Írta: Keszei Márta
Kurzus: Buddhista gyakorlat 5. /Tanátadás/
2019/20
Tartalom
Az eutanázia
A történelem során
A buddhizmus alaptanításainak viszonya az eutanáziához
Buddhista vezetők és az eutanázia kérdése
Felhasznált irodalom
Az eutanázia
Az eutanázia kérdésköre nagyon nehéz és megosztó téma. Vallási, etikai, filozófiai és jogi vonatkozása is van. A fizikai test halála és a vele együtt járó esetleges szenvedés mindig is része volt az életnek. A halált választani a szenvedés helyett a legsúlyosabb döntések közé tartozik. Nem könnyíti meg a választást az sem, ha nem saját életünkről, hanem épp egy szerettünk sorsáról kell dönteni. A döntés terhe alatt összeroppanhat egy ember, hiszen két olyan rossz dolog közül kell választani, melyek egyike sem hoz feloldozást.
Az eutanázia szó görög eredetű. Az eu, jó, és a Thanatosz görög szavakból áll. Thanatosz a görög mitológiában Noxnak, az éjszaka egyik istennőjének fia, a halál megtestesítője. Denevér képében éjszaka repkedett és akinek a hajába kapaszkodott, az meghalt. Ez volt a rossz halál. Eu thanatosz a jó, könnyű halált jelentette. Az eutanázia szót először 1646-ban használták a „világból való halk, könnyű, fájdalom és kínlódás nélküli eltávozás”[1] jelölésére. Ez a folyamat a haláltusa fájdalmainak gyógy- és kábítószerekkel való enyhítése, gyógyíthatatlan és nagy fájdalmakban szenvedő betegek halálának tudatos előidézése a betegnek és hozzátartozóinak beleegyezésével, szenvedésmentes, fájdalom nélküli halál.
Két fő típusa ismeretes, az aktív és a passzív eutanázia. A megkülönböztetés abból adódik, hogy cselekvéssel, vagy egészségügyi segítségnyújtás megvonásával valósul-e meg. Aktív eutanáziáról akkor beszélhetünk, ha a gyógyíthatatlan beteget saját, vagy hozzátartozói kérésére, a szenvedés lerövidítése érdekében, gyógyszerek segítségével halálba segítik. A passzív eutanázia pedig, a beteget addig életben tartó kezelés megszüntetését jelenti. Az aktív eutanáziánál további folyamatokat különböztethetünk meg. Különbség van ugyanis a között, hogy a halál előidézése szándékos-e, vagy csak velejárója a kezelésnek. Továbbá az is ide tartozik, ha megteremtjük a beteg számára a sajátkezű eutanázia lehetőségét.
A találkozás az eutanáziával értékrendünk alapjait ingatja meg. Ez ugyanis egyfajta gyilkosság, vagy éppen öngyilkosság, melyhez a jó vagy rossz jelzőt nézeteink szerint illeszthetjük. Hiszen mikor jár el egy orvos etikusan, ha mindenáron életben tartja betegét, vagy ha akár élete árán is enyhíti fájdalmait? S vallási szempontból fontosabb-e az élet egy „elhasználódott” testben, mint a kínoktól való megszabadulás? Napjainkban az eutanázia végrehajtása a legtöbb országban tilos és büntetést von maga után. Megítélése a történelem során sem volt egységes.
A történelem során
A halál gondolata a történelem folyamán mindig is foglalkoztatta az embereket. Viszont a most élő emberrel ellentétben, nem feltétlenül volt cél az emberi élet minél tovább való megnyújtása, kitolása. Nézzük meg, hogy a történelem során hogyan viszonyultak az eutanáziához őseink! Vajon mit tartottak követendőnek, természetszerűbbnek, a természetes halált, avagy a szenvedést, gyötrelmeket elkerülendő „szabályozott” elhalálozást?
Hippokratész, az orvostudományok atyja, és kortársai megtagadták a gyógyíthatatlan beteg kezelését, mivel azt a haldoklás meghosszabbításának tartották. Úgy gondolták, hogy ezzel csak a beteg szenvedését nyújtják meg, amit egy orvos nem tehet meg.[2] Mégis a hippokratészi esküt az eutanázia elutasítói szokták idézni: „Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kéri, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok.”[3] A Hippokratészi művek foglalkoznak a gyógyíthatatlan beteg kezelésével, melyekben a kezelés abbahagyásáról az orvosi „művészet” dönt. Azonban a mai Hippokratész kutatók állítása szerint ez egy betoldás az eskü szövegébe, ami a kereszténység elterjedésekor került bele.[4]
A kereszténységben az erényes tettek nyomán utunk fent a mennyben végződik. Míg, ha megtagadjuk Istent, elkárhozunk és pokolra jutunk. A kereszténység hatására a középkorban a halálhoz való viszony alapvetően megváltozott. A keresztény értékrend a segítségnyújtást, a gondoskodást és az ápolást szorgalmazza akkor is, ha nem lehetséges eredményesen gyógyítani, mivel a halálhoz általában szenvedés árán vezet az út.
Sem a kegyes halálról, sem az öngyilkosságról nem tesznek említést a Védák és a Brahmanák[5]. S bár több típusú öngyilkosság is ismeretes abból a korszakból, például harcosok bátornak vélt öngyilkossága a fogság elkerülése érdekében, alapvetően a hosszú élet jelentette az értéket. A védikus Indiában meglehetősen sok háború dúlt, az emberi élettartam rövid volt. A hosszú élet igazi kiváltságnak számított, melyért áldozatokat is hoztak, akár emberi áldozatokat is. Mindez azonban csak közvetett kapcsolatban áll a modern kori eutanáziával, mely jelenleg kétféle megítélés alá esik a hinduizmusban. Egyrészt megszabadítani valakit a szenvedéstől, jó cselekedetként is értelmezhető, amennyiben önzetlen késztetésből hajtják végre. Másrészről véget vetni valaki életének, legyen az bármilyen rossz állapotban, megzavarja az élet és halál körforgását. Mind a halott, mind a halálba segítő karmájára rossz hatással lehet, hiszen a halál mindenképpen utoléri az embert, s annak siettetése káros következményekkel járhat. Mindemellett az egyik legerősebb elv, a nem ártás elve is ellene szól. Tavaly több vallási vezető tiltakozása ellenére az indiai legfelsőbb bíróság engedélyezte a passzív eutanázia alkalmazását. Nézeteik szerint mindenkinek joga van méltósággal meghalni. Az aktív eutanázia továbbra is tilos Indiában.
A hinduizmushoz hasonlóan, a buddhizmus nemkülönben gondolkodik a halál siettetéséről. A vinaja pitaka tartalmazza mindazokat az életmódbeli szabályokat, melyeket a szerzeteseknek a mindennapokban be kellett tartaniuk. A szerzetesi élet előírásai[6] között említi, mint a legszigorúbb vétséget, az emberölést. Továbbá ha a szerzetes dicséri a halál előnyeit, vagy halálra ösztönöz, ezek azonnali kizárással jártak.
„A szerzetes, aki a nagyobb felavatásban részesült, nem olthatja ki szándékosan semmiféle élőlény életét, még egy féregét vagy egy hangyáét sem. A szerzetes, aki szándékosan embert öl, vagy akár csak egy vetélés előidézésében közreműködik, az nem szerzetes többé, és nem a Szakják Fiának követője. Ahogy egy kettétört kő többé nem forr össze, úgy az a szerzetes, aki szándékosan embert öl, vagy akár csak egy vetélés előidézésében közreműködik, az nem szerzetes többé, és nem a Szakják Fiának követője. Tartózkodjatok ettől egész életetekben!”[7]
Ezek elkövetőit azonnal és véglegesen kizárták a közösségből, illetve ha kiderült, hogy korábban követte el ezeket a bűnöket, akkor annak a bhikkhunak/bhikkhuninak[8] a szerzetesi felavatása érvénytelenné vált. Az élet végének mély hatása van az új élet megkezdésére, tehát fontos a karma törvénye. Minden cselekedetnek ok-okozati következménye van, és ezáltal rossz újjászületést eredményezhet mind a betegnek, mind pedig a segítőnek.
A modern érában az Egyesült Államokban Jack Kevorkian „a halálhoz való jog” aktivistája volt, aki halálba segítette a hozzá forduló gyógyíthatatlan betegeket. Radikális ötletei miatt doktor halálnak hívták kollégái. A kilencvenes években készített egy gépet, amelyet görögül Thanatronnak, a "Halál eszközének" hívtak. A gép három palackból állt, amelyek először sóoldatot, majd fájdalomcsillapítót, végül halálos adag kálium-klorid mérget adagoltak. A hozzá fordulók közül több mint 130 gyógyíthatatlan beteg szenvedéseit szüntette meg ezáltal. Elmondása szerint tette ezt azért, mert érdekes, és mert tabu téma. Szerette volna, ha legalizálják az eutanáziát, és ezt törvényesen teheti, de nem így történt, és börtönbe zárták emiatt. Élete végén a „kegyes halált” ő nem kaphatta meg.
A buddhizmus alaptanításainak viszonya az eutanáziához
A buddhizmusban az elsődleges cél, a szenvedés megszüntetése és a megszabadulás. Ez azonban nem a halállal érhető el, hanem a gyakorlás beteljesítésével. A szenvedés megszüntetéséhez nem a testet kell megölni, hanem a tudatot a megfelelő állapotba hozni. Legyen a test bármilyen rossz állapotban is, e cél nem változik. A legnagyobb fájdalmak közepette, s még egy gyógyíthatatlan betegség végstádiumában is, a gyakorlásra kell összpontosítanunk, és a megszabadulás lehetőségét fenn kell tartanunk. Ha elvesszük valakinek az életét, vagy önmagunk vetünk véget saját életünknek, azzal egyúttal lenullázzuk a megszabadulás esélyét. E végső célt szem előtt tartva tehát, az eutanázia nem opció. Egy ilyen nehéz helyzetben a feladatunk az, hogy a beteg tudatát a gyakorlásra képes állapotba hozzuk.
A következő jelentős buddhista irányelv, mely az eutanázia kérdéséhez kapcsolódik, az erőszakmentesség. Felmerül a kérdés, hogy ez esetben mit takar az erőszakmentesség. Életben maradni testi kínok és fájdalmak közepette, vagy megszüntetni e fizikai szenvedést az élet elvétele árán. A Buddha instrukciói alapján hiba, hogyha a testtel azonosítjuk önmagunkat. A fizikai fájdalmak kapcsán nem mondhatjuk, hogy az nekem fáj, a fájó test én vagyok, a fájdalom az én énem. Ennek következtében az erőszakmentesség nem közvetlenül a fizikai testre vonatkozik, sokkal inkább a tudatra és a gyakorlás lehetőségeinek megteremtésére. Amennyiben akár segítőként, akár betegként közreműködünk az eutanáziában, azzal erőszakot követünk el a megszabadulás kárára.
A harmadik idekapcsolódó alapvető elv, a minden cselekedetet átitató karma tana. Ez esetben az eutanázia két szereplőjének – segítő és beteg – lehetséges tetteit és azok következményeit kellene számba vennünk. Csakhogy az okok és okozatok rendszere olyannyira bonyolult, hogy azt csak egy buddha képes átlátni teljes egészében. Fel kell ismernünk, hogyha akár segítőként, akár betegként egy ilyen szituációba kerülünk, az szintén korábbi tetteink következménye. A megszabadulás egyik aspektusa a karmikus láncolat kifuttatása. S mivel mi nem vagyunk képesek előre látni tetteink következményét, így az egyetlen helyes cselekedet az, amelyik a megvilágosodás felé terel bennünket. A halál siettetése nem jelent megoldást, sőt nagy valószínűséggel épp ellenkező hatást fejt ki, azaz távolabb kerülünk célunktól. Hiszen semmi sem garantálja azt, hogy a szenvedő beteg halála után jobb helyzetbe kerül. Ha a beteg tudata a fájdalomtól már egyáltalán nincs beszámítható állapotban, s emiatt célt téveszt és a halálát kéri, ez esetben segítőként nekünk kell tisztán látnunk. Annyit tehetünk, hogy fájdalmait csillapítjuk és megteremtjük a lehetőséget a megszabadulásra. Együttérzéssel, megértéssel és támogatással lehetünk a beteg szolgálatára. A halál pillanatában megjelenő tudatállapot nagyban befolyásolja a következő újjászületés minőségét. A hat létforma közül emberként megszületni a legnehezebben kivitelezhető, ám a megszabadulásra itt van a legnagyobb esélyünk. Ezért fontos, hogy a legutolsó pillanatig a megfelelő tudatállapotban időzzünk.
Végül, de nem utolsó sorban az eutanázia kérdéséhez szorosan kapcsolható az együttérzés gyakorlata is. A bódhiszattva út két legfőbb módszere közül az egyik az együttérzés (a másik a bölcsesség). Több szinten is megjelenhet, és többrétű értelmezése is lehetséges. Talán legegyszerűbb, ugyanakkor leginkább magától értetődő formája az, amikor osztozunk a beteg fájdalmában, és megértéssel viseltetünk a hamarosan bekövetkező veszteségei iránt. Ennél talán magasabb szint az, amikor nagyobb rálátással, a Négy Nemes Igazság első pontját ismerjük fel az adott helyzetben. Ekkor nem csupán a helyzetből adódó nehézségeket, hanem a létünk szenvedéstermészetét érezzük át. Így nem a beteg konkrét fájdalmaival, hanem az egész addigi karmikus létforgatagával érzünk együtt (például már a beteg megszületése is előzményként kapcsolható ide). Az együttérzés következő két fokozata már túlmutat az eutanázia kérdésén. „Kezdő” bódhiszattvaként minden érző lény felé egyenlő mértékű együttérzéssel fordulhatunk, míg ennek betetőzése az, mikor az együttérzés alanya és tárgya között már nem teszünk különbséget.
A Buddha tanai tehát rávilágítanak arra, hogy az eutanázia miért kerülendő. A Dharma, mint a legtöbb kérdésben, ezúttal is következetesen és megértésünket segítve mutat irányt.
Buddhista vezetők és az eutanázia kérdése
Ácsán Brahm[9] théraváda szerzetes az eutanáziáról szóló tanításában először is leszögezi, hogy a buddhai Tan nem egy felsőbb hatalom által kinyilatkoztatott törvény, melyet minden áron be kell tartani. A Buddha csupán az irányt mutatta meg, tanácsokat adott, de döntéseinket mi magunk szabadon hozhatjuk meg, legjobb belátásunk szerint. Ennek azért van nagy jelentősége, mert a tanítások elméletétől a gyakorlat valamelyest eltérhet. Egy-egy nehéz szituációban a döntés soha nem egyértelmű, mivel azt számos tényező befolyásolja.
Cselekedeteink megválasztásánál a legfontosabb az, hogy mit érzünk és mi a szándékunk, nem pedig az, hogy mi a helyes és helytelen. A feladatunk nem az, hogy minden szituációt hibátlanul oldjunk meg, hanem hogy tanuljunk belőle és gyakoroljuk a bölcsességet és az együttérzést. S persze mindennek meglesz a maga következménye, de a karma elsősorban a szándékolt tetteink folyománya. A buddhizmus „rendszere” még azt is megengedi, hogy hibát kövessünk el. Ugyanis senki nem fog minket számon kérni, vagy büntetést kiszabni ránk. Tetteinkért mi magunk vagyunk a felelősek.
Az eutanázia kérdését minden esetben külön kell megvizsgálni. Az első ember, akin legális eutanáziát hajtottak végre buddhista volt. Döntését azonban nem saját szenvedésének megszüntetésére hozta, hanem felesége érdekében, aki 24 órában ápolta őt. Emiatt gyakorlatilag nem volt élete. A felesége legalább annyira szenvedett, mint ő. S hogy felszabadítsa párját e teher alól, eutanáziát kérvényezett. Tette önzetlenségből és együttérzésből született. Ez is azt mutatja, hogy a buddhista etikai elvek a való életben általában nem jelennek meg tisztán önmagukban, ezért döntéseinket több oldalról is mérlegelni kell. A buddhizmus nem mondja meg, hogy mit tegyünk, csak azt, hogy mi alapján hozzuk meg döntéseinket. A halál természetes folyamat, mi pedig a természet része vagyunk. Amikor életről és halálról kell döntenünk, teljesen át kell érezzük az adott szituációt. Figyeljünk, hallgassunk az érzéseinkre, és amikor tudatunk letisztult, meghozhatjuk a helyes döntést. Döntéseink alkalmával négy dolgot javasolt elkerülni: vágy, rosszindulat, figyelmetlenség és félelem. Mindezek ellenére sem garantált, hogy jó döntést hozunk, de az együttérzés segít tanulni a dologból. S talán a következő hasonló szituációban már tapasztaltabbak és bölcsebbek leszünk.
Ácsán Brahm szerint tehát alapjában véve a buddhizmus nem támogatja az eutanáziát. Mivel azonban a kialakult helyzet legtöbbször nem egyértelmű, ezért lehetnek kivételek, amikor egy érzés felülírja az elméletet. Ezek ritka esetek, de megakadályozzák, hogy a Buddha szavai dogmákká váljanak. A tetteink mögött húzódó szándék pedig megváltoztatja azok karmikus minőségét. Hiszen hogyan is lehetne egy lapon említeni a „jó halált” egy gyilkossággal, öngyilkossággal.[10]
Seng Jen, a kínai csan buddhizmus mestere (1931-2009), az eutanáziával kapcsolatban a középutat szorgalmazta. Amíg a beteg tudatánál van és képes a gyakorlásra, képes önmagával és másokkal jót cselekedni, addig nem ajánlott eutanáziát végrehajtani. Emberként születni oly kiváltság, amely az összes élőlény közül csak keveseknek adatik meg. Ebben a létformában van ugyanis a legtöbb esélyünk a megszabadulásra. Az alacsonyabb létformákban nincs meg hozzá a kellő tudatosság, pl. az állatokat szinte csak az ösztöneik hajtják, késztetéseik rabjai. Míg a magasabb létformákban nem merül fel az igény a megszabadulásra, mivel az ott eltöltött idő nagyon kellemes, habár mulandó is egyben. Test nélkül nem tudunk gyakorolni, így ha idő előtt véget vetnénk életünknek, azzal a lehetőséget vágnánk el. Egy régi kínai mondás szerint: „Jobb egy szomorú élet, mint egy boldog halál.” Még egy nehézségekkel tarkított élet is többet ér, mint boldogan megtapasztalni az elmúlást. Főleg ha úgy hisszük, hogy csak ez az egy életünk van. A Buddha is azt mondta, hogy amíg életben vagyunk, addig a testünk a gyakorlás eszköze, de ha elveszítjük azt, nem lesz mivel gyakorolni.
Azonban amikor már egyértelmű, hogy a beteg a halálán van, elveszítette akaratát és tudatosságát, felmerül a kérdés, hogy van-e értelme mesterségesen életben tartani. Fel fog tudni épülni, vagy semmi esély a gyógyulásra? Az ilyen esetekben rendkívül nehéz józan döntést hozni. Ám amikor már kétséget kizáróan nem várható javulás az állapotában, hagyni kell, hogy az élet és a halál természetes úton rendezze a dolgot. Nem kell hozzá asszisztálni mesterségesen, gyógyszerekkel, csak hagyni, hogy megtörténjen. Régen a születés és a halál is sokkal természetesebb folyamat volt, mint manapság. Egy-egy ilyen kritikus esetben az élet hosszának mesterséges megnyújtása további szenvedést és károkat okozhat nemcsak a betegnek, hanem a hozzátartozóknak is. Míg a történet vége ugyanaz lesz, mint ha hagyták volna természetes módon elmenni.
Seng Jen szerint tehát, amíg van lehetőség a gyakorlásra, addig hagyjuk meg az életet, bármilyen szenvedésteli is, míg ha teljesen reménytelen a helyzet, hagyjuk természetes úton lezajlani a halált.
Tendzin Gyaco, Őszentsége, a 14. Dalai Láma, a tibeti gelugpa rend legismertebb tanítója szintén azt szorgalmazza, hogy minden esetet külön-külön kell megvizsgálni. Ám általánosságban, ameddig mód van ápolásra és az életben maradásra, addig kerüljük el az élet kioltását. Karmikus szempontból jobb, ha nem rövidítjük meg az életet. Ám ha nincs mód a felépülésre, mivel a beteg teljesen öntudatlanul kómában fekszik, és a beteggel együtt szenvednek a hozzátartozók is, akkor mérlegelnünk kell a helyzetet. Előfordulhat ugyanis, hogy összességében nagyobb szenvedést okoz ez az élethelyzet a résztvevők számára, mint ha hagynák elmenni a beteget. Ezek azonban ritka esetek, és általánosságban kerülni kell az eutanázia gyakorlatát.
Összességében e három különböző buddhista irányzat képviselőjének szavain keresztül láthatjuk, hogy azonos nézeteket vallanak az eutanáziával kapcsolatban. A buddhista hozzáállás szerint tehát, alapvetően kerüljük el az eutanázia alkalmazását, ám egyedi esetekben előfordulhat, hogy a szenvedés enyhítése épp ezáltal érhető el.
Felhasznált irodalom
Antalóczy Zoltán 1983. Kardiológia. Budapest: Medicina Kiadó.
Atkinson, L. Rita – Hilgard, Ernest 1999. Pszichológia. Budapest: Osiris Kiadó.
Farkas László (ford.) 2012. A vallomás szavai. Pátimókkha. A korai buddhizmus szerzetesi szabályzata. Budapest: A Tan Kapuja Buddhista Egyház.
Harvey, Peter 2000. An Introduction to Buddhist Ethics. Foundations, Values and Issues. New York: Cambridge University Press.
Hegedűs Katalin 2000. Az Emberhez méltó halál. Hospice. Budapest: Osiris Kiadó.
Peck, M. Scott 1999. A lélek tagadása. Az eutanázia és a halál spirituális és orvosi szemszögből. Budapest: Édesvíz Kiadó.
Internetes források:
Luthardt Andrea 2005. Pszichoanalízis. [Online]. Elérhető: https://web.archive.org/web/20070516081538/http://landrea.digitalnet.hu/pszichoanalizis.htm Megtekintve: 2019. 09.14.
Buddhist Society of Western Australia 2005. [Online]. Elérhető: https://bswa.org/teaching/buddhist-response-euthanasia-ajahn-brahm/ Megtekintve: 2019. 10.01.
[1] Hegedűs 2000: 50.
[2] Nil nocere: nem ártani elv.
[3] Antalóczy 1983: 23.
[4] Hegedűs 2000: 51.
[5] A Védák értelmezésével foglalkozó bölcseleti művek.
[6] Bhikkhu Pátimokkha.
[7] Porosz (ford.) 2018: 30.
[8] Szerzetes/szerzetesnő.
[9] A Thai Erdei Hagyományvonal követője, Ácsán Cshá tanítványa, az ausztráliai Bodhinjana kolostor apátja.
[10] Buddhist Society of Western Australia 2005.
