"A buddhizmus munkafelfogása ugyancsak nagyra tartja azt a lehetőséget, hogy a munkában való együttműködés révén az egyén leépítheti én-központúságát. Az önzés gátja az együttműködésnek, az én-tudat fokozatos háttérbeszorításával javul a közös munka hatékonysága. Az együttmunkálkodás emiatt nem csak termelő tevékenység lehet, hanem gyakorlat is."

A Tan Kapuja Buddhista Főiskola

A buddhista gazdaságtan gyakorlatba való átültethetőségének elméleti kérdései

 

BA szakdolgozat

Témavezető tanár: Dr. Farkas Attila Márton

Írta: Tóth Zoltán Péter

Budapest

2021

 

 

Tartalomjegyzék

Bevezetés

A gazdasági gyakorlatba való átültethetőség elméleti kérdései

Miért olyan nagy kihívás a gyakorlatba való átültethetőség? A hagyományos közgazdaságtan és a buddhista gazdaságtan különbségei

Kvantitatív szemlélet és a szenvedés csökkentése

A munka világa és a buddhizmus munka-felfogása

Növekedéskényszer és profit-motívum: mit jutalmaz a rendszer?

Globalitás és lokalitás: miért fontos ez buddhista szempontból? Mire mutathat rá az anyagáramlás-elemzés?

Rablógazdálkodás és az erőforrások felelőségteljes felhasználása

Mindenható piac és a lehetőségelmélet

Megvalósítható a gyakorlatban?

Bhután, Thaiföld és Yogyakarta példája a közelmúltból

Szükséges egy bölcs király?

ITDG, Sarvodaya és Santi Asoke mozgalom

Tudatosság alapú gazdaság

A kapitalizmus jelenlegi válsága közelebb vihet-e bennünket a BG gyakorlati megvalósításához?

Mindig válságban

Megfélemlített dolgozó kontra költekező fogyasztó

Hitelességi válság

Techno-optimizmus és buddhizmus, a buddhizmus viszonyulása a technológiához általában

Az automatizálás és a technológiai munkanélküliség buddhista megítélése. Az általános értelemben vett munkanélküliség buddhista felfogása

A közösségszervezésen alapuló megvalósítás gondolatkísérlete

Alternatív intézmények és közösségek

A fogyasztás tudatos módja

Milyen igények köré szerveződik a közösségi vásárlás?

Bíztató példák: Fairtrade Cocoa Program és a Slow Movement

Összefoglalás

Bibliográfia

 

 

Bevezetés

A nem-tudás, vágy és gyűlölet elhomályosítják a tudatot és ártó cselekedetekre ragadtatnak. Sok érző lénynek sok szenvedést eredményező folyamatokat indítanak el, melyek összefonódva és egymásra hatva bonyolult struktúrákat, rendszereket, tapasztalati és tevékenységi mintázatokat generálnak térben és időben. Mindezek nagyon is kézzel-fogható jelenségek lehetnek. Várfalak nőnek ki a földből, erdők tűnnek el és intézmények jelennek meg, mely alapján embercsoportok elvehetik más emberek munkájának gyümölcsét. Ezek visszahatnak a cselekvő emberre, fűtik a szenveket, személyes érzelmeket hoznak felszínre, “melyekre ismét a tudatlanság jegyében reagálva”[1] újabb entrópiát és káoszt eredményező, ártalmas folyamatok szabadulnak el. Az így létrejövő struktúrák aztán sokszor, mint a szenvedés közvetett okaiként jelennek meg, okolni lehet ezeket adott bajokért.

A gazdasági-társadalmi rendszer mindenkor bonyolult jelenség és mindig az egyik olyan entitás, melyet emberek széles tömegei megjelölnek, mint szenvedéseik egyik okát. Igazságtalan és rossz – mondják, és a gondolkodó emberek régóta kutatják annak lehetőségét, hogy a gazdasági rend megváltoztatásával az abból eredő szenvedést csökkenthessék.

Adott korszakokban létező társadalmi-gazdasági rendszerek létezésének és fennmaradásának mindenekelőtt történelmi oka van: a társadalom azon csoportjai, melyek érdekeltek voltak egy ilyen rendszer kialakulásában, célirányos és agresszív tevékenységgel segítették elő annak létrejöttét és ezen csoportok – gazdagságukat és hatalmukat féltve -, valamint a kialakult intézményrendszer önmaga folyamatos létezését biztosítva aktívan fenntartják azokat a kereteket, melyek nem engedik széthullani azt. A tudomány művelői azonban eltekinthetnek attól, mennyire volt szükségszerű egy ilyen rendszer létrejötte és fennmaradása. Megvizsgálhatják a rendszert a gondolkodó ember nézőpontjából: vajon ez a berendezkedés mennyire felel meg a vele szemben támasztott – a bioszféra és az emberi civilizáció megmaradásának szempontjai alapján felvethető - ésszerű követelményeknek.

Nem felel meg. A jelenkor pusztító, vak (negyedévnél távolabbra nem látó) mennyiségi szemléleten alapuló kapitalizmusa, mint társadalmi-gazdasági rendszer szánalmas kudarcot vall egy sor fontos kérdésben.[2]

Az ipari kapitalizmus termelő erői az ipari forradalom óta folyamatosan és egyre inkább romboló erőkké változnak. A profitmotívum alapján álló nagyipar visszavonhatatlanul változtatja meg a légkör és a vizek összetételét, előidézve ezzel az ökoszisztémák pusztulását és a bolygó felmelegedését; pedig mindennél világosabb, hogy a működő ökoszisztémákat az ember semmilyen mesterséges eredetű rendszerrel helyettesíteni nem tudja, a klímaváltozás pedig olyan katasztrófák sorával fenyeget, melyek az élet hordozásának képessége szempontjából változtatják meg sérülékeny világunkat.

Azok az eszmék, melyek a nagyipar és kereskedelem észszerűbb működését javasolják, többnyire süket fülekre találnak a politikai osztály és a gazdasági elit tagjainál. Bármilyen megújuló forrásból származó energia várhat a sorára, míg a hálózati paritás olcsóbbá nem teszi a szén(hidrogének)ből nyerhető energiánál.

A helyben megtermelt és elfogyasztott javak munkát és megkímélt környezetet eredményező gyakorlata sem versenyezhet a világkereskedelem – elképesztő ökológiai lábnyomokat produkáló – jelenlegi modelljével, mely az éhbérért termelő Keleten termel és a nagy fizetőképes kereslettel rendelkező Nyugaton ad el.

Annak a követelménynek, mely egy elfogadható jövőképet fogalmaz meg, bizonyosan nem felel meg ez a szisztéma, és a rendszer természetéből következő növekedéskényszer – úgy tűnik – egyre inkább eltávolít bennünket ettől a jövőképtől.

A jelennel sem állunk jobban.

Egy gazdasági-társadalmi rendszerrel szemben alapvető követelmény lenne, hogy az embereknek biztosítsa a társadalmilag hasznos megélhetés lehetőségét. Munkát, mely elvégzőjét büszkévé és egzisztenciális értelemben magabiztossá tehetné. Vagy legalább olyan munkát, mely nem okoz szenvedést sem annak, aki elvégzi, sem a környezetének. Vagy legalább bármilyen munkát. A munkalehetőségek hiányából eredő létbizonytalanság időben és térben változó mértékű, de jelenleg is globális problémák okozója, gondoljunk csak a Közel-Keletre és Afrikára.

Korunk kapitalizmusának munkafelfogása a lehető legtávolabb áll a buddhizmus munkafelfogásától. A tulajdonos szeretné vállalkozását munkahely-mentes profittermelő gépezetté tenni, törekedve minél kevesebb és minél alacsonyabb bérű dolgozó alkalmazására, valamint a hatékony automatizálásra. A munkavállaló pedig a lehető legkevesebb munkát szeretné – a többnyire szenvedést és egészségkárosodást okozó állásban – elvégezni a lehető legtöbb pénzért. A munka társadalmi hasznossága, alkotó jellege mind a tulajdonosnak, mind a munkavállalónak közömbös.

A buddhista gazdaságtan esetleges alkalmazásával megvalósuló rendszer ezzel szemben megfelelhet a fent említett követelményeknek. Némileg leegyszerűsítve a tan lényegét, azt mondhatjuk, hogy a profitmotívummal szemben itt a szenvedés csökkentése áll, mint legfőbb célkitűzés, általában az érző lények szenvedését értve ezalatt. A szenvedés ilyen csökkentése szükségszerűen magában foglalja a természeti környezet megóvását, mint erős és elsőrendű célt, ez mind a harmonikus és kulturált létezés, mind a jövő szempontjából kiemelt jelentőségű.

A “kevesebb több lehet” elvét valló rendszer feltételezi a gazdaság szereplőinek spiritualitását és a buddhista etika alapján álló viselkedését, de legalább a rablógazdálkodással és a környezet pusztításával való elvi szembenállását. A buddhista gazdaságtan sorjában célba veszi a szenvedés minden jelenkorra (is) jellemző okát, rendszert és módszert ajánlva azok csökkentésére és megszüntetésére. Ilyen célpont a romboló hatású ipari termelés, a (szükségtelen) távolsági kereskedelem, a növekedés mindenáron való erőltetése, az egyenlőtlenség, az instabilitás és a mindezekből eredő lelki- és egészségi problémák.

A közkeletű, felszínes bölcselkedés megnyilvánulásai szerint ezen nem lehet változtatni. Ez leginkább arra utal, hogy a világ mindig is a kiszolgáltatott kisemberekkel szemben kegyetlen és igazságtalan volt, és ezek a kisemberek nem tudnának rajta változtatni még akkor sem, ha esetleg egyetértenének abban, miben is állna a jobbító szándékú változás. Igen, a rendszer vizsgálata alapján úgy tűnik, a főrészvényesek osztaléka a legfontosabb dolog ezen a világon, és ezen senki sem változtathat. Ezt a legtöbb felénk irányuló információáramlás tartalma félelmetes hatékonysággal sulykolja belénk nap mint nap. Ugyanakkor a gazdaság és társadalom piaci viszonyokon alapuló és fogyasztói jellegét is hangsúlyozzák a politikai megnyilatkozásoktól kezdve a média üzenetein keresztül az iskolákban elhangzó alapigazságokig bezárólag. A gazdasági folyamatok alakulása végső soron a fogyasztó döntésein múlik – halljuk gyakran. Ez persze csak részben igaz. A kereskedelmi tranzakciók és a termelés egymásra ható mozzanatai sokszor teljesen nélkülözik a hétköznapi ember fogyasztói döntését. Ha egy (mégoly demokratikusnak tekintett) nagyhatalom kormánya több hidrogénbomba hordozására alkalmas, tengeralattjárókról indítható hipermodern rakétákat vásárol egy (a hétköznapi fogyasztóval soha kapcsolatba nem kerülő) hadiipari konzorciumtól, a tranzakció rengeteg erőforrást, munkát és pénzt mozgat meg anélkül, hogy az egyszeri fogyasztónak bármilyen beleszólása, hatása, befolyása lehetne rá. Az egyszeri fogyasztó leginkább arról dönthet, hogy műanyagpoharat vagy porcelánbögrét vásárol-e a boltban. Az a leegyszerűsítő megállapítás tehát, hogy a szupermarketben bevásárlókocsit tologató fogyasztó lenne a király, tényleg csak részben igaz. De ez a rész nem is olyan kicsi. Vásárlói döntéseink igenis számítanak, és – elméletileg – történelemformáló erejűek is lehetnek. A tudatos vásárlók – visszatérek még arra, hogy e tudatosság miben is áll tulajdonképpen – csoportosulásaira, sőt mozgalomba való szervezésükre van példa. Arra is van példa, hogy az ilyen mozgalmak alternatív intézményeket is létrehozva hosszabb-rövidebb időn keresztül egész iparágak jövedelmezőségét – s ezen keresztül működését is – képesek voltak befolyásolni.

Működhetnek-e a buddhista gazdaságtan alapján álló és eszerint működő gazdasági egységek a jelenkor gazdasági-társadalmi rendszerében, mint integráns elemek, mint annak ellenében létező szigetek vagy mint azon kívülálló rendszerek? Megvannak-e ennek legalább az elméleti lehetőségei?

A közelmúlt próbálkozásai nem adnak egyértelmű választ erre a kérdésre, de úgy tűnik világunk abba az irányba változik, hogy a vásárlói közösségek között akár a fent említett spirituális, tudatos vásárlóként viselkedő vagy a szennyező rablógazdálkodással szemben álló emberek is megjelenhetnek. A közösségi média és néhány elkötelezett, aktív, energikus ember segítségével összehozhatók termelők, fogyasztók és kereskedők megteremtve a folyamatos kommunikáció, visszajelzések, és szervező-erejű eszmék továbbításának lehetőségét. Az ilyen csoportok működése kezdetben nyilván nincs számottevő hatással a gazdaságra mennyiségi értelemben, de a jelenlevő törekvés – ahogy a buddhista úton mindig – a szenvedés ellen hat és reményt ad.

 

A gazdasági gyakorlatba való átültethetőség elméleti kérdései

 

Miért olyan nagy kihívás a gyakorlatba való átültethetőség? A hagyományos közgazdaságtan és a buddhista gazdaságtan különbségei

Kvantitatív szemlélet és a szenvedés csökkentése

Úgy tudjuk, Schumacher volt az első[3], aki a buddhista közgazdaságtan megalapozójaként felvetette: ha az emberek gazdasági szereplőként is tartják magukat az erőszakmentesség és a Helyes Megélhetés elvéhez és ennek megfelelően viselkednek akár termelőként, akár fogyasztóként, akár kereskedőként, akkor olyan gazdasági rendszert generálhatnak, mely a közgazdaságtan eszközeivel leírható és legalábbis elméletileg megragadható. A buddhista gazdaságtan így jött létre, hogy mint eszme a hetvenes évek elejétől fogva színesítse a közgazdaságtan változatos tablóját.[4]

Zsolnai László tanulmánya[5] vázolja fel a legtömörebben és a leginkább lényegre törő módon a hagyományos nyugati – leginkább Smith[6] és Keynes[7] nevével fémjelzett – közgazdaságtan és a buddhista gazdasági elképzelések közötti különbségeket.

A kapitalizmus legfőbb rendszert generáló és fenntartó elve a profitmaximalizálás. Egy olyan világrendben, melynek legfontosabb törvénye, hogy a befektető és hitelnyújtó nyeresége nem maradhat el, a profitmaximalizálás a legfontosabb tevékenységgé válik[8]. Nem számít, mit kell embercsoportoknak vagy ökológiai rendszereknek elszenvednie azért, hogy a fenti törvénynek érvényt szerezzenek. Ezzel szemben a buddhista közgazdászok a szenvedés csökkentését tekintik a legfőbb szervező- és rendező elvnek a saját rendszerükben.

A Zsolnai által a vágyak megsokszorozásaként[9] megnevezett reklám- és marketingtevékenységgel szemben buddhista oldalon a vágyak leegyszerűsítése áll. Ahelyett, hogy engednénk a reklámok befolyásának és folyton azt kutatnánk, hogyan tudnánk vágyainkat minél magasabb szinten kielégíteni a boldogság érdekében, inkább kellene vágyaink lecsendesítésére összpontosítanunk, mely egyrészt rövidebb – és járható – út lehet a boldogság eléréséhez, másrészt útját állhatja a pusztító konzumerizmusnak.[10]

A növekedéskényszerből fakadó abszurd törekvés a piacok kiterjesztésére erősen jellemzi korunk gazdasági rendszerét. A buddhista közgazdászok ezzel az erőszakmentességet állítják szembe. Ez az ellentétpár első ránézésre talán nem magától értetődő, de a történelem arról tanúskodik, hogy a piacok terjeszkedése nem lehet mentes a súlyos konfliktusoktól. Ahogy Zsolnai írja: “Az erőszak szinte beépített sajátossága a mai globális piaci struktúráknak.”[11]

A kapitalizmus szellemiségének egyik legfőbb jellemvonása, hogy az embert mindössze a profitszerzés eszközének tekinti, míg ennek ellentéte a gondoskodás, a családokkal való törődés és a rászorulók megsegítése lehet. Ebből következően az önérdek – minden áron való érvényesítésének - helyébe a nagylelkűséget állítja.

A hagyományos nyugati gazdaságtan tehát kvantitatív szemléletű, míg buddhista opponensének meglátása szerint a kicsi vagy a kevesebb nemcsak szebb, de több is lehet. Zsolnai szerint ez utóbbi rendszer nem kizárólag a nyugati közgazdaságtan alternatívája, de egy globális problémákat megoldó stratégia alapja is lehet.[12]

A munka világa és a buddhizmus munka-felfogása

A közgazdaságtani irányzatok munkafelfogásának egyik legfontosabb mozzanata, hogy általában a jövedelemszerzés eszközének tekintik, olyan tevékenységként tekintenek rá, melynek eredményeképpen jelenik meg az életünk újratermeléséhez szükséges jövedelem. Korunk kapitalizmusának torz mivolta többek között annak munkafelfogásában mutatkozik meg. A nagytőke igyekszik elérni, hogy jövedelme a lehető legkisebb mértékben függjön az emberi munkától. Csinálj profitot spekulációval; teremts hitelpénzt a semmiből (fiat money), bányássz bitcoint! – mondják. – Ha nem megy, adj el olyan terméket, melyet teljes mértékben automatizált gyárak ontanak magukból! A munka – a profittermelés szempontjából – szükségtelen rossz, vagy legalábbis annak kellene lennie!

Az általánosan elterjedt gazdasági gyakorlatból levezethető munkafelfogást éppen a spekuláció helye jelzi a legjobban. Joel C. Magnuson szerint a “…spekuláció [a kapitalizmusban] nem abnormális viselkedési forma, hanem egy általánosan elfogadott gyakorlat, amely a profittermelés legfőbb céljából származik. A kapitalizmus története során a vásárlás, az eladás és a profittermelés vált a vagyonfelhalmozás elfogadott módszerévé – egy olyan úttá, amely végérvényesen elszakadt a termelőmunkától.”[13]

A spekuláns általában nagybefektető, aki a tőzsdén, illetve egyéb piacokon végrehajtott műveleteivel más befektetők, főként a kisbefektetők pénzét szerzi meg. Gyarapodását mások vesztesége, csődje, megélhetésének elveszítése és az ebből fakadó szenvedés kíséri. Nem nehéz kitalálnunk a buddhista gazdaságtan viszonyulását mindehhez: a spekuláció olyan távol áll a Helyes Megélhetéstől, amilyen távol csak állhat. A spekulációhoz szükséges információk megszerzése, a megfelelő árak kialakulását biztosító feltételek megteremtése ráadásul olyan tevékenység, mely gyakran bűncselekmények sorozata. Az erőszakmentességtől is sokszor nagyon távol áll a spekuláció.

A nagystílű spekuláns az egész befektetői és hitelnyújtói réteg eszményképe. Főleg és elsősorban azért, amit Magnuson a profittermelés olyan módjának nevez, mely végérvényesen elszakadt a termelőmunkától. A spekuláns nem bajlódik alkalmazottak hadával. Nem ad munkát – és ily módon megélhetést – senkinek.

A spekulációhoz már kezdetben is nagy alaptőke szükséges, nem igazán lehet kicsiben kezdeni. A spekuláns többnyire nem első generációs befektető.

Azok a befektetők, akik nem rendelkeznek ilyen nagy tőkével, azok a termelő vagy kereskedő vállalatokba fektetik pénzüket és panaszkodnak. A legfőbb bajuk, hogy ezeknél a vállaltoknál emberek dolgoznak, az ő – egyelőre még nem automatizálható – munkájuk által áll elő az az érték, melyből aztán a profit származtatható.

Az alkalmazottakkal rengeteg baj van. A tulajdonos szempontjából bosszantó, hogy a munkás adott idő alatt a lehető legkevesebb munkát akarja elvégezni a lehető legtöbb pénzért, főleg, ha egészségkárosító és/vagy lélekölő tevékenységre szerződött. Késik a munkából, kávészüneteket tart, a munkaidő vége előtt megy el.[14] Ráadásul lusta, nem elég képzett, csak nyolc órát hajlandó dolgozni, még sztrájkolni is joga van. Évekre otthagyja a munkát egy gyermek miatt. Jónéhány hét fizetett szabadsága van egy évben. Gyakran beteg és persze elképesztően hosszú időt vesz igénybe a gyógyulása. Szakszervezetekbe tömörülnek, hogy sikerrel zsarolhassák a munkaadót. De a legfőbb baj mégiscsak a magas bérköltség, mely gyakran a legnagyobb kiadást jelenti a vállalkozás életében, és ha a munkaerőpiacon kedvezőtlenül alakulnak a dolgok, ez a bérköltség még emelkedhet is.

A tulajdonosok legfőbb vágya, hogy vállalatukat munkahelymentes profittermelő gépezetté tegyék. Minél kevesebb emberrel akarnak minél több munkát elvégeztetni, és azt a munkát is igyekezek automatizálni, kitelepíteni vagy kiszervezni, amint lehet. Egy olyan vállalat tulajdonosa, melyben a termelés minden fázisát számítógépvezérelt gépek végzik – rengeteg ilyen gyár kezdte meg működését a 2008-as válságot követően –, és a gépek karbantartását is kiszervezett cégek alkalmazottai végzik el, már majdnem olyan gondtalanul dőlhet hátra, mint egy bennfentes információkkal jól ellátott spekuláns: a profittermelést olyan mértékben szakította el a munkától, amennyire ez egyáltalán lehetséges. Nézete szerint a munka szükségtelen rossz, csak a baj van vele.

A buddhizmus munkafelfogása ezzel szemben nagyra tartja az ember termelő tevékenységét. Ez a felfogás mindenekelőtt lehetőséget lát a munkában az emberi képességek fejlesztésére. Ezen képességek fejlődése az egyénnek is igénye és a közösségnek is nagy hasznára lehet az élet újratermelésében és a szenvedés csökkentésében egyaránt. Minden ember boldogságához nagymértékben hozzájárul az elismerés, melyet szakértelméért a közösség tagjaitól kap.

A buddhizmus munkafelfogása ugyancsak nagyra tartja azt a lehetőséget, hogy a munkában való együttműködés révén az egyén leépítheti én-központúságát. Az önzés gátja az együttműködésnek, az én-tudat fokozatos háttérbeszorításával javul a közös munka hatékonysága. Az együttmunkálkodás emiatt nem csak termelő tevékenység lehet, hanem gyakorlat is. A zen buddhizmushoz tartozó kolostori közösségekben a munkavégzés része a mindennapoknak. A szerzetes akár konyhán főz vegán ebédet anélkül, hogy hulladékot termelne, akár fát vág vagy vizet hord, akár a kolostor épületeit és udvarát takarítja; azt társaival maximálisan együttműködve teljes odafigyeléssel és tudatossággal teszi.

Az együttműködés leépítheti az egyén én-központúságát – írtam feljebb, mely megállapítás saját tapasztalatokon is alapul. Jóllehet a buddhista tanítók gyakran az együttműködés egy másfajta megközelítését alkalmazzák a meditációs tapasztalatokon alapuló altruizmust, az együttérzést és mások iránti tiszteletet hangsúlyozva.[15] A buddhizmus értelmezése szerint vett munka, együttmunkálkodás feltételezi az éntelenség és a másik ember tiszteletre méltó mivoltának belátását az első helyen. Ahhoz, hogy több-kevesebb zavartalansággal együttműködhessünk embertársainkkal el kell fogadnunk négy dolgot, úgy ahogy ezt Peter Harvey is tanítja nekünk.[16]

Az első az egyéniesülés, mely az éntelenség hangsúlyozása mellett azért elismeri, hogy minden ember sajátos és egyedi halmaza mentális és fizikai folyamatoknak. Egyszerűbben szólva mindenkinek megvan a maga saját karmikus története, melyet munkatársaink esetében is figyelembe kell vennünk. Bármennyire is célunk, hogy túljussunk individuális jellegű tulajdonságainkon, melyek elválasztanak bennünket, az oda vezető úton nem téveszthetjük szem elől azt, hogy társaink mit éltek át a múltban.

A második az elfogadás. Felcímkézni és beskatulyázni társainkat a legutóbbi vagy múltbeli tettei alapján nem helyes, hiszen jó vagy rossz tulajdonságai nem részei változatlan és változtathatatlan “én”-jének. Mindig jelen állapotára és a potenciális változásokra kell tekintettel lennünk, már csak azért is, mert az ő hibáik bennünk is jelen lehettek korábban.

A harmadik ilyen tekintetbe veendő dolog az önirányultság vagy belülről irányítottság. Az ember jó irányba történő megváltozása, a tulajdonképpeni fejlődés legtöbbször belülről fakad. A belülről jövő indíttatás hiányában nincs értelme elvárásokat támasztani társainkkal szemben, a változás erőltetésének pedig végképp nincs értelme. Alkalmakat kell teremtenünk, konkrét lehetőséget a változásra, de mindig rajta áll, hogy elfogadja-e. Egyéb utakon nem lehet valódi személyiség-fejlődést elérni.

A negyedik nem más, mint az elfogulatlan bánásmód. Mindannyian elérhetjük a Nirvánát, bármennyire is késleltetnek ebben a karmikus értelemben vett rossz dolgok, melyek megtörténhetnek velünk. Ennélfogva egyenlő és elfogulatlan bánásmód illet meg mindenkit.

E négy attitűd megalapozza azt az egymás iránti tiszteletet, mely múlhatatlanul szükséges ahhoz az együttműködéshez, melyet buddhista szempontból annak tekintünk.

Ez a munkafelfogás továbbá az élet újratermeléséhez szükséges javak a környezetünkkel meglévő harmóniában való előállítását is értékes tevékenységnek tekinti.

A kapitalizmus körülményei között az alkalmazottak nagy részének munkafelfogása is távol áll a buddhista megítéléstől. A munkától elidegenedett alkalmazotti osztályok a megélhetés miatt betöltött állásokban végzett tevékenységet kényszernek érzik, önmagukat pedig gyakran bérrabszolgának tartják. Még a munkájuknak értelmet tulajdonító, és az azt lelkiismeretesen végző emberek is el szokták ismerni, hogy nem csinálnák önszántukból azt, amit nap mint nap a munkahelyükön tesznek. Azért végzik azt a munkát, mert kénytelenek: nem tehetik azt, amit szeretnének.

Növekedéskényszer és profit-motívum: mit jutalmaz a rendszer?

A gazdaság szereplőinek folyamatos hitelezése és – gyakran – adósságcsapdába ejtése egyrészt súlyosan ellentmond a Helyes Megélhetés és a Helyes Cselekvés eszméinek, másrészt egy véges erőforrásokkal bíró, mégis állandó növekedési kényszerre épülő rendszer működésének katasztrófával fenyegető képtelenségét a buddhista gazdaságtan képviselői sem vitatják.[17]

A növekedéskényszer a kapitalizmus tartópilléreinek egyike, a monetáris rendszer természetéből következik, oly módon, hogy a pénzteremtés és a kereskedelmi bankok által nyújtott hitel folyósítása valójában ugyanaz a művelet. Ha pénz kizárólag hitelként jön létre, akkor a visszafizetendő kamat is – egy másik hitelfelvevő által felvett – hitelként keletkezik. Ennek két elkerülhetetlen következménye, hogy a sikeres hitelfelvevőnek feltétlenül meg kell termelnie a legalább a kamat összegét kitevő profitot; és az is, hogy valaki mást – a fizetésképtelenné váló hitelfelvevőt – tönkre kell tennie ehhez. A Helyes Megélhetés elvének makrogazdasági szinten való megvalósíthatatlansága tehát kódolva van a rendszerben.

Ennek magvilágítására Magnuson ijesztő példát hoz a tőkés mezőgazdaság fenntarthatatlan működéséből.[18] A gazdálkodóknak expanzióra és a lehető legmagasabb terméshozamra kell törekedniük minden áron. Akkor is, ha ez az ár a művelhető területek veszélyes megmérgezése és kifosztása. A gazdálkodók ugyanis teljes mértékben ki vannak szolgáltatva a termények és termelés eszközeinek árát meghatározó piacoknak. Ennek legfőbb jellemzője, hogy a termények árát minimalizálják, hogy az alapanyagból előállított, majd magas áron eladott áru nagyobb hasznot hozhasson a feldolgozónak és a kereskedőnek. A gazdákra folyamatos nyomás nehezedik: hitelt kell felvenniük a terméshozam növelése érdekében. Génkezelt vetőmag, műtrágya, permetezőszer, gázolaj és víz árát felfelé hajtja az infláció – mely egyébként a monetáris rendnek a defláció démona előtt futó szent tehene – a termények változatlanul alacsony ára mellett. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a termőtalaj évről évre egyre rosszabb állapotba kerül, és a terméshozam fenntartása érdekében újabb hiteleket kell a föld művelőjének felvennie.

A monetáris rendszer megváltoztathatóságát széleskörű pesszimizmus övezi. Az End the FED-hez hasonló mozgalmak[19] eredménytelensége, vagy a bankoktól független kriptovaluták – nagyon lassú – terjedése jól mutatja ennek nehézségeit. Az ipari kapitalizmus túlhevített és robbanással fenyegető kazánját legalább valamelyest hűteni inkább a fogyasztás visszafogásával lehetséges.

Globalitás és lokalitás: miért fontos ez buddhista szempontból? Mire mutathat rá az anyagáramlás-elemzés?

A globalizáció aktorai világviszonylatban is jelentős szereplői a nemzetközi piacoknak és a gazdasági-politikai téren működő, minden kontinensre kiterjedő nemzetközi szervezeteknek. Legfontosabb törekvésük, hogy pénzügyi hálózataikat, szállítási rendszereiket és piacaikat saját igényeiknek megfelelő módon kiterjesszék mindenhová és az erre alapozott hatalmi struktúrákat világméretűvé fejlesszék, hogy a nemzetközi szervezeteket és a nemzeti jellegüktől megfosztott államokat saját érdekvédelmi szervezeteikké formálják.[20]

Napjaink történelmének egyik legfőbb alakítója és mozgatója a fent említett törekvés és a helyi közösségek élni akarásának a konfliktusa.

Ahogy korábban írtam már erről, a piacok kiterjesztését mindig konfliktusok bonyolult rendszere, és az erőszak ezer megnyilvánulási formája kíséri mérhetetlen szenvedést okozva az érző lényeknek. A helyi erőforrások elvonása és globális érdekek mentén való felhasználása generálja azt a problémahalmazt, melyet általában a globalizáció árnyoldalaként, a globalizálódás negatív következményeiként szoktak emlegetni.

Ilyen negatívum a hagyományos értékek erodálódása, az egyre elképesztőbb egyenlőtlenség, a szociális biztonságérzet eltűnése. A kis- és középvállalatok ellehetetlenülnek a multinacionális konglomerátumok tevékenysége folytán.

A globalizáció aktorai soha nem nyilatkoznak a homogenizálódásról, de tevékenységükből levezethető a homogenizálás, mint erős és elsőrendű cél. Olyan gyökértelen, szürke és közösségektől elszigetelt individuumokból álló fogyasztói tömegek megjelenését tartják kívánatosnak, melyek semmilyen eszme alapján sem képesek összefogni, hatékony közösséget működtetni a pénzoligarchiával szemben. Emiatt nagy erőkkel bomlasztják a helyi közösségeket – világvallások híveitől kezdve a családokig bezárólag – ellenségesen tekintenek az összes közösség-teremtő hagyományra, legyen az nemzeti (esetleg etnikai) hagyomány, a népfelség elvét[21] és az önrendelkezés eszméjét hordozó filozófia, vagy bármilyen vallás. Sajnálatos példa erre a Távol-Keleten is hódító fogyasztói hedonizmus, mely lassan erodálja és elmossa – többek között – a buddhista Dharmát is, mint értékrendet és életvitelt meghatározó eszmerendszert.

A buddhista közgazdaságtan a globalizáció mellett érvelőkkel szemben a lokalitás mellett teszi le a voksát. Már Polányi Károly is felvetette[22], hogy az emberek kizsákmányolásának és a természet kirablásának nagymértékben elejét vehetjük kisebb területen működő, egy közösségre alapozott gazdasági egységek működtetésével. Schumacher is rámutat[23], hogy az egyszerűség és a nem-ártás, mint gazdasági folyamatokat meghatározó elvek szükségszerűen a lokalitás keretein belül érvényesülhetnek. Zsolnai is kiemeli[24], hogy a helyi igényeket – a buddhista elvárásokat kielégítő és – minden tekintetben ésszerű módon a helyi erőforrásokra támaszkodva lehet kielégíteni úgy, hogy a gazdasági folyamatok a lehető legkevesebb konfliktust generálják működésük során. Ugyanilyen megfontolásból veti el az importtól való függést.

A kontinenseken átívelő távolsági kereskedelem, mint gazdasági tevékenység sok esetben indokolt és igazolható, de a tranzakciók többsége nem az adott térségben hiányzó vagy – ésszerű módon – nem előállítható javak behozatalára, hanem éppen a helyi termelés tönkretételére és a kialakuló monopol-helyzet által elérhető profitra épül.

Az anyagáramlás-elemzés a buddhista gazdaságtan fontos eszköze, mellyel rámutathatunk az efféle tevékenységek tarthatatlanságára.[25]

Korunk legnagyobb volumenű kereskedelmi tranzakcióit nagyjából ugyanarra az üzleti modellre alapozzák. A termelés szegény, ámde iparosodott országokban történik, ahol a bérszínvonal alacsony, ahol sem a dolgozókat, sem a természeti környezetet nem védik szigorú szabályok. A terméket aztán óceánokat és kontinenseket átszelő konténerhajók, vasútszerelvények és teherszállító repülőgépek továbbítják a több ezer kilométerre lévő kamionterminálokhoz, ahol megkezdik az áru terítését. Ez már olyan országban történik, ahol nagy a fizetőképes kereslet és a vásárlási hajlandóság. A hagyományos nyugati gazdaságtan gondosan tervezi ezeket a folyamatokat, de csak egyetlen szempontból: az összes költséget hasonlítja össze a várható bevétellel. Ha a folyamatok végén számottevő – pénzben kifejezhető – profit keletkezik, akkor a teljes üzleti tevékenységrendszert eredményesnek tekintik, a Kelet-Afrikából vágott virágot Európába szállító légihíd repülőgépeit vagy a Dél-Kelet-Ázsiából Észak-Amerikába szánt műanyag vécéülőkét továbbító roppant hajószörnyek flottáit azután a modern technikai civilizáció vívmányként beállítva tovább növelik a folyamatokban résztvevő cégek – hamis – presztízsét.

Az anyagáramlás-elemzést ilyen esetekre elvégző, buddhista alapokon álló közgazdászok azonban elszörnyednek az eredmény láttán. Elképesztő mennyiségű anyag mozog irreálisan magas energiafelhasználás mellett egy – a bolygóra és minden lakójára mért - súlyos csapással felérő ökológiai lábnyomot hagyva maga után. A pénzben kifejezett haszon megszerzése mellett valójában nagymértékű károkozás történik, olyan áru előállításával és szállításával kapcsolatosan, melyet helyi erőforrásokból, helyi fogyasztók részére is elő lehetett volna állítani. Álláspontjuk világos: létezésünk függhet attól, hogy a modern gazdaság anyag- és energiaáramlását – a buddhista mértékletesség szellemében – minél rövidebb idő alatt minimalizáljuk.[26]

Rablógazdálkodás és az erőforrások felelőségteljes felhasználása

A buddhista közgazdászok erőteljesen hangsúlyozzák a megújuló és nem-megújuló erőforrások közötti különbséget. A gazdaság megújuló erőforrásokra való felépítését tartják célszerűnek, egyéb erőforrások indokolatlan kiaknázását – számukra a profittermelés nem indok – rablásnak tartják.[27]

Korunk bővelkedik a rablógazdálkodás megdöbbentő példáiban. Sok helyen, ahol az állam nem tudja vagy nem akarja szabályozni a fakitermelést, a profitorientált erdőgazdaságok már nem is kitermelik, hanem valósággal bánnyásszák a fát. A kivágott és eladott fa bevételt jelent, míg az erdő újratelepítése rövid távon csak kiadás, ezért gyakran el is marad. Az ipari jellegű halászat ármádiája is bányássza a nagytestű halakat, mégpedig évtizedek óta olyan mértékben, hogy ezeknek a halaknak egyszerűen nincs idejük szaporodni. Adott idő alatt kevesebb halat kifogni márpedig veszteséget jelentene. Talán eljön egyszer az idő, mikor nem lesz hal a tengerben, de ez az ipari halászflottákat üzemeltető társaságok részvényeseinek távoli jövő. Ma egy halászattal foglalkozó vállalat részvényeit birtokolja, de holnap már egy egészen más területen fekteti be a pénzét.

Az ipari mértékű halászat egy különösen szomorú példa a buddhisták számára, hiszen itt érző lények tömegének szenvedéséről és pusztulásáról, továbbá még több, másféle érző lény – az ökológiai egyensúly felborítása által okozott – szenvedéséről és pusztulásáról van szó.

Mindenható piac és a lehetőségelmélet

A piacgazdaság védelmezői szerint, ez az intézményrendszer éppen azért megkerülhetetlen, mert a piac szereplői leglényegibb, őszinte és igazi természetüknek megfelelően viselkednek. Szerintük az ember bármit is tesz, a lehető legkisebb befektetéssel a legnagyobb hasznot akarja elérni, és ezért gyakran ésszerűtlen kockázatot is hajlandó vállalni. Más szóval az emberi természet teremti meg a piacgazdaságot és nem a piacgazdaság kényszeríti rá az emberre a haszonelvű viselkedést.[28]

A buddhista gazdaságtan gyakran hivatkozik az úgynevezett lehetőségelméletre, mely cáfolja ezt a feje tetejére állított érvelést.[29] Az elmélet abból indul ki, hogy a veszteség gondolatától való viszolygás minden esetben erősebb a kockázatvállalás averziójánál. Ha kockázatot kellene vállalnunk nagy nyereség reményében, ettől viszolygunk, inkább előnyben részesítve a kisebb kockázattal járó kisebb haszno(sságo)t. Ha veszteséggel fenyegető, kockázatos lépést kellene tennünk, rendszerint vállaljuk a kockázatot, amíg csak esély van arra, hogy elkerüljük a veszteséget.

Mindez a buddhisták kezében érv amellett, hogy az emberek sokkal inkább támogatnának egy olyan gazdasági-társadalmi rendszert, melynek rendszert generáló és szervező elve a veszteség csökkentése lenne.[30]

A piacgazdaság elfogadásának további oka egy tévhit, mely a fogyasztók körében erősen tartja magát. Még mindig sokan hiszik, hogy a piac leglényegesebb mozzanata a verseny, és ez a verseny a fogyasztók érdekét szolgálja. A versenyt úgy képzelik el, hogy a termékkel vagy szolgáltatással a piacon megjelenő szereplők igyekeznek a legolcsóbb és legjobb minőségű árut kínálni annak érdekében, hogy a legtöbb fogyasztó tőlük vásároljon.

A valóság nagyon távol áll ettől az elképzeléstől. Ha a gazdasági vezető azzal állna elő bármelyik profitérdekelt vállalat részvényesei elé, hogy terméküket a lehető legjobb minőségben (vagyis a legdrágább alapanyagokból a legdrágább eljárások felhasználásával) tervezik előállítani, hogy aztán olcsón adják (csökkentve ezáltal az elérhető profitot), a teremben feszült csend támadna. Miután a jó minőségű és olcsó terméket piacra dobták, a társaság profitja már csak attól függ, hogyan végeznek a versenyben a vevők véletlenszerű választásai alapján – mondhatná még utolsó mondatként a vezető, mielőtt menesztenék.

A piacon megjelenő tőkeerős, nagyhatalmú szereplők a versenyt minden eszközzel igyekeznek elkerülni. Sokkal inkább jelennek meg olcsón előállított és drága termékekkel, melyek iránt hazugságok és manipulációk segítségével keltenek mesterséges keresletet, a versenytársakat pedig megtervezett akciósorozatok segítségével járatják le, lehetetlenítik el, fogják perbe, vásárolják fel. A cél nem a versenyzés, hanem a politikai osztály tevékenysége által is biztosított monopolhelyzet.

Az ilyen piacokon éppen az a termék aratja a legnagyobb sikert, melyet valahol a harmadik világban, rabszolgamunkával előállított (következésképpen olcsó) alapanyagból, kényszerű gyermekmunkával gyártottak le, akár két óceán vagy kontinensek átszelésével nagy fizetőképes keresletet felmutató piacra hoztak és hatékony reklámokkal státusszimbólummá emeltek; amelynek mérgező vagy balesetveszélyes mivoltát nem lehet bizonyítani és a szavatosság lejártával eldobják, hogy újra megvásárolhassák.

A buddhista gazdaságtan szelleméből következően ezt a fajta piacot olyan kaszinónak vagy a profitra törekvő vállalatok és spekulánsok olyan játszóterének tekintik, ahol senki sem akarja betartani a játékszabályokat. Az, ami ott történik éppen ellentétes a Helyes Megélhetés és az erőszakmentesség eszméjével, a közösségek pedig bölcsen teszik, ha ellátásukat nem bízzák az ilyen piacok szereplőire.

Korábban volt már szó arról, hogy a buddhista gazdaságtan nagyra tartja a munkát, melyet az emberek egymással együttműködve végeznek el. A versennyel kapcsolatban azonban nem árt újra megemlíteni ezt. A buddhista gazdaságtan az együttműködésben hisz, nem a gazdaság önző, egymást letaposó szereplőinek versenyében. A neoliberális közgazdaságtan egyik ideológiai sarokköve ez a mindenkire kiterjedő, hüllőagyú önzés, melyet a buddhista közgazdaságtan mindenkor megkérdőjelez. Miért lenne a szélsőségesen önző, mindenki mindenki ellen folytatott vetélkedése hatékonyabb, mint a közösség tagjainak együttműködése?[31]

 

Megvalósítható a gyakorlatban?

Bhután, Thaiföld és Yogyakarta példája a közelmúltból

Jigme Singye Wangchuck, aki az 1970-es évek kezdetén felvetette, hogy egy ország gazdaságának, intézményrendszerének és infrastruktúrájának fejlődési sebességét a GDP index növekedésével mérni egyszerűen értelmetlen. Mi a gazdaság célja, ha nem az ország lakóinak tartós boldogsága, egészsége és szabadsága? Egy állam mindezeket figyelmen kívül hagyva is fejleszti gazdaságát egyre magasabb GDP értékek mellett.

Sok lehangoló példát láthatunk erre szerte a világban. Az olyan államok, melyek nem védik szigorú törvényekkel vizeik és a talaj tisztaságát, ráadásul a bérszínvonal is alacsony; előbb-utóbb rengeteg vegyipari illetve kemikáliákat alkalmazó mezőgazdasági vállalkozást vonz majd az országok területére. A helybéli munkavállalók rosszul fizetett és egészségkárosító munkát végeznek majd egy gyorsan elszennyeződő környezetben, a szenvedés mértéke folyamatosan nő majd, csakúgy, mint az említett vállalkozások tranzakcióinak száma és pénzben kifejezett értéke, mely egyidejűleg a GDP értékét is felfelé tolja. Az olyan országokban, ahol nincs társadalombiztosítás, tehát az orvosi és kórházi ellátást drága pénzen kell megfizetni; minden eladott tabletta, kórházban töltött óra, háziorvosi vizit szintén felfelé tolja a GDP-t, különösen járványok és népbetegségek tombolása idején, mikor az emberek nyomorúsága és a gyász mindennapos jelenség.

A GDP értékének növekedése tehát nem jár szükségszerűen a boldogság növekedésével, sőt ennek éppen az ellenkezője is igaz lehet. Az e tanulmányban már említett lehetőségelmélet egyik kidolgózója, a Nobel-díjas Daniel Kahneman is tagadja, hogy a jövedelem és az elégedettség nagyságrendjei között egyértelmű összefüggés lenne.[32] Ugyancsak erre mutat rá az ún. Easterlin-paradoxon.[33]

Bhután tehát a hetvenes évek óta nem a világgazdaságban betöltött helyére fókuszál. A GDP helyett a Bruttó Nemzeti Boldogság indexet[34] alkalmazzák, mely a kultúra, az oktatás, a természetvédelem, a közegészségügy és a vallásszabadság fejlődését méri. Az index növekedését szem előtt tartó tevékenységrendszer eredményének tekintik, hogy a gazdaság környezeti károk elkerülése mellett is nőtt, az erdők kiterjedése szintén nőtt, az emberek boldogabbak lettek.[35]

A Bhutánban alkalmazott gazdaság-fejlesztés alapgondolata hamisítatlanul buddhista. E szerint egyensúlyra van szükség az élet anyagi és spirituális aspektusa között. A boldogság és a béke a jól-lét emanációja. Ez a jól-lét szertefoszlik, ha nincsenek jelen az érintetlen erdők, a felséges környezet, melyet lakói szépnek találnak, ha elveszett a biodiverzitás. Ennélfogva a fejlesztés filozófiája Bhutánban a hagyományosan buddhista alapelvek modelljére épül: a természet nagyrabecsülése és a tisztelet minden érző lény iránt. Bhutáni értelmezés alapján a fenntartható fejlesztés kizárja az erőltetett iparosítást és a természeti erőforrások gyors felélését. A Középút Stratégiája (Middle Path Strategy) ilyen módon célozza meg a fejlesztésnek azon céljait, melyek a Bruttó Nemzeti Boldogság segítségével mérhetők.[36]

Az ezredfordulót követő években az ország zárt társadalma egyre inkább nyitottá vált, a demokratikusabb és egalitáriusabb viszonyok megteremtését célzó új alkotmány nagy vitákat kavart. A globalizmus erői lehetőséget láttak arra, hogy a lakosság materiális jólétét hangsúlyozva befolyást nyerjenek gazdasági kérdésekben. Óriási sikerként könyvelhető el, hogy az ország vezetői – nagy támogatás mellett – mindenkor kitartottak a buddhista kultúra megtartása és A Középút Stratégiájának érvényesítése mellett.[37]

A stratégia végrehajtására egy külön testületet is létrehoztak, a Nemzeti Környezeti Bizottságot, mely minisztériumközi tanácsként működött. A bizottság feladata az volt, hogy meglássa és azonosítsa a Bhután számára legjobbnak ítélt gazdasági lehetőségeket, és kidolgozza annak módját, hogyan használhatná ki azt a Bhutánban élő valamennyi érző lény javára. Elsősorban az infrastruktúrára és az urbanizációra összpontosítottak, melyek hatással voltak ugyan a természetre és a táj képére, de sosem tévesztették szem elől a stratégia prezervációs jellegét. Ugyancsak ez a testület foglalkozott az országba látogató, egyre növekvő számú turistával, melyek ugyancsak hattással voltak a szűkös erőforrások felhasználására.[38]

A bizottság dilemmái jellemzően három téma körül csoportosultak, ahol a prezerváció igencsak nehéznek bizonyult: a vizienergia hasznosítása, a mezőgazdasági önellátás problémája és az ipar magánszektorának gyors növekedése.[39] A problémákat megoldani ötéves tervek keretében, a lakosság részvételét nagyban decentralizálva, a piaci erőket visszafogva és a természeti környezet védelmét maximálisan szem előtt tartva igyekeztek.[40]

Bhumibol thaiföldi király 1997-ben egy televíziós beszédében kifejtette, hogy Thaiföld olyan mértékben iparosodott a kilencvenes évek végére, hogy nemcsak ázsiai kistigrissé válhatna Dél-Korea vagy Tajvan példájára, de tovább haladva az erőltetett iparosítás útján akár nagy tigris is lehetne. De tigrissé válni nem fontos - mondta. Nem az a lényeg, hogy mennyire kapcsolódunk be a világgazdaság folyamataiba. Az elégséges gazdaság azt jelenti, hogy a javakból legyen annyi, hogy ellássuk magunkat.[41]

A király az elégséges gazdaság kifejezéssel a Sufficiency Economy Model[42] néven elhíresült thai gazdaságpolitikára utalt, melynek célja a mezőgazdaságból élő thai falusiak helyzetének gyökeres javítása volt.

A király lefordította Schumacher A kicsi szép című könyvének negyedik fejezetét, majd erre alapozva hirdette meg a vidék felemelkedésének programját. Három egymást is meghatározó összetevőt nevezett meg: az észszerűséget, az önmérsékletet és a megfontoltságot. Lényeges feltételként mindhárom összetevőt megalapozó értékként a tudást és a moralitást határozta meg.[43] A koncepciót szembeállította a társaságokat mozgató szervező erőkkel, melyek a főrészvényesek profitját igyekeznek maximalizálni. A Sufficiency Economy Model figyelembe veszi az összes érintett (stakeholder) érdekét, hosszútávú előnyökre törekedve a gyors meggazdagodás helyett.[44]

A modell egyik fontos gondolata a termelés visszafogása a természeti környezet védelmének és a ritka erőforrások megóvásának érdekében. A termelésnek nem az értékesíthető felesleget, hanem a helyi fogyasztás igényeit kell megcéloznia. Az esetlegesen keletkező felesleg eladását nem tiltja meg, de a bevételt a hátrányos helyzetű embercsoportok megsegítésére kell fordítani. Másik nagyon fontos eszme a fokozatosság, a fogyasztásnak és a fejlesztésnek olyan keretek között kell maradnia, hogy a gazdaság egyetlen szereplője se adósodjon el. Szintén nagyon fontos alapelvként tartották számon az újrafelhasználást, hogy semmilyen értékes erőforrás ne menjen kárba.

A vidékfejlesztési program végrehajtása, az egyes projektek kivitelezése nem volt tökéletes. Korrupció-gyanús esetek és mindenféle egyéb visszaélések itt is történhettek, mindezek ellenére a modell működött, a haladás mérhető volt.

A buddhista gazdaságtanhoz köthető kezdeményezések közül talán ez volt az egyetlen, melyet dühödt nemzetközi támadások értek. Nemzetközi hitelminősítő intézetek, sajtóorgánumok, civil szervezetek és közgazdászok minősítették a modellt zavaros elképzelésnek, melynek semmi köze a thaiföldi realitásokhoz. A kritikák csak mérsékelten igyekeztek tudományosan megalapozottnak tűnni: idézgették Kevin Hewisont, az Észak-Karolina Egyetem professzorát, aki a modellben az egyenlőtlenségek fenntartását igazoló ideológiát látta, jóllehet maga is beismerte, hogy a Sufficiency Economy Model jelentésével nincs egészen tisztában.

A támadások mögött a nemzetközi befektetők és hitelnyújtók csalódottsága áll. A program nyilvánvalóan kihagyja őket a thaiföldi vidék fejlesztésének üzleti lehetőségeiből, az ország erőforrásainak nagy része ily módon nem került fel a nagy világpiaci monopoly játék táblájára.

A harmadik példa is egy király – ez esetben szultán – nevéhez fűződik. Noha Indonézia egy többpártrendszerű demokrácia és köztársaság, egy autonóm tartományát – Yogyakartát – egy szultán vezeti, aki tulajdonképpen kormányzó. Demokratikus választásokon nem méretteti meg magát, mert az ifjú iszlamisták által kezdeményezett szavazásokon a Yogya-beliek rendre arra szavaznak, hogy nem kell szavazni: hagyják a szultánt a helyén! A világon egyedülálló, ahogy a szinkretikus-muszlim vallású helyiek a muszlim szultán királyságát buddhista gyökerűnek, magát a személyt pedig dhammarádzsának, sőt csakravartínnak ismerik el.[45] Minthogy kormányzói jogkörökkel bír és a lakosság bízik benne, lehetősége nyílt a tartomány felvirágoztatására olyan gazdasági program keretében, mely sok tekintetben a bhutáni és a thaiföldi programok rokona. Hamengku Buwono sem a nemzetközi nagytőke befektetőit és hitelnyújtóit szabadította a tartományra, hanem egy környezetkímélő, frugális gazdaság fejlesztését hirdette meg, mely elsősorban a helyi kis- és középvállalkozásokra épít. “Digitális falvak” megteremtését kezdeményezte, mely nem követi, hanem innovatív módon megteremti az új technológiákat, s azok sikerét a tartomány fejlesztése érdekében használja fel.[46] A nagy volumenű, pénzért értékesíthető feleslegek termelése itt sem cél. A felesleges javaknak a szegények megsegítésére való felajánlása itt is afféle társadalmi szerződésnek, megállapodásnak tekinthető.

Ez a fajta gazdasági kezdeményezés mindhárom esetben egy király nevéhez fűződik. Ez nem is véletlen, hiszen ebből a háromból kettő buddhista monarchia. Ezeken a helyeken a királytól elvárják, hogy tanító, spirituális értelemben vett vezető is legyen; olyan ember, akit mérhetetlenül nagy felelősség terhel az országban lakó emberek boldogságát, szabadságát és egészségét illetően. Lehetőségeiket és sikereiket a világ más részein, más kulturális környezetben nehéz lenne utánozni.[47]

Szükséges egy bölcs király?

A fenti kérdést meg lehetne fogalmazni úgy is: vajon kinek eldöntenie, hogy hol húzódik a határvonal – Payutto terminológiáját használva – az emberek alapvető szükségletei és vásárlói kívánalmak között. Erre ahány ember és ahány háztartás, annyiféle válasz lehetséges. Eldöntheti ezt egy uralkodó, akinek olyan nagy tekintélye és/vagy hatalma van, hogy döntését a gazdaság szereplői nem kérdőjelezik meg. Eldöntheti a közösség is, amennyiben szervezett és kulturált annyira, hogy képes legyen ilyen megállapodás-rendszert tető alá hozni és ahhoz önmagát minden körülmények között tartani.

Akár így, akár úgy, ha egyszer a határvonalat meghúzták, megvalósulhat a payuttói értelemben vett nem-termelés és nem-fogyasztás éppúgy, mint a túlfogyasztás elkerülése.

ITDG, Sarvodaya és Santi Asoke mozgalom

Schumacher már említett, alapvető műve először 1973-ban jelent meg[48]. A könyv világszerte ismertté tette a szenvedés csökkentését szem előtt tartó, fenntartható gazdaság koncepcióját; az üzenetet fel is erősítette az abban az évben mindenkit sokkoló energiaválság. Az ilyen prioritások alapján történő gazdasági tevékenység azonban nem ebben az évben vette kezdetét. Schumacher már maga is évekkel azelőtt, 1966-ban a tettek mezejére lépett. Hasonló módon gondolkodó társaival tető alá hozta az Intermediate Technology Development Group-ot, mely tanácsadó szervezetnek indult. A ma már Practical Action név alatt futó szervezet nem érte be tanácsadással. Aktívan segítették a harmadik világ elmaradott mezőgazdasági térségeinek lakóit, többnyire a helyszínen. Az ITDG gyorsan nemzetközi szervezetté nőtte ki magát, mely számost országban tevékenykedik: Kenyában, Szudánban, Zimbabwében, Bangladesben, Srí Lankán, Nepálban és Peruban.

A szervezet alapítói belátták, hogy a segélyezés nem vezet sehová, és az erőltetett, nagyléptékű iparosítás sem segíti az embereket: országuk adósságcsapdába kerül, a természeti környezet pedig súlyos károkat szenved. Hittek abban, hogy a kis léptékű kezdeményezések, az adott infrastruktúrában – vagy annak hiányában – is közvetlenül alkalmazható technológiák és az adott helyen kulcsfontosságú tudás terjesztése idővel nagy változásokat idézhet elő. A kevesebb több lehet.

A szervezet számos tevékenységrendszer keretében segíti a fent felsorolt országok lakóit. A félreeső vidékeken élő gazdálkodókat, energiaszolgáltatókat, politikai döntéshozókat, helybéli vallási és törzsi vezetőket összehozva fenntartható módon juttatnak el tiszta energiát a városoktól távol élő földműves közösség lakóihoz. Hasonló módon működik az egészséges ivóvíz és az öntözéshez használatos víz biztosítása. Előmozdítják a modern agroökonómia alkalmazását, az öntözés víz- és energiatakarékos módszereinek bevezetését. A kis gazdaságok halmazát egész régiókat etetni és érdekeiket megvédeni képes közösséggé szervezik. Ugyancsak képessé teszik a közösségeket a katasztrófák (áradás, földcsuszamlás, tűzvész stb.) megelőzésére és kezelésére. Az elmúlt két évtizedben már a nemek egyenlőségére és a globális felmelegedés tudatosítására is nagy hangsúlyt helyeznek.[49]

Hasonló tevékenységet fejt ki Sri Lankán a Sarvodaya mozgalom. A Sarvodaya, mely azt jelenti ‘mindenki ébredése’ vagy ‘mindenki felemelkedése’[50], Mahátma Ghandi könyvének címe volt. Ebben a könyvben az ideális társadalom kialakításának legfőbb vezérlő eszméit írta le a szerző 1908-ban. A könyv főképpen a munka méltóságáról, a javak egyenlő elosztásáról, a közösségek önellátásáról és a személyes szabadságról értekezik.

A Sarvodaya Mozgalom elindítása Vinoba Bhave nevéhez fűződik. Bhave és társai a nyomor felszámolását, a nincstelenek egzisztenciális biztonságának növelését, s ezen keresztül a szenvedés csökkentését tűzték ki célul. Leghíresebb projektjük a ‘Bhoodan’[51], egy földosztó mozgalom volt, mely az ötvenes években aratta legnagyobb sikereit. A Sarvodaya aktivistái rávettek nagy kiterjedésű földbirtokkal rendelkező embereket, hogy területük egy töredékét adják át a föld nélküli családoknak.

Az önkéntes földreform meglepő módon működött. A birtokosok összességében véve nagy területeket adtak át[52] családoknak, akik vállalták, hogy a nekik juttatott kis darab földön csak élelmiszert termelnek, a termőföldet nem adják el, és az erőszakmentesség és a fenntarthatóság jegyében nem használnak megcsonkított vagy erőszakkal munkára kényszerített állatokat, ahogyan gépeket és vegyszereket sem.

A hatvanas évek elején a mozgalom lendületét veszítette, legalábbis az indiai szubkontinensen. Srí Lankán azonban ma is virágzik buddhista közegben. Földreformmal nem foglalkoznak, legfőbb törekvésük egy szegénységtől, túlzott gazdagságtól és hatalomtól, valamint konfliktusoktól mentes társadalom kialakítására irányul. A leghátrányosabb helyzetű emberek spirituális, morális, kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai felemelkedésén fáradoznak. A konkrét projektek igyekeznek szakembereket képezni és munkahelyeket teremteni. Az egész világon gyűjtenek adományokat. Egyik legfőbb ambíciójuk a természeti katasztrófákra való hatékony felkészülés. Készen kell állni, hogy hatékonyan és gyorsan tudjanak reagálni a vészterhes eseményre, mert ezzel életeket menthetnek meg; ahelyett, hogy csak várják a katasztrófát és aztán segélyt kérnek.[53]

A buddhista eszmények alapján szerveződő gazdaság nem csak kormányzati szinten van jelen Thaiföld életében. Mikor az 1998-as ázsiai gazdasági válságra válaszul Bhumibol király meghirdette a Sufficiency Economic Model programját, a Santi Asoke mozgalom tagjai elégedetten vették tudomásul, hogy ők ezen alapelveknek megfelelően élnek már évek óta.[54]

A mozgalom számos, Peter Harvey által egalitáriusnak és demokratikusnak nevezett, önfenntartó közösséget működtet országszerte. Kolostorok köré szerveződő jóléti szolgálatok, használtcikk boltok, őstermelői piacok, kisebb - egyéb kategóriába tartozó – üzletek tartják fenn önmagukat. Van egy indiai éttermük is, mely ingyen ételt is ad a rászorulóknak.

A mozgalmat Phra Bodhirak, a thaiföldi nagy szanghából (Egyházi Tanácsból) kiközösített szerzetes alapította.[55] Bodhirak az erdei szerzetesség régi eszményeit követve továbbra is aktív és népszerű szerzetes maradt. Folyamatos kritikával illette a thai társadalmat és annak gazdasági viszonyait. Az általa fejlesztett mozgalom és közösség népszerűsége egyre nőtt, ma már stabil gazdasági alapokon áll. Az adományként kapott cikkeket megtisztítják és megjavítják, majd olcsón – sokszor ingyen - adják tovább a szegényeknek. A Santi Asoke rendelkezik egy kisebb nyomtatott kiadvánnyal, rádióállomással és iskolákat is fenntart. Táborozásokat szerveznek gyermekeknek és fiataloknak, ahol gyakorolhatják az önfegyelmet és segítőkészséget. Működésük során nagy súlyt helyeznek az együttműködésre és a buddhista etikára.

Tudatosság alapú gazdaság

Ha az embert alapvetően a nem-tudás jellemzi, és kizárólag vágyainak kielégítése hajtja, mikor lesz számára bármi is kielégítő? Lesz-e valaha bármi elég? – teszi fel a kérdést P. A. Payutto. Ha a tanhá az egyetlen hajtóerő, láthatja-e az ember, hogy mikor tesz jót és mikor rombol? Payutto szerint nem tudják, mely cselekedeteik visznek közelebb a jól-léthez és melyek visznek éppen az ellenkező irányba.[56] A gazdasági cselekvés tudatosságának hiánya oda vezet, hogy leginkább csak ártunk, véletlenszerűen teszünk csak jót. E logika szerint elképesztő mennyiségű szenvedést zúdíthatunk az érző lényekre, hiszen az ember vágyakozása végtelen.[57]

A probléma megoldása a bölcsességben rejlik. Ha a nem-tudás és a vak vágyakozás helyett az önmagunk fejlesztése által megszerzett bölcsesség irányítja tetteinket, látni fogjuk, mi visz a helyes irányba.

A termelés nem öncélú – állítja Payutto. Az csak eszköz a jól-lét eléréséhez, mely nem azonos a telhetetlen fogyasztással. Világosan elkülöníti a jól-léthez kapcsolódó igények kielégítését és a tanhából eredő fogyasztást, mint emberi szükségletet és vásárlói kívánalmat. A gazdasági tevékenységet az előbbinek kielégítése kell, hogy vezérelje a bölcsesség és a mértékletesség talaján állva.[58] Így nézve a gazdaságot nem csak a minél nagyobb volumenű termelés lehet opció. A gazdaság fontos része lehet például a nem-termelés is. Bármennyi profitot is eredményezne, például mérgező anyagokat vagy eleve rombolásra tervezett eszközöket nem kellene termelnünk, mert csökkenthetjük ezáltal az érző lények szenvedését és sokat tehetünk az erőszakmentes világért is. Konkrét példakét Payutto a whiskey és fegyverek gyártását hozza fel.[59] A nem-termelésnek nem csak spirituális alapja lehet, ez a koncepció az optimális erőforrás-felhasználás kérdésében is megkerülhetetlen.

Ugyanezen gondolkodás vezethet el bennünket a nem-termelés mellett a nem-fogyasztás opciójához is, mely a buddhista gazdaság egyik legfontosabb eszménye, és amelyről más fejezetekben szólok még majd.

Létrejöhet ilyen, tudatosság-alapú gazdaság? Magnuson optimista.

“A Helyes tudatossággal az ember nekifoghat a gazdasági tevékenységeket irányító intézmények átstrukturálásának bonyolult munkájához, a rendszerszintű változást és az egészségesebb megélhetést eredményező új úton. Az évtizedek során kialakuló, teljes gazdasági rendszerré összeolvadó kapitalista intézményekhez hasonlóan a tudatosságalapú gazdaság intézményei is új rendszerré fognak fejlődni és összeállni az idők folyamán. A rendszerszintű változás a kapitalizmustól függetlenülő folyamatok eredményeként fog végbemenni, nem pedig a kapitalizmus megdöntésével, ahogy azt a jelenkori gazdaság sok kritikusa vélelmezi.”[60]

Magnuson szerint a gazdasági életben lassan és fokozatosan végbemenő változások elérhetők lokális és alternatív intézmények kialakításával. Eddig még minden történelmileg megragadható gazdasági-társadalmi rendszer kezdetben kicsiny, izolált intézmény vagy tevékenység formájában jelent meg az azt megelőző rend felszínén. Feltehetően a tudatosság-alapú gazdaság is így fog utat törni magának.[61]

Az alternatív intézmények máris jelen vannak. Ezek persze nem kommunák, utópiák vagy összeesküvések titkos létesítményei. Ha nem bízunk a pénzpiaci alapon működő bankrendszerben, sok országban igénybe vehetjük az államkincstár banki szolgáltatásait. A szupermarketekben kínált, többek között a polcélettartam megnövelése érdekében is “feljavított” élelmiszerek helyett vásárolhatunk termelői piacon. Mindkettő példa lehet az alternatív intézményekre, melyek ős magjai lehetnek egy idővel kifejlődő általános rendszernek.

“Képzeljük el a tudatosságalapú gazdaság üzleti vállalkozásait. Ebben a rendszerben nem léteznek transznacionális kapitalista óriáscégek. Ehelyett közösségi társulásokat, kisméretű, családi tulajdonban lévő vállalkozásokat és közhasznú vállalatokat találunk, amelyek egyesítik a tulajdont és a munkát, vagyis egyikük sem kapitalista.”[62]

 

A kapitalizmus jelenlegi válsága közelebb vihet-e bennünket a BG gyakorlati megvalósításához?

Mindig válságban

A kapitalizmus, mint átfogó gazdasági-társadalmi rendszer mindig válságban volt. Már gyermekként is feltűnt, szinte mindegy, hogy az elmúlt kétszáz év mely évtizedében játszódik a regény, amelyet olvasok, a mű szereplői mindig a válságos, nehéz időkre panaszkodnak. A történelmi monográfiák is erről tanúskodnak. Ha nem volt éppen valamilyen túltermelési-, financiális- vagy tőzsdei összeomlásból eredő válság, akkor a munkanélküliségi ráta szabadult el, energiaválság ütötte fel a fejét vagy éppen egy járvány vetette vissza a gazdasági folyamatokat. Mint már e tanulmány bevezetőjében említettem, egy általános gazdasági rendszertől elvárható lenne, hogy megoldja a problémákat, erre a jelenlegi gazdasági világrend nem képes.

Zsolnai metaforája nagyon érzékletes. Az egész intézményi szerkezet alapja a piaci tranzakcióktól függő profitszerzés, tehát olyan folyamatok működtetik, melyek “ellenőrizetlenek és szabályozatlanok”. A piaci folyamatok váratlan és erős kilengéseket produkálhatnak, emiatt a gazdaság egy nagy sebességgel haladó, sofőr nélküli gépjárműhöz hasonlít. Sokszor csak a szerencsén múlik, hogy a jármű nem szakítja át a szakadéktól elválasztó szalagkorlátot.[63]

A buddhista gazdaságtan arra épít, hogy a gazdaság szereplői tudatában vannak a hagyományos gazdasági rend válságának. Bölcsességük és tudatosságuk révén belátják, hogy a válságból sohasem lábalhatunk ki olyan gazdasági tevékenységek által, melyek lerombolják természeti és kulturális környezetünket, melyek erőszak alkalmazásán alapulnak, melyek az intézményesült korrupció szabályai szerint működnek.

Megfélemlített dolgozó kontra költekező fogyasztó

Korunk kapitalizmusa, mint gazdasági-társadalmi rendszer meghódította az egész bolygót. Talán még találhatunk foltokat a világtérképen, melyek cáfolni látszanak ezt az állítást, de ezek csak a szabályt erősítő kivételek. Ugyanilyen alapon maga alá gyűrte a bolygó teljes népességét, nincs olyan embercsoport, mely munkaerőként, fogyasztóként vagy valamely konfliktusban felhasználható erőként ne lenne része ennek a rendnek. Nincsenek tehát új, számottevő mértékű erőforrások, melyet a növekedés és a profitráta növelése (vagy legalább szintentartása) érdekében a gazdasági folyamatokba érdemben bevonhatók lennének. Ez a helyzet felerősíti ezt a válságjelenséget. Egyszerre van szükség a munka költséghatékonyságának növelésére és a fogyasztás felpörgetésére. Az emberek kiszolgáltatottsága olcsón munkára fogható tömegeket jelent a rendszer számára, a vágyakra alapozott marketing pedig ugyanezeket a tömegeket akarja beterelni a fogyasztás szentélyeibe, a szupermarketekbe és a plázákba, hogy ott aztán önfeledten szórják el nehezen megkeresett pénzüket. A válságjelenség lényege, hogy a két törekvés ellentmond egymásnak.

Wolfgang Streeck A kapitalizmus vége című munkájában rámutat, hogy “ …[a rendszernek] képesnek kell lennie úgy átfordítani a kapitalista társadalom tagjai túlnyomó többségében meglevő örökös félelmet, hogy a gazdasági vagy technológiai átszervezés folytán kiesik a termelőmunkából, hogy elfogadja a javaknak és a hatalomnak a kapitalista gazdaság által teremtett meglehetősen egyenlőtlen elosztását, valamint higgyen a kapitalizmus, mint társadalmi rend legitimitásában. Mindez rendkívül bonyolult és szükségképpen törékeny intézményi, illetve ideológiai erőfeszítéseket kíván meg. Ugyanez áll – az engedelmesség érdekében bizonytalanságban tartott – bizonytalan dolgozók magabiztos fogyasztókká való átnevelésére, akik mint fogyasztók a munkaerőpiacokat és a munkahelyeket érintő alapvető bizonytalanság mellett is boldogan teljesítik társadalmi kötelezettségeiket.”[64]

Gondoljunk csak a Maslow-piramis alsóbb szintjeire. Ha a rendszer azáltal fogja az embereket munkára, hogy e piramis két alsó szintjének összeomlásával fenyeget, mégpedig folyamatosan – tömegek kerülnek az állandó félelem és az aggódás állapotába. Ez az állapot végül megbetegíti a testet és a tudatot is eltorzítja. A félelmek vélt okozója iránt gyűlöletet gerjeszt és mindenféle tévhiteket generál, ugyanakkor felerősíti a vágyakat: az ember vágyakozni fog minden olyan dolog vagy tevékenység után, melyről azt hiszi - legalább időlegesen – eltompítja a szorongást. Ugyanazok az erők, melyek megélhetésünket fenyegetik, gerjesztik bennünk ezt a fajta vágyakozást. Mindaz, ami történik velünk a munka és az üzlet világában, felerősíti és újratermeli a szenveket, egyre inkább eltávolít bennünket a tiszta tudatosság állapotától. Buddhista nézőpontból elutasítunk minden törekvést, mely embereket ilyen állapotban szándékozik megtartani.

A bizonytalan dolgozó és a magabiztos fogyasztó ellentmondását egyre többen ismerik fel. A “sikeres” alkalmazotti karrier értékrendben való hátrébb sorolása és a fogyasztás-ellenesség teret nyer. Van, aki jól ismeri Payutto gondolatait és erre alapozza döntéseit; van, akinél ez csak intellektuális divat, de a gondolat terjed, a közelmúltban elérte már a fősodratú média ingerküszöbét is.

Hitelességi válság

A második világháborút követő első három évtizedben az úgynevezett Nyugati Világban az emberek hittek a kapitalizmus nagyszerűségében, a gazdasági rendszer – mint életük újratermelésére és fejlesztésére létrehozott keret – alkalmasságában. Ennek oka nagyjából kettős: egyfelöl a fent említett időszakban nemcsak a termelékenység és a profit, hanem a bérszínvonal – következésképpen a dolgozó osztályok életszínvonala is - is folyamatosan emelkedett; másfelöl a kormányzati megnyilatkozásokból és a média által folyamatosan közvetített narratívákban az intézményes agymosás (a befogadást tekintve) sikeresen mosta egybe a Nyugat kapitalizmusát, demokráciáját és jólétét, illetve a Kelet államszocializmusát, maoizmusát-sztálinizmusát és szegénységét.

A politikusok, a közélet gazdasági és politikai megnyilatkozói, továbbá az intézmények (bankok például) élveztek némi bizalmat, gazdasági és társadalompolitikai kérdésekben hitelesnek tekintették őket.

A hetvenes évek vége felé járva a bérek emelkedése az egész Nyugati világban megtorpant. A kilencvenes évek elejéig stagnált, majd lassan erodálódni kezdett, elindult lefelé[65]. A termelékenység és a profit ellenben – főleg a számítógépekkel megsokszorozott dolgozói hatékonyság eredményeképpen – meredeken felfelé ívelt a grafikonokon. A történelmi mércével mérve is óriási mértékű profitot – béremelések helyett – végül kölcsönadták a dolgozó osztályoknak kártya- és fogyasztói hitelek, diákhitel, jelzálogkölcsön és egyéb hasonló banki termékek formájában.

A vásárlóerő ily módon megmaradt; a lakosság adósságcsapdába került, aránytalan előnybe hozva a munkaadókat a munkavállalókkal szemben, és a profit újrabefektetése is megtérült nagyrészt mint a hitelekre fizetett kamat.[66] Nyugat-Európában vagy Ausztráliában óvatosabban bántak a dolgozók hitelkártyáikkal, az Egyesült Államokban és Kanadában az emberek évtizedekre előre elköltötték jövedelmüket.

A kilencvenes évek óta folyamatosan és egyre gyorsuló ütemben csökken a bérszínvonal, fogynak a munkalehetőségek egy olyan világban, ahol az adósságcsapdában vergődő dolgozók sokszor több állást is vállalni kényszerültek a hitelek törlesztése és életük fenntartása érdekében. Többségük kimerült és mindenféle stresszbetegségben szenved, egyszerűen nem tudnak többet dolgozni. Már régen nem hasonlítják magukat a (már nem is létező) kommunista világrendszer hiánygazdaságaiban megélni próbáló dolgozókhoz. A saját szüleikkel való összehasonlításban azonban érzik a lemaradást, és tudják: gyermekeik még több problémával fognak szembenézni életük során. Nincs már okuk hitelesnek tekinteni azokat az embereket, akik a kapitalizmust, mint a jólét egyetlen forrását próbálják eladni nekik. Nem hisznek a politikusoknak, a nagyvállalatoknak és bankoknak még annyira sem. Sőt, újabban a tudomány képviselői is csak kétkedéssel találkoznak, a közmondásos “brit tudósoknak” egy szavát sem lehet elhinni – mondják gyakran.

A 2019-es év sárga mellényes megmozdulásai Franciaországban vagy a következő év zavargásai Amerikában felvetik annak gyanúját, hogy az egyre szűkülő, dolgozó középosztály is forradalmi osztállyá válhat. Következésképp emberek egyre nagyobb tömegei válhatnak fogékonnyá a gondolat iránt, mely szerint a tudatosságot és a szenvedés csökkentését kellene gazdasági tevékenységeink vezérelvévé tenni.

Techno-optimizmus és buddhizmus, a buddhizmus viszonyulása a technológiához általában

A gazdasági-társadalmi rendszerek jövőjéről szóló gondolkodás és az arról folyó vita tájképén érdekes magaslat az úgynevezett techno-optimizmus. Ahogy az ókori Athén arisztokrata vénjei az Areioszpagoszon, itt is olyan emberek – főkét tudósok, mérnökök és az új technológiákra épülő tevékenységek kockázati tőkét mozgósító befektetői – ülnek a sziklás dombtetőn, akik az emberek összes problémájára tudni vélik a megoldást. A techno-optimizmus és a buddhista gazdaságtan eszméi nagyjából ugyanazokban az évtizedekben, és ugyanabban a térben terjedtek el, mindkettő nagy hatást gyakorolt az új utat keresőkre.

A techno-optimizmus felkent papjai eszméiket a természettudományos kutatások eredményeire és azok ipari alkalmazásaira alapozzák, jellemzően a mérnöki tudományok nyelvezetén kommunikálnak. A nyugati világban emiatt sokak számára hitelesebbnek tűnnek, mint azok, akik tudatosságról és a Helyes Megélhetésről, vagyis egy több, mint kétezer éve meghalt ember tanításairól beszélnek. A techno-optimisták nézete szerint a szenvedés csökkentéséhez a forradalmi ideológiák hirdetői éppolyan keveset fognak hozzátenni, mint mondjuk a jézusok és buddhák. Szerintük az emberiségnek egy dologra van égető szüksége, és ez a technológia minél gyorsabb fejlődése. Bernard Gendron[67] például mélyen meg van győződve arról, hogy a technológia posztindusztriális forradalma már folyamatban van, a technológia fejlődése fennmarad és gyorsul, hamarosan véget vet a szűkösségnek (end of scarcity), és arról is, ez a folyamat elsöpri majd jelenlegi társadalmi problémáink nagy részét.

Rushkoff[68] ennél is tovább megy. Szerinte ez a fent említett folyamat elkerülhetetlen és megállíthatatlan, a legjobbat hozza ki az emberi természetből és demokratizálja a társadalmakat. A folyamat előre nem látható fejleményei pozitív hatással lesznek az emberi társadalmakra. És a maxima, melyről Rushkoff igazán híressé vált: a technológia feltakarít maga után. Az új tudás és annak ipari alkalmazásai mindig megoldja – vagy: elvben megoldhatja – azokat a problémákat, melyeket a régi hosszú időn át történő használata generált. Ebből következhet például, hogy az ipari kapitalizmus által okozott mérhetetlen környezetszennyezés gondját is csak új technológiák oldhatják meg a régiek kiváltásával, illetve a vizek és a levegő megtisztításának még ezután kifejlesztendő technológiáival.

A buddhista közgazdaságtan legkézenfekvőbb kérdése ezzel kapcsolatban mindig a “mikor”. Mennyi ideig kellene várakoznunk ezekre a messianisztikus jellegű technológiákra? Mennyi szenvedést kell még addig az érző lényeknek elviselniük?

Érdemes megjegyezni, hogy léteznek buddhista techno-optimisták is. A legjobb példa talán Rev. Pragna Bodhi, polgári nevén James Hughes, aki tagja volt a Sarvodaya Mozgalomnak, ma pedig főként futurológusként szerez hírnevet magának.

Hughes meggyőződése, hogy a transzhumanista technológiák embereken való alkalmazásának lehetősége demokratikus körülmények között valójában egyenértékű a buddhista értelemben vett megszabadulás és megvilágosodás narratívájával. Ha mindenki – nemcsak a gazdagok és hatalmasok – számára elérhetővé válnak azok a fejlett technológiákon alapuló képességek, melyek segítségével megváltoztathatjuk, újratermelhetjük vagy éppen lemásolhatjuk testünket és tudatunkat, ez az ember által soha korábban meg nem tapasztalt szabadságot jelenthet. Ahogy korábban a fogamzásgátlás megadta a szabadságot, mely szerint megválaszthattuk, mikor akarunk gyermeket, a génmódosítás technológiája megadhatja azt az opciót, mely szerint megválaszthatjuk, milyen gyermeket szeretnénk. Nézete szerint a technológia egyre gyorsuló fejlődése a szabadság, a megszabadulás felé repít bennünket.

A transzhumanista technológiák és a magas értelmi szinten álló mesterséges intelligenciák megvalósításának nincs elméleti akadálya, tehát csak idő kérdése, mikor jön el ezek mindennapos használata. Nem lehet e korszak kapuján belépni anélkül, hogy még a fejlesztés során ne tisztáznánk, mit is akarunk implementálni. Ha nem értjük pontosan, mit is jelent az én tudatossága (sense of self), az én illúziója (the illusion of self), a tudat általában vett eszméje és működése; nem leszünk képesek megépíteni a tudatosság gépeit, melyek szándékaink szerint működnek majd. Hughes szerint ebben a fejlődésben jelentős szerepet vállalhatnak buddhista gondolkodók.[69]

A transzhumanizmus lehetőségeit erősen vitatják, de abban szinte mindenki egyetért, hogy a jövő gazdaságának egyik legfontosabb erőforrása a mesterséges intelligencia lesz. A gazdasági és katonai nagyhatalmak által az AI-verseny sikere érdekében felhasznált erőforrások mértéke sokatmondó. A gépi intelligencia fejlesztését ma még a legtöbb ember a komputer-tudományok illetékességi körébe utalja, figyelmen hagyva mindazokat a potenciális változásokat, melyeket ez a technológia a gazdaságban, a társadalomban és a kultúrában generálhat. Ezt a felelősséget az informatikusok egyedül nem vállalhatják fel. A tudomány, a filozófia és a vallás területén dolgozó elméknek itt össze kell fognia annak érdekében, hogy a létrejövő új technológia az emberek jól-létét segítse elő és ne újabb problémát okozzon. A mesterséges intelligencia esetében nem lehet megkerülni a tudattal, identitással és a szándék-etikával kapcsolatos kérdéseket, és ennélfogva játszhat a fejlesztésben nagyon érdekes szerepet a buddhizmus.[70]

Magnuson úgy véli, hogy a technológiákat az adott rendszerre jellemző intézmények termelik ki magukból és ezen intézmények propagálják az új eljárásokba vetett vakhitet is. Ha az emberek nem fejtenek ki proaktív és intenzív tevékenységet a technológiák felhasználását meghatározó intézményrendszer megváltoztatására, a technológiák megjelenésétől önmagában nem remélhetjük a szenvedés csökkentését.[71] Ha az új technológia változatlan gazdasági-társadalmi környezetben jelenik meg, annak hozadéka legjobb esetben is egy új termék vagy szolgáltatás lesz, melyet a szenvedőknek és rászorulóknak drága pénzen kell majd megvásárolniuk.

A legújabb természettudományos eredményekre épülő technológia és azok mérnöki, ipari alkalmazásai nagymértékben alakítják át az ember gondolkodását, értékrendjét és a társadalomban elfoglalt helyét. Ugyanez elmondható a nagy világvallásokról és spirituális eszmerendszerekről is, ennek ellenére a technológia és a vallás kapcsolata nehezen megragadható. Talán azért, mert sokak fejében élesen elkülönül a kettő. A tudományt és a technológiát a racionalitás gondolati rekeszében helyezik el, melyet August Comte arcképe díszít; míg a vallás helye másutt van: azon a polcon, ahol a hit, az odaadás és a legmélyebb érzéseinket jelölő szavakkal vannak felcímkézve rekeszek. Számos önmagát természettudományos gondolkodású embernek kikiáltó publicista sokszor csak vallásellenes indulatok által generált írásai is szélesíteni látszanak ezt a szakadékot.

Pedig a történelmi tapasztalat szerint a vallás és a technológia története összefonódhat, hatással lehet egymásra. A fadúcos nyomtatás technológiáját a buddhista szútráknak, illetve azok fordításának elképesztő szövegtömege, vagyis e szövegtömeg tárolhatóságának, továbbíthatóságának, és általános értelemben vett menedzselhetőségének az igénye hívta életre. Az első ránk maradt nyomdatermék éppen a nyolcszázas évek végén Kínában elkészített példánya volt a Gyémánt szútrának. A nyomdatermékek megjelenése erősítette és gyorsította a gondolatok terjedését, a tudományokét éppúgy, mint a vallásokét. A kínai hivatalnok-réteg megerősödésétől egészen a protestantizmus térnyeréséig lehetne sorolni a történelmi következményeket. A puskapor feltalálója lehetett a taoista alkímia egy művelője vagy éppen egy – ugyancsak alkímiával foglalkozó - srí lankai buddhista szerzetes, de a világtörténelmi jelentőségű technológia (a robbantás módszere) a halhatatlanság utáni vágy ösztönözte kutatás révén jött létre.[72]

A buddhizmus napjainkban is kapcsolatban áll a technológiákkal – ahogy fentebb a techno-optimizmus kapcsán megemlített példákkal utaltam már rá. Ez a kapcsolat sokszor ellenségesnek tűnik, gondoljunk csak a határozottan elmarasztaló buddhista álláspontra a nagyüzemi állattenyésztéssel vagy a génmódosított organizmusokkal kapcsolatosan.[73] Ellenségesnek tűnhet, de a megnyilatkozások kiindulópontja nem technológia-ellenesség, hanem az élet, az identitás és a szabadság védelme. Sokszor építő ez a tudományhoz fűződő kapcsolat. Az AI-fejlesztés példájához hadd vegyem még ide Matthieu Ricard[74] világsajtót bejárt fotóját, amint a híres szerzetes egy laboratórium padlóján ülve, elektródákkal a fején meditál segítve ezzel az agykutatást. Ebben a történetben azonban nemcsak az ismert gondolkodók játszhatnak szerepet. A buddhizmus attitűdjeit hordozó, és ennek megfelelően viselkedő hétköznapi ember – ha úgy tetszik: a fogyasztó – szintén fontos lehet.

A buddhista gyakorló a tudománnyal és technológiával szemben sem nem közömbös, sem nem ellenséges.

A helyenként túl is csorduló bőség, a száz éve még elképzelhetetlen kényelem és az elképesztő szenzációkat produkáló szórakoztatás csakis a fejlett technológia révén válhatott mindennapjaink részévé. Mindazonáltal ugyancsak a modern technológia tehet arról, hogy egyre több állam szerelkezik fel tömegpusztító fegyverekkel, hogy egyre több iparág egyre nagyobb mértékben mérgezi a környezetünket, hogy egyre több kiszámíthatatlan kimenetelű genetikai módosítás történik az élővilágban. Jelentősége kell, hogy legyen annak, az új technológiákon alapuló mérnöki alkalmazásokból, melyek valamilyen áru (esetleg szolgáltatás) formájában jutnak el hozzánk, mennyit fogadunk el. Ha elfogadjuk használatukat, jelentősége kell, hogy legyen annak, hogyan használjuk ezeket.

Minél inkább megközelítjük létezésünk mikéntjével a buddhista eszményt, létünk csaknem tökéletes mivolta és a cseppet sem eszményi külső környezet között egyre nagyobb a kontraszt. Ahogyan az arhatok, bódhiszattvák és az úton régóta járó tanítók megtagadják a bőséget, kényelmet és a szórakoztatást, az valamelyest hasonlónak tűnik azon kortársaink viselkedéséhez, akik bár értik, mi mindent adhat nekik a technológia, mégis képesek ellenállni a felhasználásuk csábító lehetőségeinek. Minél messzebbre jut a technológia a technikai civilizáció és az ember természettől való eltávolításában, egyre nagyobb jelentősége lehet ennek a buddhista attitűdnek. Az innováció elfogadása, valamint használatának módja azután visszahat az innováció irányát megszabó erőkre. Az okság, mely a történelmi múltban is összekötötte az eszmerendszereket a technológiai fejlődéssel, ma is működik.

A gazdasági folyamatok leírásakor a gazdaságtanok sokszor önként szűkítik le látókörüket olyan tényezőkre, mint a tőke, erőforrások mennyisége, kereslet és kínálat. Műveleteket végezve ezen tényezőkkel ráadásul meglehetősen uniformizált gazdasági szereplőket használnak fel számításaikhoz: a minél nagyobb gazdagságot és hatalmat felhalmozni akaró vagy éppen a lehető legkevesebb munka elvégzése mellett a lehető legtöbbet fogyasztani vágyó, a technológia legújabb játékszereit a végletekig kiélvezni szándékozó embert. A buddhista közgazdaságtan a gazdaság szereplőinek egyéb lehetséges viszonyulásait is számításba véve rávilágíthat – a technológia és gazdaság összefüggéseit vizsgálva különösen – jelentős, spirituális és kulturális eredetű attitűdökre, melyek tényleges és számottevő hatással lehetnek a gazdaságra.[75]

Schumacher a Helyes Megélhetés és az erőszakmentesség eszméjéből levezette a buddhista közgazdaságtan létezését. Ha létezik ilyen közgazdaságtan, léteznie kell buddhista technológiának is, mely nyilvánvalóan az emberek jól-létét és megszabadulását segíti elő, ilyen és csakis ilyen szerepet játszik a gazdasági folyamatokban.[76]

Az automatizálás és a technológiai munkanélküliség buddhista megítélése. Az általános értelemben vett munkanélküliség buddhista felfogása.

Az automatizálás, gépesítés és digitalizálás kérdésében a buddhista gazdaságtan álláspontja egyszerű. Ha modern technológiák olyan gépeket állítanak a termelés szolgálatába, melyek sem előállításukkal, sem működésükkel nem károsítják a környezetet, és egészségkárosító, monoton, esetleg balesetveszélyes munkát vesznek le az ember válláról, úgy a gép közelebb vihet a jól-léthez. Amikor azonban a gép csak a profitmaximalizálást szolgálja, s az ember puszta kiszolgálójává süllyed, tovább fokozva ezzel a munkától való elidegenedést és a társadalom torzulását; mindenképpen kerülendő.[77] Scumacher úgy véli: a gépesítés csak akkor elfogadható, ha hozzásegíti az embert képességei fejlesztéséhez.[78]

A technológiai munkanélküliséget is a fentiek szellemében ítéli meg a buddhista gazdaságtan. A technológia fejlődése csak akkor vezet tömeges munkanélküliséghez, ha e fejlődés mellett elmarad a gazdasági-társadalmi rendszernek a szenvedés csökkentésének irányába mutató fejlődése.

A munkanélküliséget általában azonban nem könnyű buddhista szempontból nézni. Van ilyen szempont egyáltalán? A modern ipari társadalomban ez egy fontos kérdés, a társadalom minden tagja viszonyul a munkanélküliséghez így vagy úgy, akár átélte már, akár még csak fenyegeti az életét. Lehet, hogy egy olyan átfogó eszmerendszer, mint a buddhizmus, erről nem mond semmit?

A “munkanélküli” szóösszetétel 1667-ben, Milton Elveszett paradicsom című művében jelenik meg először, a modern értelemben vett “munkanélküliség”-et, mint társadalmi jelenség megnevezését is csak 1888-ban írták le először. Ókori és középkori kontextusban nincs értelme munkanélküliségről beszélni.[79]

A Kucchivikara-vatthu[80] lapjain olvasható történet szerint Buddha egyszer egy súlyosan beteg, de szemlátomást elhagyott és ellátatlan szerzetesbe botlott. Megkérdezte tőle, miért nem törődnek vele szerzetestársai. A beteg ember úgy vélte, azért hagyták magára, mert már semmilyen hasznot nem hajt a szanghának: nem tud dolgozni, tanítani, szöveget memorizálni, de még kéregetni sem. A Buddha elutasítván ezt a haszonelvűséget, felszólította a szerzeteseket, hogy lássák el a beteget. Minden társunkról gondoskodnunk kell – ez a tanítás lényege.

A munkanélküliek közül sokan állásuk elvesztését követően mély depresszióba süllyednek. Sokszor nem is azért, mert szó szerint étel, menedék és gondoskodás nélkül maradnak, hanem mert úgy érzik, nem érdemlik meg a javakat és a gondoskodást. Mintha életük egyetlen értelme és igazolása annak az állásnak a betöltése lenne, melyet egy cég vagy az állam kínált fel neki valamikor. Ez az érzés nemcsak belülről fakad. Ezer formában megkapja a ha-nincs-jövedelmed-nem-vagy-senki és az aki-nem-dolgozik-ne-is-egyék típusú üzeneteket kívülről is.

Ahogy Clasquin rámutat, egy ember lehet gazdasági értelemben véve inaktív, de attól még megmaradnak a reményei és félelmei, az álmai és a kapcsolatai csakúgy, mint tevékenységei is. Sok és szerteágazó módon még mindig hozzájárul az emberi tapasztalat totalitásához. Kik vagyunk mi, hogy egyszerűen csak munkanélküliként kezeljük ezt embert?[81]

Nos, a buddhista tanítások álláspontja a gondoskodást tekintve elég egyértelmű. Alkalmazásban áll-e embertársunk vagy sem, mindenképpen megérdemli a törődést. Nem az alkalmazás alapján kell értékesnek tartanunk magunkat és embertársainkat, hanem a bennünk lévő Buddha-természet alapján. Ahogyan saját életünkhöz viszonyulunk, ahogyan másokat kezelünk, ez tesz bennünket értékessé. Ki kell alakítanunk azt a kultúrát és intézményrendszert, mely alapja lehet a szangha tagjain való gondoskodásnak, de az erre irányuló törekvésünk középpontjában nem az alkalmazás fog állni.[82]

A technológiai munkanélküliség a gazdaság digitalizálásával, a mesteréges intelligenciák széleskörű alkalmazásával és a GNR-revolúcióval[83] együtt fog kibontakozni. Mértékét illetően nincs egyetértés.

Vannak, akik amellett érvelnek, hogy a munkahelyek száma nem állandó, tehát bőven akadnak majd betöltendő munkahelyek, ezeket éppen az új technológiákra épülő, új iparágak fogják létrehozni. Mások arra mutatnak rá, hogy az új iparágak legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy lehetőség szerint semmilyen folyamatot nem építenek emberi munkavégzésre. A problémára kínált megoldások sorjáznak az innováció megsemmisítésétől – amivel a ludditák próbálkoztak –, annak adott történelmi helyzetben való elutasításán át – ez Mahátma Gandhi álláspontja[84] –, egészen annak kizárólagosan az ellátás szolgálatába állításáig – ahogyan Jacques Fresco vázolja ezt fel a Venus Project-ben[85].  Megint mások ezt a problémát is pénzzel oldanák meg. A hagyományos segélyezés mellett gyakran szóba kerül az Általános Alapjövedelem (Universal Basic Income). Ismerve a buddhizmus szellemiségét, nem várható, hogy a buddhista gondolkodók állást foglalnának bármelyik megoldás mellett – vagy ellen – ezek közül. A szanghának gondoskodnia kell tagjairól, és ez általánosítható majdnem minden közösségre. Ez az álláspont nem változik majd.

 

A közösségszervezésen alapuló megvalósítás gondolatkísérlete

Alternatív intézmények és közösségek

A buddhista gazdaságtan ajánlásainak valóságba való átültetését – ahogy azt már említettem – Joel C. Magnuson alternatív intézmények által tartja elképzelhetőnek. Az ilyen intézmények mindig helyi kezdeményezések eredményeképpen, egy tudatos közösség munkája révén jönnek létre. Amint az ilyen intézmények hálózata is megjelenik, olyan folyamatok indulhatnak el, melyek a rendszerjellemzők már valamelyest számottevő mértékű megváltozásához is elvezethetnek.[86]

A folyamat legfontosabb tényezője a tudatos közösség tartós létezése. Hogyan jön létre egy ilyen közösség? Zsolnai László említ egy olyan modellt, mely alapja lehet ilyen közösség felépülésének és fennmaradásának. A “közösség által támogatott mezőgazdaságot”[87] mint az erőszakmentes gazdaságszervezés egy példáját aposztrofálja. “A fogyasztók egy csoportja megállapodik egy ökológiai gazdálkodást folytató termelővel terményei folyamatos megvásárlásáról. A termelési döntésekbe a fogyasztók is beleszólhatnak. Közös, hosszú távú, fenntartható stratégiában gondolkoznak, amely mentesíti a piac ingadozásaitól az élelemiszertermelést és a földhasználatot, elutasítja a monokultúrát és a vegyszerek használatát.”[88]

Ez nem puszta elmélet. Amint azt később részletesebben is tárgyalom, magam is voltam ilyen közösség tagja. A fent említett modellen alapuló közösség tevékenysége nem csak szembe megy az éppen regnáló gazdasági renddel, de azt is biztosan állíthatjuk róla, hogy működhet.

A fogyasztás tudatos módja

A huszonegyedik század első évtizedében roppant népszerű volt a “tudatos vásárló” kifejezés. Tanulmányok, könyvek és cikkek láttak napvilágot, a környezettudatos vásárlás divatos és egyben reménykeltő téma is lett akkoriban.

A tudatos jelző bár nem kizárólag, de főleg és elsősorban a “környezettudatos” jelentést hordozta. Sokféle környezetet értelmezhetünk persze, vásárolhatnánk a mentális vagy társadalmi környezetünkre való tekintettel is, de ez a fajta környezettudatosság a természeti környezetre vonatkozott.

Az üzenet egyértelmű volt: ha olyan terméket vásárolsz, melynek előállítása és terjesztése során pazarló és hulladékot termelő eljárásokat alkalmaztak, ráadásul a környezetünket erősen szennyező energiaforrásokat használtak fel, akkor felelős vagy mindazokért a környezeti károkért, amelyek lassan, de biztosan egy katasztrófa felé sodorja a bolygó lakóit. Az üzenet igyekezett reményt és bűntudatot kelteni egyszerre. Reménykeltőnek nevezném azt a mozzanatot, hogy végre a hétköznapi értelemben vett kisember, felhasználva fogyasztói státuszát végre tehet valamit a tisztább, egészségesebb környezet érdekében, túl azon, hogy harsány transzparenseket lóbál a zöld mozgalmak tüntetőinek sorában. Hiszen dönthet úgy, hogy nem vásárolja meg az indokolatlanul nagy ökológiai lábnyomot maga után hagyó ipari tevékenységek termékeit. Lemond róluk, vagy más, környezetkímélőbb technológiával készült árut vásárol. Bűntudatot keltő volt az üzenetnek az a mozzanata, mely a környezetkárostó módon előállított vagy terjesztett cikkek megvásárlásával maga is előidézőjévé válik a globális felmelegedésnek, a fajok pusztulásának, több száz millió ember kényszerű migrációjának, ráadásul felelőtlen fogyasztásával gyermekeinek és unokáinak jövőjét emészti fel.

Korántsem a buddhista tudatosságról vagy egy tudományos jellegű, valóságunk minden dimenzióját magában foglaló rálátásról van tehát szó. A környezettudatos vásárló viselkedése egyfajta bojkott: ha olyan értesüléssel bír adott termékkel kapcsolatban, mely rossz fényt vet annak előállítóira vagy terjesztőire környezeti kérdésekkel kapcsolatban, akkor nem vásárolja meg a terméket és másokat is arra buzdít, hogy hagyják csak azt a dolgot ott a polcon.

Évekkel ezelőtt még igyekeztem lebeszélni kislányomat arról, hogy gyorsétteremben étkezzünk, pedig tudtam, hogy szereti a sült krumplit és a hamburgert. A termékek egészségkárosító hatásával érveltem. Orvosi és biológiai ismeretekkel hozakodtam elő, ami azt mutatja, hogy afféle – nevezzük így - “egészségtudatos” vásárlóként viselkedtem, féltettem a családtagok egészségét. A családtagok egészségének elvesztése mérhetetlen szenvedést okozhat.

Mikor a közelmúltban egy ilyen gyorsbüfé közelében megjegyeztem, hogy néha-néha nagyritkán ehetünk egy hamburgert, tulajdonképpen a kedvében akartam járni – meglehetősen következetlen módon persze.

Döbbent kiselőadás volt a válasz. Tudom én azt, mennyi víz és földterület felhasználásával állítják elő ezeket a silány minőségű húspogácsákat? Mennyi energiát emészt fel a szállítás és a hűtés? Hogy mennyi szennyezőanyag kerül a levegőbe azért, hogy a termék itt és most a frissensült étel látszatát keltse? Tudom-e, mennyi vegyszer kerül a vizekbe csak amiatt, hogy a színes csomagolóanyag, amelyben a szendvicset elhozom, szinte azonnal szemétté válik, és a színekért felelő festék kioldódik?

Korábban tehát valamiféle egészségtudatosság miatt nem mentünk be a gyorsbüfébe, újabban viszont a környezettudatosság által életre hívott bojkott miatt nem tettük ugyanezt.

A Buddha, miután elfogyasztotta a parasztlánytól kapott rizskását, azt mondta a döbbent aszkétáknak: tanulni annyi, mint változni. Egyvalami biztos: mind az én ismereteim a mélyolajban sült burgonya rákkeltő hatásáról, mind kislányom ismeretei a gyorséttermi termékek ökológiai lábnyomáról megváltoztatta (fogyasztói) viselkedésünket.

A lényeg itt az, hogy többen is vagyunk. Néhány napja az okmányirodában várakozva hallhattam, amint egy fiatal férfi mobiltelefon-hívás keretében újságolta valakinek a nagy hírt: új autót vásárolt. Hallhatóan arra volt a legbüszkébb, hogy a kisautó teljes mértékben elektromos meghajtású. Mondandójából kiderült, hogy csaknem kétszer annyi pénzt kellett megmozgatnia, mint egy hagyományos – benzines vagy diesel – autó esetében kellett volna, de “nem számít”. “Vásároltam volna inkább egy mérgeket köpködő zajgépet?!” A tudatosság által másképp viselkedünk.

Milyen igények köré szerveződik a közösségi vásárlás?

A bevásárlást többnyire egyénileg vagy a családtagokkal intézzük. Ha csak nem veszünk valami olyasmit, mely különleges szakértelmet igényel, nincs szükségünk senki másra. Néha csatlakozunk vásárlói csoportokhoz speciális igények kielégítése végett. Csaknem két évtizede egy szomszédunk három soklakásos ház lakóinak rendelését gyűjtötte össze, dobozos gyümölcsleveket, befőtt-konzerveket és ehhez hasonló élelmiszeripari termékeket hozott a termelő üzemtől a lakás küszöbéig megkerülve az összes kereskedőt. Nyilvánvaló, hogy a termék nem volt egészségesebb, mint a többi hasonló árucikk, és azzal sem tűnt ki, hogy mondjuk vegyszerek felhasználása nélkül készült. Ami a szervezőt tettekre sarkallta, az a kereskedők jelentős áremelkedést okozó árképzése volt. A vásárlók igénye ezúttal az olcsó áru volt.

Valamivel később egy másik lakóhelyen egyszerre két csoport is működni kezdett. Az egyik egy szomszédos országból hozott be jellemzően japán és koreai iparcikkeket, melyek sokkal jobb minőségűek voltak, mint a mi országunkban kapható hasonló termékek. A másik sokkal érdekesebb volt. A fővárostól nem messze lévő falvakban gazdálkodó emberek úgynevezett “bio” termékeit hozta nagy mennyiségben a fővárosba, de egy szervezett közösség keretein belül, a kereskedelmet ezúttal is megkerülve. A fogyasztónak lehetősége nyílt személyes kapcsolatba lépni a termelővel egy “iwiw” nevű számítógépes, közösségi felületen keresztül. A termelő visszajelzést kaphatott az áru minőségével, csomagolásával kapcsolatban, a fogyasztót a falusiak tájékoztatták arról, hogy adott gazda melyik áruja mennyire “bio” tulajdonképpen. Az ilyen termények termelése, a vegyszerek – például permetezőszerek – mellőzésével a környezetet is kímélte, de nem ez volt az igény, mely a csoportot működtette és összetartotta. A tartósabb iparcikkek és az egészséges élelmiszer esetében is a minőség volt a fontos. A minőségi termék beszerzésének igénye volt ebben az esetben megnevezhető.

Bíztató példák: Fairtrade Cocoa Program és a Slow Movement

Az egyik rendkívül bíztató példa a Fairtrade mozgalom. Az erőszakmentesség és a szenvedés csökkentése a mozgalom tevékenységének a két legfontosabb eszmei alappillére. Egyfelől határozottan bojkottálja az olyan termékeket, melyeket emberek – sokszor gyermekek – munkára kényszerítésével állítottak elő. Ebben nincs semmi túlzás, a gyermekrabszolgaság elterjedt jelenség – elsősorban Fekete-Afrikában. Másfelöl határozottan ellene megy a – sokszor terrorral és zsarolással megtámogatott – nyomott felvásárlási áraknak, melyet a világcégek kényszerítenek a kiszolgáltatott termelőkre. A kizsákmányolásnak ez a leplezetlenül durva formája mérhetetlen mennyiségű szenvedés okozója három kontinensen.[89] A számok nagyon beszédesek. A banán termeléséből és eladásából származó haszon mindössze 4%-a kerül az ültetvényen dolgozókhoz, míg a legnagyobb tortaszelet, a haszon 29%-a szupermarketeknél realizálódik – legalábbis Európában. A Costa Ricában vagy Guatemalában banánültetvényeken dolgozók napi 400 Forintnak megfelelő jövedelemmel kell beérniük.

A Fairtrade elsősorban a csokoládé és kávé kereskedelmével kapcsolatban vált ismertté, de foglalkozik egyéb cikkekkel, mint például: banán, cukor, tea, méz, virág, ruha és arany.[90]

A kényszerű munka bojkottján túl a mozgalom a méltányos felvásárlói ár kialakítására fókuszál. Az árban meg kell jelennie a termelők mindenféle értelemben vett ráfordításainak, gazdasági, társadalmi, de még ökológiai jellegű körülményeinek is. Az előre fizetés gyakorlata és a hosszú távú szerződések sokszor a túlélést és a tervezhető jövő lehetőségét biztosítja a termelőknek. Az ár-prémium biztosítja, hogy a magasabb bevételekből a közösségnek is jusson, a helyi egészségügy, oktatás, ivóvízbiztonság fejlesztését jutalmazza elsősorban. A nagyhatalmú felvásárlócégek és szupermarketek nyomott felvásárlói árai állnak a környezet sok helyen megdöbbentő mértékű rombolása mögött is, ezért a Fairtrade sikere az egész emberiség számára fontos, azoknak is, akik nem fogyasztanak csokoládét, kávét vagy banánt.

Elképesztő mennyiségű méreg kerül ugyanis a környezetbe, és – nagyon sok esetben – az emberek szervezetébe közvetlenül. A közép-amerikai banán- vagy kelet-afrikai virág-termesztés jövedelmezősége kikényszeríti a monokultúrás jellegű termelést. Ezt a növények nehezen bírják, ezért ezeken a helyeken ipari mennyiségű rovarirtó és gombaölőszert használnak fel. Az ültetvénytulajdonosok a munkavédelmi előírások betartatását és védőfelszerelések beszerzését illetően ellenérdekeltek, emiatt a munkások közvetlenül nagy mennyiségű permetet nyelnek le munkavégzéskor. A szállásul szolgáló szánalmas építmények jellemzően az ültetvények területén vannak, a permetezőszer valósággal elborítja őket. A környéken termelt egyéb élelmiszer és ivóvíz szintén szennyezett. Az egészségügyi következmények ezek után nem meglepők: légzőszervek súlyos károsodása, depresszió, meddőség, bőrbetegségek, rákos daganatok. Az ilyen helyeken az átlagot meghaladó mértékben jönnek világra sérült gyermekek. Az orvosok szinte kivétel nélkül az ültetvényt birtokló cég alkalmazottai vagy megfélemlített emberek, akik a fenti betegségek okairól többnyire hallgatnak. A dolgozók érdekeit ténylegesen védő szakszervezet ritkán van, mert ennek tagsága fizikai erőszakkal – néha gazdasági érdekből elkövetett gyilkossággal – kell, hogy szembenézzen.

A szenvedés tehát hangsúlyozottan és kétségeket kizáróan jelen van. A fent felsorolt, a nyugati világban eladott termékek mindössze 1,5-2%-a viseli a Fairtrade vagy az ahhoz nagyon hasonló mozgalom, az UTZ logóját.[91] Az alacsony arány ellenére a szenvedés mérhető és számottevő mértékben csökkent e mozgalmak tevékenysége folytán. Érdemes itt az UTZ 2014-ben készült tanulmányára rámutatni,[92] mely szerint a minősítési rendszerből eredő előnyök révén már negyvennégy-ezer gazdálkodó nyomora enyhült vagy szűnt meg a gyermekmunka kizárása mellett.

A kapitalizmus válsága folytán már a nyugati vásárlók jelentős része sem gondolja, hogy a profit-motívum egy jó gazdaság- és társadalom-szervező erő lenne, sőt egyre többen tudnak szenvedést okozó természetéről. Ezért veszik le a polcról a Fairtrade vagy UTZ logót mutató árukat annak ellenére, hogy azok drágábbak, mint a gyermekmunkával előállított hasonló cikkek.

Azoknak, akik bármilyen gazdasági tevékenységet csak profit-maximalizálásnak alárendelve tudnak elképzelni, nem csak “a több jobb” a jelszavuk, de “a gyorsabb mindig jobb” szintén. A termelésből és a kereskedésből nagy hasznot húzó szervezetek igyekeznek minden módon terjeszteni a sebesség kultúráját. Számukra az ideális fogyasztó mindig nagy fordulatszámon pörög, sokat, gyakran és gyorsan vásárol – hamar elhasználódó, szándékoltan silány minőségű termékeket.

A gyorsaság torz kultúrájának leglátványosabb kirakatai a gyorsbüfék, ahol emberek gyakran úgy tömik magukba az ott kapható étel-helyettesítő termékeket, hogy közben ujjaikkal a laptop billentyűit verik, mivel egyidőben pedig vállukkal a fülükhöz szorított mobiltelefonba beszélnek gyors tempóban és teli szájjal.

Eszembe jutott az a stockholmi közgazdász, aki egy céges vacsora alkalmával, néhány pohár bor elfogyasztása után nagy vehemenciával magyarázta nekem, mekkora semmirekellő is vagyok én. Ha nap mint nap azzal töltöm az időmet, hogy behunyt szemmel csendben ülök valahol és nem csinálok semmit, azzal „csökken a GDP”. Ha nem megyek sehová, akkor nem fogyasztok üzemanyagot és nem költök bérletre. Ha csak ülök, nem adok ki pénzt drága reklámokkal elővezetett és látványos módon becsomagolt árucikkekre, ha nem veszek jegyet szórakoztató eseményekre, ha nem veszek igénybe szolgáltatásokat, akkor én „egy ronda rendszerellenség” vagyok, aki lassítja a gazdaságot. Hová vezetne, ha mindenki meditálna?!

Ahogy én látom, az emberek többségét reggel felhúzzák, mint a régi órarugós, mechanikus játékokat, csak késő estére járnak le. Philip Martin egyik – a meditáció fontosságát is megvilágító – könyvében hangsúlyozza is, milyen nagy eredmény, milyen bíztató kezdet, ha a folyton rohanók be tudják végre húzni a féket, hogy megálljanak ott ahol vannak.

„Ha végre képesek vagyunk megállni, az önmagában is sikernek számít, elkezdhetjük megfigyelni az érzéseinket. Meglehet, hogy első pillantásra ijesztő, de egy percre tegyük félre a félelmeinket, és összpontosítsunk a jelen helyzetre.”[93]

Ha már megálltunk, szemlélődhetünk azon a barátságtalan tájon, mely Philip Martin gyakran használt metaforája korunk zűrzavarának. Létezésünk csendben való szemlélése az első lépése a helyes tempó megtalálásának.

A rohanó élet elutasítása, s annak igénye, hogy a szükséges teendőket a megfelelő sebességgel végezzünk el, már egy mozgalomban is testet öltött, melyet Slow Movement-nek (Lassúság Mozgalomnak) neveznek. A mozgalom azzal kezdődött, hogy Carlo Pertini[94] ellenezte a római Piazza di Spagnára tervezett McDonald’s gyorsbüfé megnyitását. Tiltakozókat gyűjtött maga köré, akik hamarosan elindították a Slow Food (Lassú Étel) mozgalmat. Ez aztán hamar szubkultúrává nőtte ki magát. Ma már létezik Slow Money, Cittaslow, Slow Science, Slow Living, Slow Fashion[95] stb. mozgalom is.

A szubkultúra egyik filozófusa, Guttorm Fløistad[96] szerint minden egyre gyorsabban változik és elvárják tőlünk, hogy mi is ennek megfelelő ütemben gyorsuljunk fel. Ezzel szemben alapvető és elemi szükségleteink – beleértve azok kielégítésének tempóját is – sosem változnak. Az igény az összetartozásra, törődésre és szeretetre mindig állandó. Az emberi kapcsolatok lassan épülnek és lassan működnek. A lehető legjobban, és nem a lehető leggyorsabban kell tennünk a dolgunkat.[97]

A „fast food” (gyors étel) ellenpontjaként működő Slow Food mozgalom a helyben és organikus módon megtermelt termékek fogyasztását bátorítja és a hagyományos – nem rohanó – életmód fenntartását támogatja. Több, mint nyolcvanezer tagja van százharmincegy országban. Főként éttermek köré szerveződik, melyek embléma gyanánt csigát ábrázoló műalkotásokat használnak.[98] A Slow Food nyomán jött létre a Slow Money mozgalom, mely igyekszik pénzt felhajtani a mozgalom alulról jövő kezdeményezéseihez.

A tudósok sem szeretik, ha sürgetik őket. A Slow Science aktivistái igyekeznek meggyőzni a tudomány művelőit arról, a kutatásban végképp semmi helye a sietségnek, kapkodásnak és a mennyiségi szemléletnek. Ha nincs elég idő tanulni és gondolkodni, akkor valójában semmilyen értelmes cselekvésre nincs idő. Szakít a „publish or perish”[99] szemlélettel. A minél több tanulmány publikálása minél rövidebb idő alatt olyan elvárás, mely idegen a tudományosság szellemétől.[100] A futószalagon gyártott tanulmányok mennyire segíthetik elő az emberiség egyetemes haladását?

Talán a Slow Living mozgalom szellemisége áll a legközelebb a buddhista szellemiséghez. Az életet nem gyorsan, hanem annak jelentőségéhez mérten kell élnünk, azon dolgokat előtérbe helyezve, melyek méltók az élet megismételhetetlenségéhez. A buddhista tanítók is gyakran kiemelik annak fontosságát, hogy emberi testben emberi életet élhetünk, mert megkapjuk a mindennél értékesebb megvilágosodás esélyét. A mozgalom követői szerint rá kell szánni az időt az élet beteljesítésére. Önként felvállalt egyszerűségre, takarékosságra, mértékletességre és egyfajta „visszakapcsolásra” van szükség.[101] A kevesebb-mindig-több eszméje itt is gyakran előkerül az élet minőségére koncentrálva. Hangsúlyozzák a jelenlétet és az állandó kapcsolatot a jelennel. A leghétköznapibb cselekedet is forrása lehet az örömnek és a tudatosságnak, ha lassan csináljuk, mert tudatunk ezáltal éberebb lehet és szorosabban kapcsolódhatunk a valósághoz.

A mozgalom képviselői gyakorlatiasabb tanácsokat is adnak. Gyakran javasolják, hogy bojkottáljuk az olcsó tömegtermékeket, előnyben részesítve inkább a helyi kézművesség alkotásait. Ugyanígy pártolandó a Do-It-Yourself (Csináld Magad), mint az ökológiai lábnyomunkat csökkentő törekvés. A minőségi termékeket használtan is érdemes megvásárolni, ha csakugyan szükség van rá, a szükségtelen dolgokat viszont jobb eladományozni. Az újrahasznosított anyagokból készült termékek szintén előnyt kell, hogy kapjanak, az új, de nem kiemelkedő minőségű cikkekkel szemben.[102]

Ezeket a példákat hosszan lehetne sorolni. A mozgalom valamennyi ága ugyanazt a kérdést teszi fel: miért rohannánk, ha a gyorsaság nem ad nekünk semmit?

Payutto munkásságával kapcsolatosan már említettem a túlfogyasztás és a nem-fogyasztás koncepcióját.[103] Úgy tűnik, hogy a lassú-, vagy inkább megfelelő tempójú fogyasztás eszméjének is van helye a Nap alatt. És valóban: ha a gazdasági folyamatok folyton rohanásra kényszerítenek bennünket, hogyan lehetne esélyünk a Helyes Elmélyedésre?

 

Összefoglalás

Korunk legtöbb országára jellemző gazdasági-társadalmi rendszer nem felel meg az emberi kultúra és a bioszféra fennmaradását észszerűen felvető követelményeknek. Az intézményesített kapzsiság, korrupció és erőszak pusztító erőket hoz mozgásba minden nap. A rövidlátó gazdaságpolitikai célok nem ígérnek semmi jót jövőnkre nézve.

Ha nem hagyjuk magunkat elringatni a techno-optimizmus nyugtató hatású prognózisaitól, csak abból a feltételezésből meríthetünk erőt, hogy más rendszerekhez hasonlóan a gazdasági-társadalmi rendszer is fejlődik, vagy ha most meg is akasztották fejlődését, fejlődni fog.

E feltételezett fejlődésnek is több iránya lehet, és mi, buddhisták szeretnénk a Helyes Megélhetésre és erőszakmentességre alapozó tudatos gazdaság felé kormányozni a rendszer hajóját. De legalábbis felvetjük ilyen természetű javaslatainkat a kormányosnak. Tehetünk valamit akkor, ha a kormányos nem hallgat ránk?

A gazdaság tudatos szereplői életképes közösségeket hozhatnak létre, mely azután egy vagy több Magnuson-féle alternatív intézmény megteremtésének alapjai lehetnek. Az általuk végzett gazdasági tevékenység – volumentét tekintve – legyen bármilyen kicsi, a gazdaság nagy rendszerébe való integrálhatósága legyen bármilyen ellentmondásos, idővel mégis ős magjai lehetnek egy átfogó gazdasági rendnek, melyben testet ölt a tudatosság. Egy ilyen általános gazdasági rendszer elterjedése és működése az egyik legnagyszerűbb siker lehetne az emberiség történetében, hiszen növelné civilizációnk és élővilágunk biztonságát, számottevő mértékben csökkentené az érző lények szenvedését.

 

 

Bibliográfia

Agócs Tamás 2002. Buddhista ismeretelmélet. Budapest: A Tan Kapuja Buddhista Főiskola.

Clasquin, Michel. 1992. Buddhism and Unemployment: A Conceptual Reappraisal of Social Classification Systems. Academia.edu. [online] URL: https://unisouthafr.academia.edu/MichelClasquinJohnson [letöltve: 2021.02.16].

Daniels, Peter 2007. Buddhism and the transformation to sustainable economies. In: Society and Economy, Vol. 29, No. 2, Sustainability and sufficiency: economic development in a buddhist perpective (August 2007), pp. 155-180 (26 pages). Budapest: Akadémiai Kiadó. [online] URL: https://www.jstor.org/stable/41472079 [letöltve: 2021.02.08].

Drechsler, Wolfgang 2019. The Reality and Diversity of Buddhist Economics (With Case Studies of Thailand, Bhutan and Yogyakarta) [online] URL: https://onlinelibrary.wiley.com/doi/abs/10.1111/ajes.12271[letöltve: 2020.09.11].

*Field, Lloyd 2007. Business and the Buddha. Somerville: Wisdom Publications.

*Gulyás Emese (szerk.) 2009. Tudatos vásárlók könyve. Budapest: Ursus Libris.

Gendron, Bernard 1977. Technology and the Human Condition. New York: St.Martin's Press.

Harvey, Peter 2000. An introduction to Buddhist Ethics. Cambridge: Cambridge University Press.

*Harvey, Peter. 2015. An Introduction to Buddhism, Second Edition. Cambridge: Cambridge University Press.

Ingram V., Waarts Y, Ge L., van Vugt S., Wegner L., Puister-Jansen L., Ruf F., Tanoh

2014. Impact of UTZ Certification of cocoa in Ivory Coast Assessment framework and baseline. Den Haag: Wageningen University and Research.

Kahneman, Daniel and Tversky, Amos 1979. Prospect Theory: An Analysis of Decision under Risk. Econometrica Vol. 47, No. 2 (March, 1979), pp. 263-292. New Haven: The Econometric Society. [online] https://www.jstor.org/stable/1914185 [letöltve: 2021.02.08].

Kovács Gábor 2016. A Buddhista közgazdaságtan. [online] URL: https://terebess.hu/keletkultinfo/A_buddhista_kozgazdasagtan.pdf

Magnuson, Joel C. 2010. Utak egy tudatosságalapú gazdasághoz. In: Zsolnai László (szerk.) Boldogság és Gazdaság. Budapest: Typotex 163 – 201.

Martin, Philip 2007. Zen kiút a depresszióból. Budapest: Kelet Kiadó.

Nelson, Julie A. 2011. The Realtional Economy. In: Zsolnai László ed. Ethical Principles and Economic Transformation – A Buddhist Approach. Medford: Tufts University.

Payutto, P. A. 1984. Buddhist Economics. Bangkok: Chandrapen Publishing House.

Payutto, P. A. 2010. “Közép Út” a piacgazdaság számára. In: Zsolnai László (szerk.) Boldogság és Gazdaság. Budapest: Typotex 41 – 117.

Pels, Dick 2003. Unhastening Science. Temporal Demarcations in the ‘Social

Triangle’. London, Thousand Oaks, and New Delhi: Sage Publications.

Pertini, Carlo 2001. Slow Food: The Case for Taste. In: Arts and Traditions of the Table: Perspectives on Culinary History. New York: Columbia University Press. [online] URL: https://www.jstor.org/stable/10.7312/petr12844.

Polányi Károly 2004. A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Budapest: Napvilág Kiadó.

Rinzin, Chhewang 2006. On the Middle Path. The Social Basis for Sustainable Development in Bhutan. In: Netherlands Geographical Studies 352. Utrecht: Copernicus Institute for Sustainable Development and Innovation.

Rushkoff, Douglas (2002). "Renaissance Now! Media Ecology and the New Global Narrative". Explorations in Media Ecology. 1 (1): 21–32.

Schumacher, F. Ernst 1991. A kicsi szép. Tanulmányok egy emberközpontú közgazdaságtanról. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Streeck, Wolfgang 2018. A kapitalizmus vége. Tanulmányok egy hanyatló rendszerről. Budapest: Holnap Kiadó.

Zsolnai László 2010. Buddhista gazdasági stratégia. In: Zsolnai László (szerk.) Boldogság és Gazdaság. Budapest: Typotex 201 – 211.

Wolff, Richard D. (2009). Capitalism Hits the Fan. Olive Branch Press. ISBN 1-56656-784-X.

 

 

[1] Agócs 2002: 23.

[2] Nelson 2011: 1.

[3] Schumacher 1991.

[4] Kovács 2016: 1.

[5] Zsolnai 2010: 208.

[6] Adam Smith (1723-1790) skót közgazdász, filozófus. Az első modern közgazdaságtan megalkotójaként tartják számon.

[7] John Maynard Keynes (1883-1946) angol közgazdász, matematikus, nevéhez fűződik a makroökonómia, elméleti tételeit keynesianizmus néven is említik.

[8] Zsolnai 2010: 175.

[9] Zsolnai 2010: 10, 203.

[10] Életszemlélet, mely az élet értelmét és minőségét a pénzért megvásárolható javak és szolgáltatások mennyiségén és státusszimbólum-mivoltán keresztül méri le és a fogyasztásban látja a boldogság forrását.

[11] Zsolnai 2010: 206.

[12] Zsolnai 2010: 201.

[13] Magnuson 2010: 183.

[14] vö. X-elmélet: https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/szakkepzes/kereskedelem-es-marketing/kereskedelmi-es-marketing-modulok/motivacio-a-legismertebb-elmeletek/x-es-y-elmelet

[15] Kovács 2016: 4.

[16] Harvey 2000: 36-37.

[17] Magnuson 2010: 165-167.

[18] Magnuson 2010: 166.

[19] Az „End the FED” Ron Paul texasi kongresszusi képviselő könyvének címe és annak a mozgalomnak a neve, mely az amerikai jegybankot helyettesítő magáncég a gazdasági életből való eltávolítását szorgalmazza annak alkotmányellenessége miatt.

[20] Veress 2009: 401-416.

[21] Montesquieu és Locke szerint minden hatalom forrása a népakarat, mely ellenőrzést gyakorol az állam és egyéb hatalommal bíró entitások felett. Rousseau szerint ezt a hatalmat nem ellenőriznie, hanem közvetlenül gyakorolnia kell.

[22] Polányi 2004.

[23] Schumacher 1991.

[24] Zsolnai 2010: 10.

[25] Kovács 2016: 5.

[26] Daniels 2007: 167.

[27] Zsolnai 2010: 10.

[28] Polányi 2004: 312.

[29] Kovács 2016: 7.

[30] Kahneman 1979.

[31] Nick Hanauer előadása https://www.youtube.com/watch?v=th3KE_H27bs

[32] Zsolnai 2010: 122.

[33] Zsolnai 2010: 146.

[34] Drechsler 2019: 13.

[35] Zsolnai 2010: 11.

[36] Rinzin 2006: 17.

[37] Rinzin 2006: 22.

[38] Rinzin 2006: 34.

[39] Rinzin 2006: 35.

[40] Rinzin 2006: 57.

[41] Bhumibol király híres idézete megtalálható itt: https://www.chaipat.or.th/eng/concepts-theories/sufficiency-economy-new-theory.html

[42] Drechsler 2019: 11.

[43] The Philosophy of Sufficiency Economy and its Three Pillars alcím alatt: https://www.chaipat.or.th/eng/concepts-theories/sufficiency-economy-new-theory.html

[44] Mongsawad, Prasopchoke (June 2010). "The Philosophy of the Sufficiency Economy: A Contribution to the Theory of Development" (PDF). Asia-Pacific Development Journal. 17 (1): 123–143. Retrieved 1 October 2016

[45] Drechsler 2019: 18.

[46] Drechsler 2019: 20.

[47] Drechsler 2019: 5.

[48] A buddhista közgazdaságtannal igazából csak a könyv negyedik fejezete foglalkozik.

[49] www.practicalaction.org

[50] A ’Sarvodaya’ egy szandhi, mely két szanszkrit szóból áll össze: a sarva mindent vagy mindenkit, az udaya felemelkedést jelent.

[51] Land Gift Movement vagy másnéven Bloodless Revolution.

[52] "A BRIEF HISTORY OF THE NIZAMS OF HYDERABAD". outlookindia.com. August 5, 2017. Retrieved June 17, 2018. és "Much of Bhoodan land found to be under encroachment in city". timesofindia.indiatimes.com. Sep 4, 2016. Retrieved June 17, 2018

[53] www.sarvodaya.org

[54] https://www.buddhistdoor.net/news/thailands-santi-asoke-flourishes-by-promoting-simplicity

[55] Harvey 2015: 392.

[56] Payutto 2010: 55.

[57] Payutto 1984: 24.

[58] Payutto 1984: 26.

[59] Payutto 2010: 49.

[60] Magnuson 2010: 189.

[61] Magnuson 2010: 190.

[62] Magnusson 2010: 192.

[63] Zsolnai 2010: 183.

[64] Streeck 2016: 8.

[65] Wolff előadása  15:20 https://www.youtube.com/watch?v=0HTkEBIoxBA

[66] Wolff 2009.

[67] Gendron 1977.

[68] Rushkoff 2002.

[69] https://www.buddhistdoor.net/features/the-techno-optimist-an-interview-with-buddhist-futurist-james-hughes

[70] https://www.buddhistdoor.net/features/defining-consciousness-how-buddhism-can-inform-ai

[71] Magnuson 2010: 198.

[72] https://tianzhubuddhistnetwork.org/buddhism-and-technology-historical-background-and-contemporary-challenges/

[73] https://www.buddhistdoor.net/features/an-interview-with-ron-epstein-on-responsible-living-explorations-in-applied-buddhist-ethics-animals-environment-gmos-digital-media

[74] https://www.matthieuricard.org/en/

[75] https://tianzhubuddhistnetwork.org/buddhism-and-technology-historical-background-and-contemporary-challenges/

[76] https://centerforneweconomics.org/publications/buddhist-technology-bringing-a-new-consciousness-to-our-technological-future/

[77] Kovács 2016: 4.

[78] Schumacher 1991.

[79] Clasquin 1992: 1.

[80] Kucchivikara-vatthu. The Monk with Dysentery. Translated from the Pali by Thanissaro Bhikkhu. Forrás: http://www.buddhasutra.com/files/kucchivikara_vatthu.htm

[81] Clasquin 1992: 3.

[82] https://www.buddhistdoor.net/features/buddhistdoor-view-the-dharma-of-unemployment

[83] GNR, úgymint Genetika, Nanotechnológia és Robotika

[84] “Amit én ellenzek, az a gépesítés őrülete, nem a gépesítés maga. Ez az őrület azért van, hogy pénzt spóroljanak meg a munkán. Emberek munkát akarnak megtakarítani, mialatt ezrek vannak munka nélkül az utcára dobva, hogy ott éhenhaljanak. Én időt és munkát megtakarítani nem az emberiség egy töredékének, de mindenkinek akarok.” Fordította a szerző. Forrás: https://www.mkgandhi.org/momgandhi/chap48.htm

[85] https://www.thevenusproject.com/

[86] Zsolnai 2010: 21.

[87] Az angol nyelvű szakirodalomban így fordul elő: community supported agriculture.

[88] Zsolnai 2010: 23.

[89] https://tudatosvasarlo.hu/kevesebb-rabszolgamunka-kakaotermelesben/

[90] https://tudatosvasarlo.hu/12-teny-amit-fair-trade-rol-tudnod-kell/

[91] https://tudatosvasarlo.hu/12-teny-amit-fair-trade-rol-tudnod-kell/

[92] Ingram 2014: 14.

[93] Martin 2007: 21.

[94] Pertini 2001.

[95] Jelentésük: Lassú Pénz, Lassú Város, Lassú Tudomány, Lassú Élet és Lassú Divat.

[96] Guttorm Fløistad norvég filozófus, 1930 december 5-én született. Az Oszlói Egyetem eszmetörténet tanára volt 1973-tól nyugdíjba vonulásáig. Leginkább Spinoza és Heidegger filozófiájával kapcsolatosan publikált.

[97] Fløistad híres idézete megtalálható itt: https://www.tuesdaytactics.com/scotts-thoughts-slowing-it-down/

[98] http://voices.washingtonpost.com/mighty-appetite/2008/08/whats_slow_food_anyway.html

[99] Jelentése: publikálj vagy tűnj el!

[100] Pels 2003: 225.

[101] https://www.sloww.co/slow-living-101/

[102] https://www.denverpost.com/2011/01/21/slow-life-designers-hold-fast-to-their-movement/

[103] Kovács 2016: 5.