyanígy az „5+7=12” szintén analitikus, mivel az 5+7 a 12 szinonimája, jelentésük ugyanaz. Ezzel szemben a „János nőtlen” kijelentés szintetikus, mert a János szó tartalma nem vonja maga után azt, hogy feltétlen nőtlennek kell lennie. Belső lényeg, önvaló nélkül viszont maga a nyelv is értelmét veszti és általa persze mindenféle ítélet. Ha a szavak nem mutatnak rá semmire, nincs egzisztenciális alapjuk, akkor valójában nem is keletkeznek ítéletek. Ekkor minden kijelentés analitikus lesz, mert mind ugyanazt az ürességet fejezik ki. A János szó tartalmában éppúgy megtalálható a nőtlenség jelentése, mint bármi másé, még a nős szóé is. Ezáltal egyetlen szóval kifejezhetünk mindent, miközben semmit sem fejezünk ki. Ugyanígy az igazságérték is üressé válik, vagyis minden ugyanannyira lesz igaz, mint hamis. Ezt a pártatlan helyzetet reprezentálja Pürrhón epokhéja is. Ezáltal a nyelv olyan logikai összefüggései is érvénytelenné válnak, mint például a konjunkció, vagy a diszjunkció.[57] Így például a zen buddhizmus által is előszeretettel használt paradoxonok épp annyi igazságot hordoznak majd, mint bármely „normál” kijelentés. Ekkor a nyelv legkifejezőbb eszköze Nágárdzsuna négyrétű negációja lesz, melyben egyszerre cáfol valamit, annak az ellenkezőjét is, majd egyszerre mindkettőt, végül egyszerre cáfolja együttes cáfolatukat is. Például: az üresség nem egy állapot, de nem is egy nem-állapot, se nem mindkettő, se nem egyik sem. Amennyiben egy nézet ragaszkodik az igazságértékhez, azzal egyidejűleg elfogadja az egzisztenciális létezést is. A Pramána iskola szerepbetöltő igazságfogalmával és a tudást feltételezve tehát ugyan pozitív irányba, de letér a buddhai középútról. A tapasztalást alapul véve kibillen ebből az egyensúlyi helyzetből. Ekkor persze felmerül a kérdés, hogy miként lehet igaz a hétköznapi és a végső igazság? Ha itt azt válaszolnánk, hogy a hétköznapi igazság valójában hamisság, akkor valamilyen felsőbb igazsághoz való viszonyt fejeznénk ki, azaz mi is elvétenénk a lépést, csak épp ellenkező, negatív irányba. Ezért inkább mondjuk azt, hogy nincs különbség a kettő között. A hétköznapi és a végső igazság úgy igazság, hogy nem az. Éppen ezért hívjuk igazságnak. A Pramána mesterekkel ellentétben viszont a Buddha nem hibázza el a kérdést, mivel amikor az „ahogy a dolgok vannak” szófordulatot használja, gyakorlatilag semmit nem mond, tautológia csupán. Ahogy a dolgok vannak, az az, ahogy a dolgok nincsenek. Éppen ezért mondjuk, hogy „ahogy vannak”. Nincs különbség szanszára és nirvána között. A tudás igazságfeltételével pedig semmiféle dolog nem ítélhető meg, így sem az igazságérték, sem a tudás nem jön létre.

(vi) S igazoltan hiszi, hogy p,

Most pedig jöjjön az oly sokszor emlegetett igazolásregresszus, mely a szkeptikus filozófia egyik alaptézise. Ahhoz, hogy valódi tudás jöjjön létre elengedhetetlen, hogy a tudás tárgya valami, vagy valaki által igazolt legyen. Ez adná azt a többletet, ami az ismeretet megkülönböztetné a puszta hittől. Agócs tolmácsolásában az ismeretről ezt a megfogalmazást kapjuk: „Mérvadó ismeret, az indiai filozófusok szerint, csak az a tudás lehet, amely tárgyát biztosan felfogja (adhi-gam), azaz képes teljes biztonsággal beazonosítani az adott tárgyat, meg tud bizonyosodni (niścita, adhyavasaya) felőle.”[58] Csakhogy végső bizonyosságot, végső igazolást semmi felett nem szerezhetünk. A problémának négyféle kifutása lehet, melyek közül az első a végtelen regresszus. Amennyiben úgy gondolom, hogy igazoltam egy hitet, akkor a következő lépés az igazolási módszer igazolása kell, hogy legyen. Majd ezt követően újra igazolnom kell az igazolás igazolását, mellyel létrejönne egy végtelen igazolás-sorozat. Ezt nyilvánvalóan képtelenség végigvinni, ezért így megoldásra nem jutunk. Ekkor lép képbe a második „lehetőség”. Ha meg akarom állítani ezt a végtelen igazolási folyamatot, akkor az egyik önkényesen kiválasztott, végsőnek hitt láncszemét egyszerűen el kell hinnem anélkül, hogy azt és vele együtt magát az eredeti ismeretet igazolnám. Ezzel viszont semmivel sem lennék előrébb, mint ahonnét kiindultam. A harmadik eshetőség, hogy egy olyan önigazoló hitre bukkanunk, ami további hitek általi igazolásra nem szorul. Ennek az alapnak megkérdőjelezhetetlen a szerepe, legalábbis a fundácionalisták szerint. Végül pedig felmerülhet az, hogy az igazolási folyamat során visszakanyarodunk egy korábbi hithez, amivel gyakorlatilag körbe érünk, s ezáltal a körben forgás csapdájába esünk. Ennek finomított változatát vallják a koherentizmus hívei. Mindezekben az a közös, hogy a megoldást a hitfolyamatok körein belül keresik (internalista), míg egyes próbálkozások megpróbálnak ebből kilépni (externalista).[59] Röviden vizsgáljuk meg mindegyiket.

Nyilván az igazolatlan hitbe torkolló és a végtelen folyamat nem nyújthat megoldást, ezért kezdjük a harmadik verzióval, az önevidens alaphitekkel. A fundácionalizmusnak két ága van: empirikus és racionalista. Előbbi az érzékszervi tapasztalást, utóbbi a faktuális tartalom nélküli tiszta gondolkodást tekinti önevidens alapnak, mellyel meg kívánják oldani a végtelen regresszus problémáját. Fundácionalista irányzatként tekinthetünk a buddhista Pramána iskolára is, melyben ugyanez a két megismerési mód a mérvadó.

Az empirista fundácionalizmus szerint az érzékszervi működés kettős funkciójú. Képes más hitetek igazolni, miközben saját maga már nem szorul más általi igazolásra, mert önmagát is igazolja. Ennek modernebb változatában (gyenge fundácionalizmus) már nem kitétel az alaphitek infallibilis volta, mivel az alaphit csak egy olyan valószínűleg igaz támpontot ad, mely más hitekkel megerősítve nyeri el igazoltságát. Ezáltal meghaladja a klasszikus lineáris igazolási módszert is és még a koherentizmust is beépíti eszköztárába. A legfőbb működési elve, hogy az érzékszervi tapasztalás nyomán igyekszik a világot objektíven megragadni. Csakhogy ez meglehetősen nehéz ügy, mivel az efféle tapasztalás mindig szubjektív és sohasem tiszta az érzékelő személyétől, más szóval torzul a szubjektum által. Ezt a problémát áthidalandó különféle erősségű elméletek születtek, melyek végül odáig merészkedtek, hogy az objektivitást teljesen elnyomta a szubjektivitás. Eszerint a dolgok valódi jellegét a tapasztalhatóságuk szabja meg (ez a fenomenalizmus), melynek nyomán értelmetlenné válik az a kérdés, hogy milyenek a dolgok valójában, a tapasztaláson túl. E terület részletes elemzése adja a dolgozatom második felét, ezért itt csak futólag hozom fel az ezzel kapcsolatos problémákat. Az empirista fundácionalizmus megdönthetetlen alapként tekint a tapasztalóra, s ha a Pramána iskola is eszerint működik, azzal rögtön ellentmond a Buddha anátman tanának. Ezenkívül a szubjektivitás határait egyáltalán nem tudjuk meghaladni (sőt az üresség-tan tükrében nemhogy objektivitásról, de még szubjektivitásról sem beszélhetünk); a tapasztalásunk „külső” tárgyairól soha nem kapunk teljes képet; érzékszerveink nincsenek közvetlen kapcsolatban az érzékelés tárgyaival; az oksági lánc nem megfelelő; az érzékelési hitekre nincs kielégítő igazságkritérium; a hitek okának feltérképezése nem azonos a hitek igazolásával stb. Mindezen hiányosságok okán, véleményem szerint az érzékszervi megismerés sem önmagát, sem mást nem képes igazolni.

A racionalista fundácionalizmus azokat az önevidens hiteket tekinti megdönthetetlen alapnak, melyekhez Descartes nyelvén szólva világos és elkülönült belátással jutunk. Ezek többnyire a tiszta tudományok szükségszerű igazságai (pl. matematika, logika). A világos itt az érzékszervi működéstől nem szennyezett gondolkodást, az elkülönült pedig a fogalmi gondolkodás kizáró működését jelenti, akárcsak a Pramána iskola apoha (sz.) tanában. Ez a belátás viszont nem biztosítja feltétlenül a hitek igazságát is. Ahhoz, hogy ez megítélhető legyen, itt nem folyamodhatunk a tapasztalathoz, hanem az értelemnek saját magának kell ezt a döntést meghoznia. Ez viszont körben forgó érveléshez vezet, mivel ugyanarra alapozzuk az igazolást, mint az igazolni kívánt hitet. E nézet szerint azonban léteznek szükségszerű igazságok, melyek nem szorulnak igazolásra. Például a matematikai állítások ilyenek, mert minden esetben csak az adott módon teljesítik igazságukat. Említettem már, hogy ezek analitikus a priori állítások. Szükségszerű igazságuk abban áll, hogy az összes lehetséges világban érvényesek. Amennyiben kétségbe szeretnénk vonni ezek szükségszerűségét, két irányba indulhatunk el. Az első, hogy megkérdőjelezzük, hogy valóban mentesek-e ezek az állítások a faktuális tartalmaktól. Mert ha nem, akkor nem szükségszerűen igazak, hanem csupán induktíve. Ez pedig nem lehet igazolt. Persze a következőkben az a posteriori ítéletek lehetősége ellen fogok érvelni, úgyhogy válasszuk inkább a másik irányt. Az analitikus a priori állítások szükségszerű igazságát az adja, hogy körben forgó tautológiák. Ezt Van Cleve igyekszik ugyan cáfolni[60] és Descartes állításainak esetében sikerül is neki, viszont ekkor az igazolt státuszát veszíti el a kiindulópont, mivel ha nem körben forgó, akkor vagy végtelen igazolási sorozat, vagy igazolatlan lesz. Van Cleve erre válaszként a következtetés a legjobb magyarázatra[61] elvet hozza fel, amely se nem deduktív, se nem induktív, hanem abduktív. Véleményem szerint ez a pragmatikus elv azonban semmit nem tesz hozzá az igazoláshoz. A lehetséges legjobb magyarázat nem a lehetőségekre, hanem éppen a korlátainkra mutat rá, a legjobb pedig mindig valamilyen szemszögből vizsgálná az adott hitet, amely emiatt sem lenne teljes mértékben tiszta. A fundácionalizmusnak tehát sem az empirikus, sem a racionalista alaphiteit nem tudom igazoltnak tekinteni.

Az igazolás koherencia elméletének ezzel szemben éppen a körben forgás az eszköze. Tétele szerint minden igazolás valami másból következik, így nincs olyan tézis, amely közvetlenül önmagát igazolná. Ez akkor működhet, ha ezek az egymást kölcsönösen igazoló hitek egy koherens, összefüggő rendszert alkotnak és ezáltal megerősödnek. Ennek fő követelményei a konzisztencia, a komprehenzivitás[62] és az összekapcsoltság. A tagok között fennállhat logikai és tartalmi viszony is, de a legéletképesebb változat a feltételes valószínűségi kapcsolat. „Eszerint egy kijelentéshalmaz igazoló koherenciával rendelkezik, amennyiben elemének megnő a valószínűsége azáltal, hogy igazoltnak tekintjük a rendszer többi elemét.”[63] Az elmélettel kapcsolatban több ellenvetés is született, melyek közül a legerősebb az, hogy a koherencia nem garantálja a rendszer igazságát. Vagyis ami koherensen igazolt, az nem feltétlenül igaz. Akkor miképpen lehet igazolt? Csakis úgy, hogy az igazoltság egy változó erősségű állapot, nem pedig kategorikus (ezzel már Goldman megbízhatósági elméleténél is találkoztunk). Véleményem szerint ezzel azonban a koherentizmus feladja a végső igazoltság igényét és nem tud megfelelni az igazolásregresszus kihívására. Nem tudom elfogadni a valószínűségi mutatót sem az igazolásban, mivel nincs egy fix pont, amihez ezt a viszonyt mérni lehet. Ráadásul a valószínűség megállapítása indukciós eljárás, ami semmiképpen sem lehet igazolt.

A kétféle fundácionalizmus és a koherentizmus internalista módszerei tehát nem oldják meg az igazolásregresszus problémáját. Goldman megbízhatósági elmélete externalista módszernek számít, de ahogy azt már a (iv) feltételnél leírtam, a hitek köréből képtelenek vagyunk kilépni, miközben még az sem bizonyos, hogy egyáltalán képesek vagyunk-e a hitre. Igazolás nélkül pedig tudásról nem beszélhetünk.

(vii) S igazolt hite és p igazsága között megfelelő oksági kapcsolat áll fenn, vagy S nyomon követi p igazságát.

Az ismeretelméleti tanulmányokban negyedik tudásfeltételként tárgyalt tézis a tárgyra vonatkozó igazság és igazoltság közötti kapcsolatot keresi. Minthogy az igazságértéke nem ítélhető meg semminek, ráadásul igazoltság sem jön létre, így lehetetlen ezt a feltételt kielégíteni. De nem szeretném ennyivel elintézni, úgyhogy nézzük meg, hogy hol vannak Goldman és Nozick elméleteinek további gyenge pontjai.

Ahogy láttuk korábban az oksági elmélet azt szabja meg feltételként, hogy S igazolt p hite megfelelő oksági kapcsolatban jöjjön létre p igazságából, amely megtörténhet többféle módon. E módszerek (pl. észlelés, emlékezés, következtetés stb.) mindegyike kétséges, de itt most egy másik problémára fókuszálnék. Az elmélet megköveteli, hogy p igazsága S szubjektumától függetlenül, azaz objektíve fennálljon. Ez azonban lehetetlen, mivel az igazságérték megítélése csak a szubjektumban jöhet létre. Még az interszubjektivitást sem vehetjük az igazságérték alapjául, mert az is csak a szubjektum hite csupán. A szubjektumon belül megjelenő igazságértéknek nincs objektív megerősítése, vagyis legjobb esetben is csak hit marad. Így viszont, ha p igazsága is csupán S hite, akkor a megfelelő oksági kapcsolat S két hite között, azaz a szubjektumon belül kellene, hogy létrejöjjön. Ez pedig a racionalista fundácionalizmus körben forgásához vezetne. Még erősebben fogalmazva, S p hite és p tény (p igazsága) között nem jöhet létre megfelelő oksági kapcsolat, mivel p tény soha nem áll fenn és nélküle S „igazolt” hite nem válhat tudássá. Sőt még ezt is megfejelhetjük az eldönthetetlenségi elvvel, mely szerint még S p hitének létrejötte sem bizonyos, nemhogy p tény.

Nozick nyomkövetős elve viszont az illúzió-hipotézisek ellen sikerrel lép fel. Érdekesség, hogy míg Ujvári nem ért egyet Nozick módszerével, mégis ugyanarra az eredményre jut, mint ő,[64] addig én ezzel szemben elfogadom érvelését, mégis eltér majd a végső következtetésem. Emlékeztetőül, a szkeptikus szituáció (SK) azt mondja, hogy mivel nem tudom, hogy fennáll-e az illúzió, ebből következően nem tudom p-t sem. Ez Nozick szerint azért hibás, mert amíg SK-t a nyomon követhetetlensége miatt nem tudjuk, addig p nem-tudására csak logikai implikációval jutunk. Amennyiben a tudás zártsági elvét fenntartjuk, akkor a szkeptikus szituációt nem tudjuk megdönteni, ezért Nozick elveti azt, mint a tudás lehetséges módját. Ezt jó néhányan nem fogadják el[65] és azt mondják, hogy nem a zártsági elvvel van a probléma, hanem a mondat két felében más szemantikai értelemben használatos a tudás szó. Ugyanis míg p vagy empirikusan, vagy racionálisan megtapasztalható és igazolható, addig SK csak egy hipotézis, gondolatkísérlet. Ezáltal, habár más módszerrel, de szintén oda lyukadnak ki, mint Nozick, vagyis hogy SK nem tartható. Nos, véleményem szerint p éppannyira igazolhatatlan, mint SK, bármin is alapuljon, ezért nem áll fenn az, hogy az egyébként is pontatlanul definiált szót más szemantikai értelemben használja a szkeptikus felvetés két része.[66] A zártsági elv elvetésével egyetértek, vagyis nem azért nem tudjuk, hogy p, mert nem tudjuk SK-t. Ennek ellenére azt mondom, nem tudjuk, hogy p. Miért? Mert ahogy SK nyomon követhetetlen, úgy p is az. A nyomon követés p igazságával való együttváltozást jelentené. Ezt csak abban az esetben lehetne teljesen megvalósítani, ha S eggyé válna p-vel, vagyis ha p, egy introspektív hit lenne. Viszont, ahogy ezt már a (ii) feltételnél kifejtettem, az introspekció logikailag tarthatatlan, mivel egységben nem jöhet létre a megismerés alanyi és tárgyi viszonya. Ahogy pedig az előző bekezdésben láthattuk, az nem védhető, hogy p igazsága valami különálló tény legyen S-től, mivel az igazságérték mindig csak a szubjektumban jön létre. Abban tehát igazat adok Nozicknak, hogy elveti a tudás zártsági elvét és azt mondja, hogy p tudását nem teszi lehetetlenné egy ilyen szkeptikus érv. Én viszont azt mondom, hogy p igazsága nem nyomon követhető és Nozick elve nem haladja meg az eldönthetetlenségi elvet, ezért továbbra sem tudjuk, hogy p. Ugyan kiiktatja az egyik legerősebb szkeptikus érvet, mégis a szkepticizmus malmára hajtja a vizet, hiszen semminek az igazságértéke nem nyomon követhető.

Ezzel agnoiológiámat lényegében lezártnak tekintem. Az általam felállított, hét pontba rendezett 13 feltétel egyike sem teljesül, így a tudás kérdése eldönthetetlen marad. Mindezt lényeges volt átvenni, mivel az itt tárgyalt elméletek meghatározóak az érzékelés vizsgálatának szempontjából. A következő részben olykor vissza fogok utalni a vonatkozó elméletekre.

 

2. A buddhista Pramána iskola érzékelésteóriájának vizsgálata

Ahogy korábban említettem, az ismeretelméletek egyik legfőbb területe az észlelés folyamatának vizsgálata. Alapvető fontossága miatt egyetlen filozófiai és vallási irányzat sem hagyhatta figyelmen kívül, így a buddhizmus sem. Természetesen Dignága és Dharmakírti ismeretelméletüket nem a semmiből hozták létre, hiszen az ő korukra az indiai filozófiában már jó néhány megismeréssel kapcsolatos nézőpont alakult ki. Ők mindezeket tanulmányozva, továbbfejlesztve és összedolgozva alkották meg a saját álláspontjukat. Dolgozatom most következő fejezeteiben nem a teljes észlelési folyamattal, hanem annak legelső mozzanatával, az érzékeléssel foglalkozok. Először bemutatom Dignága, majd Dharmakírti érzékeléselméletét, nyilván némi átfedéssel, végül a Madhjamaka idevonatkozó nézetire alapozva magam vizsgálom meg őket.

A legkorábbi idevonatkozó nézetet a Szánkhja[67] védikus iskola tudósai alakították ki. Szerintük az észlelések pszichológiai reflexek, melyek magukban önkéntelenek, ám a lélek fénye tudatos megvilágításba helyezi működésüket. Az észlelés az öt külső érzékszerven át keletkezik, melyeknek mindnek megvan a maga saját működési tartománya. Általuk a külső, objektív világ érzékelhető. Munkájukat az értelem vagy elme rendszerezi és ítéli meg, mint belső érzékszerv, majd ezután következik a lélek, amely által valódivá válik a tapasztalás. Az észlelés különféle okoknál fogva korlátozott, de ha minden adott, akkor létrejön a szubjektumban.

A racionálisabb beállítottságú iskolák, például a Njája nézeteiben szintén megtalálhatóak a lélek, a belső érzékelő szerv és az öt külső érzékszerv felosztása, de működésüket már eltérően magyarázzák. Az ítélkezés és a valós megismerés nemcsak a lélek által van megvilágítva, hanem egyenesen benne jön létre, azaz már nem az értelemben, mint belső érzékszervben. Vagyis a lélek az, ami megismer az érzékszervek által. Kettős kapcsolatban van, egyrészt a külső érzékszervekkel, másrészt a belsővel is, mely tárgyai lehetnek érzések, gondolatok, szándékok. Ugyan a belső érzékelő szervtől megvonták az ítélkezés funkcióját, de még így is nagyban segédkezik a külső érzékszervek által észlelt ingerek feldolgozásában és persze megmaradtak számára a saját elmebéli működései. Fontos továbbá, hogy az észlelés folyamatát a külső tárgyból érkező inger indítja el.

A hínajána buddhizmusban teljes egészében elvetették a lelket, viszont a belső érzékelő erő, mint tudatosság spiritualizálódott. A megismerés teljes folyamatát rá hárították. Feladata a külső érzékszervek működésének feldolgozása, a külső ingerek felfogása és az elme működésének közvetlen megismerése volt. Ekkor az intellektusra, az elmére úgy tekintettek, mint hatodik érzékszervre, mely egyrészt koordinálja a másik ötöt, másrészt megvannak a saját, belső érzéktárgyai is. A korai buddhizmus függő keletkezés tanának szerves része az észlelés folyamata. Ez három dolog együttállásával jöhetett létre, az érzékelés tárgya, az érzékszerv és az érzékelés-tudatosság találkozásával. Ez utóbbi működésében az elme is szerepet játszott, de mögötte minden megismerési folyamatban jelen volt a tiszta tudatosság is. Már itt jól elkülöníthetően megjelent a választóvonal a külsődleges érzékelés és az elmebéli koncepcionális működés között. Sőt e távolság megerősödött azáltal, hogy a személyiség képzetét alkotó öt halmaz felosztásában mindegyikük külön halmazt képezett [észlelés (sz.: szandzsnyá), tudatosság, (sz.: vidzsnyána)].[68]

A mahájána buddhizmusban ez az elrendezés alaposan megváltozott. (A Madhjamaka iskola idevonatkozó nézeteit majd az elemző részben használom fel, minthogy meglátásaim is erre épülnek.) A Jógácsára iskola idealistái az egész megismerési folyamatot a tudaton belülre helyezték, megtagadva a külső világ valóságát. A megismerés ezáltal a tudat önreflektáló folyamata lett. Az érzékelést itt úgy kell elképzelni, mintha folyamatosan álmodnánk. Hiába hoznánk fel ez ellen, hogy a valóság helyhez és időhöz kötött, ez ugyanúgy működik az álomban is, azaz ott sem tapasztalunk egyszerre mindenhol mindent. Vagy mondhatnánk, hogy előbb-utóbb felismernénk a tárgyak nem-létét, csakhogy ez nem igaz, mert az álomban sem ismerjük fel azokat. Az emlékezés problémájának kiküszöbölését pedig a tárház-tudat létrehozásával oldották meg. Ugyanis az emlékezéshez sincs szükség egy valós tárgy tapasztalásához, hiszen az álombéli dolgokra is emlékezünk, amelyek pedig nem valóságosak. Elég csupán, hogyha a tudatfolyam tárházában fellelhetőek. Továbbá Vaszubandhu szerint nincs közvetlen érzékelés sem, mivel mire feldolgozzuk az ingert, addigra a tárgy már nem látható.

E nagyjelentőségű előzmények után indul tehát Dignága és Dharmakírti ismeretelmélete. Törekvéseikben igyekeztek összehozni a racionális és az idealista nézeteket a nem-konstruktív érzékelés és a konstruktív fogalomalkotás szintézisével. Azonban míg az eddigi elméletekben összemosódott, addig gyakorlatilag egyedül náluk nyer értelmet az érzékelés és az észlelés működésének pontos megkülönböztetése. Az érzékelés itt ugyanis megtisztul a tudati behatásoktól és ezáltal képessé válik tisztán megtapasztalni a dolgok természetét. S miképpen e működése által megszabadul a szubjektum behatásától is, értelmet nyer számára a végső, objektív valóság.

2.1 Dignága érzékeléselmélete

Dignága legfőbb műve a Pramánaszamuccsaja (sz.), címének jelentése a mérvadó ismeretek összefoglalása. Ebben a művében jeleníti meg nézeteinek legérettebb kifejtését. Sok olyan gondolat is szerepel benne, amiket már a korábban írt műveiben is megtalálhatunk, de ezek összefoglalásán kívül vannak benne új gondolatok is. Ráadásul sokkal rendszerezettebben mutatja be őket, mint korábban. Az első fejezetben az új ismeretekhez való hozzáférés két lehetséges módját tárgyalja. Az egyik a tudaton kívül lévő fizikai világ egyedi tárgyainak érzékelése, melyek csak az érzékszerveinken keresztül ismerhetőek meg, míg a másik a tudat általános tárgyainak a következtetés és fogalmi gondolkodás általi megismerése. Először bemutatja a saját nézeteit, azután vizsgálat alá veti Vádavidhi[69] észleléselméletét, majd sorrendben a Njája, a Vaisésika[70], a Szánkhja és a Mimánszá[71] iskolák elméleteit.

Dignága mindjárt a műve elején leszögezi, hogy a megismerésnek kétféle alapja van és kiindulópontja e kettő megkülönböztetése: „A megismerésnek két eszköze van (közvetlen és közvetett) az észlelés és a gondolkodás. Csak ez a kettő, mivel egy tárgy kétféle vonatkozásban ismerhető meg. Eltekintve az egyedi és az általános jellegtől, nincs másmilyen tárgy, amely megismerhető lenne. Be fogjuk bizonyítani, hogy az észlelésnek az egyedi jelleg, a gondolkodásnak pedig az általános jelleg a tárgya.”[72] Állítása szerint tehát az egyik fajtája a megismerhető tárgynak az, amelyik azonnal és közvetlenül jelen van az érzékek számára (sz.: szvalaksana), míg a másik nincs közvetlen közelségben, mégis megjelenik a tudatunkban (sz.: samanyalaksana). Abban a pillanatban, amikor az egyedi tárgyról beérkező ingereket és információkat elkezdjük feldolgozni, majd összeállítjuk a képet, miszerint ennek a tárgynak ilyen és ilyen jellemzői vannak, akkor már nem a tiszta érzékelés megismerő fázisában járunk. Dignága leszögezi, hogy ahol az érzékelés véget ér, ott kezdődik az ítélkezés, mellyel nevet és minőségeket tulajdonítunk egy-egy dolognak. Az érzékelés azonban nem tesz hozzá semmit a tárgyához, nem minősíti, nem ruházza fel tulajdonságokkal és jellemzőkkel, nem nevezi el és nem építi azt. Az érzékelés a kapcsolódás folyamata az egyedi tárgy és az érzékszerv között. Az egyedi tárgy mindig egy konkrétan létező dolog, aminek az adott helyen és pillanatban rá jellemző színe, szaga, hangja, formája stb. van. Mindezek a minőségek a tapasztalatunkban közvetlenül jelennek meg, de egyelőre anélkül, hogy értelmeznénk és feldolgoznánk őket. Ilyen értelemben tehát az érzékelés különbözik az észleléstől. Utóbbi nem jöhet létre az előző nélkül. Amikor érzékelünk, az érzékszerveinken keresztül beáramlanak bizonyos adatok. Ebben a folyamatban azonban mi csak passzív megfigyelők vagyunk egészen addig, amíg értelmezni nem kezdjük és be nem azonosítjuk azokat a korábbi tapasztalataink szerint. Ez az értelmezés és feldolgozás a múltbéli tapasztalatainkból építkezik. Amikor az érzékelésből származó nyers adatokat névvel illetjük és beosztályozzuk, a tárgy átalakul számunkra egyediből általánossá, hiszen tulajdonságait akkor már kiterjesztjük az addig tapasztalt ugyanilyen tárgyakra is, melyeket az emlékezetünkből idézünk fel. Sőt, fordítva is lezajlik ez a folyamat, mivel a korábban tapasztalt dolgok jellemzőit is ráaggatjuk az éppen érzékeltre. Ekkor az egyedi tárgy tiszta érzékelésének pillanata már befejeződött és átváltottunk gondolkodásra, hiszen mindaz, amivel kibővítettük az egyedi tárgyat, az érzékszerveink számára már nincs jelen. Ezáltal különbözik a két megismerési folyamat.

Ez azonban még nem minden. Amikor a beáramló adatokból összeállítjuk a tárgy képzetét, az már nem az érzékelés folyamata. Az érzékelés csak az érzékszervek által befogadható adatok beáramlásából áll. Így például a szín, szag, íz érzékelhető, de az ezeket a tulajdonságokat hordozó dolog nem. Az már konstruktív fogalmi tevékenység által jön létre. Emiatt amikor azt a kérdést szeretnénk eldönteni, hogy a külső tapasztalható dolgok valójában léteznek-e, az nem az érzékelés, hanem az ítélkezés megerősítésére szolgálna. Az érzékelés megerősítéséhez nem a külső dolgok létéről kell megbizonyosodnunk, hanem a téves érzékelés teljes kizárásáról.

Az érzékelés és az ítélkezés közötti különbséget még jobban megvilágíthatjuk, hogyha pontosabban megvizsgáljuk azok tárgyait. Az öt külső érzékszerv által tapasztalt tárgy egyedi jellegekkel rendelkezik. Viszont, ahogy ez akkoriban elterjedt nézet volt, az elmére, mint hatodik, belső érzékszerve tekintettek. A benne lejátszódó folyamatokat is tekinthetjük az érzékelés tárgyainak. Meditáció közben fenntarthatjuk a passzív megfigyelő pozíciónkat és így a megfigyelés tárgyai lehetnek érzések, gondolatok, melyeket ekkor még nem befolyásol semmiféle ítélkező aktus. Ezt a folyamatot viszont akár az irányított meditáció instrukciói, akár a tradíciók előírásai befolyásolhatják és torzíthatják, ami gátolja a hatodik érzék általi tiszta megismerést. Az esetleges korábbi tanítások ugyanis hajlamossá tesznek minket arra, hogy egy bizonyos szemszögből vizsgáljuk a felmerülő tárgyakat, sőt azt is befolyásolhatják, hogy egyáltalán mit veszünk észre. Sok gyakorlás és nagy fegyelem kell ahhoz, hogy átlépjünk ezeken a torzulásokon és tisztán, közvetlenül tapasztaljunk mindenféle reakció nélkül. Ezt a haladó képességet Dignága jógiérzékelésnek (sz.: jógipratjaksa) hívja. Az érzékelés által nem vagyunk képesek a konvencionális, általános jellegű tárgyakat érzékelni, amiket a gondolkodás által rakunk össze. Így amit érzékelünk, az csakis a dolgok igaz, letisztult, gondolatok által nem befolyásolt állapota, a végső valóság természete, mely kifejezhetetlen.

Dignága elmélete szerint nem kérdőjelezhetjük meg magát a tudatosság folyamatának meglétét. Ugyanis minden tudatos megismerés beazonosítható és egyedileg elkülöníthető. Ami ezt lehetővé teszi, az mindig ennek a tudatos megismerésnek a tartalma. Ezekben egyedi kombinációkban jelennek meg például a színek, formák, illatok; érzések, mint például a fájdalom; késztetések, mint például a vágyakozás és az undor; vagy akár a gondolatok is. Nem lehet azt mondani, hogy ha valaki gondol valamire, akkor az illető téved abban, hogy egyáltalán létrejött-e a gondolata, vagy hogy valójában más gondolata támadt. Az lehet, hogy a gondolata tartalma az adott pillanatban egy tévedés, de maga a gondolat tudatosan érzékelhető számára. Hasonlóképpen, ha valakinek egy színről jön létre érzékeléstudatossága, vagyis az érzékeléstudatosság tartalma egy adott szín, ennek létrejöttével kapcsolatban nem tévedhet. Ez viszont nem azonos azzal, hogy az a szín éppen jelen van-e, vagy sem.

A megismerés kettős természetű. Amikor a megismerés tárgya egy külső forma, akkor ez a megismerési folyamat egyben az önmegismerés tárgya is lesz. Majd amikor ez az önmegismerés később megfogalmazódik bennünk, akkor ítélet alá is vethetjük. Dignága szerint azt nem állíthatjuk, hogy a megismerést nem az önmegismerés által, hanem egy harmadik, elkülönült megismerés által ismerjük meg, mivel ez végtelen regresszushoz vezetne. Ennek lehetetlenségét az emlékezéssel igazolja. Mivel arra emlékezünk, amit már korábban megtapasztaltunk, ezért erre a feltételezett harmadik megismerésre is emlékeznünk kellene. De mivel ez nincs így, ezért az önmegismerő folyamat az elfogadható.[73] Az érzékelés tárgyát adó formák, az érzékelés folyamata és annak gyümölcse csak a viszonylagos mivoltukban, képletesen különböznek egymástól. A végső valóság szintjén viszont minden dolog azonos és funkció nélküli.

Fontos megjegyezni, hogy az érzékelés tárgyait nem a külvilág „tényei”, hanem a tudatosság számára megjelenő formák adják. Ezt jobban megérthetjük, ha megnézzük, hogy Dignága szerint mi nem tartozik a tiszta érzékelés körébe. A téves megismerés, a fogalomalkotás (akár kifelé kommunikáljuk, akár csak bennünk fogalmazódik meg a tapasztalat) és az értelmezés már összetett megismerő tevékenységek. Még ha az értelmezés konzisztenciát és koherenciát is mutat az egyéb tapasztalatainkkal és ilyen értelemben igaz gondolat, akkor sem tekinthető úgy, mintha közvetlen kapcsolatban lenne az érzékelés tárgyaival. Emiatt az értelmezés nem tartozik az érzékelés folyamatába. A hétköznapi valóság érzékelését sem tekinthetjük valós érzékelésnek, mivel az már minden esetben egy kiegészült, hozzárendelt állapotot jelenít meg számunkra, nem pedig tiszta érzékelést. Nem tartoznak ide továbbá az olyan mentális tevékenységek, mint például a vágyakozás vagy a viszolygás. Ezek a tárgy irányába megnyilvánuló beállítódások ugyanis már az ítélkezés eredményei. Maguk a tárgyak nem hordoznak sem pozitív, sem negatív értéket, ezeket csak mi rendeljük hozzájuk. A tiszta érzékelés mentes az érzelmi reakcióktól. Végül Dignága azt is leszögezi, hogy az érzékelés semmiféle tudást nem jelenít meg.[74] Amikor ugyanis az érzékelt minőségeket hozzárendeljük egy tárgyhoz, akkor az már nem az érzékelés folyamata és már a tárgy sem az érzékelés tárgya. Az érzékelés csak az érzékelhető adatok befogadásáig terjed, melyek együttese az érzékeléstudatosságban koncentrálódik és csak ezután áll készen arra, hogy kialakítsunk róla egy átfogó képet.

A saját nézeteinek kifejtése után Dignága különböző érzékeléselméleteket vizsgál. Például szerinte szükségtelen hozzátenni az érzékelés meghatározásához, hogy kifejezhetetlen és tévedhetetlen, ahogy azt a Njája szútra teszi, mivel ezek maguktól értetődőek.[75] Sőt nemcsak szükségtelen, hanem hibás is, mivel ha ezekkel a minősítésekkel azonosítanánk az érzékelést, az olyan lenne, mintha megkülönböztetnénk azoktól az esetektől, amikor az érzékelés esetleg téves vagy kifejezhető. Ilyen esetek azonban nincsenek, legalábbis Dignága szerint, mivel az érzékelés ítélkezés nélkül eleve tévedhetetlen, fogalomalkotás nélkül pedig kifejezhetetlen. Ami kifejezhető az minden esetben az általános jegyű tárgy, ami nem az érzékelés, hanem a gondolkodás tárgya. A tévedhetetlenségről alkotott álláspontjával azonban már utódja Dharmakírti és a későbbi buddhista episztemológusok sem értettek egyet.[76] Erre a legismertebb példa, amikor a sivatagban valaki a délibábot oázisként érzékeli. Viszont Dignága szerint ez esetben sem az érzékelés hibádzik, hanem annak megítélése és a belőle levont következtetés, melyekről végül kiderülhet, hogy tévesek voltak.[77]

2.2 Dharmakírti érzékeléselmélete

Dharmakírti hét logikával foglalkozó művet írt, melyek közül a legjelentősebb a Pramánavarttika (sz.). Eredetileg a mérvadó megismerést magyarázandó, Dignága Pramánaszamuccsaja művéhez írt kommentárnak készült (nevének jelentése is ez), de olyan eltérések vannak benne Dignága nézeteihez képest, hogy valójában csak nevében tekinthető kommentárnak.[78] A benne kifejtett nézetek napjainkban is az episztemológia alapját képezik a tibeti buddhista oktatásban. A másik hat művére pedig úgy tekinthetünk, mint az ehhez szolgáló kiegészítésekre. A Pramánavarttika négy fejezetből áll, melyek sorrendben a következtetés, a tudás érvényessége, az érzékelés és a szillogizmus. A verses formában íródott mű körülbelül kétezer versszakot tartalmaz. Érdekes megfigyelni, hogy a fejezetek nem a természetes sorrendet követik. Normál esetben, ahogy ezt Dignága és magam is követtem a dolgozatomban, előre kerül a tudás érvényességének vizsgálata, aztán az érzékelés, majd a következtetés és végül a szillogizmus. Ráadásul, egyedül a tudásról szóló fejezet tartalmaz Dignága művére való utalást, melyben a Buddha iránti tiszteletét fejezi ki, amit egyébként mindig az írások elején szoktak megtenni. Hogy mégis miért lett ez a sorrend és hogy helyes-e így, az később vita tárgya lett a művel foglalkozó tudósok körében. Talán mégis az eredeti sorrendet támasztja alá az a tény, hogy Dharmakírti egyedül az első, a következetés fejezetéhez írt kommentárt, s a többihez a halála miatt már nem volt lehetősége.[79]

Dharmakírti ismeretelméletében megtartja a Dignága által felállított alapokat, melyek legfontosabb eleme az érzékelésre és a gondolkodásra, mint a megismerés két érvényes formájára való felosztása. A Mérvadó ismeret fejezetben már általánosságban bemutattam az alapelveket,[80] ezért most folytassuk rögtön az érzékeléssel. Az érzékelés funkciója az, hogy kapcsolatot teremt a tárgya és az érzékszerv között, ezáltal pedig a megismerő tudat rendelkezésére bocsájtja a kívülről beérkező ingereket. Dharmakírti szerint a tiszta érzékelés mentes a képzelettől és az illúziótól. Továbbá ezt tekinti a megismerés elsődleges forrásának, mivel a gondolkodás is erre épül. Ez rögtön nagyon sokat elárul Dharmakírti álláspontjáról. Mindjárt szembehelyezkedik a Vidzsnyánaváda azon nézetével, mely szerint a külső világ nem létezik, hanem a tudaton belül zajlanak le a tapasztalási folyamataink, éppen a gondolkodás, következtetés, képzelődés, ítélkezés és egyéb tudatműködések által. Az ettől való mentesség ugyanúgy jelenik meg nála, mint Dignágánál. Ellenben az illúziótól való mentességet Dignága nem tartja szükségesnek (mivel szerinte az érzékelés mindig hibátlan), s így Dharmakírti ebben eltér elődjétől. Az érzékelésnek három feltétele van. Ahhoz, hogy létrejöjjön, szükség van egy meghatározó feltételre, amely az érzékszervi képesség; egy éppen megelőző feltételre, mely az érzékelést lehetővé tevő tudatpillanat; és egy tárgyi feltételre, ami egy önjegyű tárgy. Amennyiben mindez adott és elindul a folyamat, akkor az érzékelésben nem közvetlenül a tárgy jelenik meg, hanem annak csak egy vetülete, amit egy rákövetkező pillanatban a tudat felfog és megfelelteti a tárgynak (ez az utolsó lépés azonban már nem az érzékeléshez tartozik). Amennyiben ezt felismeri a tudat, működése kettőssé válik. Egyrészt a külső tárgy hatást gyakorol rá, másrészt megmutatkozik önmaga számára, mint a hatás befogadója. Itt fontos különbséget tenni a tudati működések között. Amikor a tudat felfogja tárgyát, az már egy konstruktív működés, vagyis nem a tiszta érzékelés. Amikor azonban még csak beérkeznek a külső érzékelés-adatok, a tudat a befogadás pillanatában ugyan felveszi a formájukat, ám ez egy teljesen passzív folyamat, mindenféle szándék és reakció nélkül. Ez az elmebéli érzékelés nemcsak a külső érzékszervek által közvetített adatokat fogadja be, hanem saját tárgyai is lehetnek, például érzések, késztetések, sőt gondolatok és fogalmak is, amennyiben nem értelmezi azokat, hanem csak passzív megfigyelő álláspontra helyezkedik. Ráadásul ekkor egyszerre lesz megismerő és megismerhető is, mivel önmaga számára tárgyként is megjelenik. Van tehát egy érzékszervi működés, egy tudati befogadás és érzékelés, egy önnön működését érzékelő tudati pillanat és végül a jógiérzékelés, melyben gyakorlás által ezt az egész folyamatot tisztán megélhetjük. Ez az érzékelés négyes felosztási rendszere.[81] A tiszta érzékelés továbbá mindig csak pillanatnyi, mivel annak tárgya is egyik pillanatról a másikra jelenik meg és tűnik el. Ez azt is magával vonja, hogy az érzékelés mindig egy új pillanat.

Hogy lehetséges-e a tudat koncepcionális működése nélküli tiszta érzékelés, azt Dharmakírti az introspekcióval igazolja. Amikor meditálunk és teljesen egy előttünk lévő tárgyra koncentrálunk, akkor visszavonjuk a tudatunk teljes gondolati működését. Ennek ellenére a tudat mégsem lesz merev, hiszen ha a tárgy megváltozik, vele együtt változik a tudat is. Ez azonban egy passzív és nem reagáló folyamat. Maga a tiszta érzékelés pillanata. Majd amikor kilépünk ebből az állapotból, képesek vagyunk felidézni a képet is és az érzést is, de ott abban a pillanatban ezek, habár befogadtuk őket, mégsem tudatosultak. Ez a pillanat az, amelyben a tárgyak valódi lényege tisztán megtapasztalható, a végső valóság jelenléte. Amikor a tiszta érzékelés létrejön, megjelenik a jelen valódi pillanata és a dolgok valósága is. Azonban a hétköznapi tudatunk olyannyira összefonódott a fogalmi működésével, hogy egy-egy ilyen momentumot képtelenek vagyunk észrevenni. Nem vagyunk hozzá elég képzettek, hogy elkülönítsük a tiszta érzékelést a koncepcionális tudati működéstől, s így a dolgok valós természetét sem vesszük észre. A tárgyak empirizmusa azonban ennél tovább nem terjed. Amikor ugyanis az érzékelés beáramló adatait beazonosítjuk, már a tudat értelmező működése zajlik.

Dharmakírti másik kikötése az érzékeléssel kapcsolatban az, hogy mindenféle illúziótól mentesnek kell lennie. Ez jogos elvárásnak tűnik, hiszen ha az érzékelés a tudásunk elsődleges forrása, akkor annak biztosnak kell lennie. Két szinten beszélhetünk az illúzióról. Az egyik, amikor az összes tapasztalásunk kivétel nélkül eleve illuzórikus (például a Vidzsnyánaváda iskola nézetei szerint), a másik pedig, amikor egy-egy tapasztalás aktuális hamisságáról van szó (pontosan úgy, mint a szkeptikus illúzió-hipotézis esetében, globális és lokális felosztás). Ez esetben az utóbbi jelenik meg itt. Csakhogy Dignága szerint az érzékelés egyáltalán nem lehet illuzórikus. Az érzékelés korábbi definíciójában szintén szerepelt ez a kikötés, amit Dignága három oknál fogva elvetett.[82] Először is az, hogy az érzékelés illúzió-e vagy sem, mindig egy döntés eredménye, amely az intellektus által jön létre és így valójában nincs köze az érzékelési folyamathoz. Mivel az érzékelés nem tartalmaz semmiféle döntési folyamatot, így az nem lehet sem helyes, sem pedig illuzórikus. Másodszor, Dignága egy olyan érzékeléselméletet akart felállítani, amelyet mind a realisták, mind az idealisták elfogadhatnak. Amennyiben egy ilyen kikötést megtartott volna, azzal kizárta volna az idealisták nézeteit, miszerint a külső világ teljes egészében illúzió. Az, hogy az érzékelés passzív és nem konstruktív, elfogadható mindkét irányzat számára. Harmadszor pedig, hogyha az érzékelést összekapcsoljuk az ítélkezéssel és azt mondjuk, hogy lehet illuzórikus, rossz érzékelés, akkor nyilván lehet jó érzékelés is. Azonban ez az egész elmélet széteséséhez vezetne. Ezáltal például sem a térbeli, sem az időbeli kiterjedést nem lehetne megmagyarázni, mivel a dolgok pillanatnyi felmerülésében ez csupán illúzió. Ugyanakkor a helyes érzékelést is nehezen lehetne meghatározni, mivel képtelenség egy pontos választóvonalat húzni helyes és helytelen érzékelés között. Persze Dignága szerint is hibázhatunk, azonban ez soha nem az érzékelésben, hanem az azt követő tudati folyamatokban játszódik le. Ez lehet az emlékek rossz felidézése, helytelen következtetés, vagy egyszerűen csak hibás értelmezés és ítélethozatal. Mindezek ellenére Dharmakírti visszahozza az érzékelés definíciójába az illúziómentesség kritériumát, méghozzá a következő indokok miatt. Amikor az érzékszervünk nem működik megfelelően, például egy szembetegség miatt, akkor az általa befogadott adatokról nem az ítélkezés hibája, hanem a rossz érzékelés miatt nem kapunk tiszta képet. Ha a dolog megítélésében lenne a hiba, akkor annak közelebbi megvizsgálása során rájöhetnénk, hogy tévedtünk. Ám egy szembetegség esetében ez nem lehetséges, mivel képtelenek lennénk az adott pillanatban korrigálni az érzékelést. Szintén nem az ítélethozatal hiányossága, hogyha az érzékelés tárgya kívül esik az adott érzékszervünk működési tartományán. Ha valami nagyon messze van, képtelenek vagyunk tisztán látni azt. Vagy ha például egy mozgó tárgyat veszünk szemügyre, illetve mi magunk mozgás közben érzékelünk, akkor is torzulhat az érzékelés. Ugyanide sorolható még az is, amikor hallucinálunk, vagy álmodunk, mivel az érzékek ekkor is a megtévesztés állapotában vannak és ezáltal nem képesek betölteni a szerepüket, ami pedig Dharmakírtinél a mérvadó ismeret kulcspontja. Ennélfogva Dharmakírti négyféle típusát különbözteti meg a nem megfelelő érzékelésnek, ezek az érzékszerv, a tárgy, a helyzet és az érzékelő mentális állapotából adódó hibák.[83] Csak akkor jön létre a tiszta érzékelés, hogyha ezek nem állnak fenn.

A megismerés tárgyai két típusra oszthatóak. Az érzékelés tárgya mindig egy különálló, egyedi, önjegyű tárgy, míg a gondolkodásé az általános jegyű. A két típus között nincs átfedés, egy tárgy vagy az egyikbe, vagy a másikba tartozik, ugyanakkor egy általános jegyű tárgy alapja mindig egy önjegyű tárgy, s ilyen módon összefüggenek.[84] Az önjegyű tárgy közvetlenül megtapasztalható egyedi entitás, amely csak rá jellemző tulajdonságokkal bír. Ezzel szemben az általános jegyű csak közvetve tapasztalható. A teljes észlelési folyamat tárgya gyakorlatilag kettős. Először az érzékelés által megtapasztaljuk az egyedi, önjegyű tárgyat, majd amikor ezt a tudat értelmezi és megítéli, akkor a tárgy már átalakul általános jellegűvé. Az önjegyű tárgy csak egy pillanatra van jelen az érzékelés számára, míg az erre épülő ítélkező folyamat egybeolvasztja ezeket a pillanatokat, s így az általános jegyű tárgy időben elnyújtva jelenik meg. Előbbit tekinthetjük valódi létezőnek, mivel képes hatást kifejteni az érzékszerveinkre. Attól függően, hogy például egy dolog közel, vagy távol helyezkedik el tőlünk, különböző hatást fejt ki ránk. Ugyanez nem történik meg a gondolkodás általános tárgyaival, mivel azokat mindig csak közvetve tapasztaljuk. Az önjegyű tárgyakat valódi mivoltukban érzékeljük és ez egyet jelent a végső valóság megtapasztalásával. Vagyis az érzékelés maga a végső valóság állapota. Ez azonban nem kifejezhető, sőt még csak nem is értelmezhető, hiszen az érzékelés nem épít fel képeket és tárgyakat, hanem csak befogadja, ami elé tárul. Az önjegyű tárgy pillanatnyi megjelenése csak rá jellemzően meghatározható térben, időben és jellegben, s ettől egyedi, ezáltal hordozza önnön jegyeit.

Az önjegyű tárgy azonban nem csak külső jellegű lehet, mivel a mentális érzékelésnek is ez adja a tárgyát. Ahogy már említettem ez a mentális, elmebéli érzékelés kettős szereppel bír. Saját tárgyai is vannak (érzések, késztetések stb.) és ez adja a külsődleges érzékelés második pillanatát is. Ez még mindig nem konstruktív, hanem egy passzív figyelmet jelent az adott tárgy irányába. Dharmakírti elutasította a tárház-tudat meglétét és az érzékelés belső folyamatait ezzel az azonosulni képes azonnali mentális tevékenységgel magyarázta.[85] Ekkor az értelmezési folyamat még egyáltalán nem indul el, csak annyi történik, hogy a tárgy által kiváltott hatás, vagyis az érzékelési adatok megérkeznek az tudatba. Tehát ez a mentális érzékelés is közvetlen érzékelést jelent. Mindemellett megjelenik az öntudatosság, az introspekció, mivel a tudat minden tevékenysége egyben önmegvilágító is. Amikor egy külsődleges tárgyat tapasztalunk, létrejön egy érzés is, amit azonban nem azonosíthatunk a külső tárgyal. Ugyan egyszerre jelennek meg, mégsem azonosak, mivel a külső tárgy nem tartalmazza az érzést. Ez az érzés nem más, mint a tudás érzése. Amikor magát a tudást tapasztaljuk, az az öntudatosság pillanata. Jelen leszünk önmagunk számára. „Ez nem egy konstrukció, nem egy illúzió, ez a közvetlen tudás.”[86]

Dharmakírti az érzékelés legmagasabb szintjét a jógiérzékelésben jelölte meg. A jógiérzékelés a transzcendentális valóságon való mélymeditáció csúcspontja. E valóságon való elmélkedés azt jelenti, hogy közben folyamatosan a tudatosság állapotában vagyunk. Ekkor a meditáció tárgyát teljesen tiszta állapotában érzékelhetjük. Ennek azonban vannak fokozatai. Amíg ezt a pontot el nem érjük, a tárgy folyamatosan tisztul. A teljes valóságot takaró fátyol egyre vékonyodik, míg végül tökéletesen tisztán érzékelünk. Ez a közvetlen tudás csúcsa. E tapasztalás élénksége kizárja, hogy tudatilag létrehozott legyen, mivel akkor elhomályosulna az általános jellege miatt.[87] Az érzékelés ekkor határtalan mind térben, mind időben. Nincs különbség közeli és távoli, múlt és jövő között, mivel minden a tudatosság rendelkezésére áll. Így olyan dolgokat is megtapasztalhatunk, melyeket a külsődleges érzékszerveink képtelenek befogadni. Olyan dolgokat, melyeket nem korlátoz le a sem a fizikai megjelenés, sem semmi más. Hogy ezt a mindentudást megértsük, vagy egyáltalán el tudjuk képzelni, ahhoz nekünk is ebbe az állapotba kellene kerülnünk. Dharmakírti szerint ez a mindentudás az emberi megismerés határa.[88]

 

3. Az érzékeléselméletek kritikája

Ezekkel az egyébként szépen felállított érzékeléselméletekkel én azonban nem értek egyet. Ahogy a tudás vizsgálatánál, ezúttal is pontról pontra fogok haladni, melyekben igyekszem rávilágítani a hiányosságokra és az ellentmondásokra. Érvelésem mentén magam mellé állítom a Madhjamaka mestereit, Nágárdzsunát és Csandrakírtit, akik hasonló módon támadták az ismeretelméleti iskola tanait, s így remélem, hogy mondanivalóm elég biztos lábakon fog állni. Ezen utolsó fejezet célja, mely egyben az egész szakdolgozatomé is, hogy cáfoljam az érzékelési elméletek érvényességét. Ezáltal az ismeretbe és a tudásba vetett hitünkből visszazökkenhetünk középre, visszatalálhatunk a Középútra, ahol mindenféle ítélet és történés képzete szertefoszlik. A tudás vizsgálatához képest ezúttal fordítva haladok. Először a kisebb volumenű hiányosságokat, ellentmondásokat derítem fel, hogy végül eljussak az érzékelés elméleteinek teljes elutasításához.

3.1 A feltételek érvényessége

Dharmakírti feltételeinek vizsgálata

Amit először megvizsgálok az Dharmakírti tiszta, illúziómentes érzékeléshez kikötött négy feltétele. Szerinte, ha az érzékszerv megfelelően működik, ha a tárgy érzékelhető állapotban van, ha a helyzet adott az érzékeléshez és végül, ha a mentális állapot lehetővé teszi az érzékelést, akkor jöhet létre a tiszta érzékelés, mely a valódi megismerés elsődleges eszköze. Ahogy feljebb már említettem, ezzel Dignága nem értett egyet, mivel szerinte az érzékelés ítélkezés nélkül mindig hibátlan és éppen emiatt alkalmas arra, hogy a megismerés forrása legyen. Ehhez képest én első körben azt mondom, hogy az érzékelés nemcsak, hogy lehet rossz, hanem soha nem megbízható, emiatt pedig használhatatlan, mint az ismereteink forrása. Megjegyzem, hogy az általam hozott ellenpéldákban felhasználom mind az érzékelés, mind a következtetés vélt eredményeit, hogy általuk mutassak rá saját működésük gyenge pontjaira. Emiatt nyilván felmerül, hogy mivel példáim öncáfolóak, ezért érvénytelenek és használhatatlanok, mely problémára később fogok kitérni.

a) Az érzékszervben rejlő hibalehetőség

Dharmakírti első kikötése tehát az, hogy az adott érzékszerv megfelelően működjön. Ez a feltétel több oldalról is támadható. Azt már megnéztük, hogy az ismeretszerzés és a létezés viszonyának, vagyis az adott érzékszerv meglétének és működésének bárminemű igazolása meglehetősen problémás,[89] de később azért még visszatérek rá. Továbbá azt is elemeztem már, hogy Dharmakírti szerint a megfelelő működés abban áll, hogy az adott ismeret képes betölteni szerepét, habár e szerep csupán egy ráaggatott, önkényes, hitalapú ítélet eredménye.[90] Vizsgáljuk meg tehát az érzékszervek konkrét működési tartományát, melyek segítségével fel szeretnénk állítani ismereteinket. Mi alapján állapíthatjuk meg például a látás helyességét? Ha egy tárgy túl messze, vagy éppen túl közel van, nem tudunk rá megfelelően fókuszálni. Csak, amikor a szem fókuszáló képességének tartományában helyezkedik el, akkor látjuk azt élesen. Míg, ha valaki közel-, vagy távollátó, akkor ez a tartomány sérül. Az lehet, hogy az emberi szem egy bizonyos ponton túl nem tud jobban működni, de ez nem jelenti azt, hogy ténylegesen jól is működik. Az éles látásnak ugyanis nincs felső határa. Mindig lehet még élesebben, még pontosabban látni (gondoljunk csak a modern optikák fókuszáló képességére, akár egy távcsőre, akár egy mikroszkópra). De nem csak felső határa, hanem viszonyítási pontja sincs. Emiatt akár az emberi szem képességeihez mérten ezerszeres erősségű látást is elégtelennek ítélhetjük. A szerep betöltését pedig nem használhatjuk referenciapontként, mivel az egyrészt egy önkényes kijelölés eredménye, másrészt körben forgó igazoláshoz vezetne. Egy másik példa a látás korlátaira a színlátás képessége. Egyrészt nem vagyunk képesek látni a teljes színskálát (ultraibolya, infravörös), másrészt amit látunk belőle az sem objektív. Ha például egy tárgy a fény spektrumából egyedül a zöld színt veri vissza, akkor zöldnek látjuk, viszont ugyanígy zöldnek látjuk, hogyha minden más színt visszaver, csak éppen a zöldet nem. Milyen színű tehát a tárgy valójában? Hogyan látja azt egy színvak? Mindebből kiderül, hogy a szín nem a tárgy tulajdonsága, hanem a visszaverődő fény szemünk által befogadott spektruma, s mint ilyen, egyáltalán nem tekinthető bizonyosnak. Ez esetben azzal sem helyes érvelni, hogy a tárgy tulajdonsága nem a szín, hanem az adott fényvisszaverő képessége, mivel hogy valójában milyen ez a képessége, azt a korlátozott látásunk miatt soha nem ismerhetjük meg teljes egészében. A látás alapján nem szerezhetünk egy tárgyról biztos ismeretet és ugyanez érvényes a többi érzékszervere is. A működési tartomány határainak a végtelenig való kiterjesztése és a referenciapont hiánya miatt tehát nem jelölhetünk ki az érzékszervek számára egy „megfelelő” működési zónát, s emiatt ez a kritérium érvénytelenné válik.

b) Az érzékelés tárgyában rejlő hibalehetőség

A tárgy miatt kialakuló tévedés kérdését is több oldalról közelíthetjük meg. Először vegyük azt a problémát, hogy érzékszerv és tárgya között soha nincs közvetlen kapcsolat, hanem mindig valamilyen közvetítőn keresztül érzékelünk. Ilyen például a fény, vagy a hanghullámok. Emiatt nem tapasztaljuk közvetlenül a tárgyakat. Azt nem tudjuk megítélni, még ha érzékszerveink következetesen és összefüggően dolgoznak is együtt, hogy ezek a közvetítő közegek mennyire torzítanak, mivel mindig csak ezeket a közvetítő közegeket érzékeljük és így semmit nem tudunk a tárgyak valódi mivoltáról. Nem a tárgyakat látjuk, hanem az általuk visszavert fényt. Elég csak arra gondolnunk, hogy ha sötétben nem látjuk a tárgyat, világosban pedig igen, a különbséget a tárgy és a szem nem közvetlen kapcsolata miatt szenvedjük el. Esetleg felmerülhetne, hogy a tapintásnál, a szaglásnál és az ízlelésnél magát a tárgyat, vagy az általa kibocsájtott részecskéket közvetlenül érzékeljük, ekkor viszont az érintkezés hiányának problémájába ütközünk. Ugyanis soha nem ér hozzá semmi semmihez. Az atomok között olyan elektromágneses taszítás van, amely megakadályozza a közvetlen érintkezést. Ezáltal mindig lesz köztük távolság. A tárgyak ugyan hatást gyakorolhatnak érzékszerveinkre, de mivel ez nem közvetlenül történik, így ezek nem megbízható információk. Helyesebb lenne azt mondani, hogy az érzékelés tárgya maga a közvetítő közeg, a fény, a rezgések, az elektromágneses töltés stb. Persze a hétköznapi életben nem mondhatjuk, hogy megkülönböztetés nélkül mindenütt fényt látok, hanem azt mondjuk, hogy például látok egy almát.

Ekkor egy másik hibalehetőség merül fel, ez pedig a tárgyak körvonalainak pontos meghatározhatatlansága. Két összefüggő dolog vezet ehhez az akadályhoz. Az egyik, hogy minden részecskékből áll. Ezeket nyilván szabad szemmel nem látjuk, de ha látnánk, az sem segítene, mivel folyamatosan rezegnek és változnak. Ekkor szembesülünk a másik problémával, a végtelenül oszthatósággal. Mert hogyan is tudnánk eldönteni, hogy egy a tárgyi részecske hol végződik és hol kezdődik a másik, ha sem a köztük lévő távolság, sem maguk a részecskék nem meghatározhatóak. Sőt, ha a tárgy még részecskéket is bocsát ki magából, amik után pl. az illatát véljük érezni, akkor mit mondunk? Az illat az még a tárgy, vagy már nem?

Most jön azonban a neheze. A buddhista ismeretelméleti filozófia szerint az érzékelés tárgyát csakis egy önjegyű tárgy alkothatja. Ez térben, időben és jellegében elkülöníthető kell, hogy legyen; ekkor beszélhetünk egyedi, önjegyű tárgyról. Csakhogy a térbeli helye nem határozható meg semminek. Nincs az univerzumnak középpontja, vagy bármilyen fix pontja, amihez viszonyítani lehetne. Esetleg viszonyíthatnánk önmagunk pozíciójához, de a saját helyünket sem tudjuk meghatározni. A Földön elfoglalt helye sem lenne mérvadó. Igaz, hogy a Föld felszínén kijelölt két pont egymáshoz képest nem (nagyon) mozog, a Föld viszont nem áll, kering a Nap körül, a Nappal együtt mozog a galaxisban, és maga a galaxis is mozog, vagyis nem tekinthető abszolút kiindulási alapnak a helymeghatározáshoz. Így két olyan tárgy helyzetét viszonyítanánk egymáshoz, melyek abszolút pozíciója meghatározhatatlan, ezáltal pedig nem lehet mérvadó. Vagyis semmiről sem tudni, hogy hol van.

Ugyanígy a tárgy jellege is csak egy másik tárgyhoz fűződő viszonyban fejezhető ki. Ha a tárgyat csak önmagában vizsgáljuk, akkor semmiféle jellege nem állapítható meg. Vagyis a tárgy jellege nem az önjegye, hanem egy függő tényező.

Az idő összetett problémája mindenki előtt ismert. A pillanatnyiság kérdése a buddhista episztemológiában is felmerült. A múlt már nincsen, a jövő még nem jött el, és ha létezik egyáltalán, a végtelenül oszthatóság miatt, a jelen egy kiterjedés nélküli pont. De ha nincs kiterjedése a jelennek, akkor hogyan lehet az idő része és hogyan lehet megragadni? A múltbeli és a jövőbeli tárgyakat nem érzékeljük, csak a jelenben létezőeket. Az érzékelés folyamata viszont időbe telik. Mire a hang eljut a fülünkig, az azt kiváltó folyamat már lejátszódott. Nem is beszélve arról, hogy ha az érzékelési inger továbbítódik az ideghálózatra, majd azt feldolgozzuk és természetének megfelelő módon megérjük, még több idő telik el. A múlt és a jövő mellett tehát soha nem érzékeljük a jelent sem.

Ez viszont azt jelenti, hogy nem különíthetünk el egyetlen önjegyű tárgyat sem. Sőt, tovább megyek. Egy tárgy hely-, idő-, és jellegbeli meghatározása nem csak hogy nem az önjegyét adja, hanem éppen ellenkezőleg, a függő jellegét és ezáltal az ürességét érzékelteti. Hiszen ha csupán egy tárgyat önmagában vizsgálnánk meg, mit mondanánk, hol van? Vagy mi lenne az egyáltalán? Az érzékelés tárgyául szolgáló dolog önjegyei híján elkülöníthetetlen, s legjobb esetben is csak, mint általános tárgy létezik. Ekkor már nem is az a kérdés, hogy a tárgyban rejlő hibalehetőség kikerülhetetlen-e vagy sem, hanem az, hogy egyáltalán lehetséges-e az érzékelés.

c) A helyzetben rejlő hibalehetőség

A tiszta érzékelés létrejöttéhez a következő nehézség az adott helyzeten múlik. Ha például egy tárgy túl messze van ahhoz, hogy tisztán láthassuk, az nem az érzékszerv és nem is a tárgy hiányossága, hanem az érzékelés helyzete nem megfelelő. Ugyanide hozható fel példának, amennyiben maradunk a látásnál, ha nincs elég fény, esetleg köd van, valami eltakarja a tárgyat, netán egy üvegen keresztül, vagy éppen mozgás közben érzékelünk stb. Mindez szintén megerősíti azt, hogy az érzékszerv és az érzékelés tárgya nincs közvetlen kapcsolatban egymással és ezért egyéb tényezők is befolyásolhatják az érzékelés pillanatát.

További nehézséget okoz, hogy mind az érzékelő, mind a tárgy, mind a körülmények folytonosan mozognak és változnak, azaz soha nincsenek nyugalmi helyzetben. Ezt azzal próbálják meg kivédeni, hogy a tiszta érzékelést mindössze egyetlen pillanatra szűkítik. A változás azonban nem álló pillanatok egymásutánisága, mivel ezeknek a pillanatoknak egyrészt végtelenül oszthatónak kellene lenniük, másrészt, ha állóak lennének, akkor nem jönne létre változás. Ráadásul az érzékelés nem is abban a pillanatban jön létre, mint amikor az azt kiváltó tárgy kifejti hatását. Mire az érzékelés megtörténik, a tárgy már nem létezik. De még ha el is fogadnánk a pillanatnyi érzékelés elméletét, egyetlen pillanat sem mentes a körülmények befolyásától. Bármennyire is leszűkítjük az adott érzékelési pillanatot, a változás időtartama is vele együtt szűkül és persze soha nem lesz egytelen változás nélküli pillanat sem. Ebből kifolyólag a helyzet mindig befolyással van az érzékelés kimenetelére. Ennek a feltételnek csak akkor van értelme, ha ezt a befolyást külső, az érzékelőtől független körülményként tekintjük. Emiatt viszont képtelenség megállapítani az érzékelésben általa keletkezett torzulást.

d) A mentális állapotban rejlő hibalehetőség

Végül az utolsó hibalehetőséget Dharmakírti az érzékelő mentális állapotában állapítja meg. Az érzékelés tudati mozzanatának feltétlenül tisztának kell lennie. Amennyiben álmodunk, hallucinálunk (akár egy betegség, akár egy szer hatására), vagy érzelmi állapotunk befolyásol, az érzékelés sérül. Az illúzióhipotéziseket már korábban elemeztem és mint látható volt arra jutottam, hogy a tudat aktuális állapota (és létezése) legjobb esetben is eldönthetetlen. Persze kiköthetjük a tudat tiszta állapotát, mint feltételt, csakhogy erről soha nem szerezhetünk bizonyosságot, mivel minduntalan egy körben forgó helyzetbe kerülnénk. Amennyiben azonban mégis megpróbáljuk elképzelni ezt az állapotot, melyre egyébként egyáltalán nem tudunk referálni, akkor azt úgy kellene tennünk, hogy abban nincs jelen semmiféle megkülönböztetés és szubsztancialitás. Csakhogy ezek nélkül érzékelésről sem beszélhetünk, hiszen akkor mi érzékelne mit?

Azt is meg kell vizsgálnunk, hogy az érzelmek miként befolyásolják az érzékelést. Először is különbséget kell tennünk fizikai érzet és érzés között, ahogy ez a személyiség képzetét felépítő öt halmazban is meg van különböztetve. A fizikai, testi érzet ugyanis maga az érzékelés. Nem az érzékelés következménye az érzet, hanem ez egy és ugyanaz. Például a tapintás érzete az maga tapintás. Mind az érzet, mind az érzés lehet kellemes, kellemetlen és semleges is. Az érzés viszont már nem azonos az érzékeléssel. Ezek többféle viszonyban is állhatnak egymással. Van, hogy egy érzet vált ki közvetlenül egy érzést, például a vér látványa undort okozhat, de az érzés közvetetten is megjelenhet. Ez esetben az érzékelést követő ítélethozatal váltja ki azt. Például egy eldobott szemét látványa egy tiszta parkban nem közvetlenül a látvány miatt kelt rossz érzést, hanem azért, mert a szemetelést nem jó cselekedetként ítéljük meg. Ami viszont jelen esetben számunkra fontos az az, hogy ez visszafelé is hathat, vagyis az érzelmi állapot is lehet hatással az érzékelésre. Elég, ha arra gondolunk, hogy például nagy öröm, vagy erős düh érzése által milyen másként érzékelünk dolgokat. (Az érzelmek a teljes észlelési folyamatra, tehát az ítélethozatali részre is kihatnak.) Talán gyakorlással minimalizálni lehet az érzelmek általi befolyást (ami például a harci művészetekben előnyös, hiszen ott sok minden múlhat az érzelmi állapoton), de teljesen érzelemmentes állapotba csak akkor kerülhetnénk, ha a személyiség képzetét teljesen feloszlatjuk. Csakhogy ekkor már érzékelésről sem beszélhetünk, hiszen vele együtt az is elillanna. Amíg tehát vannak érzéseink, addig mindig befolyással vannak az érzékelésre. Még akkor is, ha az érzelmeink semlegesek. Ráadásul ezek kölcsönhatásának magyarázatánál és igazolásánál megint csak a körben forgás problémájába ütközünk, mivel ugyan az érzések lehetnek az érzékelés tárgyai, de közben az érzékelés befolyásolva van az érzések által. Mindezek tükrében az érzelmektől mentes tiszta mentális állapot nem jön létre, így tehát véleményem szerint ez a feltétel is kielégíthetetlen.

Minthogy a Dharmakírti által felállított követelmények egyike sem teljesül, így az érzékelés egyáltalán nem megbízható. Akkor már inkább Dignága álláspontja tűnik egy fokkal jobbnak, miszerint az érzékelés minden esetben tiszta, s a hiba soha nem benne van. Csakhogy ebből nem következik az, hogy akkor az érzékelést tekinthetjük az ismeret elsődleges forrásának. Lehet, hogy nem hibás, de nem is kielégítő. Általa soha nem kapunk teljes és tiszta képet, már ha egyáltalán valaha is létrejön az érzékelés. Az a kérdés pedig, hogy Dignága és Dharmakírti realista vagy inkább idealista álláspontra helyezkedik, valójában mindegy, mivel a megismerés szereplőinek viszonyát illetően mindkét nézet meg kell, hogy egyezzen. Hiába helyezzük az objektumot a szubjektumon belülre, vagy fordítva, hiába terjesztjük ki a szubjektumot az objektumra, amennyiben a köztük lévő viszonyt fenntartjuk, akkor gyakorlatilag nem csináltunk semmit. A szubjektum számára ugyanis éppen olyan objektumként fog megjelenni minden a tudaton belül is, hogyha egy rátekintő, megismerő viszonnyal fordulunk felé, mintha külső tárgyakat feltételeznénk. Magyarázhatjuk az érzékelés szereplőinek viszonyát többféle módon, de az igazi kérdés az, hogy van-e egyáltalán bármilyen viszony.

3.2 Az érzékelés három tényezőjének madhjamaka cáfolata

A következő részben az érzékelés három tényezője (érzékelő, érzékelés és tárgy) elleni madhjamaka cáfolatot vizsgálom meg (fordított sorrendben). Ahhoz, hogy az érzékelés képzelt folyamata megdőljön, elég lenne csak az egyiket megcáfolni. A mádhjamika mesterek azonban kétséget sem hagyva az összes lehetséges módon elvetik azt és a teljes abszurditásig vezetik vissza mindhárom tényező meglétét. Nágárdzsuna többek között A Középút alapversei (sz.: Múlamadhjamaka-káriká, rövidítve MMK) és Az ellenvetések megsemmisítése (sz.: Vigrahavjávartaní, rövidítve VV) című művében érvel a megismerés ellen, melyet elsősorban a Njája iskola támadásaira ad válaszul (ennek megfelelően itt még négy érvényes megismerési eszközt vesz számba: érzékelés, következtetés, hasonlítás és hiteles beszéd), de egyetemes meglátásai felhozhatóak a Pramána iskola érzékeléselmélete ellen is. Segítségül hívom továbbá Buddhapálita és Csandrakírti MMK-hoz írt kommentárjaikat.[91] Az ebben a szakaszban kifejtett érvek nem az érzékelés megbízhatósását kérdőjelezik meg, hanem magát az érzékelés létrejöttét, ezáltal az előző szakaszban megvizsgált hibalehetőségek is felülíródnak.

Az érzékelés tárgyának legfőbb ellenérve a dolgok ürességtermészete. Ennek alapelveit már korábban kifejtettem,[92] ezért most nézzük meg konkrétan azt, hogy milyen ellentmondásban áll ez az érzékeléssel. Az ürességről való elmélkedést megnehezíti, hogy lehetetlen úgy írni róla, hogy az ne legyen öncáfoló. Hiszen éppen az a lényege (nincs lényege), hogy minden tézist megcáfol, minden fogalmi konstrukciót érvénytelenít (semmit sem cáfol, mert nincs mit megcáfoljon). Hogy mégis valahogy előbbre jussunk (nincs kinek, hova és semmiféle előrejutás), használjunk olyan kifejezéseket, mint például a dolgok ürességtermészete (nincsenek dolgok, sem természetük, sem üresség) és tekintsünk el ezek folytonos önérvénytelenítő jellegétől.

Mivel egy jelenség vélt természete mindig csak egy másik jelenség viszonyában létezik (pl. ok-okozati viszony), ezért e viszony nélkül egy jelenséget önmagában megvizsgálva nem találunk semmiféle önvalót (sz.: szvabháva). A jelenségekre vonatkozóan öntermészet híján érvényes állítást vagy tagadást nem tehetünk és emiatt megkülönböztetésük sem tartható. Megkülönböztetés nélkül viszont nincs ki és nincs mit érzékeljen. A helyzet ugyanaz, mint a tudás esetében. Az emberi megismerés alapjául szolgáló különbségtétel (fogalmi és empirikus egyaránt) miatt képzelünk oda többet, ahol csak üresség van. Ezzel együtt az erre felhozott érvelés sem rendelkezik öntermészettel sem fizikai, sem fogalmi szinten. Itt nem a dolgok öntermészete van tagadva, hiszen egy nem-létezőt nem lehet tagadni, sem az ürességtermészet nincs állítva, mivel az szintén lehetetlen. Tagadás és állítás nélkül pedig „megmutatkozik a dolgok ürességtermészete”.

Az üresség tanát alapul véve az érzékelés tárgyainak képzete több oldalról is támadhatóvá válik. Az MMK első fejezetében Nágárdzsuna kifejti, hogy a jelenségek semmilyen módon nem keletkezhetnek.[93] Ez persze nem csak az érzékelés tárgyaira vonatkozik, hanem az érzékelési tudatosságra is. Nágárdzsuna a négyféle keletkezési módot cáfolja meg. Ezek a következők: önokozott, más által okozott, mindkettő által okozott és ok nélküli keletkezés. A más által okozott keletkezésen kívül a többi lehetőségről viszonylag könnyen belátható, hogy ellentmondásos és ezért tarthatatlan. Az önokozott keletkezésben az az egyik hiba, hogy ha valami már eleve létezik, akkor nem keletkezhet újra. Ráadásul ekkor ok és okozat azonos lenne, ami a köztük lévő viszonyt is ellehetetlenítené. A másból való keletkezés a leginkább elfogadott nézet. Még a buddhizmuson belül is alaptézisnek számít, hiszen erre alapul a karma tana is. A másból való keletkezésnek négy feltétele van: oki, tárgyi, éppen megelőző és meghatározó feltétel. Nágárdzsuna viszont kifejti, hogy ha ok és okozat különbözik, akkor abból semmi nem jöhet létre. Amikor az okozat még nem létezik, akkor nincs jelen az okban. De ha nincs okozat, akkor ok sincs, hiszen egy nemlétező okozatnak hogyan lehetne oka. Amikor az okozat már létezik, akkor viszont az ok már nem érvényesül, hiszen egy már létező okozatnak nincs szüksége létrehozó okra. Az éppen létrejövő okozat pillanata pedig az idő végtelenül oszthatósága miatt tarthatatlan. Továbbá, ha egy jelenség mástól függve keletkezik, akkor nincs öntermészete. Ha nincs öntermészet, akkor mástermészet sincs, s így nem is keletkezhetne „más” által. (Ez persze öncáfoló érvelés, de az üresség csakis így fejezhető ki, ahogy ezt már feljebb megemlítettem.) Tehát a keletkezésnek ez a formája önellentmondáshoz vezet. Véleményem szerint itt nem az a hiba, amit Buddhapálita az MMK kommentárjában felhoz,[94] miszerint a más általi keletkezésnél minden mindenből keletkezne, mivel ez logikus következménye lenne az effajta keletkezési módnak. A más által való keletkezés elméletében az ok-okozati működés olyan összefüggő és átfogó rendszert alkotna, melyben minden résztvevő kölcsönösen hatna egymásra. Vagyis egy okozat keletkezésénél minden addigi jelenség okként érvényesülne, még akkor is, ha hatásukat végtelenül közvetett módon fejtenék ki. Akik a másból való keletkezést vallják, azok elfogadják ezt és számukra egyáltalán nem minősül hibának. Ez a keletkezési mód tehát nem emiatt hibás, hanem a korábban említett ellentmondások miatt. Ugyanezek felróhatóak a mindkettő (önmaga és más) általi keletkezés ellen is. Buddhapálita az ok nélküli keletkezésnél is felhozza a minden mindenből való keletkezés hibáját, de ez egyrészt nem hiba azoknak, akik ezt vallják, másrészt az ok nélküli keletkezésnél nem is érvényes ez az érv. Ugyanis, ha valami ok nélkül jönne létre, akkor nem másból keletkezne, tehát a minden mindenből keletkezne itt nem aktuális. Ha minden ok nélkül jönne létre, akkor az egy átláthatatlan, követhetetlen és következetlen világ lenne. E meglehetősen furcsa és kaotikus világban mégsem lenne hiba, hiszen a ’hiba’ mindig csak valamiféle ’rend’ szemszögéből értelmezhető. Ez a keletkezési mód tehát ettől még nem ellentmondásos, ráadásul az ok-okozati működés felszámolása az üresség tükrében is helytálló. Így eggyel vissza kell lépni ahhoz, hogy érvényét veszítse. Az ürességtan értelmében ugyanis nemcsak a kauzalitás érvénytelen, hanem semmiféle szubsztancialitásnak nincs valós léte, s így nincs mi létrejöjjön. Ennek fényében az érzékelés egyik résztvevője sem jön létre. Ugyanezen érvelés mentén az öt szkandha viszonylatában is megvizsgálhatjuk az érzékelés tárgyát.[95] Az anyagi forma (sz.: rúpa) oka nem lelhető fel sem az anyag létezése előtt, sem amikor az anyag létezik. Az ok nem lehet azonos az okozattal, de nem lehet különböző sem tőle, mivel akkor önállóan léteznének, ami lehetetlen. Így az anyag sem okkal, sem ok nélkül nem tekinthető valós létezőnek. Ebből kifolyólag az a nézet sem valósul meg, miszerint az érzékelést a tárgy váltja ki, mint ok.

Csandrakírti egy további összefüggésre fókuszál kommentárjában, a jellegzetesség (sz.: laksana) és az azzal bíró tárgy (sz.: laksja) ellentmondásaira. Az önjegyű tárgy elmélete ott fut zátonyra, hogy abszolutizálni próbálják azt, ami csak egy másik dolog viszonylatában jelenik meg.[96] Ha ezeket a máshoz viszonyított jellegzetességeket leválasztanánk a tárgyról, kellene maradnia egy belső lényegiségnek, egy hordozónak. Ilyen viszont nincsen és nem is tudunk rá referálni. Egy tárgy nem létezhet önállóan, a jellegzetességeitől külön. Már maga a létezésére is jellegzetességként kell tekintenünk és ha még ezt sem társítjuk hozzá, akkor végképp szétoszlik a tárgy képzete. Ha pedig nincs a jellegzetességnek alanya, akkor nincs mihez társuljon a jellegzetesség, s így valójában jellegzetesség sincs. Ha mindezek nincsenek, akkor egy tárgyról semmiféle megállapítást nem tehetünk. Sem azt, hogy létezik, sem azt, hogy nem létezik. Ennek értelmében az sem lehet egy dolog jellegzetessége, hogy üres. Az üresség ugyanis nem egy minőség vagy tulajdonság, de még csak nem is ezek, vagy az öntermészet hiánya, mivel az ürességben nincs semmi, ami hiányozhatna. Ezzel védhető az ürességre vonatkoztatott nihilizmus vádja is, mivel az ürességben nincs semmi tagadva és nincs semminek a nem-léte állítva. Így sem üres, sem nem-üres dolgok léte nem állítható és persze nem is tagadható. Az érzékelés tárgyairól tehát bármi érvényeset kijelenteni meglehetősen problémás. Dignága a jellegzetesség problémáját azzal próbálta meg kiküszöbölni, hogy szerinte az önjegyű tárgy nem osztható tovább jellegzetességre és annak alanyára, mivel az mindkettőt magában foglalja. Ezzel akarta megállítani még az abhidarmikák által elindított redukcionalizmust, mellyel Dignágát valójában fundácionalistának tekinthetjük. Csakhogy sem az abhidharmikák a tartam-elméletükkel, sem Dignága az önjegyű tárgy képzetével nem volt annyira következetes, mint a Madhjamaka bölcsei. Csandrakírti ugyanis rámutat arra, hogy még a saját maga jellegét meghatározó tárgy képzete sem tartható, mivel az alany és a jellegzetesség közötti viszony ez esetben is fennállna.[97] Így pedig nem csak kettő tárgy létezne (önjegyű és általános jegyű), hanem három (jellegzetesség). Amennyiben pedig még további hordozók után kutatunk, akkor elkerülhetetlen lesz a végtelen regresszus problémája.

Abba az irányba is elmozdulhatunk, hogy a jellegzetesség és az azt hordozó kérdését teljes egészében a fogalmi gondolkodás számlájára írjuk. Ekkor az érzékelésnek nem lenne dolga ezekkel, mivel az önjegyű tárgy teljesen tisztán és éppen ezért kifejezhetetlenül jelenne meg az érzékek számára. Ezáltal az érzékelés lezajlana még az összetettebb tudati folyamatok előtt, csupán csak az érzékeléstudatosság tartozna ide, mint tudati folyamat. Az érzékelés pillanatában ekkor még nemcsak a propozícionális tudás, hanem egyáltalán semmilyen tudás nem jelenne meg. Így egy tárgyról az érzékelés által nem is kaphatnánk teljes képet, mivel a rejtett oldalait csak következtetés által bonthatnánk ki. Meglátásom szerint viszont ez két problémát generál. Hiába nem osztanánk meg az érzékelés tárgyát jellegzetességre és annak alanyára, és hiába nem fogalmazódna meg bennünk semmi, attól még az érzékelő és az érzékelt tárgy között mindenképpen viszonyt feltételez az érzékelés koncepciója. Ez a viszony pedig e két résztvevő különbségéből adódna. Ahhoz, hogy valami különbözzön egy másik dologtól, mindenképpen valamiféle szubsztancialitással, önvalóval kell rendelkezzen. Az önvaló viszont egy változatlan lényegiség, hiszen éppen attól önvaló, hogy nem függ semmi mástól. Változás nélkül viszont nem jöhet létre érzékelés, mivel az érzékelés önmagában változással járna. Vagyis, ha létezik önvaló, akkor a dolgok ugyan különbözhetnek, de nem lehetséges az érzékelés, ha pedig nem létezik önvaló, akkor nincs mi különbözzön egymástól és így megismerési viszony sem jön létre. A két probléma tehát röviden: egy viszony létrejöttéhez a dolgoknak különbözniük kell, ami szubsztancialitást feltételez, míg ha a dolgok egységesek, akkor nem keletkezik viszony. Az érzékelés sem így, sem úgy nem jön létre.

Az érzékelés folyamatának vizsgálatánál Nágárdzsuna kitér az általam is elemzett igazolásregresszus problémájára.[98] Amennyiben az érzékelés tárgyait az érzékelés igazolja, mi igazolja magát az érzékelést? Ennek ugye négyféle kifutása lehet: végtelen igazolási lánc, igazolatlan hit, önigazolás, vagy körkörös igazolás. A végtelen lánccal az a probléma, hogy addig nem tekinthetjük bizonyítottnak egy elemét, amíg az azt megelőző elem nem igazolt. Ezért hiába igazolnánk az érzékelést akár más megismerési eszközökkel, a végtelen lánc révén soha nem rendelkeznénk egyetlen igazolt ponttal sem. Az igazolatlan hitben, vagy meggyőződésben az a hiba, hogy ha az érzékelés tárgyainál megköveteljük, hogy azokat egy érvényes megismerési mód (pl. az érzékelés) igazolja, akkor a megismerés eszközeinél ugyanúgy meg kellene követelnünk. Ha e nélkül fogadjuk el a megismerés eszközeit, akkor ellenmondás keletkezik, hiszen különbséget teszünk a tárgy és az eszköz igazoltsága között, miközben a megismerés eszközei is válhatnak a megismerés tárgyaivá. A következő, az önigazoló érzékelés is ellentmondásos. Ha az érzékszervek az érzékelés által önmagukat igazolnák, akkor a szem látná önmagát. Ez viszont nem áll, mivel ha a szemet önmagában vesszük, akkor nem lát semmit (sem mást, sem önmagát). Ha pedig önmagát nem látja, akkor egyrészt referenciapont nélkül mást sem lát, másrészt, ahogy Nágárdzsuna a Középút alapverseiben kifejti,[99] alanya sem lehet a látásnak. Továbbá, ha az érzékelés önmagát igazolná, akkor független lenne az érzékelés tárgyától és minden mástól is (hiszen éppen emiatt lenne önigazoló). Ha viszont mindentől függetlenül létezik, akkor egyáltalán nem lehetne tárgya, aminek a viszonylatában a látást értelmezzük. Amennyiben mégis fenntartanánk, hogy az érzékelés a tárgyától függ és önmagát is igazolja, akkor a kettős igazolás hibája állna fenn. Ha önmagát igazolja, akkor a tárgya nem igazolhatja és fordítva, mivel nem lehet duplán igazolt. Az sem védhető, hogy az érzékelés tárgya érvényesíti az érzékelést, mivel ekkor gyakorlatilag felcserélődnek a szerepek. Ez ugyanúgy vagy végtelen igazolási láncba, vagy körkörös igazolásba torkollik.

„A megismerési eszközök sem saját maguk, sem egymás által,
Sem más megismerési eszközök által,
Sem a megismerendő tárgyak által,

Sem bizonyíték nélkül nem nyernek bizonyítást.”[100]

Az érzékelés folyamatában azonban nem csak az igazolhatatlansággal van probléma. Az idő végtelenül oszthatósága itt is megkerülhetetlen. Ahogy ezt már korábban kifejtettem sem a múltban lévő, sem a jövőben lévő nincs érzékelve, jelen pedig kiterjedés nélküli. Ennek megfelelően a már érzékelthez nem lehet hozzárendelni az érzékelést és a még nem érzékelthez sem. Az pedig a folyamat megkettőzésével járna, ha az éppen érzékelthez rendelnék hozzá az érzékelést, miszerint az éppen érzékelt van érzékelve.[101] Ez esetben különbözőnek kellene tekintenünk az éppen érzékeltet az érzékeléstől, hogy azt hozzá rendelhessük. Csakhogy érzékelés nélkül nem lehet éppen érzékelt. Ugyanígy az érzékelés létrejöttének kezdetét sem lehet meghatározni, hiszen sem a már érzékelten, sem a még nem érzékelten, sem az éppen érzékelten nem jön létre. Dharmakírti hibalehetőségeinek elemzésénél azt mondtam, hogy nincs változás nélküli pillanat, az idő megragadhatatlansága miatt viszont egy még erősebb érv ezt is felülírja. Egy pillanatot ugyanis nem tekinthetünk valós létezőnek, mivel végtelenül osztható. Emiatt viszont nincs olyan pillanat, amikor bármiféle változás menne végbe, s így az érzékelés, mint változás sem történik meg soha. Sem a kezdetét, sem a végét, sem a megtörténtét nem állapíthatjuk meg az időben.

Az érzékelés folyamatának létrejötte a részei együttműködésének lehetetlensége miatt sem valósulhat meg.[102] A korai szövegekben felvázolt rendszer szerint az érzékelés a benne résztvevő 18 elem (p.: dhátu) által jön létre. A hatféle érzéktárgy (p.: visaja) hatást fejt ki a nekik megfelelő érzékszervekre (p.: indrija) mely által létrejönnek az érzékelési tudatosságok (p.: vinnyána). Az együttműködés viszont logikailag lehetetlen megint csak a különbözőség és azonosság problémája miatt. Két különálló dolog ugyanis nem tud teljes együttműködést létrehozni, mivel hogy ez valódi együttműködés legyen, ahhoz eggyé kellene válniuk. Ha viszont egyek, akkor az önmagával való együttműködés értelmetlen. Öntermészet híján ráadásul sem különbözőségüket, sem azonosságukat nem állíthatjuk, mivel ebbéli tulajdonságuk is csak az egymáshoz való viszonyukban értelmezhető, önmagukban nem.

Az érzékelés alanyát nyelvtani esetek segítségével világítom meg. Először az alany és egy cselekvést kifejező állítmány kapcsolatának lehetőségét vizsgálom. Ezután azt, amikor az alany részes esetben áll, majd utoljára azt, amikor az alany birtokosként jelenik meg. Tehát az alany érzékel, az alanynak része az érzékelés, az alany birtokában van az érzékelés képességének.

A tett és a cselekvő alany megkülönböztetése és azonossága nem védhető.[103] Egy alanyt cselekvés nélkül elképzelni nem lehet, hiszen ha mindent leredukálunk róla, létezését akkor is cselekvésnek kell minősítenünk. Ugyanígy egy cselekvést sem képzelhetünk el cselekvő alany nélkül, mivel a cselekvés önmagában nem létezik. Különbözőségüket tehát egyik oldalról sem állíthatjuk, mivel kölcsönös feltételei egymásnak. Ekkor viszont arra jutunk, hogy cselekvés és alany egy és ugyanaz. Gyakorlatilag egymás szinonimái, tautológiák: a cselekvés maga az alany, s az alany maga a cselekvés. Elnevezésük csupán fogalmi sokasítás (sz.: prapanycsa) eredménye. Ezáltal bármelyiket is hozzárendelni a másikhoz lehetetlen, mivel eleve nem léteznek egymás nélkül. Az alany nem cselekszik, mivel az alany maga a cselekvés. A cselekvésnek nincs alanya, mivel a cselekvés maga az alany. Amennyiben azonban ez a két dolog egy, akkor egyrészt nem lehetnek egymás feltételei, másrészt megint csak oda lyukadunk ki, hogy önállóan kellene létezniük, amit viszont már az elején elvetettünk. Tehát sem nem különbözhetnek, sem nem lehetnek azonosak.

Az érzékelő alany és az érzékelés rész-egész viszonyát Csandrakírti hétágú érvelésének segítségével vizsgálom meg.[104] A relatív igazság szintjén létrejövő „én” (alany) az öt halmazból épül fel (melynek része az észlelés is). A halmazok együttműködnek és kölcsönösen függő viszonyban vannak egymással, az alany viszonylatában pedig a részeiként tekinthetünk rájuk. A mélyebb elemzés során azonban ez a nézet darabjaira hullik. Ez gyakorlatilag a másból való keletkezés személyre vonatkoztatott leírása. A halmazok, mint részek megalkotják a személyt, mint egészet. Csandrakírti viszont a két dolog között létrejöhető összes viszonyt kiiktatja híres hétágú érvelésével:

„Hasonlóan, nem tekinthetjük a szekeret különbözőnek a részeitől;
Sem azonosnak; sem azok birtokosának;
Nincs benne a részekben; sem a részek benne;

Nem a puszta összességük; és nem azok formája.”[105]

Vonatkoztassuk ezt most a személyiségre és a halmazokra, az érzékelő alanyra és az érzékelésre. A személy nem lehet különböző a halmazoktól, mert akkor nélkülük is létezne, s így nem is a halmazok alkotnák. Viszont azonos sem lehet velük, mivel akkor az egyes halmazokra is egészként kellene tekintenünk és ez esetben megszűnnének részként funkcionálni, hiszen önmagukban egészek lennének. Ha a személyiség birtokolná a halmazokat, akkor megint csak különálló lenne és nem a halmazok alkotnák, hiszen ahhoz, hogy birtokolja azokat, már eleve léteznie kellene. Amennyiben viszont nincs birtokos-személy, mint egész, akkor birtok-halmazok sincsenek, mint részek. Az egész nem lehet benne a részekben, mert akkor a viszonyuk megfordulna és egy-egy rész tartalmazná az egészet. Az egész sem foglalhatja magában a részeket, mert ez ellenmondáshoz vezet. Ha az egész részekből áll, akkor nem egész, ha pedig a részek egységet alkotnak, akkor nem részek. A két utolsó érv szerint pedig, amennyiben a személy a halmazok puszta összessége lenne, vagy azok formája, akkor egyrészt a halmazoknak önállóan, a személyiséget megelőzően is létezniük kellene (képzeljük el az észlelést alany nélkül), másrészt bármilyen arányban vagy formában állnának össze, akkor is személyiséget alkotnának. Ahogy ez nem lehetséges egy szekérnél, hiszen a szekér képzete csak akkor áll fenn, amikor a részek a megfelelő helyen vannak, úgy a személyiségnél sem. Tehát az érzékelő alany és az érzékelés közötti viszony, legyen az bármilyen jellegű, mindig ellentmondáshoz vezet.

Az érzékelő alany vonatkozásában utoljára a birtokos esetet vizsgálom meg, mely hasonló a tárgy és a jellegzetesség viszonyához. A probléma a már jól ismert függő megjelenés körül forog. Amennyiben a birtokos és a birtok tárgya természetükben önálló létezők, akkor mindentől függetlenül léteznek, így nem jöhet létre köztük birtokviszony. Akár egyszerre jönnek létre, akár más időpontban, függetlenségük megakadályozná, hogy birtokviszonyt alakítsanak ki egymással. Ha erre azt mondanánk, hogy nem önálló létezők, azaz nem rendelkeznek öntermészettel, annak az lenne az eredménye, hogy nem lenne minek függő viszonyba lépni. Öntermészet nélkül mástermészetet sem tételezhetünk fel. Felhozhatnánk azt, hogy birtokos és tárgya egységet alkot, de ekkor megint kizártuk a birtokviszony lehetőségét, mivel egységben semmiféle viszony nincs. Röviden tehát, akár különbözik, akár egységes az érzékelés alanya és az érzékelés, köztük birtokviszony nem jöhet létre.

Mindent egybevéve elmondható, hogy az érzékelés mint mérvadó megismerési eszköz több, mint kétséges. Hármas felosztása sem egyben, sem külön-külön nem tartható. Folyamatai, viszonyai, szereplőinek tételezése minduntalan önellentmondásba torkollik. S ha valami oknál fogva mégis létrejönne az érzékelés, megbízhatónak és számunkra valódi, pontos ismeretet biztosító eszköznek akkor sem tekinthetnénk.

 

Végszó

Miután megkérdőjeleztem az ok-okozati működést, a megismerés és a tudás lehetőségét, az érzékelés létrejöttét, nem akarok minden összefoglaló végkövetkeztetést levonni. Nem állítom, hogy érvelésem hibátlan volt és bizonyára mélyebben is meg lehetne vizsgálni az egyes részeket. Úgy gondolom azonban, felhívtam a figyelmet arra, hogy a hétköznapi életünk meg nem kérdőjelezett hitei nem feltétlenül megbízhatóak. Így a végszóban arra térnék ki, - ami által a bevezetőben feltett kérdést is megválaszolom, miszerint hová is vezet mindez, - hogy miután a megismerés eszközei minimum nem megbízhatóak (ha léteznek egyáltalán), kezeljünk minden dolgot fenntartásokkal. A Madhjamaka filozófiájában az a jó, hogy nem akarja megmondani a mit és a hogyant. Nem horgonyoz le egyetlen kinyilvánított igazságnál és nem kötelezi el magát egyetlen abszolútnak vélt létezőnél és ideánál sem. Nem kell félni a szkepticizmustól sem. Megóv minket a tévedésektől. Persze mondhatnánk, hogy aki nem köteleződik el egyik irányba sem, az nem is él igazán, de számomra ez inkább értékként jelenik meg. Ez a koncepciómentes középen maradás értéke. Középút.

„Megszűnik minden gondolat,
Megszűnnek a szavak, csend van.
Buddha sehol, senkinek,

Semmilyen tant nem hirdetett.”[106]

 

 

Felhasznált irodalom

  1. Agócs Tamás 2002. Buddhista ismeretelmélet. Budapest: A Tan Kapuja Buddhista Főiskola.
  2. Arnold, Dan 2003. „Candrakīrti on Dignāga on Svalakṣaṇas.” Journal of the International Association of Buddhist Studies, Volume 26. Number 1. 139-174. Leuven: Peeters Publishers.
  3. Boros János 2009. A megismerés talánya. Budapest: Áron Kiadó
  4. Chu, Junjie 2008. „On Dignága’s theory of the object of cognition as presented in PS(V) 1.” Journal of the International Association of Buddhist Studies, Volume 29. Number 2. 211-253. Leuven: Peeters Publishers.
  5. Coseru, Christian 2012. Perceiving Reality. Consciousness, Intentionality, and Cognition in Buddhist Philosophy. New York: Oxford University Press.
  6. Dzongsar Jamyang Khyentse Rinpoche 2003. Introduction to the Middle Way. Chandrakirti’s Madhyamakavatara. San Francisco: Khyentse Foundation.
  7. Farkas Attila Márton – Mund Katalin. A tudat tizenhét pillanata (A korai buddhista filozófia érzékelés-teóriája). Tanulmány, évszám és kiadó nélkül.
  8. Fehér Judit 1990. „Az indiai buddhista logika rövid áttekintése.” Magyar Filozófiai Szemle, 34/5-6. 463-472. Budapest: Gondolat Kiadó.
  9. Fehér Judit 1994. „A buddhista középút filozófiája. Buddhapálita: Múlamadhjamakavritti.” Tibeti buddhista filozófia. 7 - 58. Budapest: Balassi Kiadó.
  10. Fehér Judit 1995. „A korai madhjamaka buddhista logika és előzményei. Nágárdzsuna: Az ellenvetések megsemmisítése (Vigrahavjávartaní).” Buddhista logika. 8-60. Budapest: Balassi Kiadó.
  11. Fehér Judit 1997. Nágárdzsuna, A mahájána buddhizmus mestere. Budapest: Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó.
  12. Fehér Judit (ford.) évszám nélkül. „Ki az igazi mádhyamika? (lCang-skya Rol-pa’i rdo-rje definíciója).” Keletkutatás, 1996/ősz – 2002/tavasz. 35-54. Budapest: Kőrösi Csoma Társaság.
  13. Forrai Gábor (szerk.) 2002. Mikor igazolt egy hit? Ismeretelméleti szöveggyűjtemény. Budapest: Osiris/Láthatatlan Kollégium.
  14. Gettier, Edmund L. 1963. „Is Justified True Belief Knowledge?” Analysis, Vol. 23. No. 6. 121-123. Oxford: The Analysis Trust. Oxford University Press.
  15. Goldman, Alvin I. 1995. „A tudás oksági elmélete.” Magyar Filozófiai Szemle, 39/1-2. 234–248. Budapest: Gondolat Kiadó.
  16. Hattori Masaaki 1968. Dignaga, On Perception, being the Pratyaksapariccheda of Dignagas Pramanasamuccaya from the Sanskrit fragments and the Tibetan versions. Harvard Oriental Series 47. Cambridge: Harvard University Press.
  17. Hawking, Stephen – Mlodinow, Leonard 2006. Az idő még rövidebb története. (Ford. Both Előd). Budapest: Akkord Kiadó.
  18. Hayes, Richard P. 1988. Dignaga on the Interpretation of Signs. Dordrecht: Kluwer Academic Publishers.
  19. Jayatilleke, Kulatissa Nanda 1998. Early Buddhist Theory of Knowledge. Delhi: Motilal Banarsidass Publishers Private Limited.
  20. Kellner, Birgit 2017. „Proofs of Idealism in Buddhist Epistemology: Dharmakīrti’s Refutation of External Objects.” The Bloomsbury Research Handbook of Indian Epistemology and Metaphysics. London: Bloomsbury Academic.
  21. Popper, R. Karl 1997. A tudományos kutatás logikája. Budapest: Európa Könyvkiadó.
  22. Porosz Tibor 2000. A buddhista filozófia kialakulása és fejlődése a théraváda irányzatban. Budapest: A Tan Kapuja Buddhista Főiskola.
  23. Siderits, Mark 1980. „The Madhyamaka Critique of Epistemology I.” Journal of Indian Philosophy. 307-335. Berlin: Springer.
  24. Siderits, Mark 1981. „The Madhyamaka Critique of Epistemology II.” Journal of Indian Philosophy. 121-160. Berlin: Springer.
  25. Singh, Amar 1984. The Heart of Buddhist Philosophy – Dinnaga and Dharmakirti. Új-Delhi: Munshiram Manoharlal Publishers Private Limited.
  26. Stcherbatsky, Th. 1993. Buddhist logic vol. I-II. Delhi: Motilal Banarsidass Publishers Private Limited.
  27. Ujvári Márta 2010. Ismeretelmélet. Filozófia jegyzet szociológia mesterszakos hallgatók számára. Budapest: Corvinus Egyetem.
  28. Végh József 2009. „A pramána buddhista fogalma, avagy a buddhista megismerés tudománya és gyakorlata.” Szubjektív tudás – Objektív tudomány. 107-125. Budapest: L’Harmattan.

Internet

  1. Descartes, René 1637. Értekezés a módszerről. Értekezés az értelem helyes használatának s a tudományos igazságok kutatásának módszeréről. (Ford. Zemplén Jolán.) [Online]. Magyar Elektronikus Könyvtár. Elérhető: http://mek.niif.hu/01300/01321/01321.htm Megtekintve: 2017.08.28.
  2. DN 2. A szerzetesi élet gyümölcsei (részlet). [Online]. SuttaCentral. Elérhető: https://suttacentral.net/hu/dn2 Megtekintve: 2017.10.15.
  3. KN Mil. 3.5.5. Rebirth and transmigration. [Online]. SuttaCentral. Elérhető: https://suttacentral.net/en/mil3.5.5 Megtekintve: 2017.11.17.
  4. MN 71. The three Vedas to Vacchagotta. [Online]. Elérhető: http://awake.kiev.ua/dhamma/tipitaka/2Sutta-Pitaka/2Majjhima-Nikaya/Majjhima2/071-tevijja-vacchagotta-e1.html Megtekintve: 2017.10.15.
  5. SN 45.159. The Guest House. [Online]. SuttaCentral. Elérhető: https://suttacentral.net/en/sn45.159 Megtekintve: 2017.10.15.
  6. Címlapfotó: https://www.lionsroar.com/wp-content/uploads/2005/09/buddhabrain.jpg

 

[1] Az erős szkepticizmus kialakulása a görög Pürrhón nevéhez fűződik az i. e. IV-III. században.

[2] Dolgozatomban az idegen eredetű kifejezéseket vagy magában a szövegtörzsben, vagy lábjegyzetben ismertetem. A páli és a szanszkrit szavaknál a tudományos latin betűs átírást használom.

[3] Descartes 1637. [Online].

[4] Ezt a típusú hibát hívjuk karteziánus körnek, vagy első kifejtője után Arnauld-körnek, mely az egyik fő vád a racionalista fundácionalizmussal szemben. Ennek feloldási kísérletére még később visszatérek.

[5] Görög kifejezés, mely „úttalanságot” jelent. Átvitt értelemben egy gondolatmenet ellentmondásainak útvesztőjét. 

[6] Forrai 2002: 16.

[7] Gettier 1963.

[8] Goldman 1995.

[9] Goldman 1979: Mikor igazolt egy hit? Forrai (ford.) 2002: 93-111.

[10] Goldman 1995: 245.

[11] XIX. századi kifejezés, melynek elvei azonban már az Ókorban Platónnál és az Újkorban Descartes-nál jelennek meg először. Jelentése „önmegfigyelés”.

[12] Forrai 2002: 103.

[13] Forrai 2002: 101.

[14] Nozick 1981: Szkepticizmus. Forrai (ford.) 2002: 47-60.

[15] Latin eredetű kifejezés, jelentése „tényellentétes”.

[16] Szanszkrit eredetű kifejezés, jelentése „vándorlás”, átvitt értelemben „létforgatag”. A buddhizmusban alapfokon azt a látszatvilágot jelenti, amiből fel kell ébredni, amitől meg kell szabadulni.

[17] Latin eredetű kifejezés, jelentése „képzeletet, vágyat, lehetőséget kifejező”.

[18] Forrai 2002: 10.

[19] Popper 1997.

[20] Popper írása elsősorban Carnap és a Bécsi Kör verifikacionizmusa elleni kritika, melyet viszont neki is át kellett értékelnie Lakatos Imre kritikája nyomán.

[21] Például Lehrer, Paxson 1969: Knowledge: Undefeated Justified True Belief.

[22] Az nem egyértelmű, hogy a Tant leginkább kifejező nyelv mindenkinek az anyanyelve, vagy pedig az a mágadhai nyelv, amelyen a Buddha is tanított és amely az ő anyanyelve volt.

[23] Páliul Dhamma, amely sokféle jelentésben használatos. Hasonló értelemben jelenthet „törvényt” és „igazságot” is.

[24] Porosz 2000: 31-33.

[25] SN 45.159. [Online].

[26] DN 2. [Online].

[27] Porosz 2000: 99-100.

[28] MN 71. [Online]. Korábbi létformák felidézése, isteni szem, mentális mérgek megszűntetése.

[29] Porosz 2000: 106. (AN 10.2.)

[30] Később a mahájána szútrákban a dolgokhoz nem köthetünk majd semmilyen tulajdonságot és minőséget. Ez a végső „állapot” a nyelv, a fogalmi gondolkodás és így a tudás korlátait is meghaladja. A Gyémánt szútra nyelvezetével élve: ez lesz az észt meghaladó tudás. Olyan tudás, amely nem tudás. Épp ezért nevezzük tudásnak.

[31] Porosz 2000: 108. (DN 33.)

[32] A Njája egyike a 6 Darsanának, a védikus civilizáció filozófiai iskoláinak, melynek tanaiban kulcsszerepet játszik a logika, mint eszköz. A szó szanszkrit eredetű, jelentése „érvelés”.

[33] Dignága és Dharmakírti életrajza: Stcherbatsky 1993: vol. I. 31-37.

[34] Az Abhidharma a buddhista kánon harmadik kosara (szöveggyűjteménye), amely a Buddha tanítóbeszédeinek rendszerezését és magyarázatát adja. Létrejötte az i.e. IV- i.sz. I. századra tehető. A szó jelentése a „Tanról”, más értelemben „felsőbb Tan”.

[35] A mahájána buddhizmus egyik legjelentősebb iskolája. Neve szanszkrit eredetű, jelentése „középút”.

[36] Agócs 2002: 3-4.

[37] Agócs 2002: 5.

[38] Dharmakírti, Pramánavárttika részlet, Agócs (ford.) 2002: 6. Más fordításban: „A hiteles és mérvadó, ellentmondásmentes ismeret az a tudás, amely betölti a szerepét. Az ellentmondásmentes szó azt jelenti, hogy elérendő célját ugyanúgy meg is tapasztalhatja.” Végh (ford.) 2009: 114.

[39] A szanszkrit dharma (páli dhamma) egy újabb jelentése a sok közül, itt „tartam, végső valóságelem”.

[40] Korai buddhista iskola, mely mára megszűnt. Erkölcsi tantételeiket (vinaja) egyes tibeti buddhista iskolák ma is követik. Neve szanszkrit eredetű, jelentése „minden létező elmélete”.

[41] Az egyetlen fennmaradt korai buddhista iskola (Délkelet-Ázsia). Neve páli eredetű, jelentése „az öregek tanítása”.

[42] Kisebb létszámú, viszont jelentős elveket valló korai buddhista iskola volt. Neve szanszkrit eredetű, jelentése „azok, akik a szútrákra hagyatkoznak”.

[43] Agócs 2002; Porosz 2000.

[44] Végh 2009: 109.

[45] A nyugati filozófiában ez a fenomenológia.

[46] Görög kifejezés, mely a tudás lehetetlenségét állítja. Ferrier vezeti be a filozófiába 1854-ben.

[47] Emlékeztetőül, S egy tetszőleges személy, p pedig egy tetszőleges állítás.

[48] Lásd 8. oldal.

[49] Ujvári 2010: 30.

[50] A mahájána buddhizmus egyik legjelentősebb filozófiai irányzata. Neve szanszkrit eredetű, jelentése „jógát gyakorló”. Szokták „Csittamátrának” (sz.) és Vidzsnyánavádának (sz.) is nevezni. Előbbi jelentése „csak-tudat”, utóbbié „a tudat tana”.

[51] Az aluldetermináltság elve: „Ha S személy bizonyítéka nem részesíti előnyben a p hipotézist valamilyen inkompatibilis q hipotézissel szemben, akkor S bizonyítéka nem igazolja p-t.” Ujvári 2010: 34.

[52] A hazug paradoxonja: „Ez a mondat hamis.”

[53] Az öt halmaz: forma, érzés, észlelés, késztetés, tudatosság.

[54] KN Mil. 3.5.5. [Online].

[55] Gravitáció, elektromágnesség, gyenge és erős kölcsönhatás.

[56] Popper 1997: 55.

[57] Az és, vagy típusú összekapcsolások.

[58] Agócs 2002: 5.

[59] Forrai 2002: 14-18.

[60] Van Cleve 1979: Fundácionalizmus, episztemikus elvek és a Kartéziánus kör. Forrai (ford.) 2002: 63-79.

[61] Inference to the Best Explanation, IBE.

[62] Latin eredetű kifejezés, jelentése „összefoglaltság, átfogóság”.

[63] Ujvári 2010: 27.

[64] Ujvári 2010: 34.

[65] Pl. Ujvári, D. Lewis.

[66] A fogalmak szkeptikus használatát illetően azonos véleményen van Lehrer is. Lehrer 1971: Szkepticizmus – Miért ne? Forrai (ford.) 2002: 41.

[67] A Szánkhja szintén a hat Darsana (védikus filozófiai iskola) közé tartozik, sőt az egyik legrégebbi közülük. Neve szanszkrit eredetű, jelentése „összeszámlálás, számbavétel”.

[68] Stcherbatsky 1993: vol. I. 169-175.

[69] A Vádavidhit (sz.: Az érvelés módszere) Vaszubandhu művének tekintik, habár éppen Dignága nem fogadja el ezt, mivel egyes érvek ellentétben állnak Vaszubandhu többi művében kifejtett nézetekkel. Napjainkban azonban Vaszubandhu egy korábbi műveként értékelik.

[70] A Vaisésika (sz.) is a hat Darsana egyike, nevének körülbelüli jelentése „megkülönböztetés”.

[71] A Mimámszá (sz.) a Darsanák hatodik iskolája, nevének jelentése "vizsgálat, kutatás, spekuláció".

[72] Dignága, Pramánaszamuccsaja. Hattori 1968: 24. Saját fordítás.

[73] Hattori 1968: 32.

[74] Hattori 1968: 28.

[75] Hattori 1968: 36.

[76] Hattori 1968: 95-97.

[77] Hayes 1988: 133-140.

[78] Arnold 2003: 140.

[79] Stcherbatsky 1993: vol. I. 37-39.

[80] Lásd 14-18. oldal.

[81] Singh 1984: 107.

[82] Stcherbatsky 1993: vol. I. 155-159.

[83] Agócs 2002: 25.

[84] Agócs 2002: 22.

[85] Singh 1984: 112-113.

[86] Stcherbatsky 1993: vol. II. 30.

[87] Stcherbatsky 1993: vol. II. 32.

[88] Stcherbatsky 1993: vol. I. 162.

[89] Lásd: 1.1 Megismerés kontra létezés, 3-4. oldal.

[90] Lásd: 1.5 A tudáselméletek hiányosságai (agnoiológia) 23-25. oldal.

[91] Siderits 1981; Fehér 1994; Fehér 1997; Arnold 2003.

[92] Lásd 1.5 A tudáselméletek hiányosságai (agnoiológia) 20-21. oldal

[93] Fehér 1997: 3.

[94] Fehér 1994: 7.

[95] Fehér 1997: 44-50.

[96] Siderits 1981: 133.

[97] Arnold 2003: 160.

[98] Fehér 1995: 33-40.

[99] Fehér 1997: 36-43.

[100] Nágárdzsuna, Az ellenvetések megsemmisítése, 51. versszak, Fehér (ford.) 1995: 40.

[101] Fehér 1997: 18-35.

[102] Fehér 1997: 126-132.

[103] Fehér 1997: 67-77.

[104] Dzongsar Khyentse 2003: 278-284.

[105] Csandrakírti, Bevezetés a Középútba (sz.: Madhjamakávatára) 6:151. Dzongsar Khyentse 2003: 280. Saját fordítás.

[106] Nágárdzsuna: Múlamadhjamaka-káriká XXV. 24. Ford. Fehér 1994: 34.

Nemzetközi hírek 2023.04.15. - Elkötelezett buddhizmus

India első ízben ad otthont a globális Buddhista Csúcstalálkozónak, melyen vezető tudósok és mesterek vesznek részt

India ad otthont jövő héten Újdelhiben a globális Buddhista Csúcstalálkozónak, amely az első ilyen esemény az országban. Az április 20-21-én megrendezésre kerülő kétnapos találkozóra a világ minden tájáról várják a buddhizmus vezetőit, akik a vallásnak a világ legégetőbb kihívásaira adott válaszaival foglalkoznak majd. Több mint 30 országból várhatóan mintegy 170 tengerentúli buddhista Dharma-mester vesz részt a megbeszéléseken.

A találkozó számos témára fog összpontosítani, többek között a Buddha-Dharma és a béke; környezeti válság, egészség és fenntarthatóság; a Nálanda buddhista hagyomány megőrzése és a Buddha-Dharma zarándoklat; az élő örökség és a Buddha-relikviák.

2023. április 22. a Föld Napja, ami egyben Zöld Tara napja is

A Buddha Weekly vezet végig bennünket a Zöld Tárá szimbólumának fontosságán.

Zöld Tara példájából inspirálódhatunk arra, hogy az év minden napján jobban odafigyeljünk bolygónkra és annak minden teremtményére. Tápláló, gondoskodó kezeit használhatjuk emlékeztetőül arra, hogy tisztelettel, szeretettel és gondoskodással bánjunk a Földdel. És használhatjuk bölcsességét, hogy segítsen nekünk olyan döntések meghozatalában, amelyek nem csak nekünk, hanem a jövő generációinak és a bolygó egészének javát szolgálják.

Az INEB SENS átalakító tanulási programja tartott diplomaosztó ünnepséget a 2023-as évfolyam számára

Az International Network of Engaged Buddhists (INEB) éves angol nyelvű School of English for Engaged Social Service (SENS) - egy három hónapos átalakító tanulási program, amely fiatal felnőtteket nevel és mentorál, mint közösségi vezetőket és az együttérző társadalmi változások előmozdítóit - április 8-án tartotta a 2023-as évfolyam diplomaosztó ünnepségét az INEB Wongsanit Ashram és képzési campusának zöldellő területén, Bangkok mellett.

Tiszteletreméltó Bhikkhu Sanghasena elbúcsúzott az MIMC ladakhi bentlakásos iskolájának végzős diákjaitól

Miután tavaly december óta számos találkozót és eseményt tartottak Indiában és Ázsiában a Mahakaruna Diwas 2023 ünnepség a globális együttérzésért elnevezésű kezdeményezés népszerűsítése érdekében - amely kezdeményezés célja, hogy a további globális katasztrófákat a cselekvő együttérzésen keresztül hárítsuk el -, a spirituális vezető és szociálisan elkötelezett buddhista szerzetes, tiszteletreméltó Bhikkhu Sanghasena, az észak-indiai Mahabodhi Nemzetközi Meditációs Központ (MIMC) spirituális igazgatója a múlt héten visszatért Ladakhba, ahol március 31-én a MIMC Devachan campusán a Mahabodhi Középiskola végzős diákjainak búcsúztató ünnepségén elnökölt.

"A buddhista értékek által vezérelt magas színvonalú oktatás biztosítása ezeknek a kedves gyerekeknek, akik az indiai Himalája marginalizált közösségeiből származnak, kiemelt prioritás volt a számos társadalmi-közéleti szolgáltatás között, amelyet tiszteletreméltó Bhikkhu Sanghasena igyekszik nyújtani" - osztotta meg a MIMC a BDG-vel. "Miután 12 éven át egy gyönyörű nagycsalád tagjaiként éltek, nagyon nehéz volt a diákoknak elhagyni a Devachan családot - sokan közülük nagyon elérzékenyültek, és könnyek folytak, amikor a diákok búcsút vettek egymástól és tanáraiktól".

Tizenkét új filmet díjaztak, amelyek az emberiség legjobb oldalát mutatják be

A Greater Good magazin, a Berkeley Egyetem Greater Good Tudományos Központjának kiadványa nemrégiben jelentette be az éves "Greater Goodies" díjazottjait, amelyek az emberi természet legjobb oldalát bemutató filmeket emelik ki. Idén 12 olyan filmet díjaztak, amelyek "az emberi erőt és erényt példázzák".

Ilyen és ehhez hasonló díjak kerültek kiosztásra: Hétköznapi áhítat díj, Pozitív Férfiasság Díj, Kedvesség-díj, Tudatos Természet Díj, Szolidaritási díj…

Dzongsar Khyentse Rinpócse kiemelte a kisebb felajánlások fontosságát a nőket sújtó szegénység körforgásának megtörésében

A Rinpócse által 1993-ban alapított Lotus Outreach International programjainak célja, hogy a lányok és nők képessé váljanak megtörni a szegénység körforgását, és javítani közösségük helyzetén, olyan kérdésekkel foglalkoznak, mint az oktatás, az egészségügy és az emberkereskedelem.

A Lotus Outreach International elindította az 1000 kávé kampányt, mint adománygyűjtési kezdeményezést, hogy magánszemélyeket és közösségeket vonjon be a kambodzsai és indiai lányoknak szóló oktatási programjaik támogatásába. A kampány során összegyűjtött összegeket ösztöndíjakra, iskolai felszerelésekre és egyéb oktatási forrásokra fordítják. A kampány elindítása óta sikeresen hívja fel a figyelmet az oktatás fontosságára a szegénység körforgásának megtörésében.

Az INEB megünnepelte az elkötelezett buddhizmus példaképének, Sulak Sivaraksának 90. születésnapját

Az International Network of Engaged Buddhists (INEB) tagjai nyilvános ünnepséget tartottak Thaiföldön, hogy tisztelegjenek alapítójuk és a globális szociálisan elkötelezett buddhizmus mozgalom tiszteletre méltó vezéralakja, Prof. Sulak Sivaraksa élete és öröksége előtt, aki márciusban ünnepelte 90. születésnapját.

Az 1993-ban és 1994-ben kétszer Nobel-békedíjra jelölt, 1995-ben pedig a svéd Right Livelihood Award (alternatív Nobel-díj) kitüntetettje, Sulak, aki március 27-én töltötte be 90. életévét, évtizedek óta fáradhatatlanul dolgozik az elkötelezett buddhizmus mozgalmának élvonalában, arra törekszik, hogy megerősítse az elnyomottakat, és eszközöket kínáljon az emberi társadalom radikális átalakításához, hogy egy igazságosabb, együttérzőbb világot teremtsen, amelyet a buddhista tanításokban gyökerező és a demokrácián, az igazságosságon és a kulturális integritáson keresztül megnyilvánuló társadalmi fejlődés modellje iránti spirituális elkötelezettség vezérel.

Patricia A. Price, a BGR igazgatóhelyettese köszönetet mondott a hagyatéki adományokért

„Önöknek és más támogatóknak köszönhetően humanitárius munkánk jóval túl fog nyúlni a mi életünkön!

Különösen hálásak vagyunk azoknak a barátainknak, akik úgy döntöttek, hogy kedvezményezettként neveznek meg minket a hagyatéki terveikben, és - ami a legfontosabb - akik megosztották velünk ezt az információt.”

Nemzetközi hírek 2023.03.18. - Elkötelezett buddhizmus

A Foundation of His Sacred Majesty (FHSM) eredményei

A szociálisan elkötelezett buddhista nonprofit szervezet, a Foundation of His Sacred Majesty (FHSM) új híreket osztott meg az Indiában folyó szociális tevékenységéről, ahol számos programot folytat, amelyek célja a társadalmilag marginalizált és gazdaságilag hátrányos helyzetű közösségek támogatása és megerősítése.

„Alapítványunk legutóbb több mint 120 nőt képzett ki Tamil Naduban, hátrányos helyzetű és marginalizált közösségekből – olyan nőket, akik közvetlenül vagy közvetve a munkaerő-kizsákmányolás áldozatai voltak” – mondta el a BDG-nek az FHSM elnöke, Rev. Gauthama Prabu.

A buddhista Tzu Chi Alapítvány együttérzést és segítséget nyújt 36.000 családnak Törökországban

A tajvani székhelyű globális jótékonysági és humanitárius szervezet, a buddhista Tzu Chi Alapítvány bejelentette, hogy a Törökország déli részén és Szíria egyes részein bekövetkezett hatalmas földrengések áldozatainak nyújtott segélyakciói eddig 36 314 érintett családot értek el.

Több mint 20 ember meghalt a mianmari hadsereg buddhista kolostor elleni támadásában

A válságra válaszul az Elkötelezett Buddhisták Nemzetközi Hálózata a kaliforniai Berkleyben működő Clear View Projecttel közösen nemzetközi felhívást tett közzé a katonai junta árnyékában élő buddhista szerzetesek és apácák sürgős humanitárius megsegítésére.

Megjelent az Európai Buddhista Unió (EBU) magazinjának új száma melynek témája az ÖKODHARMA

„A mai híreket olvasva többek között reménytelenek és szomorúak lehetünk. Kétségtelen, hogy az emberiség történetének legveszélyesebb időszakát éljük. Az ökológiai válság az egyik legnagyobb kihívás, amellyel a világnak szembe kell néznie. Mivel a buddhizmus mindig is az ébredésről szólt, reméljük, hogy ez a szám segít új módon felébredni, enyhíteni a fájdalmat és a reménytelenséget, és meglátni azokat a lehetőségeket, amelyekkel a buddhista tanítások és értékek segíthetnek a válságra való reagálásban. Ezért szerettük volna tavaszi számunkat ennek a rendkívül fontos témának, az ökodharma témájának szentelni.” – Emilia Raunio, főszerkesztő, az EBU Tanácsának tagja

Vita az Elkötelezett Buddhizmusról a Journal of Buddhist Ethics oldalán

„A Journal of Buddhist Ethics legújabb számában Christopher Queen és Sallie B. King két cikke is megjelent, amelyek az elkötelezett buddhizmus árnyalatait és szókincsét vitatják meg. Ezek válaszok Donna Lynn Brown cikkére, a „Beyond Queen and King: Democratizing 'Engaged Buddhism'” (Journal of Buddhist Ethics Vol. 30, 2023).

Christopher Queen és Sallie B. King úttörők voltak az elkötelezett buddhizmus tanulmányozásában. Hozzájárulásuk az elkötelezett buddhizmussal foglalkozó tudományossághoz monumentális.

[…] Az alapvető nézeteltérés abban áll, hogy az elkötelezett buddhizmus vagy egy etikai kategória (King és Queen), vagy magában foglalhat olyan gyakorlatokat és ideológiákat, amelyek egészségtelen és erőszakos, etnocentrikus és nacionalista buddhista viselkedést támogatnak (Brown és Fuller).” – Paul Fuller

A1 - A Buddha és kora

kep1_2.jpg

Írta: Háriné Gregorics Judit

 

Tartalomjegyzék

Előzmények
Indus-völgyi civilizáció = „Harappái kultúra”
Korrajz
Történelmi háttér
Gazdasági háttér
Vallási háttér
Védikus bráhminok
Parivrádzsakák
Dzsainák
Ádzsívikák
Lókájaták
Amarávikkhépikák
Buddha élete
Források Buddha életéről
Életrajzi adatok
Élettörténete
Buddha tanítványai
Buddha kortársai
A Szangha megalapítása
Nézetek arról, mikor is élt Buddha
Buddha fontosabb beszédei
„Nulladik” beszéd
A Tan kerekét forgásba hozó tanítóbeszéd (Dhammacsakkappavattana szutta)
Az éberség megalapozásáról szóló tanítóbeszéd (Szatipatthána szutta)
A nem-én ismertetőjegyeiről szóló tanítóbeszéd (Anattalakkhana szutta)
A Tűzbeszéd (Ádittaparijája szutta)
Az igazságok vizsgálata (Szaccsavibhanga szutta)
A helyes szemlélet (Szammáditthi szutta)
A függő keletkezés elemzéséről szóló tanítóbeszéd (Paticcsa Szamutpáda Vibhanga szutta)
A végső ellobbanásról szóló tanítóbeszéd (Maháparinibbána szutta)
Felhasznált irodalom

 

Előzmények

Indus-völgyi civilizáció = „Harappái kultúra”:

kep2_1.png

  • Kr.e. 2500 – 1200 (bronzkor).
  • Kevés információ maradt ránk. Harappá, Mohendzsodáró.
  • Megfejtetlen írás. Pecsételők.
  • Öntözéses földművelés, tengeri kereskedelem, halászat.
  • Jól szervezett, központosított társadalmi berendezkedés, fejlett városépítészet, magasszintű kultúra.
  • Hanyatlása valószínűleg környezeti változások hatására (az Indus folyó folyásiránya megváltozott).
  • A hódító árják valószínűleg egy haláltusájában vergődő kultúrát találtak itt.[1]
  • „Fegyverek nem voltak, a civilizáció fénykorában semmi jele erőszakos pusztításnak.[2]

 

Korrajz

Történelmi háttér

  • Nagy Dareiosz Perzsa Birodalma az Industól a Földközi-tengerig terjedt, és próbálta uralma alá hajtani a görögöket.
  • Görögország a klasszikus kor csúcsát élte.
  • Itáliában virágzott az etruszk civilizáció.
  • Kínában viszályokkal teli időszak zajlott, de kulturális virágkorát élte.[3]
  • Indiában nagy társadalmi felfordulások zajlottak, mivel az egymással versengő királyok egyre nagyobb birodalmak létrehozására törekedtek. Mire a Buddha megszületett, már csak tizenhat városállam (dzsanapada) állt fenn India középső és északkeleti részein.[4]

Gazdasági háttér

Vaskor: a vas használata lehetővé tette, hogy nagy kiterjedésű őserdőket irtsanak ki, s így

  • megművelhető földterülethez jussanak. I. e. 600-ra már a Gangesz egész medencéjét művelés alá vonták. Az új termelőeszközök, különösen a
  • vaseke használata a termelékenység növekedéséhez, sőt, terményfölösleg kialakulásához vezetett, amelyet aztán nagyobb kormányzati és vallási intézmények fenntartására lehetett fordítani. Ugyancsak a vas használatával függ össze egy
  • új harcmodor megjelenése, amelynek katonai szakértője a ksatrija, a harcos lett.[5]

kep3_3.png

Vallási háttér

Védikus bráhminok

a védikus irodalom legfontosabb célja az, hogy az embereket felvilágosítsa az önmegvalósításról, valamint az anyagi kötöttségektől és szenvedésektől való megszabadulás (móksa) tudományáról. A Védák azt tanítják, hogy az anyagi test és ez a világ csupán átmeneti, míg a lélek örök, s eredeti otthona a lelki világ, ahová meg kell próbálnia visszatérni. Ennek útja Isten szolgálata. A Védákat örökkévaló szentírásoknak tekintik, amelyek magától a Legfelsőbbtől származnak. Száraz anyagi logikával vagy tapasztalati úton nem lehet megérteni ezeknek az írásoknak a mondanivalóját. Úgy tartják, hogy a közönséges, materialista gondolkodású emberek számára mindez felfoghatatlan. A Védák tudását teljesnek és csalhatatlannak tekintik, amely megértésének hiteles módja az, ha valaki megfelelő, autentikus forrásból, egy lelki tanítómestertől hallja azt.

Védikus irodalom

1) A Védák a hinduizmus szentírásai. Nyelvük a szanszkrit, a világ egyik legősibb nyelve.

    1. A Rig Védában Indrát (a Mennyek Királyát), Szúrját (a Napistent) és Agnit (a tűz félistenét) dicsőítő himnuszokat találhatunk.
    2. A Jadzsur Véda néhány vallásos szertartás szabályait magyarázza el, s leírja a védikus áldozatok végzésének, valamint az áldozati helyek és az oltárok készítésének módját.
    3. A himnuszokat tartalmazó Száma Véda főleg a zene és az éneklés tudományával foglalkozik (száma = dallam), s olyan istenségekhez intéz imákat, mint Indra, Agni és Szóma, a hold félistene.
    4. Az Atharva Véda, leginkább az áldozatok során használatos mantrákat tartalmazza, s ezenkívül az orvostudományról, bizonyos varázslatokról és a felszabadulásról is ír.[6]

2) Upanisádok („odaülni valaki közelébe”) = Védánta („a Védák vége”): titkos tanok, amelyeket csak egy tanítvány kaphatott meg a mestertől. Közvetlenül Buddha előtt keletkeztek. „Nem érvelik, hanem kinyilatkoztatják, nem rendszerezik, hanem megéneklik a valóságot, helyesebben azt, amit a költészet, a mágia és a bölcselet még egybemosódó ősi korában az ember valóságnak hitt és akként valósított meg.”[7]

3) Mahábhárata = „Bharata nagy nemzetségének harca”, nyolcszor hosszabb, mint az Íliász és az Odüsszeia együttvéve. Alaptörténete egy gigantikus testvérháború, mely köré számtalan monda és elbeszélésfüzér társul.

Bhagavad gítá: = „A Magasztos éneke”. A Mahábhárata egyik fejezete. Egyfajta szentírásként tekintenek rá a hívők, mivel ebben meséli el Krisna a vallás lényegét, az élet értelmét, és feltárja a világmindenség legfőbb törvényét (dharma). Szereplői esendő emberek, akik ugyanúgy ezeknek a törvényeknek vannak kitéve, mint a műben szereplő istenek, és akik megpróbálnak eleget tenni a hindu vallás előírásainak.

    4) Rámájana = „Ráma utazása”. Ráma feleségét, Szítát elrabolta a Lanka (Srí Lanka) démonkirálya, Ravana. A hős szövetségeseivel felesége keresésére indul, majd egy végső összecsapás során kiszabadítja. Az eposz az emberi létezés erkölcsi tanításait vizsgálja, és megvilágítja a dharma fogalmát. A történet erősen szimbolikus-allegorikus.

     

    A nagy társadalmi felfordulások következtében megjelent egy új vallásgyakorló réteg, amely elvetette a dogmatikussá merevedett hitéletet, a bráhminok régebbi hagyományait, és kétségbe vonta örökletes előjogaikat a Védák kizárólagos ismeretére.

    Parivrádzsakák: nem tudtak megbékélni a társadalmi szerkezet megmerevedésével és a vallás ritualizmusával, ezért elhagyták otthonukat, hogy szellemi szabad­ságot keresve vándoroljanak a világban. Szellemi útkeresése kezdetén maga a Buddha is ilyen vándor lett, hogy a szabad­ságot meglelje.[8]

    Dzsainák: tanításaik sokban hasonlítanak a buddhista tanokra, pl. nemártás, igazmondás, lopás tilalma, önmegtartóztatás és birtoklás nélküliség. A dzsaina nirvána szerint a lélek a dzsinák egébe jut, ahol visszanyeri eredeti szellemi természetét. Nagy hangsúlyt fektetnek az aszketizmusra, és teljesen mezítelenül éltek.[9]

    Ádzsívikák: deterministák, szerintük a karma tana csupán tévedés, nincs szabad akarat. Metafizikájukban létezett egy atomelmélet, amely hasonlít a hindu vaisésika iskola elméletéhez, amely szerint minden atomokból épül fel, és a minőségek az atomok kapcsolódásaiból erednek, de az atomok kapcsolódása és természetét előre meghatározták a kozmikus erők. Bár ateisták voltak, és elutasították a Védák autoritását, azonban úgy tartották, hogy minden élőlény egy átman = „lélek”.

    Lókájaták: materialisták, akik meglehetősen hedonista fel­fogást vallottak, tagadva mindenfajta ok-okozati összefüggést, azt állítva, hogy az ember úgy cselekedhet, ahogyan a kedve tartja.

    Amarávikkhépikák: szkeptikusok, akiket tekergőző angolnáknak csúfolták, mert nem vallottak, de nem is tagadtak semmiféle hitet vagy meg­győződést.[10]

     

    Buddha élete

    Források Buddha életéről

    • Buddhavamsza (”Buddhák krónikája”) (i. e. 2. század): a Szutta Pitaka   utolsó részének, a Khuddaka-nikájának az egyik könyve. Buddha és őt megelőző 24 korábbi buddha életéről szól. Ez utóbbiak megjövendölték, hogy Gautama el fogja érni a buddhaság szintjét.
    • Asvaghósa ( sz. eleje, Kaniska udvara[11]): Buddhacsaritá. Epikus költemény Buddha élettörténetéről.[12]
    • Mahávasztu ("Nagy esemény" vagy "Nagy történet") (4. század) a korai buddhizmushoz tartozó lokottaraváda iskola szövege. Buddha és más bódhiszattva korábbi életeit meséli el.
    • Buddhagósza[13] (5.sz): Viszuddhimagga[14] („A megtisztulás ösvénye”): Buddha megszabaduláshoz vezető ösvényének théraváda értelmezése.
    • Dzsátakák: Buddha korábbi születéstörténeteit mesélik el, amikor még bódhiszattvaként élt. Ezek közül a legkorábbi történetek a legősibb fennmaradt buddhista szövegek közé tartoznak. A Mahápadána-szutta és az Acsarijabhuta-szutta a Buddha születésével kapcsolatos csodákat mesélik el.

     

    Életrajzi adatok

    Sákja nemzetség                                                Születése: Kapilavasztu, Lumbini liget

    Gautama családnév                                           Megvilágosodása: Bódh-Gajá

    Sziddhárta személynév                                    Első beszéde: Váránaszi = Benáresz

    Sákjamuni = Sákják bölcse                              Halála: Kusinagar

    Bhagavá = Magasztos                                       Apja: Szuddhódana

    Tathágata = Beérkezett                                    Anyja: Májádévi

    Szánkhja mestere: Álára Káláma                     Nevelőanyja: Padzsápatí

    Jóga mestere: Udraka Rámaputra                   Felesége: Jasódhará

                                                                                Fia: Ráhulakep4_1.png[15]

    Élettörténete

    A sákják királyának fia volt, így rendkívüli fényűzésben és gazdagságban volt része. Atyja mindent megtett azért, hogy fiát a trónöröklésre és az uralkodásra rávegye. Sziddhártha a legendák szerint a három kikocsizása alkalmával találkozott a szenvedés három legmegrendítőbb formájával: az öregséggel, a betegséggel és a halállal. Szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy egyszer rá is ez a sors vár. Negyedik kikocsizása alkalmával találkozott egy aszkétával, aki megbékélt az öregség, a betegség és a halál gondolatával.

    Sziddhártha, gyermekének születése dacára, elhagyta a palotát, lenyírta haját, és ruháját egy aszkéta rongyaira cserélte. Harmincas évei elején járt ekkor. Szánkhját, majd jógát tanult, de belátta, hogy mestereitől tanult módszer nem hozza el a teljes megszabadulást. Elhagyta tanítóit, és a legszélsőségesebb önsanyargatással kísérletezett. Gyötörte testét abban a reményben, hogy így minden vágyat kiölhet magából. Ereje már csaknem elhagyta, amikor ráeszmélt, hogy a szélsőségek nem vezetnek sehová.

    35 éves korában egy éjjel Benáresz közelében az iszipatanai Vadasparkban felidézte egyik ifjúkori élményét, amikor mindenfajta megerőltetés nélkül elérte a meditatív elmélyülést. Egy fügefa tövében elmélkedve ráébredt a dolgok mibenlétére (jatháb hutam), elérte a várva várt megvilágosodást. Felismerte előbb a maga számtalan újraszületéseit, korábbi létformáit, éjféltájban pedig meglátta valamennyi élőlény születéseit és vándorlásait az egeken, a földön és a poklokon keresztül. Végül hajnaltájban felismerte a „Négy Nemes Igazságot” és a megvilágosodáshoz vezető utat, a "Nemes Nyolcrétű Ösvényt".

    A megvilágosodását követő néhány hetet a bódhifa közelében töltötte el (Bódh Gajá). Kétely ébredt benne, hogy vajon érdemes-e másokkal is közölnie felismerését, de ekkor egy főistenség rávette, hogy próbálja meg, legalább azok érdekében, akik megértenék a tanítását. Elsőként az 5 aszkétatársa lett a tanítványa. Aztán tanításait egyre többen elfogadták. Az első hatvan tanítványát széjjelküldte, hogy menjen ki-ki a maga útján, és tanítsa ugyanezt a felismerést, a dolgok mibenlétét, sok ember hasznára.

     A Buddha ezután még negyvenöt éven keresztül tanított. Követőinek közössége, a Szangha gyors ütemben gyarapodott. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan a magányos életet kedvelte, a szútrák tanúsága szerint rengeteg időt töltött el olyan városokban, mint Rádzsagriha, Vészáli, és Srávaszti, mert ezeken a helyeken nyílt lehetősége arra, hogy a legtöbb emberrel találkozzék. Életének utolsó húsz-huszonöt esős évszakát valószínűleg Srávasztiban, Kósala fővárosában töltötte. Ez a gazdag nagyváros két fontos kereskedelmi útvonal metszéspontján feküdt; itt adományozott a Buddhának és követőinek egy kies ligetet egy Anáthapindika nevű világi híve.

    Tanítói működése 44-dik évében, 80 éves korában halt meg. Hamvait szétosztották, és mindegyik fölé sztúpát emeltek.[16] [17]

     

    Buddha tanítványai

    • Tapussa és Bhallika, a két ukkalai kereskedő, aki ételt vitt Buddhának, és menedéket vett a kettős menedékben, a Buddhában és a Dharmában, mert Szangha még nem létezett (a történet a Vinajában olvasható).
    • Az öt aszkéta, ők az első igazi tanítványok, a Szangha kezdete: Kondajja, aki elsőként világosodott meg, Vappa, Bhaddiya, Mahanaman, Assaji.
    • Jasza egy gazdag benáreszi ifjú, akit fájdalommal töltött el a világ szenvedése, ezért folyamodott a Buddhához, és be is lépett a Szanghába.[18]
    • Jasza apja az első világi hívő.[19]
    • Jasza anyja és volt felesége az első női világi hívők.[20]
    • A 3 Kásjapa: tűzpapok voltak, nekik és tanítványaiknak mondta el a Buddha a „tűzbeszédet”. Mahákásjapa: Buddha halála után ő hívta össze az 1. zsinatot. Őt tartja a zen az 1. pátriárkájának, ő értette meg egyedül a „virágbeszédet”.
    • Moggallána, Sáriputra, Sadzsaja tanítványok, vezeklő bráhmanák. Megfogadják egymásnak, hogy aki előbb eléri a megvilágosodást, az szól a másik kettőnek. Sáriputra találkozik Asszadzsival, az 5 aszkéta egyikével, aki újoncságára hivatkozva csak egy rövid mondatban foglalja össze a tant. Ám Sáriputrának ez is elég, elmondja Moggallánának, aki szintén megérti, így elhagyják tanítójukat, és menedéket vesznek. Sadzsaja vért hány dühében, de idővel ő is menedéket vesz.
    • Ánanda (="hatalmas gyönyörűség") a Buddha unokatestvére, a legkedvesebb tanítvány, az első zsinaton ő mondta fel a tanítóbeszédeket.
    • Szubhúti: ő értette meg először az ürességet.
    • Upáli a Sákják borbélya, aki még gazdái előtt belépett a Szanghába, az 1. zsinaton ő mondta fel a Vinaját.
    • Anáthapindika dúsgazdag kereskedő, a Dzsétavana-ligetet ajándékozza a Szanghának.
    • Angulimála hírhedt rablógyilkos, aki áldozatainak ujjait láncként felfűzve viselte, a Buddha személyesen magához szólított szerzetese lett.
    • Bimbiszára, Magadha tartomány királya, Buddha tanítványa, barátja és támogatója.
    • Adzsátaszattu király, Bimbiszára fia és gyilkosa.
    • Paszénadi: Kószala királya.
    • Ráhula: Buddha fia.
    • Szuddhódana: Buddha apja.

    (A Vimalakirti nirdésa szútra[21] felsorolja a Buddha 10 legfőbb tanítványát: Ánanada, Maudgaljájana, Sáriputra, Mahákásjapa, Szubhúti, Púrna Majtrajani-putra, Kátjájana, Anuruddha, Upáli, Ráhula.[22])

     

    Buddha kortársai

    • Mahávíra, a ma is élő dzsaina felekezet alapítója.
    • Makkhaliputta, az ádzsívikák alapítója, tagadta az emberi akarat szabadságát.
    • Lao-ce, kínai filozófus, irányzatalapító, a Tao megalkotója. Legfőbb műve a Tao Te king, az Út és Erény Könyve. Tanítása az üres út, tőle származik a Jin-Jang és a Wei-Wu-Wei is.
    • Konfuciusz, kínai filozófus, irányzatalapító volt. Az írástudók iskolájának, a konfuciánus alapítója, Lao-ce tisztelője.
    • Püthagorasz, a görög filozófus és matematikus, a filozófiai iskola megteremtője. „Minden dolog kulcsa a számokban rejtezik”.

     

    A Szangha megalapítása

    A Buddha tanítványainak szellemi közössége eredetileg vándorló rend volt: otthontalan vándorok, parivrádzsakák laza szervezete. Nem volt állandó lakóhelyük, csak az esős évszak idején maradtak együtt. Időről időre találkoztak, hogy megújítsák elkötelezettségüket, és felelevenítsék közös életelveiket.

    A Szangha-tagok többsége bráhmana és ksatrija származású volt, ámbár a tagság bárki számára nyitott volt. A Buddha határozottan tagadta az emberek társadalmi különbségének szellemi érvényét, azt állította, hogy a valódi kiválóság a bölcsességben és az erkölcsös magatartásban, nem pedig a születésben található. Sok világi követőt is maga köré vonzott, akik nem választották az otthontalan életet.

    Amíg a Buddha élt, a Szangha egységét az biztosította, hogy minden tanítvány közvetlenül benne látta az oltalmat. Halála után azok a közös szertartások (upószatha) tartották össze a közösséget, amelyeken a szerzetesek felsorolták a szabályokat, és megvallották egymásnak vétségeiket. A Szangha tagja az lehetett, aki oltalomért folyamodott a Három Ékkőhöz, és ezzel elkötelezte magát a Buddha tanításának gyakorlása mellett.[23]

    A Buddha nőket is felvett a Szanghába, az első bikkhuni saját nevelőanyja, Mahápadzsápatí lett. Létrejött a női Szangha[24], melynek tagja volt többek között Khémá, Bimbiszára özvegye, Szundarí és Szukká, jómódú polgárok leányai, Ambapálí és Vimalá, híres és gazdag kurtizánok, Punná, Anáthapindika házi rabnőjének lánya, Viszákhá, ő építtette a Szanghának a Pubbáráma nevű női kolostort, majd egész életén át köpönyeggel, élelemmel és orvossággal látta el a rendet.

    A Buddha azt kívánta, hogy távozása után ne lépjen senki a helyébe, ne legyen a Szanghának vezetője. „A Tan és a Fegyelem, melyet megtanítottam és megérttettem veletek, lesz a Mesteretek.”[25]

     

    Nézetek arról, mikor is élt Buddha

    A kérdés egyelőre eldöntetlen, máig nem alakult ki egységes vélemény. Alapvetően kétféle álláspont létezik.

    • A „hosszú kronológia”, amely Buddha életét a Páli Kánon alapján, valamint Mahávíra és Asóka adatolásának figyelembevételével i. e. 563-483 közé teszi. A théraváda országokban a Buddha végső nirvánába térésének 2500. évfordulóját 1956-ban ünnepelték meg.
    • A „rövid kronológia” a szanszkrit nyelvű krónikák és források alapján időben hozzánk mintegy 100-120 évvel közelebbinek jelölik.[26]

     

    Buddha fontosabb beszédei

    • „Nulladik” beszédét Upakának, egy meztelen remetének mondta el, sikertelenül. Ezt követően Álára Kálámának, ill. Udraka Rámaputrának akarta elmondani azt, amire ráébredt, de ők akkor már nem éltek.[27]
    • A Tan kerekét forgásba hozó tanítóbeszéd (Dhammacsakkappavattana szutta).[28] [29] [30] („Benáreszi beszéd”). Első beszéde, melyet az 5 korábbi társának tartott Váránasziban, az Őzek ligeténél. A középutat, a Négy Nemes Igazságot és a Nemes Nyolcrétű Ösvényt tartalmazta. A végletek kerülése: elveszni az örömök élvezetében, ez hitvány, alantas és romláshoz vezet. Elveszni az önsanyargatásban: ez szenvedésteli és romlásba visz.
      A Szenvedés Nemes Igazsága: születés, betegség, öregség, halál, nem kedvessel együtt lenni, kedvestől elválasztva lenni, vágyottat el nem érni. Szenvedés ragaszkodni a lét öt halmazához: (5 szkandha) – forma, érzés, érzékelés, akarat és tudatosság.
      Szenvedés Okának Nemes Igazsága – a 3 létszomj: gyönyör (káma tanhá), létesülés (bhava tanhá), elmúlás (vibhava tanhá).
      Szenvedés Megszüntetésének Nemes Igazsága: a létszomjnak a teljes vágytalansággal való kioltása, feladása, eltávolítása.
      Szenvedés Megszüntetéséhez Vezető Út – a Nemes Nyolcrétű Ösvény: A fentiek következtében a megoldás, a középúton haladás, mely belátáshoz, felismeréshez, megnyugváshoz, bölcsességhez, megvilágosodáshoz, végül ellobbanáshoz vezet: a helyes szemlélet, elhatározás, beszéd, cselekedet, életvitel, törekvés, jelenlét és elmélyedés.
    • Az éberség megalapozásáról szóló tanítóbeszéd (Szatipatthána szutta).[31] [32]
      • A test szemlélése (légzés, testhelyzet, test, elemek, temetői szemlélődés)
      • Az érzések szemlélése (kellemes, kellemetlen, semleges)
      • A tudat szemlélése
      • A tudattartalmak szemlélete (5 akadály, 5 szkandha, 6-6 érzékelési alap, a megvilágosodás 7 tényezője, a Négy Nemes Igazság)
    • A nem-én ismertetőjegyeiről szóló tanítóbeszéd (Anattalakkhana szutta). Az öt korábbi társának, az Őzek ligeténél tartotta. A test, érzés, észlelés, késztetés, tudatosság nem írható le az enyém fogalmával.[33]
    • A Tűzbeszéd (Ádittaparijája szutta).[34] [35] A 3 Kasjapának és tanítványaiknak tartotta Gajá város melletti Gajászisza hegynél a szenvedélyek kiolthatatlan lobogásáról. A világ és az ember léte nem más, mint folyamatos égés, pusztító és önpusztító lángolás, mely biztosítja a jelen életfeltételeit, egyben fel is emészti mind az életet, mind annak feltételeit, mind a világot.[36]
    • Az igazságok vizsgálata (Szaccsavibhanga szutta). A Négy Nemes Igazság, valamint Nemes Nyolcrétű Ösvény definíciója. Fontos, hogy hangsúlyozza, szenvedés ragaszkodni a lét 5 halmazához.[37]
    • A helyes szemlélet (Szammáditthi szutta). A Függő Keletkezés elvének, az alaptanítások 3. elemének kifejtése a Négy Nemes Igazság tanából, vagyis, hogy milyen a káros tudat-tartalmakba zárt, determinált létezés.[38]
    • A függő keletkezés elemzéséről szóló tanítóbeszéd (Paticcsa Szamutpáda Vibhanga szutta). Szávathiban tartott beszéd, melyben felsorolja a Függő Keletkezés 12 elemét, majd visszafelé egyenként értelmezi, elemzi azokat.[39]
    • A végső ellobbanásról szóló tanítóbeszéd (Maháparinibbána szutta). Vészáliban Csunda fémműves mester valószínűleg mérges vaddisznógombát adott Buddhának, 3 hónap múlva, 80 évesen halt meg Kusinagarában. „– Szerzetesek, még egyszer figyelmeztetlek: a létező dolgok elmúlók; ernyedetlenül törekedjetek! Ezek voltak a Beérkezett utolsó szavai.”[40] [41]


     

     

    Felhasznált irodalom

    • Skilton, Andrew 1997: A buddhizmus rövid története (ford. Agócs Tamás). Gyula: Dürer Nyomda
    • Vekerdi József 1989: Buddha beszédei. Budapest: Helikon Kiadó
    • Harris, Ian 2010: A buddhizmus képes enciklopédiája (Bódogh-Szabó László ford.). Budapest: Kossuth Kiadó
    • Upanisadok (ford. Tenigl-Takács László). Budapest: A Tan Kapuja Buddhista Főiskola
    • Porosz Tibor 2007: A buddhizmus lexikona. Budapest: A Tan Kapuja Buddhista Főiskola
    • Ráhula, Valpola 2014: A Buddha tanítása (ford. Tóth Zsuzsanna). Budapest: A Tan Kapuja
    • Dógen Zen mester magyarul elérhető írásai. Összegyűjtötte: Végh József
    • Thera, Nyanaponika 1994 (ford. Pressing Lajos): A buddhista meditáció szíve. Budapest Press

    Internet

     

     

    [1] Skilton 13.

    [2] https://hu.wikipedia.org/wiki/Indus-v%C3%B6lgyi_civiliz%C3%A1ci%C3%B3

    [3] Harris 13.

    [4] Skilton 16.

    [5] Skilton 15.

    [6] https://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/veda.html

    [7] Tenigl-Takács 4.

    [8] Skilton 16.

    [9] Harris 13.

    [10] Skilton 17.

    [11] https://terebess.hu/zen/dogen/Dogen-magyar.pdf

    [12] https://terebess.hu/keletkultinfo/asvaghosa.html

    [13] https://hu.wikipedia.org/wiki/Buddhag%C3%B3sza

    [14] https://hu.wikipedia.org/wiki/Viszuddhimagga

    [15] Harris 31.

    [16] Harris 14-28.

    [17] Skilton 18-22.

    [18] Vekerdi 24.

    [19] Vekerdi 25.

    [20] Vekerdi 26.

    [21] https://terebess.hu/zen/mesterek/Vimalakirti-Nirdesa-Sutra.html

    [22] https://hu.wikipedia.org/wiki/Gautama_Buddha_t%C3%ADz_legf%C5%91bb_tan%C3%ADtv%C3%A1nya

    [23] Skilton 34-37.

    [24] Harris 70.

    [25] Valpola Ráhula 207.

    [26] Porosz szótár 91.

    [27] Vekerdi 22.

    [28] Vekerdi 45.

    [29] Valpola Ráhula 143.

    [30] https://suttacentral.net/pi/sn56.11

    [31] Valpola Ráhula 181.

    [32] http://a-buddha-ujja.hu/Szutta/Digha-22-pl

    [33] Valpola Ráhula 149.

    [34] Vekerdi 46.

    [35] Valpola Ráhula 153.

    [36] http://a-buddha-ujja.hu/Szutta/Samyutta-35-28-vj

    [37] http://a-buddha-ujja.hu/Szutta/Majjhima-141-fr

    [38] http://a-buddha-ujja.hu/Szutta/Majjhima-9-an

    [39] http://a-buddha-ujja.hu/Szutta/Samyutta-12-2-fr

    [40] Vekerdi 32.

    [41] Valpola Ráhula 207.

    süti beállítások módosítása