Buddhista motívumok Jézus életében és tanításában

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2021. szeptember 01. - Nagy Szabolcs 321

A Tan Kapuja Buddhista Főiskola

Buddhista motívumok Jézus életében és tanításában

BA–szakdolgozat

Vezető tanár: Végh József

Írta: Ágó Tamás László

Budapest

2017

Tartalom

Illetve hogy volt, van és talán lesz?

Buddhista motívumok Jézus tanításában

Egy bibliai kóan a szőlőbe menésről

Márk, Lukács és János evangéliumának áttekintése

Újjászületés, feltámadás, reinkarnáció

Előszó

Ez a diplomamunka kísérletet tesz arra, hogy Jézus és Buddha tanaihoz, keresztény és buddhista szemszögből olyan formán nyúljon, hogy az összefüggéseket keresve jótékony, építő hatású legyen. Segíthet abban, hogy a két vallás képviselői, gyakorlói egymással találkozva ne vitába szálljanak, hanem konszenzust keressenek. Célja egyrészt, hogy egy buddhista értékeket követő egyén, eligazodjon a keresztény értékrenddel átitatott kultúra világában az Újtestamentum írásai alapján. Mozgatórugója még, a keresztény emberekkel való személyes találkozások alapján levont konklúziók eredménye. Tapasztalatom szerint, nagy részük nemcsak, hogy nem ismeri a buddhizmus által tanított alapértékeket, de ismeretlenül is ellenérzéséket táplál a buddhizmus és Buddha irányába. Szándékom az, hogy ezen legalább kis mértékben változtassak, illetve létrehozzak egy eszközt (ezt az írást), mellyel mindez könnyebbé tehető.

Ez az írás talán hasznosítható lesz egy dharmát (a buddhista Tant) tanítani szándékozó ember számára, még abban az esetben is, ha az épp nem keresztény vallásossággal áthatott területen végzi munkáját, hiszen elgondolkodtat, és egy másfajta látásmódot is megpróbál bemutatni.

Ebben próbálom meg feldolgozni negyvenhárom évnyi tapasztalásom, amit kezdetben a keresztény szellemiségben való nevelés és a szocializmus eszméivel keveredett szigor, végül a buddhizmusra való rátalálás alakított és fejlesztett.

A dolgozatban a Károli Gáspár által fordított Szent Bibliát használom alapforrásául, azon belül is az Újtestamentum Jézus életét és cselekedeteit bemutató evangéliumait, Máté, Márk, Lukács és János írásait. Az ezekből idézett részek a későbbiekben dőlt betűvel, idézőjel nélkül kerülnek bemutatásra, míg a más forrásokból idézett szövegek dőlt betűvel, de már idézőjelben.

A dolgozat megírásával kapcsolatban el kell mondanom, hogy köszönettel tartozom tanáromnak, Végh Józsefnek, aki meglátásaival, helyreigazította esetleg téves vagy pontatlan elgondolásaimat a témával kapcsolatban, így segítve a dolgozat létrejöttét. Hálával tartozom a Tan Kapuja Buddhista Főiskolának, illetve tanárainak, hogy megpróbáltak minél több tudást átadni számomra a buddhizmussal és a Buddha tanaival kapcsolatosan.

Ágó Tamás László 2017.

Bevezetés

A buddhizmus európai térhódítása napjainkban egyre inkább megfigyelhető. Talán mert a jóga, az ezotéria és a keletről érkező hagyományok divatosabbak lettek, vagy talán azért, mert az európai modern ember is ráébredt arra, hogy a keleti filozófiák útmutatása alapján végzett gyakorlatok gyorsabban realizálható eredményeket hoznak, mint az addig megszokottak. De hogyan egyeztethető össze ez a sok ember számára szinte újdonságszámba menő vallás, a helyileg már meglévő európai hagyományokkal? Ez a szakdolgozat többek között erre is keresi a választ, egyfajta útmutatás azok számára, akik keresztény értékeken nevelkedtek, mégis a Buddha és a buddhizmus tanításainak megismerése során ráleltek valami újra és jóra. Elolvasása emellett hasznos lehet azok számára is, akik a buddhizmus szemszögéből próbálnak betekintést nyerni a keresztény erkölcsiség világába, így a Jézus által mondott prédikációk nem egy elfelejtendő értékrendet képviselnek majd, éppen ellenkezőleg, az újtestamentum egyes történetei, mondatai remekül beilleszthetők lesznek a buddhista gondolatvilágba, illetve tanításokba.

„Az igazi vallás az, ha valakinek jó szíve van”

Dalai Láma

Hogyan is van ez?

Illetve hogy volt, van és talán lesz?

Buddha az időszámításunk előtti 6. században született és 80 évig tartó földi léte során egy mély, rendkívül hatékony tanítást hagyományozott ránk. A buddhai módszer segíthet abban, hogy az ember önmaga megismerése által megbékéljen a világgal és megértse annak mechanizmusait.

Buddha halála után a buddhizmus lassan terjeszkedni kezdett, s mivel jónéhány uralkodó tetszését elnyerte, egyre több ázsiai országban megvetette lábát. Ez sokszor nem úgy történt, hogy az aktuális helyi vallásokat eltörölve egyeduralkodóvá lett, inkább integrálta a helyi szokásokat, mint ahogyan Tibetben a bönt[1] szinte magába szippantotta annak szokásaival, és saját ízlésének megfelelően átalakította annak túlvilági lényeit. Japánban például, a helyi vallási hagyománnyal (sintóval)[2] párhuzamosan tovább élt és él napjainkban is. Ennek kapcsán felmerülhet a kérdés, most a huszonegyedik század elején, mikor a buddhizmus ilyen erősen megnyilvánul Európában, illetve itt Magyarországon, mi fog történni, ha ez a folyamat még jobban felerősödik a túlnyomórészt keresztény hagyományokkal átitatott vidékeken? Vajon a buddhista értékek szembekerülnek a keresztény tanokkal, vagy megpróbálnak majd valamilyen békés egymás mellett élést kialakítani? A kérdés talán túl erős, hisz erről még közel nincs szó, de tételezzük fel, hogy így lesz. Akkor nekünk, buddhista gondolkodóknak, meg kell ismernünk az épp lokálisan elfogadott vallást (jelen esetben a keresztény tanítást), és mint hajdan idegen országokba érkező elődeinknek, ki kell alakítanunk egyfajta módszert tanaink összevetésének irányába. Itt persze nem valamiféle hittérítő-tevékenységről van szó, hisz a buddhizmusnak ez nem is célja, egyszerűen arról, hogy a Buddha tanainak bevitele a nyugati[3] gondolkodásba jobbá teheti a mindennapi életet, és talán így kimozdíthatja a reklámokon, televízión és fogyasztáson szocializálódó egyént életének tényleges holtpontjáról.

Megfigyelhető tendencia, hogy nem csak a buddhizmus, hanem maga a vallás, illetve vallásosság is úgymond divat lett, akár Magyarországot tekintve is. Ez a volt szocialista országokban talán annak köszönhető, hogy a 40 év kommunista ideológián alapuló nevelés egy olyan erős önismereti-vákuumot hozott létre több generáción keresztül, hogy az emberekben szomjúság ébredt annak irányába, hogy megismerjék a létezéssel kapcsolatos valódi okokat és válaszokat anélkül, hogy azokat bárki is tudományosan magyarázná, mint ahogy anno a szocializmusban, vagy akár napjaink nyugati kapitalista világában. Emellett az egyénnek valószínűleg szüksége van vallásra, vallásos módszerekre ahhoz, hogy viszonylagos stabilitásra tegyen szert, egyfajta egyensúlyra, melyekből a problémák már sokkal hatékonyabban megoldhatók, esetleg már nem is tűnnek problémának, csupán feladatnak. A buddhista és a keresztény tanítás (ebben az esetben Jézus tanítását figyelembe véve) egyaránt képes arra, hogy biztonságot nyújtson, de nem egy teknőspáncélhoz hasonlóan, hanem inkább úgy, mint ahogyan a békés harcos, aki megállja helyét az élet szituációiban. A békés harcos eszményképét Csögyam Trungpa[4] is sokszor említi, többek között a Sambhala[5] című könyvében, és annak bölcsességéről a következőket mondja, ugyanitt:

„A Sambhala-tanítások azon feltevésen alapulnak, hogy létezik olyan alapvető emberi bölcsesség, amely képes segíteni a világon a bajok megoldásában. Ez a bölcsesség nem valamely egyedi kultúra sajátja, s nem is kizárólag Keletről vagy Nyugatról jön. Olyan hagyományról van szó, amely különböző kultúrákban és korokban számos formában megjelent a történelem során.”

Itt Csögyam Trungpa arra szeretne rámutatni, hogy az ember tartozhat bármiféle valláshoz, kultúrához, bölcsessége mindig egy tőről fakad, melynek alapvetően a jószándék a mozgatórugója. A keresztény és a buddhista ember életét is ez kell, hogy meghatározza. Ha megkérdeznénk Ferenc pápát és a Dalai Lámát valószínűleg egészen hasonlóan nyilatkoznának ebben a témában. Emellett a két vallás egymáshoz való viszonyára valahogy úgy tekinthetünk, mint ahogyan erről Dr. Pressing Lajos[6] az egyik vele készült interjúban beszélt:

„Olyan ez, mintha a kertünkben egy cseresznyefa meg egy körtefa nőne egymás mellett. A kettőt nem lehet összekeverni, de ha kiássuk a gyökereket, észrevesszük, hogy mindkettő ugyanabból a talajból sarjadt, és amíg élnek, ugyanabból táplálkoznak.”[7]

Ez egy elég egyszerű, de szemléletes magyarázat. Ha ezt továbbgondoljuk, ráébredhetünk arra, hogy minden vallás alapvető lényege maga az ember, és az embernek a világhoz való viszonyából fakadó kérdések és magyarázatok összessége. Ennél a pontnál azonban meg kell említeni, hogy Buddha tanítása nem feltétlenül vallásos értékeken alapul, az inkább később tevődött hozzá, talán azért, mert úgy könnyebb volt elfogadtatni, megértetni az emberekkel magát a módszert. Sokan persze manapság is úgy gondolják, hogy a buddhizmus csupán egy módszer és mindenféle vallásos sallang nélkül is jól értelmezhető. Ezek az emberek azonban súlyos csapdába is kerülhetnek saját felfogásuk által, hisz hit nélkül nemcsak az önismeret rögös útja nehezen járható, de akár egy egyszerű tevékenység is teljesen okafogyottá válik. Vegyünk például egy művészeti tevékenységet! Egy festőművész meg akar örökíteni egy pillanatot. Ha nem hisz benne, hogy ez sikerülhet, akkor minek kezdene bele? Akár egy hétköznapi tevékenység során is megfigyelhető ez, ha el akarok mosogatni, de nem hiszek benne, hogy meg tudom csinálni, akkor valószínűleg nem is fogok elmosogatni soha. Persze ez a hit értelmezésének teljesen leegyszerűsített formája, hisz a vallásos életben a hitet egyfajta pátoszként élik meg a hívők, és ezzel jóval erősebb hatást gyakorolnak mind magukra, mind pedig saját közösségükre, mint valódi hit nélkül.

Míg a buddhizmusban a hit maga a Buddhába és tanításába vetett bizalom, egy megelőlegezett tudás, mely a tapasztalással egyre erősödik, a kereszténységben konkrétan a megváltás eszköze. Nem ugyanaz, de hasonló alapokon nyugszik.

Napjainkban a vallások úgymond modernizálódnak, megpróbálják elfogadtatni magukat a globalizáció világában. Ismertebb képviselőik ugyanúgy hasznosítják az internet, a sajtó, a televízió előnyeit, mint az ismert sztárok, celebek. Ez persze nem baj, hisz így a tanítás is gyorsabban eljut az egyénekig, nem kell akár éveket várni arra, hogy egy mester meglátogassa a gyülekezetet, szanghát[8], hisz online is tudnak egymással kommunikálni. Tenzin Wangjal Rinpocse[9] például szinte az egész világon tanításokat ad anélkül, hogy egyfolytában utazna, és kifejezetten jól hasznosítja a modern módszereket a több-százéves hagyomány átadására. Manapság az internet használatának elterjedése így nem csupán negatív, de akár pozitív irányba is viheti életünket. Az már rajtunk múlik, hogy jóra, vagy rosszra használjuk. Tegyük fel például, hogy valahol azt hallottam, hogy a meditáció rendkívül jó hatással van az egészségre, megnyugtat, lelazít stb., a közelemben azonban nem találok senkit, aki értene hozzá. Mit tegyek, ha én mégis úgy érzem, hogy foglalkoznom kéne ezzel, mert valami késztet, hogy meditáljak? Természetesen rákereshetek a neten, és a legfurcsább az, hogy találhatok is olyan videókat, írásokat, amelyek elősegíthetik a saját meditációs praxisom elindítását, illetve fejlődését. Például Ácsán Dzsajaszáró[10] théraváda[11] szerzetes egy tíz részből álló video-sorozatban rendkívüli részletességgel magyarázza el, hogy hogyan kell elkezdeni a meditációt, illetve hogy eközben milyen problémák merülhetnek fel. Ez a néhány instrukció egy kezdő meditáló számára aranyat érhet, persze csak abban az esetben, ha megvan benne a megfelelő törekvés, és képes mindezt megérteni. De vegyük a buddhizmus és a kereszténység napjainkban két legismertebb alakját a Dalai Lámát és Ferenc pápát! Vajon, ha nem lenne internet, televízió, rádió és sajtó, tehát úgymond középkori körülmények uralkodnának, honnan tudnék róluk? Talán tudnám, hogy Ferenc pápa a katolikus egyházvezető, és jóságáról legendák keringenének, de a buddhizmusról valószínűleg semmi információm nem lenne, hacsak nem találkoznék esetleg egy olyan emberrel, aki járt már arra, amerre buddhista módszerekkel gyakorolnak. Hogy milyen következtetés vonható le mindebből? Az, hogy nagy valószínűséggel hálásak lehetünk az információáramlás felgyorsulásának abban a kontextusban, hogy mi is hozzáférhetünk olyan tanokhoz, amelyekkel a kapcsolatba kerülés néhány évtizeddel ezelőtt még szinte lehetetlenségszámba ment.

Fontos megjegyezni, hogy az internetes kapcsolat, vagy akár a tanítás könyvekből való ismerete nem elég ahhoz, hogy a gyakorlás megfelelő irányba haladjon, hiszen a mester és tanítvány között nem áll fenn a szükséges tudati kapcsolódás. Így a tanítvány (a mesternél gyengébb képességű gyakorló) saját elképzelései szerint halad, és lehetséges, hogy csupán „a sötétben tapogatózik”. A nyugati ember általában már nem érzékeli ezt a problémát, így gyakran újabb illúzióvilágot teremt magának az internet által.

A vallások szélesebb körű terjedésének és a tanítások megértésének tehát jót tesz a globalizáció, és sok esetben az egymás közötti párbeszédet is erősíti. Bízzunk abban, hogy a vallási vezetők megpróbálnak valamiféle együttműködésre törekedni egymáshoz oly módon közelítve, amely inkább békét teremthet, mintsem pusztító háborúskodást. A Dalai Láma Őszentsége a következőket mondja a vallással és a párbeszéddel kapcsolatban The Good Heart (A Buddhist Perspective on the Teaching of Jesus) című könyvében:

„In the past, religious action could be viewed more narrowly in therms of the celebration or exploration of one’s own beliefs or rituals. Today an additional element has entered human religious activity, as we enter with empathy and revence into the beliefsand rituals ofother faiths without adopting them as our own. The fruit and authentication of this new activity, largely unknown to earlier generations of humanity or even regarded by them as disloyal and blasphemous, is the same as that of all religions: compassion and tolerance. Dialogue should make us not only feel better about others but also make us more conscious of ourselves and more true to our own essential goodness. Dialogue make us better people.”[12]

„A múltban a vallásos cselekedetek szűkebb értelemben úgy voltak tekinthetők, mint az egyén hitének vagy rituáléinak ünneplései illetve felfedezése. Napjainkban egy további elem lépett az ember cselekedetei közé, az hogy empátiával és tisztelettel fordulunk más hitek meggyőződései és rituáléi felé, anélkül hogy sajátunkként fogadnánk el azokat. Az efféle új tevékenységek gyümölcse és igazolása, mely az emberiség korábbi generációi számára nagyrészt ismeretlenek voltak, lévén azt hitetlennek és istenkáromlónak tartották, mind ugyanaz minden vallásban: együttérzés és tolerancia. A párbeszédtől nemcsak jobban kellene érezzük magunkat másokkal kapcsolatosan, de magunkhoz is öntudatosabban kellene tudnunk viszonyulni és hűségesebbnek lenni alapvető jóságunkhoz. A párbeszéd jobb emberekké tesz bennünket.”[13]

A Dalai Láma tehát szimpátiával fordul más vallások irányába, és áldásos tevékenységével bennünket is erre buzdít. De mit is tehetne egy bódhiszattva[14], aki abban az irányultságban gyakorol, hogy minden érző lény elérje a boldogság állapotát! Ez a boldogság persze nem feltétlenül anyagi jellegű, inkább spirituális, és a megszabadulással, felszabadultsággal, megvilágosodással kapcsolatos.

Jézus tanításainak befogadása, megértése során feltehetjük a kérdést, vajon Jézus is bódhiszattva volt? Valószínűleg igen, hisz ő is vállalta, hogy akár saját élete árán is megszabadít bennünket. Az már más kérdés, hogy szellemisége a helyi viszonyoknak megfelelően nem a buddhista, hanem a zsidó hagyományokra épült. A bódhiszattva eszményképet tekintve azonban nekünk is rá kell ébrednünk, hogy az effajta cselekedet és magatartás nem csupán a buddhista bölcsek sajátja. A bódhiszattva nemcsak kívül segít, de meditációja során tudatát is annak irányába tereli, hogy az érző lényeknek segíthessen. Ezek a tudati mozdulatok azok, amikkel a mindenki számára látható, érzékelhető világon kívül is segíthet, gyakorlatilag egy közös tudaton belül, amit a nyugati gondolkodók talán tévesen, kollektív tudattalannak neveznek.[15] Jézus prédikációi, gyakorlatai, imái is inkább a többi lény spirituális előbbre jutását támogatták, mintsem a sajátjáét.

A bódhiszattva gyakorlása során, előtérbe helyezi a többi lényt, ezáltal tulajdonképpen ő is fejlődik.[16] Ha keresztény szempontból vizsgáljuk, ez önfeláldozás, amelynek jutalma egyértelműen a mennyország lenne, de a bódhiszattva önszántából inkább mást választ, marad és folytatja rögös útját. Pál apostol a filippibeliekhez írt levelében így fogalmaz:

Mert nékem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.

De ha e testben való életem munkámat gyümölcsözteti: hogy melyiket válasszam, meg sem mondhatom.

Mert szorongattatom e kettő között, kívánván elköltözni és a Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb.

De e testben megmaradnom szükségesebb ti érettetek.

És ebben bízva tudom, hogy megmaradok, és együtt maradok mindnyájatokkal a ti hitben való gyarapodásotokra és örömötökre. (Pál levele a Filippibeliekhez 1,22-25.)

Az előbbi sorokban egy bódhiszattva attitűd köszön vissza ránk, egyenesen a Bibliából. Buddha is hasonló elhatározásra jutott megvilágosodása után. Inkább a szenvedő lényekkel marad és tanítani kezdi őket,[17] ennek gyümölcse tulajdonképpen az, hogy most, mintegy kettőezer-ötszáz évvel később, mi, „modern” emberek is részesülhetünk ebből.

Buddhista motívumok Jézus tanításában

(Újtestamentumi példázatok alapján)

Máté

Születés és a kezdetek

Máté, Márk, Lukács és János evangéliumaiban részletesen olvashatunk Jézus tevékenységéről. Ez a négy evangélium gyakran egymást is ismétli, illetve hasonló tartalmakat mutat. Ezért a legelsőt, Máté evangéliumát vizsgáljuk meg legrészletesebben, a többi hármat pedig úgy, hogy a hasonló mondanivalójú verseket már nem érintjük.

Máté írásának első része röviden áttekinti Krisztus származását, és kitér fogantatásának körülményeire, ezek akárcsak Buddha esetében, szintén csodálatos körülmények között zajlanak, az isteni származást bizonyítván mindkét esetben:

A Jézus Krisztus születése pedig így vala: Mária, az ő anyja, eljegyeztetvén Józsefnek, mielőtt egybekeltek volna, viselősnek találtaték a Szent Lélektől. (Máté 1,18.)

A hasonlóság azonnal szembetűnő, (bár Buddha édesanyjánál a szent lélek egy álombéli fehér elefánt)[18] mindketten szeplőtlen fogantatás által lettek várandósak. Májá, Buddha anyjának neve talán szimbolikus, mivel a brahmanikus[19] hagyományban a világmindenség szülőanyját, illetve az érzékszervek általi világ illúzióját is jelenti. De vajon hogy jön ez egy vallásalapító történetéhez? A válasz egyszerű, az anya a ragaszkodás, a vágy, a földi kötelékek szimbóluma. Ki ne ragaszkodna szerető anyjához, és ki tudja ezt a köteléket magáról levetkőzni? Természetesen csak az, aki a dolgok illúziótermészetét oda-vissza felismeri és átlátja.

A Krisztus kisgyermekkora és felnőttkora közötti életszakaszt a Szentírás nem részletezi. Feltételezhetően egy egészen érdekes rész homályba borul. Mit és kiktől tanult, hogyan jutott el odáig, hasonlatosan Buddhához, hogy megkérdőjelezze az elődei által folytatott vallási gyakorlatot? Esetleg találkozhatott keletről jövő nézettekkel? Prédikációi, mondatai ezt tükrözik. Mintha körbelengené őket egy egészen újfajta gondolkodás, amely egyes esetekben kicsit közelebb van a buddhista illetve keleti felfogáshoz, mint az Ótestamentumhoz. Máté evangéliumának nagy része Jézus utolsó éveiről szól, melyben prédikált és igét hirdetett, hasonlóan kortársához Keresztelő Szent Jánoshoz, aki saját kezűleg keresztelte meg Krisztust, az írás szerint. János, hasonlóképpen Jézushoz, egyfajta bódhiszattva értékrendet képviselt, hiszen életét szintén az érző lények megmentésének szentelte, illetve szó szerint arra áldozta. A következő versben így szól:

Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa. (Máté 3,2.)

Vajon János itt arra gondol, hogy a mennyeknek országa itt a földön érkezik el hozzánk? De hogyan érkezhet el? Ez a buddhizmust ismerők számára talán egyértelmű. A mahájána elképzelése szerint, a megvilágosodás egy bizonyos szintjén, a szamszára[20] már egyben a nirvánát[21] is jelenti. Tehát itt és most. A gyakorlás bizonyos fokán a gyakorlót már nem érinti meg a viszontagságok sorozata, mert látásmódja a kettősségtől mentes. Ez a kettősség lehet a kétpólusú gondolkodás, de akár annak belátása is, hogy az észlelés tárgya, illetve az észlelő gyakorlatilag nem két különböző dolog. Nem feszíti szét a képzelgés (vikalpa)[22] és így egyfajta univerzális egység valósulhat meg. A gyakorló eggyé válik az érzékelt világgal és fordítva. Ebben az esetben persze nem a világgal, hanem istennel egyesül, de mi van akkor, ha ez a kettő egy és ugyanaz, és csak az elnevezésük különbözik? Az is igaz, hogy míg a buddhista gyakorló egyenrangú viszonyban éli meg isten jelenlétét, a keresztény egyfajta alá-fölé rendeltségben, ennek ellenére egy józanul gondolkodó ember számára, legyen az bármely valláshoz tartozó, ez a kétféle hozzáállás valahol összeérhet.

Jézus, miután János megkereszteli, a pusztába megy. Negyven napra magányosan elvonul, hogy „megkísértessék az ördögtől” (Máté 4,1.). Negyven nap és negyven éjjel böjtöl, testileg és lelkileg tisztítja magát. Elvonulást végez, ahogyan ezt a buddhisták a buddhizmus valamennyi ágában gyakorolják. Ebben a részben szimbolikusan megjelenik az is, hogy a sátán felajánl mindenféle földi hívságot, hogy saját oldalára állítsa, ám mégsem csábíttatik el azok által. Hasonló motívum Buddha életében is jelen van, hisz választhatná a jómódot, a gazdagságot apja oldalán és az ő akarata szerint cselekedve, később lehetne helyi uralkodó is, de ő nem elégszik meg ezzel. Nekivág az otthontalanságnak, és megízleli az aszkéták életét. Az otthontalanság mindkét vallás esetében meghatározó, melynek során az ember mindenéről lemondva, a valóság, az igazság megismerésének szenteli magát. Máté a következőképpen írja le az ehhez kapcsolódó prédikációt:

Óvás a világias lelkülettől

Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják.

Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják.

Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is. (Máté 6,19-21.)

A fentiekben egyrészt megfogalmazódik a mulandóságról szóló tanítás, mármint hogy itt a földön, minden mulandó.[23] Tehát, valójában semmibe sem lehet kapaszkodni, hisz a dolog, amibe kapaszkodhatnánk minden pillanatban más és más. Van, amikor láthatóan, de legtöbbször nem érzékelhetően hal el és születik újra. Jézus felismerte ezt, csak nyelvezetében esetleg, nem olyan matematikai pontossággal fogalmazza meg, mint Buddha. Másrészt, kitér a szív szerepére, amely központi helyet foglal el, mind a keresztény, mind pedig a buddhista tanításokban. Szívvel látni az ész helyett, szívből szeretni, a szívből kiindulva cselekedni teljesen másfajta attitűd, mint ami általánosan az emberekre jellemző. Ez valami spirituális, szentséges vagy egyenesen isteni dolog? Nem. Krisztus és a Magasztos[24] ugyanúgy állítja, hogy ez az állapot az ember életében kellő törekvéssel és megfelelő hozzáállással megvalósítható. Ha a gyakorló elkezd a szívével is gondolkodni, a pusztán racionális döntéseket abba a mederbe terelheti, amely spirituális szempontból is megfelelő, helyes cselekedetnek számít majd. A szívre hallgatni talán csak annyit jelent, hogy hallgatunk a pozitív irányba vivő megérzéseinkre úgy, hogy közben nem feledjük a logikus gondolkodás fontosságát sem.

Mi helyes és mi helytelen?

Mi a helyes cselekedet? A nem-ölés, nem-lopás, igazmondás, helyes szexuális élet (illetve a szerzetesek esetében a szexuális élettől való tartózkodás), a bódító szerek használatának mellőzése.[25] Az ezektől való óvás mindkét vallás prédikátorainak, tanítóinak szájából elhangozhatnak, olyan alapvetőek. Bizonyos szempontból nem eldönthető, hogy mi helyes vagy helytelen, azonban ha Buddha karmáról való tanítását figyelembe vesszük, azonnal tisztulni látszik a kép. Mert mi is a karma? Szándékos tett, és persze az ezzel járó következmény, amelyet magával együtt hordoz, hiszen nincs tett következmény nélkül, mint ahogyan nincs ok, okozat nélkül. Ha ebben a megvilágításban vizsgáljuk, mi helyes és helytelen, cselekedeteink már óvatosabbá válhatnak. Tegyük fel, hogy szavakkal, tehát helytelen beszéddel megbántok valakit. Az illető elkezdi rosszul érezni magát emiatt, illetve lehet, hogy utólag én is. Máris megvan a tett és a következmény. Esetleg az is előfordulhat, mint legtöbbször, hogy az illető visszavág, ilyenkor vég nélküli harc indulhat el, akár egy családon belül is, melyben az érintett felek sokszor azt sem tudják, hogy miért is haragudtak meg alapvetően egymásra. Nos, kellő körültekintéssel, esetleg bocsánatkéréssel mindez megelőzhető, de ehhez ismerni kell az okról és az okozatról szóló tant, melyről a Biblia is ír:

Vagy legyetek jó fák, és teremjetek jó gyümölcsöt, vagy legyetek romlott fák és teremjetek romlott gyümölcsöt, mert gyümölcséről ismerik meg a fát. (Máté 12,33.)

Buddha és Jézus egyszerűen és nyomatékosan kijelenti, a jó tettet jó követi, a rosszat pedig rossz. Az okozat bekövetkezésének ideje azonban más és más lehet, ami a szamszára kiszámíthatatlanságának (mely egyrészt a mulandóságnak, másrészt a dolgok egymástól való függésének) köszönhető. Olyan ez mintha bumerángokat hajítanánk a távolba, némelyik korábban, némelyik később ér vissza, és néhány fejbe is ver majd bennünket. Nem tudhatjuk mikor érik be tetteink gyümölcse, ennek átlátásához már buddhai szemlélet szükséges. Ha viszont ezzel nem rendelkezünk, egyszerűen el kell fogadnunk azt, ahogyan az élet folyik. Legjobban tesszük, ha hátralépünk egyet és csupán figyeljük a világ mechanizmusait. Krisztus és Buddha egyaránt hirdették, hogy az egyén számára a legjobb, ha a jelen pillanatra koncentrál és megpróbál együtt létezni azzal. A jövő miatti aggodalmaskodásról a következő bibliai versekben olvashatunk:

Azért mondom néktek: Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok, sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-é az élet hogynem az eledel, és a test hogynem az öltözet? (Máté 6,25.)

Kicsoda pedig az közületek, aki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal? (Máté 6,27.)

Ez teljesen egybevág például a manapság Thaiföldön a théraváda hagyományban megfigyelhető gyakorlattal, mely szerint a szerzetesek naponta koldulókörutat tartanak és így szerzik be ételüket. Felmerül a kérdés, mi történik, ha aznap senki nem ad semmit? Nos, akkor a szerzetes éhen marad. De mi ennek a gondolati és tudati háttere? Ez itt az érdekes kérdés. Vajon csak a hit és a reménykedés tartja az egyént ilyenkor a megfelelő kerékvágásban, vagy egyszerűen belátja, hogy aznapra mai szóhasználattal élve, ezt dobta neki a gép és ez tulajdonképpen a karma működésének köszönhető?

Bódhidharma, akit a buddhizmus huszonnyolcadik és a zen[26] első pátriárkájának tekintünk, nagyon szépen megfogalmazza ezt az attitűdöt Két út négy gyakorlat című rövid tanításában. Ebben a nehézségek elviselését, illetve a körülményekhez való alkalmazkodást hangsúlyozza[27] ahelyett, hogy görcsösen, szinte ragaszkodva hajszoljuk azokat az anyagi dolgokat, amik bennünket életben tartanak. Sorsunk nehezebbre fordulása igazából korábbi tetteinknek köszönhető, illetve azok következménye. Valójában pont a megfelelő pillanatban érkezik el az ideje, hogy tudatosan figyelve elviseljük a nehézségeket, ha rendelkezünk a kellő belátással. Napjaink elkényelmesedő világát tekintve feltehetjük a kérdést: mi lenne velem étel, ruha, lakhely, telefon és egyebek nélkül? Vajon mi történne, meghalnék, vagy élnék tovább nyomorúságban? De mi a nyomorúság? A hegyekben magányosan élő remete, akinek alig van napi betevője, nem biztos, hogy szegénynek érzi magát. Lehet, hogy miközben kívülről szemlélve annak tűnik, valójában ő a leggazdagabb!

Dógen[28] a Sobogenzó-zuimonki[29] V.21 részében így ír erről:

„Ne tegyetek előrelátható intézkedéseket az élelem és a ruha megszerzésére. Csak akkor kezdjetek koldulni, amikor már minden étel elfogyott és nincs semmitek, amit meg lehetne főzni. Még az a fajta tervezgetés is, hogy kitől mit lehet majd kérni, olyan, mintha élelmet raktároznátok. Amire így tesztek szert, az helytelen eszközökkel szerzett, rossz élelem. A zen-szerzetesnek olyannak kell lennie, mint a felhő, amelynek nincs állandó tartózkodási helye, mint az áramló víz, amely nem támaszkodik semmire. Azt nevezzük szerzetesnek, aki ilyen.”

A két vallás alapvető értékeinek hasonlósága tehát itt is szembetűnő, mindkettő az anyagi dolgoktól való elfordulást, a belső út felfedezését tekinti egyik fő feladatának, illetve azt, hogy az egyén a saját magán végzett, úgymond lelki munka folyamán teljesedjen ki, és ne folyton a külvilágban keressen hibákat, sokszor úgy is, hogy másokat is hibáztat. Máté a következő jézusi szavakat idézi ezzel kapcsolatban:

Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.

Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek néktek.

Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?

Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből, holott ímé a te szemedben gerenda van?

Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből! (Máté 7,1-5.)

Ebben az esetben is egy nagyon szép szemléletes képet alkalmaz az evangélium. Annak fontosságát magyarázza, hogy ha a megfelelő úton akarunk haladni, nem mások megváltoztatásával kell foglalkoznunk, sokkal inkább kell saját belsőnkre koncentrálni, és csak ha ott már megleltük a válaszokat, és viszonylagos békére tettünk szert, azután kezdjünk neki a másokkal való foglalatoskodásnak. Óvva int viszont attól, hogy közvetlen eszközökkel mindenkit megpróbáljunk a jó útra terelni, mert lesznek, akik még nem készek erre, és így a tanítás a visszájára is fordulhat, esetleg erőszakosságot is szülhet:

Ne adjátok azt, ami szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és néktek fordulván meg ne szaggassanak titeket. (Máté 7,6.)

Ez az intés akár a dharmát tanító és továbbadni szándékozó buddhistáknak is szólhat. A mindennapi életben az emberek nem minden esetben nyitottak befogadni a buddhista gondolatokat, vannak, akik egyenesen elutasítják vagy eretnekségnek gondolják őket. Ezért a buddhista nézet inkább az, hogy nem megtéríteni kell az embereket, hanem meg kell várni, míg megérik bennük az elhatározás annak irányába, hogy saját maguk keressenek egy megfelelő tanítót, egy hiteles mestert. A nem ártás elve és a karma kapcsán a buddhisták belátják, hogy mások helyett nem dönthetnek. Csak akkor lehet valakit tanítani, ha az illető kéri, mert ha olyan tanítást adunk, amit ő nem kért, tulajdonképpen erőszakot követünk el rajta, és ez ellenkezik a nem ártás elvével.

Az is előfordulhat persze, hogy a mestert nem megkeressük, hanem maga jön el, hisz akár Buddha és tanítványai, Jézus és a próféták is vándorolva[30] tanították a népet, így sokszor a Tan személyesen jött el városukba, az embereknek csak annyit kellett tenniük, hogy meghallgassák.

És körüljárja Jézus a városokat mind, és a falvakat, tanítván azoknak zsinagógáiban, és hirdetvén az Isten országának evangyéliomát, és gyógyítván mindenféle betegséget és mindenféle erőtlenséget a nép között.

Mikor pedig látta vala a sokaságot, könyörületességre indula rajtok, mert el voltak gyötörve és szétszórva, mint a pásztor nélkül való juhok. (Máté 9,35-36.)

A fenti szavakban megjelenik az együttérzés, amellyel a Megváltó az emberekre tekint, és amely a bódhiszattvákra és buddhákra is alapvetően jellemző. Látja, milyen elveszettek és szétszórtak, céltalanul kóborolnak az élet legelőjén, akárcsak a gazdátlan juhok. Buddhához hasonlóan ezért vándorolásba kezd, hogy minél több ember megismerhesse a tanítását. Ebben az időben internet, könyvek és sajtó híján ez volt a legjobb módja annak, hogy a prédikációk eljussanak az emberek fülébe és szívébe.

Az is nagyon fontos, hogy a vallási tanításnak ingyenesnek kellene lennie. Nem szabadna cserébe pénzt, vagy egyéb kincset, anyagi javakat várni.

Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok. (Máté 10,8.)

Érdekes megfigyelni, hogy huszonegyedik századi világunk már mennyire nem ilyen. Sok esetben nagy összegbe kerül, ha valaki tanulni szeretne valami „spirituálisat”, legyen az akár hatékony gyógymód, vallási praxis, beavatás, vagy bármilyen módszer, amely az egyén számára hasznos. Gyakran láthatunk akár buddhista szerzeteseket is, akik csak felajánlásért cserébe tanítanak, és ha nincs felajánlás, akkor valószínű, hogy tanítás sincs. Mondhatjuk persze, hogy a szerzetesnek és a hozzá tartozó egyháznak szüksége van pénzre, és ez így is van. Csak némely esetben mintha mindez már összeegyeztethetetlen lenne azokkal az alapelvekkel, melyeket Buddha, vagy a kereszténység esetében Jézus meghatározott. Mindenesetre elgondolkodtató, ha pénzért gyógyítunk, vagy bármilyen vallás nevében anyagi szolgáltatás ellenében tanítunk, az a karmánk szempontjából pozitív vagy negatív hatású lesz-e majdan?

A karma és az én

A karma mindent számon kér rajtunk, a rosszat és a jót egyaránt. Jézus a következő versben talán erre utal:

Néktek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak. (Máté 10,30.)

Ha akarjuk, ezt értelmezhetjük keresztény szemszögből úgy, hogy Isten minden egyes mozdulatunkról tud, és akképpen ítél, de buddhista szempontból is ugyanolyan hasznos, a karma törvényével magyarázva. Hogy Krisztus hogy gondolta ezt, az már az ő titka, de érdemes eljátszani a gondolattal, hogy így is, és úgy is tudta mit jelent, és csupán az akkor, azon a tájon megszokott vallási felfogás miatt értelmezték az emberek istenhívő szemszögből. Elképzelhető, hogy a Megváltó nem feltétlenül értette ezt csupán egyféleképpen, és ha tisztában volt a karma működésével, azzal is tisztában lehetett, hogy milyen módszerek, vallási gyakorlatok segítségével segíthetünk magunkon és másokon, hogy a karmikus hatások ellenére összeszedettek maradjunk, és életünket úgy éljük, hogy az mind magunk, mind mások számára előbbre-vivő, gyümölcsöző legyen.

Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.

Mert az én igám gyönyörűséges, az én terhem könnyű. (Máté 11,29-30.)

Ezekben a versekben megjelenik a szelídség, az alázatosság, a nyugalom és a vallás igájának öröme. Ez az iga hasonlatos a jógik igájához, mellyel egyszer legyőzik testüket, máskor pedig összhangba kerülnek vele. Ez maga a gyakorlat és az ehhez szorosan tartozó szemlélet. A test és szellem betörése, behódoltatása, megszelídítése a buddhista praxisban is fontos helyet foglal el, és ebben a folyamatban rendkívül fontos az én szerepe. Sokan azt gondolják, hogy az én legyőzése a cél, pedig ez alapvetően helytelen hozzáállás. Az énnel való küzdelem csak felerősíti, növeli annak erejét és befolyását. Pál Feri atya[31] például a következőt mondja, egy vele készült interjúban:

„Tegyük fel, ha két harcművész mindennap tizenhat órát küzd egymással, nemcsak az egyik fog megerősödni, hanem az ellenfele is.”[32]

Ez az énnel kapcsolatban hatványozottan igaz. Ezért is olyan fontos az erőszakmentesség a vallásos praxis folytatása során a gyakorló számára. Nemcsak kifelé kell szelídnek, barátságosnak lennie, de saját magával is meg kell, hogy barátkozzon. Esetleg megpróbálhatja levetkőzni, elengedni énségét, de valamilyen formában mindenképpen szüksége lesz rá, hisz például a többi ember aszerint azonosítja, és így tudja fenntartani a kapcsolatot a külvilággal.

Hogy mi is az én? A buddhista meghatározás alapján tulajdonképpen öt alkotórész együttese: forma, érzés, érzékelés, akarat, tudatosság.[33] A buddhista mesterek szerint ennek vizsgálata, majd felismerése az egyik legfontosabb feladat az ember életében. Ha jobban megvizsgáljuk, e tényezők nélkül nem áll össze a személyiség. Mindegyik fontos abban a tekintetben, hogy az ember valakinek érezhesse magát. A hétköznapi ember számára az érzés, érzékelés, akarat és tudatosság talán valamilyen szinten értelmezhető is, de mi az a forma? A forma (szanszkritül: rúpa) egyrészt szó szerint a testet jelenti, másrészt az észlelt világot, annak tárgyait, de az észlelés eszközeit, az érzékszerveket is, ha belegondolunk, tulajdonképpen a hang és a szó is ebbe a kategóriába tartozik. A forma a többi négy tényező segítségével határolódik körbe, nincs azok nélkül és azok sincsenek ő nélküle. Ezzel szoros összefüggésben, Jézus Buddhához hasonlóan használja az üres ház hasonlatot, amely talán többféle értelmezésű lehet, mégis mindig egy irányba visz:

Mikor pedig a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélkül való helyeken jár, nyugalmat keresve és nem talál:

Akkor ezt mondja: Visszatérek az én házamba ahonnét kijöttem. És oda menvén, üresen, kisöpörve és fölékesítve találja azt. (Máté 12,43-44.)

A Dhammapadában[34] is találhatunk hasonló mondanivalójú verset:

„A koldust, aki lecsendesíti az elmét

s belép az Üres Házba,

emberi elmével felfoghatatlan öröm éri:

színről-színre látja a Törvényt.” (373.)[35]

A ház, az építmény, a forma, ami az érzékelés ajtóival, ablakaival megadja az egyénnek magát a létezés illúzióját. Az üres ház már mindkét esetben a bölcsre utal, aki átlátja mindezt, és az üresség felismerésén keresztül nem evilági boldogsággal, örömmel folytatja útját. Ez A kis Buddha című film[36] egyik remekül megkomponált jelenetében is fellelhető:

„- Te, aki odamerészkedsz ahová senki más, istenem leszel nékem?

- Építőmester, végre szembenézhetek veled, többé nem építesz nekem házat!

- De hát én vagyok a te házad, és te bennem élsz.

- Ó, saját énem, uram, te pusztán illúzió vagy, valójában nem létezel. Legyen szavaim tanúja a Föld!”

Buddha a ház[37] felépítőjével, Márával[38] folytat párbeszédet és nagyon szemléletesen építőmesternek nevezi. Mára itt hasonló a keresztény hitvilágban emlegetett sátánhoz, de inkább az illúziók ura, mintsem a gonoszság megtestesítője. Hasonlóképpen kísérti meg a Magasztost, mint ahogyan Jézus a sivatagban megkísértetett. A ház-metaforát mindkét vallás használja, és mindkét tanító szívesen alkalmazza a szimbólumszerű képeket, illetve a hasonló alapokra épülő példabeszédeket is.

„Példázatokban”

A tanítványok pedig hozzámenvén, mondanák néki: Miért szólasz nékik példázatokban?

Ő pedig felelvén, monda nékik: Mert néktek megadatott, hogy érthessétek a mennyeknek országának titkait, ezeknek pedig nem adatott meg. (Máté 13,10-11.)

A fenti versek láttatják velünk, hogy Krisztus az emberek tanítása során, buddhista szóhasználattal élve ügyes módszereket[39] alkalmaz. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek saját tudása szerint próbálja elmagyarázni a valóságot. Buddha erről így beszél Sáriputrának[40] a Lótusz szútrában:

„Sáriputra, hidd el, ha egy buddha a Tant hirdeti, akkor szavai nem hamisak és hazugok. Sáriputra, mivel az összes buddha a mindenkor adott helyzetnek megfelelően hirdette a Törvényt, ezért nehéz annak igazi, egyetlen értelmét megérteni. Miért? Mert számtalan ügyes eszközzel, számtalan alkalmatossággal és példázattal mutatom meg az összes Törvényt.”[41]

Látható, hogy a két vallásalapító[42] nem csak tanultabb körökben hirdette tanításait, együttérzésük révén megpróbálták a tanokat úgymond megízleltetni a tanulatlanabb, egyszerűbb emberekkel is. Mindketten ráébredtek annak fontosságára, hogy egyszerű példákat, példázatokat hozva, szinte bárki képes felfogni tanításuk lényegét.

Étel és élet

A két vallás képviselőinek körében sokszor vita tárgyát képezte és képezi, hogy mit és mikor fogyaszthat el a vallás gyakorlója. A buddhizmus esetében például sokszor felmerül a vegetarianizmus kérdése, sokan tévesen azt hiszik, hogy aki buddhista az a nem-ártás (ahimszá) miatt nem eszik húst, illetve húsból készült élelmiszereket. Buddha egészen egyszerűen egy bőrzsáknak tekinti a testet, amin a táplálék egyszerűen áthalad, és nem tartja lényegesnek azt, hogy mivel tápláljuk. A lényeg nem a táplálék milyensége, csak a gyakorlat, amit magunkkal végzünk. Jézus megdöbbentően hasonlóan vélekedik ebben a témában:

Mégsem értitek-é, hogy minden, ami a szájon át bemegy, a gyomorba jut, és az árnyékszékbe vettetik?

Amik pedig a szájból jőnek ki, a szívből származnak, és azok fertőztetik meg az embert. (Máté 15,17-18.)

Tehát az ételt ő is egyfajta eszköznek tekinti, mely a testet táplálja, így közvetve segíti az embert abban, hogy élete során ráleljen az igazságra. De hogy hogyan használjuk fel életünket, ha már megettük ételünket? A választ a következő sorok rejtik:

Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.

Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt. (Máté 16,24-25.)

Itt nem valamiféle rituális öngyilkosságról van szó, bár egyes szekták ezt így is értelmezhetik. Épp ellenkezőleg az emberi élet fontossága abban rejlik, hogy a hozzá és a környező világhoz való görcsös ragaszkodásról kell lemondanunk, és ez csak úgy valósítható meg, ha felismerjük a benne lévő nem valóságosságot. Ez persze egy paradoxon, mert szükségünk van az életre ahhoz, hogy lemondhassunk róla.

Az emberi élet fontosságával kapcsolatban gondolnunk kell arra is, hogy nem csak a saját életünk fontossága a lényeg, hanem az összes többié is. Minden egyes ember megszabadulása fontos (sőt minden egyes érző lényé), és ha látásmódunk ilyen, akárcsak a bódhiszattváé, az rendkívül nagymértékben elősegítheti a belső munkánk eredményességét.

Jézus juhokról szóló példázata így beszél erről:

Mit gondoltok? Ha valamely embernek száz juha van, és egy azok közül eltévelyedik: vajjon a kilenczvenkilenczet nem hagyja-é ott, és a hegyekre menvén, nem keresi-é azt, amelyik eltévelyedett?

És ha történetesen megtalálja azt, bizony mondom néktek, inkább örvend azon, mint a kilenczvenkilenczen, amely el nem tévelyedett.

Ekképen a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül. (Máté 18,12-14.)

Az eltévedt bárányról és a kilencvenkilences számról buddhista viszonylatban eszünkbe juthat Angulimála, a notórius gyilkos, aki kilencszázkilencvenkilenc embert ölt meg, és áldozatainak ujjaiból füzért viselt a nyakában.[43] Ő igencsak elveszett a szamszára útvesztőiben, életének legfőbb értelme maga a gyilkolás volt, amíg nem találkozott Buddhával, aki ezredik áldozata lett volna. A legenda szerint Buddha egyetlen mondattal visszatérítette a helyes irányba, melynek hatására Angulimála maga is megvilágosodott. Az ő eltévelyedése, és a bibliai eltévedt bárány hasonlat is mindig valamely olyan személyre mutat, aki drasztikusan negatív cselekedetet, vagy cselekedetek sorát hajtja végre. Ezzel talán mindkét tanító arra szeretne rámutatni, hogy nincs elveszett ember. Bármi rosszat is cselekszünk, megbánással és belátással fordíthatunk életünk alakulásán, akár az utolsó pillanatban is. Így ismételten kihangsúlyozódik az emberi létforma értékessége és jelentősége a megszabadulás viszonylatában.

Szimbólum és jelenlét

Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűltek az én nevemben, ott vagyok közöttük. (Máté 18,20.)

Így áll össze a gyülekezet a Biblia szerint. Azonos vallású emberek együtt-tartózkodása, közös tevékenysége révén maga a hit is erősödik, illetve a lemaradottak felzárkózhatnak a többiek által. A buddhista praxisban ez jól megfigyelhető a közös meditációk során, amikor a közösség ereje szinte életben tartja, lélegezteti az elgyengülő egyéneket. Mindkét hitrendszerben rendkívül fontos szerepet tölt be a közösség, mely a hagyományt ápolja és generációkon keresztül továbbadja.

A fenti idézet Máté evangéliumából tartalmaz egy lényeges mondanivalót, azt hogy Jézus, ahogyan Buddha is, ha nagyon akarjuk, itt van közöttünk. Mindkettőjük szellemisége a mai napig fennmaradt, és ahogyan a hívők és követők gondolataiban megjelennek, már-már manifesztálódnak. Ahogyan belépünk egy buddhista szentélybe, általában találkozunk egy ülő Buddhával, és mivel ez a tudatunkban megjelenik, nemcsak kint de bent is van, tehát a tudaton belülre kerül, és ha ez a mechanizmus működik, akkor a követők számára valóságosan megjelenik. Ehhez hasonlóan egy keresztény templomban ugyanez játszódhat le a hívők tudatában. A szimbólum (feszület vagy Buddha-szobor) tehát erejével segíti a vallásos gyakorlatot, és a szangha, a gyülekezet gondolati erejével mindezt négyzetre emeli, hatványozza. Terry C. Muck[44] professzor a következőket mondta erről az 1999-es Austin-i Presbiteriánus Vallási Szemináriumon, A Buddha című előadásában:[45]

„When I think of the Buddha, the subject of my scholarly study, the picture my mind produces is soft and blurred at the edges – out of focus but not in a way that makes it difficult to see or understand. It is more in the way a photograph studio uses background and light to protect the subject forward. The Buddha in my minds eye, seems friendly, accessible. This Buddha, my Buddha, manages to comb in a great warmth and misery.”

„Amikor a Buddhára gondolok, tudományos tanulmányaim egyik tárgyára, a kép, amit elmém létrehoz, lágy és a végletekig homályos-fókuszálatlan, de nem úgy, hogy nehezítse a belátást vagy megértést. Ez több, mint ahogyan egy fotóstúdió hátteret használva, óvatosan bevilágítja a tárgyat. A Buddha a tudatom szemével barátságosnak és hozzáférhetőnek látszik. Ez a Buddha az én Buddhám, aki sikeresen kombinálja a nagy együttérzést és a titkot.”[46]

Ezután az egyszerű hétköznapi látásmód után a professzor a Buddháról, mint erős szimbólumról beszél:

„Symbols both refer us to a reality and participate in that reality. This puts a symbol a cut above a word or a picture. A symbol provides us a surfeit of meaning, appropriate to religious figure or concept that by definitions has more meaning than rational thought alone can communicate. My Buddha statue has surfeit of meaning to it for me.”

„A szimbólumok mindegyike utal számunkra a valóságra, és közre is működik abban a valóságban. Ez különbözteti meg a szimbólumot a puszta szótól vagy képtől. A szimbólum biztosít számunkra egyfajta tömörített jelentést, és alkalmas arra, hogy a vallásos figura, vagy meghatározott elgondolás többet jelentsen számunkra, mint amit a racionális gondolat egymagában közölhet. Az én Buddha szobrom tömörített jelentést tartalmaz.”[47]

„But I must say that the word I like to describe my bronze Buddha is image. I am not arguing that this is the best word for all Buddha statues and all Buddhists and non-Buddhists who look at statues of the Buddha. I am just saying that when I think about my personal response to the Buddha, my Buddhastatue presents me with an image of the person of the Buddha and what the Buddha did, and that image in main fires my imagination for what is possible in the religious life.”

„De el kell, hogy mondjam, szavakkal hogyan is írom körül az én bronz Buddha szobromat. Nem gondolom, hogy ezek a szavak azok, amelyekkel legjobban leírható az összes Buddha szobor, minden buddhista és nem buddhista számára, akik Buddha szobrot látnak. Én csak azt mondom, hogy amikor a Buddhával kapcsolatos személyes viszonyomra gondolok, a Buddha szobrom számomra a Buddha személyét, tetteit jelképezik és főleg ez a jelkép indítja be a képzelőerőm a tekintetben, hogy mi minden lehetséges a vallásos életben.”[48]

Látható, hogy a vallásos gyakorlatban és a mindennapi életben egyaránt fontos dolog a szimbólum. Szinte a jelenünkbe hozza, mintegy a múltból átvezeti nekünk a lényeget, úgy a Buddhát, mint ahogyan Krisztust is.

„A vallomás szavai”

A gyülekezet működése során nagy hangsúlyt helyez a helyes viselkedésre, életmódra. Ha valaki a közösség által meghatározott szabályok ellen vét, azt meg kell vallania:

Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, menj és dorgáld meg őt négy szem között: ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát.

Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú vallomásával erősíttessék minden szó. (Máté 18,15-16.)

A buddhista hagyományban szintén vallottak az elkövetett hibákról:

„Aki vétett, vallja meg! Aki pedig nem vétett, az hallgasson! Tiszteletreméltók, hallgatásotok tudatja vélem, hogy tiszták vagytok. Az ilyen gyűlésen, mint a miénk, minden kérdés háromszor tétetik fel, s minden kérdésre válasz adatik. Ha a háromszori kérdezés után valamely szerzetes szándékosan elhallgatná vétkét, az szándékosan a hazugság bűnét követné el. Tiszteletreméltók, szándékos hazugságot elkövetni a Magasztos szerint ártalmas dolog. Így hát vallja meg a szerzetes a vétkét, ha van, emlékszik rá, és meg akar tisztulni tőle. Mivel ha megvallja vétkét, megkönnyebbül attól.”[49]

Ezt a metódust, amikor a szerzeteseknek egymás előtt kell vallaniuk elkövetett negatív tetteikről, egészen Buddháig visszatekintve megfigyelhetjük. A Magasztos eredetileg csak magát a szertartás időszakonkénti megtartását rendelte el, később azonban a fellépő kihágások körének bővülése miatt, egy igen terjedelmes szabályrendszer is létrejött ennek nyomán, melyeket a Vinaja Pitaka, a szerzetesi rendszabályok gyűjteménye tartalmaz.[50]

Érzékelhető, hogy gyónást nem a tettes megszégyenítésére használják, inkább arra a mechanizmusra építenek, hogy ha valaki őszintén vall bűneiről mesterének vagy társainak, az bensőjében megszabadul azoktól, így nem tetteitől nyomasztva folytatja tovább gyakorlatát. A rendszeres gyónás, a vallomás inkább segítségnyújtás a közösség irányából az egyén számára, annak jobbá formálása érdekében. A buddhista gyakorlás során nagyon fontos az elkövetett hibák tudatosítása és az azokra való rálátás, hisz az egyén fejlődése ezeken keresztül is realizálódik.

Jézus, a buddhizmusban használt pancsa sílához[51] hasonlatosan, elmondja az alapvető magatartási szabályokat, amelyek betartása ildomos, ha szándékunkban áll a megfelelő utat követni:

Ő pedig monda néki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó csak egy, az Isten. Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat.

Monda néki: Melyeket? Jézus pedig monda: Ezeket: Ne ölj, ne paráználkodjál, ne lopj, hamis tanúbizonyságot ne tégy, tiszteld atyádat és anyádat és: Szeresd felebarátodat, mint temagadat. (Máté 19,17-19.)

Az idézett parancsolatok a pancsa síla szellemiségével teljesen egybevágnak, azzal a kis különbséggel, hogy nem térnek ki az alkohol és a bódítószerek fogyasztására. Az efféle útmutatások mindkét vallás esetében úgy tudnak igazán hasznosulni, ha a gyakorló belső indíttatás alapján tartja be őket, és nem pedig egy külső intés parancsának engedelmeskedik. Ezek a „parancsolatok” alapvető emberi értékrendet mutatnak be, amelyek az erkölcsös viselkedést szinte mindig meghatározták, mióta csak az ember megpróbált a társadalmi berkeken belül létezni. A mai kor emberének, mint ahogyan elődeinknek is az utolsó mondat okozhatott igazán fejfájást. Miért szeressek úgy másokat, mint saját magamat? Ez egy igazi nagy kérdés, melyre a választ inkább találhatjuk a buddhista filozófiákban, mintsem a Biblia versei között. Nem tudni, hogy Jézus konkrétan megválaszolta-e az ehhez hasonló kérdéseket, bár az is elképzelhető, hogy igen, csak mindez nem maradt ránk írásos formában. Esetleg ezek a válaszok egész egyszerűen nem kerültek be az Újtestamentum szövegei közé.

Jézus, mint ahogyan Buddha is, teljesen tudatában volt annak, hogy az embertársaink felé irányuló szeretet, nem valami haszontalan cselekedet, éppen ellenkezőleg. Az igazságok átlátásának nyomán a buddhista és keresztény mesterek mind tisztában voltak ennek fontosságával. „Szeresd felebarátodat, mint temagadat.” Ezt a mondatot kétféle irányból közelíthetjük meg. Egyrészt egyszerűen belátás nélkül követjük az utasítást, és talán, majd csak később ébredünk rá, a szabály betartása által, hogy ez tényleg így helyes. Ez a théraváda gyakorlatával vágna egybe, amely a szabályok betartása révén próbálja az egyént úgymond megformázni. A másik, hogy törekszünk rá, hogy belássuk ennek értelmét. Miért ne bántsak másokat, sőt miért irányítsak feléjük szeretetet, vagy együttérzést? Ha képesek vagyunk ezt átlátni, a szabályok betartása a belsőnkből fakad majd, és nem külső nyomás hatására próbálunk meg azok szerint élni.

Talán a legegyszerűbb, és egyben a legbonyolultabb megoldás, ha a jógácsára filozófiát vesszük alapul, mely szerint minden a tudatban van. Ezt a filozófiai rendszert mind a zen, mind pedig a vadzsrajána[52] a mai napig alkalmazza, hogy segítse a gyakorlást a dolgok megismerése közben.

Vegyük alapul azt az elképzelést, hogy minden a tudatban van, ezt A jógácsára filozófiája c. könyv a következőképpen határozza meg:

„A tudat nem rátekintő, szubjektív-individuális kategória, hanem végső, az alany-tárgy viszonyon túli princípium, amiben illuzórikusan tükröződik az alany-tárgy viszony.”[53]

Ha ekképpen gondolkodunk, ráébredhetünk, hogy nemcsak szereplői, de tulajdonképpen teremtői is vagyunk saját világunknak. Ezt még az fűszerezi, hogy nem csak mi, hanem mások is léteznek körülöttünk, akik szintén ezzel a teremtő erővel bírnak (bár ezt sokan nem is veszik észre, nem is érzékelik). Saját tudatunk és mások tudata teremti magát a világot, és nagy valószínűséggel, ha ezt a gondolatmenetet követjük, a saját és mások tudata nem is elkülöníthető. Egyszerűen csak egy tudat, ami egységes. Ha ez így van, akkor mások bántása gyakorlatilag az egy tudaton belül van. Szóval ha másokat bántok, akkor tulajdonképpen magamnak is rosszat teszek. Ebből fakadhat az a kijelentés, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, hisz felebarátod és te egyek vagytok. Egy nagy közös egység részei, melyet Krisztus Istennek nevez.

A théraváda buddhizmusban gyakorolt mettá[54] meditáció, és a mahájána azon törekvése, hogy minden érző lény legyen boldog, tulajdonképpen hasonló tőről fakadnak. Hiszen, ha úgy gyakorlok, hogy kifelé irányítom szeretetem, illetve együttérzésem mások irányába, az egyúttal befelé is erősen hat.

Egy bibliai kóan[55] a szőlőbe menésről

De mit gondoltok ti? Vala egy embernek két fia, és odamenvén az elsőhöz, monda: Eredj fiam munkálkodjál ma az én szőlőmben.

Az pedig felelvén, monda: Nem megyek, de azután meggondolván magát, elméne.

A másikhoz is odamenvén, hasonlóképpen szóla: Az pedig felelvén, monda: Én elmegyek uram, de nem méne el.

E kettő közül melyik teljesítette az atya akaratát? Mondának néki: Az első. Monda nékik Jézus: Bizony mondom néktek: A vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában. (Máté 21,28-31)

Ez a történet hasonlatos a zenben használt kóanokhoz. Mi lehet a jó megoldás, az első, vagy a második? Jézus nem fejti ki, egyszerűen csak leteremti a válaszolókat. Úgy, mint amikor egy zen mester ráordít, vagy ráüt a kóant racionális gondolkodással megoldani próbáló tanítványára. Mégis mi ez a történet, miért tér vissza a tudatunkba folyton, holott úgy tűnik semmi értelme? Nos, a kóan hatásmechanizmusa teljesen ilyen. Mindig visszatér, és egészen addig gyötri a gyakorlót, míg a megfejtése egyszer csak elő nem pattan valahonnan. A megfejtés persze ugyanúgy távol van a racionalitástól, mint maga az alaptörténet, és az is elmondható, hogy nem gondolati úton valósul meg, inkább a gondolkodáson túlról érkezik. Az egyik legismertebb kóan csak ennyi: Van-e a kutyának buddhatermészete? Ezt az egyszerű mondatot évszázadokon át használták a mesterek arra, hogy tanítványaikat a helyes megértés felé tereljék. Hisz csak terelni tudták, a választ nem adhatták meg. A válasz mindig más és más. Valójában a válasz akárcsak az élet, folyton változik, mozgásban van. Múlandó és újrateremtődő. Sokszor igen, sokszor nem, sokszor csak egy ordítás.

A Jézus által mondott kóanban nemcsak a történet érdekes, de maga az utolsó mondat is, melyben a vámszedőket és a parázna nőket előbbre helyezi a főpapoknál és a nép véneinél, akiknek ezt a beszédet elmondta. Ezzel arra utal, hogy többre tartja az egyszerű emberek életét a szenteskedő, magukat bölcsnek mondó, és ebben a szerepben tetszelgő véneknél. Hasonló attitűd jelenik meg itt, mint a buddhizmusban Vimalakírti esetében, aki világi ember létére folyton kioktatta, megszégyenítette Buddha tanítványait, rendkívül sok fejtörést okozva nekik. Vimalakírti még a legfőbb tanítványokat is túlszárnyalta tudásával, a következő mondatokat például Sáriputrához intézte:

„Úgy szállj az elmélyedésbe, hogy a tudat ne időzzön bent, de ne is mozduljon ki a jelenségek felé. Úgy gyakorold az elmélyedést, hogy a harminchét megvilágosodási tényező mind megjelenjen anélkül, hogy közben eltévednél a felismerésükben. Úgy feledkezz bele az elmélyedésbe, hogy átéld a megszabadulást anélkül, hogy közben az evilági vágyakat feladnád.”[56]

Sáriputra ezen szavak hallatán képtelen volt bármit is felelni, és később több társához hasonlóan inkább kerülte a Vimalakírtivel való találkozást. Buddha tisztában volt Vimalakírti bölcsességével, és azzal is, hogy az ő példája mutatja meg, hogy nemcsak szerzetesek, de világiak is elérhetik a tiszta bölcsességet. Jézus és a Magasztos is egyaránt az élet élésének fontosságát hangsúlyozták mintsem azt, hogy valaki szenteskedve, csak eljátssza azt, hogy tisztában van az élet igazságaival. Hiszen az élet maga Isten, illetve a szamszára bizonyos szempontból maga a nirvána.

Felmerülhet a kérdés, mit gondolt Buddha magáról az istenhitről, az istenben való kiteljesedésről? Ha a buddhizmusban alkalmazott létkerék-ábrázolásokat vesszük figyelembe, ő is emlegetett isteneket, félisteneket, mint más világok képviselőit. Ezekben az ábrázolásokban hatféle világ szereplőivel találkozhatunk: pokollakók, éhszomjúak (préták) állatok, emberek, félistenek, istenek.[57] A buddhizmus gondolatvilágában tehát megvan az isten, bár nem halhatatlan, és nem független az emberek világától, ezért nem olyan nyomatékos, mint a kereszténységben. A buddhizmusban a gyakorlatok révén az ember függetlenedik istentől, sőt a megvilágosodás elérésével, az egész létezést, mint akadályt átugorva hirtelen a nirvánába kerül.

Érdekes felfedezést tehetünk a hindu filozófiában, amelyen Sziddhártha[58] szocializálódott. A Brihadáranyaka upanisad[59] például igencsak radikális nézeteket vall az Istennel kapcsolatban:

„Ha valaki felismeri: A Brahman[60] vagyok! – az a mindenséggé válik, és még az istenek sem tudják meggátolni ebben. Mert ő a Lelke azoknak.

Ám aki más istent imád, és azt mondja: Más ő és más vagyok én – az nem bölcs, hanem az istenek házi barma. Ahogy a házi barmok az emberek használatára vannak, ugyanígy az istenek használatára vannak az egyes emberek. Milyen nagy kár az, ha akár csak egyetlen barom is elvész, hát még ha több! Ezért nem tetszik az isteneknek, ha az emberek megismerik ezt a tant.”[61]

Lehetséges, hogy Buddha is ismerte ezt a tanítást, és elképzelhető, hogy valami efféle gondolat adta meg neki a kezdő lendületet ahhoz, hogy elinduljon és megkeresse az igazi válaszokat. Persze a fentiek, beépítve a buddhai tanok közé túlságosan radikálisak lettek volna, és nem feleltek volna meg a nem-ártás szellemiségének sem. A fenti sorok ugyanis egy istenhívő ember számára akkoriban, de valószínűleg még napjainkban is „kicsaphatják a biztosítékot”.

Buddha tanítása ezért is nagyon erős. Nem alkalmaz bántást mások irányába, nem dacol más vallásokkal, más nézetű emberekkel. Hagyja, hogy mindenki magától kezdje el belátni a dolgok valódi természetét, és nem erőlteti azt.

Láthatjuk, hogy mindkét vallásalapító elsősorban tanító volt, és csak az utánuk következő korok gondolkodói emelték őket a szentség szintjére. Legfontosabb feladatuknak a példamutatást és az általuk hirdetett tan átadását tekintették. Tudták, hogy maga a Tan nem az övék és nem is tőlük származik, hisz mindig létezett egyetemes igazság és létezni is fog:

Az ég és föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak. (Máté 24,35)

Ha az emberiség történelmében esetleg létezni fognak olyan korok, melyben mindenféle spiritualitás, vallásosság feledésbe merül, akkor ennek alapján, előbb utóbb a Dharma ismét meg kell, hogy nyilvánuljon. Ezt úgy tudja megtenni, ha teremtődik egy Jézushoz vagy Buddhához hasonlatos személy, aki átlátja az igazat, majd újra hirdetni kezdi. Valószínűleg szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy mindkettővel azonos világkorszakban élhetünk, és ismerhetjük tanításaikat.

Éberség

Azt pedig jegyezzétek meg, ha tudná a ház ura, hogy az éjszakának melyik szakaszában jő el a tolvaj: vigyázna, és nem engedné, hogy házába törjön.

Azért legyetek készen ti is, mert amely órában nem gondoljátok, abban jő el az embernek Fia.

Kicsoda hát a hű és bölcs szolga, akit az ő ura gondviselővé tőn az ő háznépén, hogy a maga idejében adjon azoknak eledelt?

Boldog az a szolga, akit az ő ura, mikor hazajő, íly munkában talál.

Bizony mondom néktek, hogy minden jószága fölött gondviselővé teszi őt. (Máté 24,43-47.)

Vajon kit vár a hű szolga, figyelve a ház minden lakójára és jószágára? A kereszténység esetében az Istent, illetve az Istennek országát, mely még itt a földön eljöhet számára. És mit vár a buddhista, ha az éberség segítségével figyeli a házat, mely az öt alkotórészből épült? A Nirvánát, már esetleg itt a földön. De hogyan lehet folyamatosan figyelni? Erre buddhista meditációk egész sora áll rendelkezésre, melyeket jól alkalmazva, a mindennapi életre is kiterjesztve, a gyakorló valóban egy úgymond „nem-általános” állapotot érhet el.

A „ház” megfigyelésére az egyik legjobban kidolgozott módszer a szatipatthána meditáció, mely elnevezésben a szati[62] magát az éberséget jelenti:

„A szati, vagyis éber jelenlét: az a figyelem, tiszta tudatosság és nyitott szív, amely a valóságnak megfelelően ismeri meg a jelenségeket, és amelynek módszeres kifejlesztése végső soron a Nibbána megvalósításához, a bölcsesség tökéletességéhez és a meghaladhatatlan szabadsághoz vezető egyenes ösvény.”[63]

A Szatipatthána-szutta[64] a szatit a megvilágosodási tényezők közé sorolja, melyek a következőek: éberség, dhammák (jelenségek, törvényszerűségek) vizsgálata, tetterő, öröm, nyugalom, összeszedettség, egykedvűség (felülemelkedettség). Megfigyelhető, hogy Jézus rendelkezett ezekkel a vonásokkal, és ha figyelembe vesszük az éberségről szóló tanítását, feltehetjük a kérdést magunkban: Vajon ismerhette a szatipatthána módszerét, vagy valamiféle hasonló metódust? Mivel az effajta módszerek alkalmazása során az ember nagyfokú bölcsességre tesz szert, mely az idők folyamán a gyakorlással csak erősödik, ezt joggal feltételezhetjük róla. Jézus tudta, hogy a vallásos gyakorlás, és az elmélyedés meghozza a kívánt eredményt, ezért fejtette ki a fenti tanítást, melynek hatásosságát korábban már Buddha is felismerte. Azt, hogyha gyakorolsz, bármely pillanatban elérhet az eredmény, ha viszont nem, akkor honnan jönne? Van egy tanmese egy szerzetesről, aki egész életében sárkányokat festett a falra, és amikor egy sárkány valóban megjelent szobájában, ő egyáltalán nem ijedt meg. Ebben a történetben éppen az a csodálatos, hogy a megjelenő sárkány lehet pozitív vagy negatív előjelű is, bánthat, de akár segíthet is, a gyakorlót semmiképp nem rettenti meg.

Ha szatipatthánát gyakorolsz, mindez nem számít, neked csak figyelned kell, bármi történjék is. Ha az ember ekképpen cselekszik, még a rossz sárkány is jóvá alakul át és segíti erőfeszítéseit. A buddhista gyakorlat esetében meg kell jegyezni, hogy rossz gyakorlat tulajdonképpen nincs, mert abból is levonhatóak a megfelelő konklúziók, és az egyén abból ugyanúgy tanulhat, mint a jóból. A szatipatthána gyakorlása során a lakó megismeri a „házat”, amelyben lakik, ami nem pusztán a testet jelenti, hanem az érzékszerveket, az érzékelt világot, és azt, ami ezt az egészet felfogja, tudatosítja. Ha az ezzel kapcsolatos gyakorlat a megfelelő úton halad, az egyén lassan ráébred, hogy nemcsak hogy nincs kinn és benn (mármint az egyénen kívül és belül), hanem a más és az én is egy és ugyanaz, az érzékelt világ nem különbözik az érzékelőtől. Krisztus látásmódja is ebből eredeztethető, melyet következő szavai támasztanak alá, és melyeknek felfogása még követői számára is igencsak nehéz lehet:

Mikor pedig evének, vevé Jézus a kenyeret és hálákat adván, megtöré és adá a tanítványoknak, és monda: Vegyétek, egyétek, ez az én testem.

És vevén a poharat és hálákat adván, adá amazoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan,

Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik, bűnöknek bocsánatára. (Máté 26,26-28.)

Ezeket a mondatokat a kétpólusú világnézet elsöprése érdekében is lehetne mondani. Olyan erősek és mélyek, hogy pusztán a keresztény tanokat tekintve nem is igen értelmezhetőek, a buddhista tanítást figyelembe véve, azonban már felfoghatók. A Buddha után évszázadokkal később kialakult zen irányzatban figyelhető meg az, hogy a tanításban mindent a Buddhával azonosítanak, nem téve különbséget a tárgyak és az úgymond szentséges dolgok között sem:

„Egy szerzetes kérdezte Yunment: - Mi a Buddha? Yunmen válaszolt: - Száradt szarbot.”[65]

Ezzel arra akarnak ráébreszteni bennünket, hogy semmisem szentséges és mégis minden az. Minden különböző, de ugyanakkor ugyanolyan természetű. Jézus a kenyeret, mint saját testét adja a tanítványoknak. Ez nemcsak szimbolikusan értendő, hisz ha tudatilag átlátja a tudatot, akkor tudja, hogy a kenyér és saját teste nem két különböző dolog, hanem egyazon egész darabkái. Olyan ez mintha egy hatalmas világméretű pizza két másik szeletéről lenne szó, amelyek végeredményben ugyanazon pizza részei. Az, hogy maga a pizza szentséges e vagy nem, nem tudhatjuk, de ami igazán lényeges az az élet, ami benne van, és a megszabadulás lehetősége, mely a benne létező életnek köszönhetően megadatik.

Példázat a fűrészről

„Szerzetesek, még hogyha rablók és útonállók kétélű fűrésszel fűrészelnék is le egyik tagotokat a másik után: amelyikőtök ettől haragra gerjedne lelkében, az nem követi az én tanításomat.”[66]

Ebben a beszédben rejlik Buddha egyik legmélyebb tanítása, mely az ahimszá tanításának mintegy hatványozása. Ugyanez a magatartásforma megtalálható Jézus életének legutolsó momentumaiban is:

Akkor szemébe köpdösének és arcul csapkodák őt, némelyek pedig botokkal verék,

Mondván: Prófétáld meg nekünk Krisztus, kicsoda az, aki üt téged? (Máté 26,67-68.)

Az erőszakmentességnek az a fajta értelmezése, illetve belátása jelenik meg, amely nemcsak, hogy azt nem hagyja, hogy másokat bántsunk, de még a saját testi épségünk megvédését sem tartja szükségesnek. Miért van ez így? Visszagondolhatunk itt akár Bódhidharmára is, aki tanításaiban a nehézségek elviselését, a körülményekhez való alkalmazkodást szorgalmazza, és alá is támasztja a karmáról szóló érveivel. Ha valaki, vagy valakik bántanak bennünket, azt viselnünk kell, hisz az a karmánk. Ha nem az, akkor nem is történhet meg. A buddhizmus ahimszá gyakorlata nemcsak az erőszakra vonatkozik, hanem jelenthet a történésekbe való be nem avatkozást is, a szamszára tengerén való létezést, úgy hogy minél kevesebb hullámot keltsünk annak felszínén. Persze feltehetjük ez esetben a kérdést, ha nem avatkozunk be, hol van akkor a szabad akarat?

A valódi illúziómentes szabad akarat csak a gyakorlás és az elmélyedés segítségével valósulhat meg. Az egyén ez esetben kezdi látni a dolgok valódi működését, így történhet bármi, ki nem zökkenthető. Ez az állapot mind Krisztus, mind Buddha esetében megvalósult, nekünk csak az a dolgunk, hogy gyakorlataink révén mi is megpróbáljunk hasonló módon cselekedni, létezni.

Márk, Lukács és János evangéliumának áttekintése[67]

Márk

Önsanyargatás vagy középút?

Márk, mintegy a dolgok közepébe vágva, azonnal Jézus megkeresztelkedésével kezdi és leírja a pusztába való elvonulását:

És ott volt a pusztában negyven napig kísértetve a Sátántól, és vad állatokkal vala együtt, és az angyalok szolgálnak vala néki. (Márk 1,13.)

Ha Jézus naplót vezetett volna erről a negyven napról, akkor tudhatnánk, milyen volt a sivatagi körülmények között elvégzett befelé tekintés, a keresztény vipasszaná meditáció, melynek során az emberben annyi minden merül fel, hogy nemcsak az angyalok, de maga a sátán is megjelenik, mint kísértő. A kísértő szenvedésünk nyomán manifesztálódik, kedvezőbb megoldásokat, könnyebb utat kínálva. Valójában nem egy rajtunk kívül lévő személy, inkább a saját késztetésünk, a saját felfogásunk szerinti bűnös dolgok felé vivő, ami még több karmikus körbe ránthatja bele az egyént:

„Minden szenvedésünk az önzés káprázatának megszokásából ered, melyet fenntartunk és szerinte élünk. Mindnyájan osztozunk e tragikus balszerencsében, mely szűk és énközpontú útjainkból fakad.”

„Mikor testünk fáj és kibírhatatlan kín borzalma gyötör, ez az éles kerék-fegyver visszatérte, rossztetteinkből kélt s teljes kört leírt.”[68]

Krisztus a negyven nap alatt nemcsak a fájdalommal és kínnal nézett szembe, hanem a leírások szerint magával a sátánnal is, melyet alapvetően minden bajunk szülőatyjának gondolhatunk. De hogyan manifesztálódott az számára, és ő hogyan tekintett rá, és milyen gyakorlatot alkalmazott, hogy elengedje? A legfontosabb konklúziója talán az volt, hogy a sátánnal megküzdeni nem szabad, attól csak még jobban megerősödik. Ha viszont a Buddha által alkalmazott módszereket tekintjük, felül lehet emelkedni rajta, akkor egyszerűen szertefoszlik.

Jézus a negyven nap után megerősödve és talán megvilágosodva[69] tért vissza. Márk erről ekképpen ír:

És elálmélkodának az ő tanításán, mert úgy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. (Márk 1,22.)

Látható, hogy a valódi tudás, amellyel a Megváltó rendelkezik, túl van az egyszerű írástudáson, műveltségen. A valódi tudás hatalmat, erőt sugároz, a gondolkodáson túl is érzékelhető, és azonnal nyomon követhető következetességgel rendelkezik. A valódi tudás bölcsesség, amely - mint a buddhák esetében - anélkül is árad, hogy bármit szólnának. Az ilyen tudással rendelkező személy lényéből jóság, erőszakmentesség fakad, és a tan, melyet hirdet, szélsőségektől mentes. Maga a középút.

Buddha a középút fontosságát belátta és felhagyott korábbi aszkétaéletével, testének sanyargatásával. Ráébredt, hogy egy hangszer akkor szól megfelelően, ha a húr sem nem túl laza, sem nem túl feszes. Onnantól kezdve normális mennyiségű ételt vett magához, nem törődött azzal sem, hogy ezért más aszkétatársai megvetették. Az újtestamentum hasonló tartalmú verseiben ez áll:

A János és a farizeusok tanítványai pedig böjtölnek vala. Odamenének azért és mondanák néki: Mi az oka, hogy Jánosnak és a farizeusoknak tanítványai böjtölnek, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?

Jézus pedig monda nékik: Avagy böjtölhet-é a vőlegény násznépe, amíg velök van a vőlegény? Ameddig a vőlegény velök van, nem böjtölhetnek.

De jőnek majd napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak azokon a napokon. (Márk 2,18-20.)

Ez egyrészt hirdeti az önsanyargatás-mentes utat, ahogy a buddhizmus esetében, másrészt a vőlegény példáját hozva másféle irányokba is elmegy. Arra utal, hogy mindent akkor kell megtenni, amikor ott van az ideje. Fölösleges akkor böjtölni, amikor módunkban áll enni, ráérünk akkor, amikor nincs semmink. A buddhizmusban is megjelennek olyan tanítóbeszédek, melyek felhívják a figyelmet arra, hogy az önsanyargatás nem a megfelelő spirituális út. Ilyen például a Kutyautánzó[70] szutta, melyben Szénija, a kutyautánzó meztelen aszkéta és társa Punna, a tehénutánzó jelenik meg. Mindkét aszkéta az általa kiválasztott állat életmódját követi. Szénija dögöket eszik és kutyaként viselkedik, Punna pedig füvet legel. Ezzel a viselkedéssel próbálnak a karma hatásainak elébe menni, mintegy megelőzve azt, mert úgy gondolják, hogy ezzel a tudatos önsanyargatással, megszabadíthatják magukat a szenvedéstől, később esetleg majd elnyerik jutalmukat és egy felsőbb létformában születhetnek újra. Buddha azonban mindkettőjüket rádöbbenti, hogy ez nem a megfelelő gyakorlat, hisz így már tulajdonképpen most mindketten a pokolban vannak, és ezután az általuk kiválasztott állat bőrében születnek majd újra. Semmit nem tesznek annak érdekében, hogy akárcsak felsőbb régiókba kerüljenek, vagy ami még kedvezőbb, megszabaduljanak a szamszárából. Elmagyarázza nekik, hogy ez csak akkor lehetséges, ha megismerik saját valódi működésüket és a világ folyamatával való viszonyukat. A történet vége, hogy mindkét aszkéta rádöbben az igazságra Buddha szavai által, felhagynak addigi életmódjukkal és követőivé válnak. Szénija a szentirat szerint később el is éri a megvilágosodást.

Lehet-e szombaton gyógyítani?

Jézus hasonlóan Buddhához a saját maga által megteremtett világnézet szerint cselekedett, és nagyrészt felhagyott korábbi vallásának szokásaival, rituáléinak gyakorlatával. Számos bírálóval találkozott, akik inkább látták benne saját vallásuk ellenségét, mintsem a pozitív értelemben vett újítót.

És ismét beméne a zsinagógába, és vala ott egy megszáradt kezű ember.

És lesik vala őt, hogy meggyógyítja-é szombatnapon: hogy vádolhassák őt.

Akkor monda a megszáradt kezű embernek: Állj elő középre.

Azoknak pedig monda: Szabad-é szombatnapon jót vagy rosszat tenni? Lelket menteni, vagy kioltani? De azok hallgatnak vala.

Ő pedig elnézvén őket haraggal, bánkódván szívök keménysége miatt, monda az embernek: Nyújtsd ki a kezedet. És kinyújtá, és meggyógyult a keze és éppé lőn, mint a másik.

Akkor a farizeusok kimenvén, a Heródes pártiakkal mindjárt tanácsot tartának ellene, hogy elveszítsék őt. (Márk 3,1-6.)

Ezekben a versekben nagyon szépen megfogalmazódik az, hogy a vallási szabályok betartása, a vallási rituálék gyakorlása során esetleg elveszhet a lényeg, az emberség, a könyörület, az együttérzés. Maga a szeretet az, ami elkallódik, ha nem figyelünk és vakon csak a vallásra összpontosítunk. Köztudott, hogy a zsidóknál a szombat egy úgymond cselekvésmentes nap, amit az istennek ajánlva, az istennel összhangban, a mindennapi cselekedeteket háttérbe szorítva próbálnak megélni. Az alapelv jó, de Jézus rámutat gyengéjére azzal, hogy ezen a napon gyógyítja meg a megszáradt kezű embert. Arra próbál ráébreszteni, hogy ha a tudatunkat akarjuk művelni a vallásosság által, akkor (mivel a bennünket szintén tartalmazó végtelen mindenség is tudati működés) kívül is rendet kell tennünk, gyógyítanunk kell a körülvevő világot, bárhol, bármikor.

Jézus tisztánlátása az általunk ismert korai buddhista filozófusokéhoz hasonló volt, néhány logikai következtetésen alapuló tanítása talán éppen ennek a hasonló látásmódnak köszönheti kimozdíthatatlanságát:

Az írástudók pedig, akik Jeruzsálemből jöttek vala le, azt mondák, hogy Belzebúb van vele, és: Az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket.

Ő pedig magához híván azokat, példázatokban monda nékik: Sátán miként tud Sátánt kiűzni?

És ha egy ország önmagában meghasonlik, meg nem maradhat az az ország.

És ha egy ház önmagában meghasonlik, meg nem maradhat az a ház.

És ha a Sátán önmaga ellen támadt és meghasonlott, nem maradhat meg, hanem vége van.

Nem rabolhatja el senki az erősnek kincseit, bemenvén annak házába, hanemha elébb az erőset megkötözi és azután rabolja ki annak házát. (Márk 3,22-27.)

A Madhjamaka és Jógacsára filozófiai rendszereit kidolgozó buddhista bölcsek hasonló gondolkodási folyamatokat alkalmaztak téziseik bizonyítására. Nágárdzsuna, aki Jézus után mintegy száz évvel később született, A középút alapverseiben így gondolkodik például a járásról:

„Nos, a járt járva nincsen,

S nincs járva a járatlan sem.

Járttól s járatlantól elvált

Járva-levő ismeretlen

Járás ott van hol van mozdulat. Mivel

mozdulat a járva levőn van, S nem

pedig a járton, vagy járatlanon, Ezért

a járás a járva levőn van.

Hogyan rendelhető járás

Az éppen járva levőhöz,

Ha járástalan járva levő

Eleve nem lehet…”[71]

Nágárdzsuna huszonöt versszakot szentel a járás megfigyelésének, melyben az alapvető gondolati motívumok hasonlóak a Jézus által alkalmazottakkal. Ha valaki efféleképpen gondolkodik, az vagy találkozott már hasonló buddhista filozófiával, vagy egyszerűen csak zseniális. Krisztus gyermekkora és a felnőttkora közötti rész homályos, nem tudhatjuk milyen hatások érték, talán voltak arra buddhisták, talán nem. Amire támaszkodhatunk vele kapcsolatban, az csak az Újtestamentum, aminek írásai alapján esetleg feltételezhetünk hasonlókat.

Jézus mondatai, sok esetben a bódhiszattvai látásmódot reprezentálják:

Azután elnézvén köröskörül a körülötte ülőkön, monda: Ímé az én anyám és az én testvéreim.

Mert aki az isten akaratát cselekszi, az az én fitestvérem és nőtestvérem és az én anyám. (Márk 3,34-35.)

A bódhiszattva úgy tekint embertársára, mint saját előző életében volt anyjára (a bódhiszattva harminchét gyakorlata szerint), ezzel a látásmóddal a nem-ártást nézetét szilárdítja meg tudatában:

„Mit ér saját boldogságunk, ha anyáink, - kik az idők kezdete óta kedvesek voltak hozzánk -szenvednek?

Ezért, hogy a végtelen sok érző lényt megszabadítsuk (ettől a szenvedéstől),

Bontakoztassuk ki magunkban a megvilágosodás önzetlen szándékát!

Ez a Győztes fiainak gyakorlata.”[72]

A jószándék által vezérelt ember nem bántja szülőanyját és testvéreit, és a fentiek alapján azt is beláthatja, hogy más embertársai ellen irányuló cselekedetei is károsak. Viszont létezhet olyan, aki képes ártani akár saját édesanyjának vagy testvérének (mint ahogy az a bűnügyi hírekből sokszor kiderül), ő az igazi elveszett bárány, akinek életszemlélete mindkét hitrendszer szerint megváltoztatható a tanítás segítségével. Ezért fontos, ha ismerjük a Tant, akkor használjuk, hisz arra való. Ne rejtsük véka alá, mint ahogyan arról a Biblia is ír:

És monda nékik: Avagy azért hozzák-é elő a gyertyát, hogy a véka alá tegyék, vagy az ágy alá? És nem azért-é, hogy a gyertyatartóba tegyék? (Márk 4,21.)

És ha magunkban és embertársainkban elvetettük a tanítás magját, akkor az kihajtva, kiterjedve, szinte megállíthatatlanul magával hozza a keresztények számára akár Isten országát, míg a buddhistáknak a megvilágosodást, magát a nirvánát:

És monda: Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Avagy milyen példázatban példázzuk azt?

A mustármaghoz, amely mikor a földbe vettetik, minden földi magnál kisebb,

És mikor elvettetik, felnő, és minden veteménynél nagyobb lesz és nagy ágakat hajt, úgy hogy árnyéka alatt fészket rakhatnak az égi madarak. (Márk 4,30-32.)

Ez buddhista szempontból egy fát juttathat eszünkbe, melynek gyökere maga a hit és az elhatározás, a törzse a fogadalom, ágai a meditációs gyakorlatok, a levelei a bölcsességünk és ezt az egészet a Dharma esőcseppjei öntözik. Így működve szinte megállíthatatlan a folyamat, mely megtermi a megszabadulás gyümölcsét.

Ha valaki én utánam akar jőni...

A sokaságot pedig az ő tanítványaival együtt magához szólítván, monda nékik: Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.

Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, valaki pedig elveszti az ő életét én érettem és az evangyéliomért, az megtalálja azt. (Márk 8,34-35.)

Krisztus az életre, mint az énséghez való ragaszkodásra utal ezzel. A képlet egyszerű: aki az énségét, egoitását, önzését levetkőzi, valójában az nyeri el a teljes értékű élet jutalmát. Ez persze nem annyira drasztikus, mint Buddha énnel kapcsolatos tanítása,[73] mégis közelít felé. Az énhez fűződő viszonyt istennel kapcsolatosan, a keresztény gondolatvilágot tekintve, Eckhart mester[74] írja le igazán precízen megfogalmazva:

„Ha az a helyzet áll elő, hogy ez az ember kiürítette magából az összes dolgot, teremtményt, önmagát és Istent és ha Isten még mindig talál benne helyet, ahol munkálkodhatik…

…Akkor ez az ember nem szegény a legbensőségesebb nincstelenség értelmében. Mert Isten nem azt kívánja, hogy az ember tartson fenn számára egy helyet, ahol munkálkodhatik, mert a szellem igazi szegénysége azt követeli meg, hogy az ember kiürítse magából Istent és minden alkotását, úgyhogy ha Isten munkálkodni akar a lélekben, neki magának kell lennie annak a helynek, ahol munkálkodik.... (Isten aztán) magára vállalja a felelősséget saját munkálkodásáért, és ő maga a munkálkodás színtere, mert Isten olyan, hogy önmagán belül munkálkodik.”[75]

Eckhart mester keresztény filozófiai megvilágítása a hétköznapi ember számára nehezen érthető, nélkülözi azt a könnyedséget, amit egy tanítóbeszéd által megfogalmazott alapigazság tartalmaz, így sokkal gyorsabban felfogható a példázat által:

És leülvén odaszólítá a tizenkettőt, és monda nékik: Ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó és mindeneknek szolgája.

És előfogván egy gyermeket, közéjök állatá azt, és ölébe vevén azt monda nékik:

Aki az ilyen gyermekek közül egyet befogad az én nevemben, engem fogad be, és aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elbocsátott. (Márk 9,35-37.)

Bár ez a tanítás a tizenkét közvetlen tanítványának szólt, mégis mindenki számára érthető, és nem tartalmaz olyan filozófiai okfejtéseket, amelyek megnehezítenék a követők dolgát. Egyszerűen elmagyarázza az ember és isten viszonyát, és megmutatja azt, hogy nem kell túlmisztifikálnunk saját vallásosságunkat, elég, ha a legegyszerűbb cselekedetek által nyilvánítjuk ki együttérzésünket és a jóakaratunkat mások felé. Ezzel mintegy saját magunk szerepét tisztázva az ember-isten-világ viszonylatában.

A gyermeki ártatlanságra és tisztánlátásra való utalás több helyen is előkerül az újtestamentumban, és olyan összefüggésben jelenik meg, mint ahogyan Buddha gondol azokra, akiknek szemét úgymond még kevés por fedi:

Bizony mondom néktek: Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen sem megy be abba. (Márk 10,15.)

A gyermeki látásmód még nem szennyezett annyi helytelen nézettel, mint a felnőtteké. Tulajdonképpen, ha valaki megfelelő úton akar járni, el kell engednie azokat a dolgokat, amelyek az élete során rárakódtak, vissza kell kanyarodnia gyermeki énjéhez, és gyermekszemmel kell, hogy tekintsen a körülötte zajló világra. Hasonlatos ez a zenben emlegetett tiszta tükörszerű tudathoz, amikor a gyakorló a dolgokat maguk valójában látja, a már meglévő kategorizálások, előítéletek nélkül úgy, ahogy azok történnek.

Az ilyenfajta látásmódot elérni azonban ebben a világban nem is olyan könnyű, mert aki így lát az nem feltétlenül ragaszkodik az érzékelt világhoz, az anyagi javakhoz, tárgyakhoz. Számára nem érték, ami mások számára az, és fordítva. Az ilyen embert nem rendíti meg a nincstelenség és nélkülözés, épp ellenkezőleg. Szabadságot ad neki. Jézus erről a következőt mondta egy gazdag ifjúnak, aki egész életében betartotta a parancsolatokat és erkölcsösen élt:

Egy fogyatkozásod van, eredj el, add el minden vagyonodat, és add a szegényeknek, és kincsed lesz mennyben, és jer, kövess engem, felvévén a keresztet. (Márk 10,21.)

Az ifjú nem fogadta meg a tanácsot, túlságosan ragaszkodott a földi javakhoz, szomorúan kullogott el, mert szíve mélyén tudta, hogy a mester a megfelelő módszert adta kezébe. De gondoljunk bele, ki az, aki lemondana egy nagy vagyonról, a nincstelenséget választva, még ha a mennyeknek országával, vagy a nirvánával kecsegtetik is? Nem feltétlenül tudunk sok ilyen embert felsorolni. Pedig az Újtestamentum még azt is hozzáteszi, mintegy az egészet konkretizálva:

Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak Isten országába bejutni. (Márk 10,25.)

Ez a motívum a buddhizmusban szintén jelen van, hiszen a megvilágosodás irányába törekvő ember nem szabad, hogy ragaszkodjon a világi javakhoz. Ez a nézet a mesterek intése által is kialakulhat, de sokkal fontosabb, hogy inkább belső késztetésből fakadjon. Az anyagi javaktól függetlenedő személy ugyanis előbb-utóbb eloldódik a világ többi tényezőjétől is. A Dhammapada így szól erről:

„A koldus kevéssel is megelégszik,

nem becsüli le, amije van.

Az istenek is dicsérik őt,

a tiszta életűt, a fáradhatatlant.

Aki soha semmilyen név-formát

nem tekint a sajátjának,

s nem szenved attól, ami nemlétező,

koldusnak azt hívják az emberek.

A szeretet örömében élő koldus

a Buddha példáját követve lecsillapul,

rátalál az Útra, eléri a Csendességet,

a szankhárák[76] megszűnését, a boldogságot. (366-368.)[77]

A koldus szó használata Buddha korában nemcsak a szó szerint koldulásból élőkre vonatkozott. Az otthontalanságba távozott személyeket is így hívták, akik az igazság keresése érdekében, feladták addigi életüket. A fenti sorokra egyébként egy rövid történet szintén rímel Márk evangéliumából:

A szegény özvegy két fillérje

És leülvén Jézus a templomperselynek átellenében, nézi vala, hogy a sokaság miként vet pénzt a perselybe. Sok gazdag pedig sokat vet vala abba.

És egy szegény özvegy asszony is odajövén, két fillért, azaz egy negyed pénzt vet bele.

Akkor előszólítván tanítványait, monda nékik: Bizony mondom néktek, hogy ez a szegény özvegy asszony többet vetett, hogynem mind a többi, akik a perselybe vetettek vala.

Mert azok mindnyájan az ő fölöslegükből vetének, ez pedig az ő szegénységéből, amije csak volt, mind beveté az ő egész vagyonát. (Márk 12,41-44.)

A szegény özvegyasszony egy mindent odaadó áldozatot mutatott be istenének. Jézus erről, mint az egyik legmagasabb-rendű vallásos cselekedetről beszél, de valójában nem várja el mindenkitől, hogy így cselekedjen. Az erre való utalást Márk írásában kicsit visszalépve megtalálhatjuk, és ez mintha kicsit Konfuciusz gondolatvilágát tükrözné:

És felelvén Jézus, monda nékik: Adjátok meg ami a Császáré a Császárnak, és ami az Istené az Istennek. És elálmélkodának ő rajta. (Márk 12,17.)

Konfuciusz úgy teremtette meg saját filozófiai rendszerét, hogy közben az ember társadalomban betöltött szerepének lényegességét is hirdette. Nem valami drasztikus elfordulást szorgalmazott a világi dolgoktól, éppen ellenkezőleg a társadalomban való megfelelő szerepvállalás általi kiteljesedést gondolta a megfelelő gyakorlatnak. Jézus szavaiból kiderül, hogy ő is képes volt hasonlóan gondolkodni, így a világi életet választóknak, a világi szabályokhoz való alkalmazkodást javasolja úgy, hogy az az isteni útmutatással összhangban történjék. Ez leginkább a mahájána és a vadzsrajána buddhizmus szellemiségével egyeztethető össze a buddhizmus tekintetében.

Egy kis vadzsrajána

Azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik: ördögöket űznek, új nyelveken szólanak.

Kígyókat vesznek föl, és ha valami halálosat isznak, meg nem árt nekik: betegekre vetik kezeiket és meggyógyulnak. (Márk 16,27-18.)

Dharmaraksíta Az éles kerék-fegyverben hasonlókat fogalmaz meg:

„Habár a gyógyító szép növények kertje nincs messze,

a mérgező növények dzsungelében kevélykednek a pávák,

mert nem a kerteket kedvelik,

a mérges növények lényegétől gyarapszanak ők.

Hasonlóképp, a hős bódhiszattvák

a világi dolgok dzsungelében maradnak.

Bármennyi örömöt is tartogat a világ élvezeteinek kertje,

e hősök sosem vonzódnak az élvezetekhez,

a szenvedés és fájdalom dzsungelében gyarapszanak ők.”[78]

Mind Márk, mind Dharmaraksíta versében a vadzsrajánában használatos tantrikus praxis leírása jelenik meg. A tantra gyakorlatáról az éles kerék fegyverrel[79] szoros összefüggésben Gese Ngavang Dargye[80] a következőket írja:

„A tantra rendszere a megvilágosodás elérésének sok gyors módszerét tanítja. Ezek közé tartozik az egyébként mérgező illúziók ösvényként való alkalmazása is.”

„A tantra rendszerében minden zavarodottság felhasználható a megvilágosodás elérésére. A Tökéletesedés Járművében a zavarodottságok csak mások közvetlen megsegítésének módszereként használhatók, amikor a körülmények úgy kívánják…”[81]

Érzékelhető, hogy Márk leírása hasonló gyakorlatokat fogalmaz meg, mint amit a vadzsrajánával kapcsolatban tapasztalhatunk. A gyakorló, sziklaszilárd hitét felhasználva a körülmények zavarodott dzsungelében, másokat segít, és energiáját a kusza külvilág folyásából meríti. Ami az egyszerű embert összezavarja, megbetegíti, az a tantra gyakorlóját csak erősebbé teszi.

Hogy tekinthetjük-e Jézust és közvetlen követőit a tantrikus praxis gyakorlóinak? A kérdés fogós. Mindenesetre Márk evangéliumának fent említett utolsó gondolatai erre engednek bennünket következtetni.

Lukács

Ellopni a holdat?

De néktek mondom, kik engem hallgattok: Szeressétek ellenségeiteket, jól tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek.

Áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik titeket háborgatnak.

Aki egyik arczodat megüti, fordítsd néki a másikat is, és attól, aki felső ruhádat elveszi, ne vond meg alsó ruhádat se. (Lukács 6,27-29.)

Színtiszta buddhizmus. Az effajta alapigazságok persze nem sajátíthatók ki, azt állítván, hogy ez csakis buddhista gondolat, hiszen az emberi jóságból fakadó tettek nem pusztán buddhista tettek lehetnek. A világ bármely vallásának képviselője, sőt az ateisták is cselekedhetnek e versekkel összhangban, belső indíttatásuk által. És ha egy ember ilyen, akkor gyakorlatilag mindegy melyik vallás, vagy nem-vallás képviselője. Egy hasonló mondanivalójú zen-történetben ez áll:

„A holdat nem lehet ellopni

Ryokan zen mester nagyon szerényen éldegélt apró kunyhójában, a hegy lábánál. Egy este tolvaj járt nála, de nem talált semmi elemelni valót. Ryokan éppen visszatért és fülön csípte.

– Bizonyára hosszú utat tettél meg, hogy meglátogass – mondta a besurranónak – Nem lenne helyes, ha üres kézzel távoznál. Kérlek, fogadd el ajándékba a ruháimat.

A tolvaj zavarba jött, fogta a ruhákat és elkotródott. Ryokan meztelenül ült, és a holdat nézte.

– Szegény ördög – merengett – bárcsak neki adhattam volna ezt a gyönyörű holdat is!”[82]

Sem Jézus nem mondható buddhista mesternek, sem a buddhista mesterek nem nevezhetők általában keresztény gyakorlóknak. Akkor mégis minek köszönhető ez a megdöbbentő hasonlóság a vallási gyakorlatok, a példamutatás és az elmondott prédikációk között? A válasz egyszerű: az egész azonos tőről fakad, és ez a tő maga az ember, és a talaj melyből kihajt, és amelyből az életerőt szívja magába, a végtelen mindenség.

A mindenséget, melyben „munkálkodhatunk”, tekinthetjük istennek Eckhart mester tanítását követve, vagy tekinthetjük végtelen tudatnak a jógácsára gondolkodóit idézve. A végén akár bele is bonyolódhatunk, és már nem tudjuk majd mi isten és mi nem, hol ér véget, és hol kezdődik, egyáltalán különválasztható, vagy tagadható-e?

Lényeg a megfigyelhető valóság: az, hogy emberi testben létezünk, és képesek vagyunk használni a szabad akaratot, ha megfelelő elszántság, hit és éberség van bennünk. És ha kellőképpen megalapoztuk magunkat, akkor ráébredünk, hogy nem kell ellopnunk a holdat, jó helyen van az ott, ahol van. A megalapozottságról Jézus ekképpen beszél, Lukács könyvében:

Valaki én hozzám jő, és hallgatja az én beszédimet és azokat megtartja, megmondom néktek, mihez hasonló.

Hasonló valamely házépítő emberhez, aki leásott és mélyre hatolt, és a kősziklára vetett fundamentomot: mikor árvíz lett, beleütközött a folyóvíz abba a házba, de azt meg nem mozdíthatta: mert kősziklán épült. (Lukács 6,47-48.)

A buddhizmus rendszerében gondolkodva szintén igaz, hogy aki leás és mélyre hatol, önmagában és egyúttal a világban vizsgálódva, a mesterek útmutatását követve, megalapozza magát és a kősziklán épült házhoz lesz hasonló, amelyet még a körülmények folyójának sodrása sem tud magával rántani. Az ilyen embert már nem rettenti meg a szamszára sokféle változása, a betegség, az öregedés és a halál sem.

Hit

Mikor pedig minden ő beszédeit a nép hallatára elvégezte, beméne Kapernaumba.

Egy századosnak szolgája pedig, aki annál nagyobb becsületben volt, igen rosszul lévén, már hálófélben vala.

Az pedig mikor hallott Jézus felől, hozzá küldé a zsidók véneit, kérvén őt, hogy jöjjön el gyógyítsa meg az ő szolgáját.

Azok pedig Jézushoz menvén, igen kérék őt, mondván: Méltó, hogy megtedd néki.

Mert szereti a mi nemzetünket, és a zsinagógát is ő építtette nekünk.

Jézus tehát elméne velök. Mikor azonban már nem messze volt a háztól, eléje küldé a százados néhány jó barátját, izenvén néki: Uram, ne fáraszd magad, mert nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jőjj.

Amiért is magamat sem tartottam érdemesnek arra, hogy hozzád menjek: hanem csak szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám…

…Jézus pedig ezeket hallván, elcsudálkozék ő rajta; és hátrafordulván monda az őt követő sokaságnak: Mondom néktek, ilyen hitet Izráelben sem találtam!

És a küldöttek visszatérvén a házhoz, a beteg szolgát már egészségben találták. (Lukács 7,1-10.)

Jézus követésének alapvető feltétele a hit, és ha valaki olyan erős hittel rendelkezik, mint a fenti történetben megörökített százados, az maga válhat saját világának befolyásolójává, teremtőjévé. A százados természetesen nem a jógácsára filozófia alapelveit követte, nem értette volna, ha valaki azt mondja neki, hogy minden a tudatban van, egyszerűen csak hitt Jézus gyógyító erejének határtalanságában.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy a buddhizmus jógácsárája, megfogalmazva azt, hogy minden körülöttünk zajló dolog tudati természetű, mennyire nem tudja kikerülni (a bizonyítás gondolatmenete által) azt a tényt, hogy a matematikai pontosságú filozófiai rendszerek sokszor egyetlen lépéssel, átugorhatók. Ez a lépés maga a hit. Mert tegyük fel, hogy valaki azt mondja nekem, hogy minden a tudatban van és én azonnal belátom, elhiszem. Akkor ez esetben, saját magam számára semmi szükség ennek a bizonyítására. A buddhizmus esetében sokszor felmerül a kérdés, hogy szükség van-e Buddha módszereinek gyakorlásához a hitre? A válasz négyféle lehet: van, nincs, van is meg nincs is, és sem nem-van, sem nem-nincs. Ha a vadzsrajánát tekintjük, akkor erős hit kell, ha a théravádát, talán elég a módszerek, szabályok szigorú megtartása, a zen esetében van, aki csak a módszert alkalmazza,[83] de sokan ezt hittel vegyítik. Egy biztos, hogy hit nélkül a gyakorlás nehéz és talán elkeseredettséget is szülhet. Azonban, ha valaki néhány év hasztalan gyakorlás miatt kezd elkeseredni, biztos lehet abban, hogy ez a saját hitének kezdeti megnyilvánulása, tulajdonképpen a hit felébredése. A zen szerint csak az találhatja meg az igazságot, aki képes megtenni a lépést egy száz láb magas pózna tetejéről. Ez viszont veszélyes, hit nélkül semmiképpen sem érdemes megpróbálni!

Lukács evangéliumából egy nagyon szép történet szól arról, hogy a hitről mondottakat egyáltalán képesek vagyunk-e elhinni:

Lőn pedig egy napon, hogy beméne a hajóba ő és az ő tanítványai, és monda nékik: Menjünk a tónak túlsó partjára. És elindulának.

De hajózásuk közben elszenderedék, és szélvész csapott le a tóra, és megmerülének, és veszedelemben valának.

És hozzá menvén, felkölték őt mondván: Mester, Mester, elveszünk! Ő pedig felserkenvén, megdorgálá a szelet és a víznek habjait, és megszűnének és lőn csendesség.

És monda nékik: Hol van a ti hitetek? És félelemmel csodálkoznak vala, mondván egymásnak: Ugyan ki ez, hogy a szeleknek is, a víznek is parancsol, és engednek néki? (Lukács 8,22-25.)

Nézzünk magunkba, hitünkkel képesek lennénk lecsendesíteni a szelet vagy a vihart? Valószínűleg nem, de a kérdés nem is ez, hanem hogy képesek vagyunk-e elhinni, hogy Jézus mindezt megtette? Ha valaki hisz vagy hinni kezd, elkezdi a dolgok előbbre-vivő oldalát látni, nem tekintve hátra tudja, hogy a múltat megváltoztatni már nem lehet, csak a jövő alakítható, a jelen pillanat által:

Monda pedig másnak: Kövess engem. Az pedig monda: Uram, engedd meg nékem, hogy előbb elmenjek és eltemessem az én atyámat.

Monda pedig néki Jézus: Hadd temessék el a halottak az ő halottaikat: te pedig elmenvén hirdesd az Isten országát.

Monda pedig más is: Követlek téged Uram, de előbb engedd meg nékem, hogy búcsút vegyek azoktól, akik az én házamban vannak.

És mondá néki Jézus: Valaki az eke szarvára veti kezét, és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára. (Lukács 9,59-62.)

Jézus felhívja a figyelmet arra, hogy jobb, ha követői csak előretekintenek, s nem néznek vissza. Van ebben a részben egy nagyon érdekes mondat: „Hadd temessék el a halottak az ő halottaikat” Mit akar ez a rövidke rész, szinte csak odavetve, megbújva a többi között? A válaszon gondolkodva, meglehetősen messzire juthatunk. Krisztus azokat az embereket nevezi már életükben halottnak, akik nem gyakorolják megfelelő módon a hitüket, esetleg nem az Isten által kijelölt és az őáltala prédikált irányba tartanak. Buddhista szóhasználattal élve nem a Dharma szerint élnek. Ezek az emberek tudatlanságuknak köszönhetően, téves nézeteiktől homályos látásukkal, nem tudnak rálátni a világ forgásának alakulásának törvényszerűségeire. Habár emberi létformában léteznek, mégsem tudják azt a megfelelő módon hasznosítani. Mégis, ez a létforma az, ami a legjobban alkalmazható, hogy felfogjuk a nekünk adott tanításokat és hasznosítsuk őket. (Az isteni lényeket nem feltétlenül érdekli a megszabadulás kérdése, hisz minek a jóból megszabadulni? Míg az embernél lentebbiek, a sok szenvedéstől szinte képtelenek meglátni a valóságot.) Bár a buddhizmust és a keresztény tanítást ennek kapcsán összevetni elég nehéz, hisz a keresztények Isten országában látják a végső megoldást, míg a buddhisták a nirvánában, mégis valamiféle hasonló gondolkodás fedezhető fel abban, ahogy Jézus a tudatlanságban élő élőkről, mint halottakról beszél, és ahogy Buddha tekinti a hasonló gondolkodású embereket.

Remény

Én is mondom néktek: Kérjetek és megadatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek.

Mert aki kér, mind kap, és aki keres, talál, és zörgetőnek megnyittatik.

Melyik atya közületek, akitől a fia kenyeret kér, és ő talán követ ád néki? Vagy ha halat, vajjon hal helyett kígyót ád-é néki?

Avagy ha tojást kér, vajjon skorpiót ád-é néki?

Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szent Lelket azoknak, akik tőle kérik? (Lukács 11,9-13.)

A keresztény gyakorlatot tekintve tisztán értelmezhető a fenti tanítás, főleg a legelső mondata fogalmazza meg leglényegre-törőbben mondanivalóját. Ha kitartóan, helyesen, állhatatosan gyakoroljátok a krisztusi tanokat, megadatik néktek, amire vártok, és megnyittatik számotokra a Mennyeknek országa, már talán itt a Földön is.

Érdemes azonban a buddhizmus gyakorlójaként is szemrevételezni ezt. Muszáj egy kicsit elgondolkodni rajta, esetleg egy meditációval összekötni ezt a magasztos gondolatot, mely azt állítja, hogy a teljes odaadással végzett spirituális munka, meghozza gyümölcsét. Ha van valami, amivel talpra lehet állítani egy gyakorlataiban megfáradt, csüggedő gyakorlót, akkor azok a fenti szavak. Egy buddhista mester nyugodt szívvel idézhetné tanítványának, aki ezekből a szavakból ugyanúgy erőt merítene, mint Jézus tanítványai. Nem beszélve arról, hogy a „Kérjetek és megadatik néktek” egy nagyon erős tudati mozzanat, a megfelelő hittel vegyítve. Képes azt sugallni, hogy ha bizonyos irányultságban gondolkodunk, akkor az életünk is afelé fog kormányozódni. Ez egy nagyon erős pozitív tanítás, melyet majd az élet igazol. Ha észben tartjuk, nemcsak, hogy reménységgel nézünk majd a jövő irányába, de kellő erőre és magabiztosságra is szert tehetünk.

Kérni úgy, hogy adasson, zörgetni a mindenség kapuján, hogy az megnyittasson, csak egyféleképpen lehet, megfelelő gyakorlat által. Ez a gyakorlat legyen buddhista vagy keresztény, nem csupán a racionális gondolkodás általi cselekvésre irányul, inkább a szívet és az azzal való gondolkodást helyezi előtérbe.

Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a szívetek is. (Lukács 12,34.)

Azt azonban felfogni, mai (nyugati) ésszel, hogy hogyan gondolkodjunk a szívünkkel, elég nehéz dolog. Valószínűleg szükség van hozzá hiteles mesterre és hiteles tanításra. És szükség van hozzá arra, hogy el tudjuk hinni, hogy képesek vagyunk a szív által gondolkodni és meglátni a lényeget, úgy általában. A lényeg pedig mindig ott van, nem múlik el, a mi dolgunk csak annyi, hogy ráébredjünk. A lényeg, alapvető igazság, ami soha el nem veszhet, amit Buddha Dharmának, Jézus pedig törvénynek nevez:

Könnyebb pedig a mennynek és a földnek elmúlni, hogynem a törvényből egy pontocskának elesni. (Lukács 16,17.)

Ez úgy is értelmezhető, hogy a törvény sziklaszilárd és minden pontja igaz, és úgy is, hogy az idők kezdetétől a végezetéig érvényes. Legjobb, ha mindkét értelmezést magunkba fogadjuk, megerősítve ezzel magunkat a további gyakorlás folyamán. A gyakorlat ugyanis egy életen keresztül tart, függetlenül attól, hogy a személy megvilágosodott e már, vagy sem.

Sokan felteszik a kérdést a buddhizmus lényegével kapcsolatban: mi is a megvilágosodás? Ezt elmagyarázni buddhista gyakorlóként nem könnyű, hisz a többség nincs a megvilágosodás állapotában. A leírások, szentiratok alapján valószínűleg egy olyan állapotról van szó, melyben az én helyét a testtel kapcsolatban maga a Tan veszi át, így a test mintegy a Dharma hordozó-edényévé válik. Érdekes momentum, hogy a Bibliában is található hasonló gondolat:

Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt, mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen! (Lukács 22,42.)

Ebben az esetben a pohár hordozza majd az isteni akaratot, ami egy megvilágosodott állapothoz hasonló lesz, hisz az énség teljesen eltűnik belőle. Ezzel a mondanivalóval kapcsolatban azonban újabb gondolat merülhet fel bennünk: A szent grál talán nem más, mint az isteni akarat, esetleg a Dharma hordozóedénye? Amit sok tudós és történész évszázadokon át keresett, az esetleg ott volt az orruk előtt? Egy biztos, az írásokat tekintve a szent grál maga az ember, aki képes belátni a törvényt, és képes magát feladni. És ha ez így van, akkor az emberi test maga a remény, a lehetőség mindannak elérésére, mely más létformákban nem lehetséges. Esély a megszabadulásra.

János

Kezdetben vala az ige

Az evangéliumokat olvasva megállapítható, hogy Máté, Márk és Lukács evangéliuma sok hasonlóságot mutat és sok mindenben egyezik. János írása tartalmazza ugyan az előzőekben tárgyalt cselekményeket, de hangvétele teljesen más. Az előző három után olvasva új ízt képvisel. Másféle megfogalmazás és más irányból való megközelítés jellemzi, olyan mintha esszenciája lenne az eddigieknek, egy csodás sűrítmény, egy gyógyító ital.

János a teremtéssel kezdi:

Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istennél, és Isten vala az ige. (János 1,1.)

És az ige testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, min az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal. (János 1,14.)

A Brihadáranyaka-upanisad teremtésről szóló része hasonló tartalmú. Nem buddhista írás, de a világ keletkezéséről való leírása, csodálatos képekben szól hozzánk, és nem mehetünk tovább anélkül, hogy róla említést ne tennénk. Főleg, hogy Buddha neveltetése során hasonló, vagy épp ilyen jellegű szövegeket is kellett, hogy tanulmányozzon, mint felsőkasztbeli fiú:

„Felkelt benne a kívánság egy másik test iránt. Ekkor az éhség, a halál ész alakban szerelmeskedett a szóval. A kifröccsent mag lett az esztendő, mert az esztendő addig még nem létezett. Egy évig volt vele viselős, azután megszülte. Amikor az esztendő megszületett, rányitotta torkát, de az esztendő így kiáltott: Bhán! Ebből lett a beszéd (bhan).”[84]

Mindkét írásban az ige, mint szó, mint a világ alapvető teremtőereje jelenik meg. A buddhista filozófiákban a szónak szintén jelentős szerepe van, hisz az elme nem elég, hogy azonosítja az észlelt tárgyat, még el is nevezi valahogy, egyrészt a kommunikációt segítendő, másrészt a későbbi újrafelismerést. Ezek után viszont sok esetben magától a szótól való eloldódás jelentheti, magát a megvilágosodás ösvényére lépést. A szó tehát amellett, hogy teremtő erejű, egyben gátolja a világtól való eloldódást. Támaszték és gát is egyben.

János kijelenti: „Isten vala az ige”. Itt utalhat arra, hogy az ige maga Isten, tehát teremtő, de arra is, hogy Isten magában hordozza magát az igét is, oly hatalmas. Később hozzáteszi:

Az Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki őt. (János 1,18.)

Az egyszülött Fiú ki az Atya kebelében, tehát szívében van, jelenti ki Istent. Ez buddhizmusba konvertálva talán úgy hangozhat, hogyha szívünkből jövő gondolatokat fogalmazunk meg, és kinyilvánítjuk a Dharmát, mi is saját világunk urai lehetünk. Buddhák, bódhiszíttvák vagy arhatok, akik uralják a körülöttük lévőt. Ez az uralás azonban itt szimbolikus, ugyanis ha szó szerinti uralkodást jelentene, az egész azonnal lényegét vesztené és csak az ideiglenes illúzió maradna. Buddhista szempontból ugyanis nem-uralva uralni a megfelelő gondolkodásmód.

Újjászületés, feltámadás, reinkarnáció

Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.

Monda néki Nikodémus: Mi módon születhetik az ember, ha vén? Vajjon bemehet-é az ő anyjának méhébe, másodszor és születhetik-é?

Felele Jézus: Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.

Ami testtől született, test az; és a mi Lélektől született, lélek az.

Ne csudáld, hogy azt mondám néked: szükség néktek újonnan születnetek. (János 3,3-7.)

Krisztus mintha kikerülné Nikodémus[85] kérdését. Nikodémus szó szerint az újraszületésre céloz, míg Jézus válaszával, inkább az ez életben való újjászületést tartja lényegesnek. Ha valaki olvasott már szövegeket, amelyekben Buddhát olyan dolgokról kérdezték, melyre az adható választ nem találta lényegesnek az egyén továbbhaladása szempontjából, az tudja, hogy Buddha sok esetben egyszerűen nem válaszolt. Bár feltételezhető az is, hogy csak olyan választ tudott volna adni, amelyhez a kérdező felfogóképessége nem lett volna elégséges.

A buddhizmus alapgondolataiból fakadóan sokat foglalkozik a reinkarnációval és a szamszárából való megszabadulás gondolatával, Jézus életéről olvasva azonban felvetődik a kérdés, vajon ő, ilyen kontextusban gondolkodott-e hasonló dolgokról, illetve hitt-e bennük? János evangéliumának néhány verse azt sugallja, hogy tisztában volt e dolgok jelentőségével:

Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjúhozik.

Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik, hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne.

Monda néki az asszony: Uram, add nékem azt a vizet, hogy meg ne szomjúhozzam, és ne jöjjek ide meríteni! (János 4,13-15.)

Ezt a szép allegóriát olvasva elmerenghetünk, hogy ez pusztán arról szól-e, hogy Krisztust követve a mennyországban lelünk majd örök életet, vagy ezen túlmutat? Próbáljuk meg úgy újragondolni, mintha Buddha beszélgetne az egyik elé járuló emberrel. Teljesen alkalmas arra, hogy buddhista tanításként használjuk. Hiszen van víz, amelyből ha iszunk, újra és újra megszomjazunk. Ez a szamszára vágyakkal, ellenérzésekkel és nemtudással szennyezett vize. És van víz a Tan-vize, melyet ha megízlelünk, megiszunk, nem maradhatunk szomjasak „soha örökké”.

Ebből a tanításból is felmérhető, hogy Jézus tisztában volt a körülöttünk zajló világ törvényszerűségeivel, tudta a karmát, és a reinkarnációról is volt valamiféle sajátos elképzelése, ami néhol talán a buddhista nézetekkel egyezik, néhol nem. Mindenesetre olyan utalásokat tesz, amelyek az újjá- és újraszületés nélkül nehezen lennének értelmezhetőek.

Bizony, bizony mondom néktek, hogy eljő az idő, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van, és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre. (János 5,24.)

Ne csodálkozzatok ezen: mert, eljő az óra, amelyben mindazok, akik koporsókban vannak, meghallják az ő szavát.

És kijőnek, akik a jót cselekedték, az élet feltámadására, akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására. (János 5,28-29.)

Ezek a sorok a reinkarnációt is figyelembe véve jobban értelmezhetőek, mint anélkül. Ezt a tanítást úgy szárazon, magában megérteni, nem lehet, csupán befogadni, egy erős hit által. János evangéliumában az ilyen témájú elemek újra visszatérnek és úgy csapódnak arcunkba, mint az élet mámorából a józanító pofonok, vagy zen kóanok:

Bizony, bizony mondom néktek, ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké. (János 8,51.)

Krisztus a saját rendszerében gondolkozik. Azonosítja magát a tanítással, és ezt nem fél kinyilvánítani. Buddhista szempontból vizsgálva, vádolhatnánk akár egoizmussal is, de ha átgondoljuk, a krisztusi rendszer az ő jelenlétén keresztül működött és nyilvánult meg. A tudást csak ekképpen tudta átadni, mert az emberek csak az ő személyén keresztül tudták azt felfogni. Jézus, amellett, hogy jó szándéka megkérdőjelezhetetlen, hasonlatos azokhoz a buddhista mesterekhez, akik testüket a dharma edényévé téve, hordozták, tárolták a Tant, és ha szükség volt rá, másoknak is töltöttek belőle.

A négy evangéliumban kutatva, mindenkiben kialakul egy kép Jézussal kapcsolatban. Ez lehet keresztény, vagy akár másféle látószög is. Láthatjuk Jézust, mint vallásalapítót, aki mindent Istenből kiindulva, magán keresztül fogalmaz meg. De láthatjuk olyan szemszögből is tanításait, amelyek jól összeegyeztethetők egyes buddhista tanokkal. Sok esetben akár kételkedhetünk is, hogy ez nem hasonlítható a buddhizmushoz, hisz itt Istenről és mennyországról van szó, mint végső beteljesülésről. Ennek mintegy ellensúlyozására fellelhető egy mondat, egy nagyon erős kijelentés, János evangéliumának végén:

Az én országom nem e világból való. (János 18,36.)

Ha nem e világból, akkor honnan? Szó szerint értelmezve, a mennyeknek országa nem lehet, mert az még ebben a világban van, hisz képesek vagyunk elgondolni, és amit képesek vagyunk elgondolni, az mind a saját világunkon belül létezik. Viszont, ha Jézus országa a szamszárán is kívül van, akkor nem teremtett, és mint ilyen nem lehet más, mint a nirvána, ami elgondolhatatlan ellobbanás utáni állapot, egyben nem állapot. Jánosnak e mondata azért is rendkívül erős mert sokféleképpen értelmezhető, és ezen értelmezések során a felmerülő kérdések megvitatásának talán soha nem is lehetne vége, a mondanivaló természetéből fakadóan. Talán jobb is, ha valaki így, valaki úgy értelmezi, hisz az emberek sokfélék, de akárhogy vitatkoznak, végül rá kell döbbenniük, hogy a fejlődés nem a konfrontálódás, hanem az együttműködés során valósulhat meg. Az egymással való együttműködés pedig akkor működik igazán, ha megelőzi egy minden részletre kiterjedő bensőséges önvizsgálat.

Jézus olyanfajta önismerettel és világlátással rendelkezett, melynek során ráébredt arra, hogy az őt körülvevő világban eltévelyedett embereknek szükségük van a hiten keresztül történő megváltásra. Talán egyfajta bódhiszattva volt, aki nem elégedett meg azzal, hogy tudatilag együttérzést terjesszen ki az emberek irányába, hanem ezt a gondolatot mintegy „túlfejlesztve” átvette tőlük életük terhét, a belé vetett bizalom által. Átgondolva mindezt a gyakorlatot, sokan esetleg kételkedhetnek ennek valódi eredményességében. Azok az emberek azonban cáfolatul szolgálhatnak a kétkedőknek, akik könnyebbséget tapasztalnak, amint imáik által vele valóban kapcsolatba kerülnek.[86]

Konklúzió

Ez a dolgozat számos motívumot felsorakoztat, melyek mind a keresztény, mind a buddhista érzületű olvasók számára elgondolkodtatóak lehetnek. Sok esetben talál válaszokat a felmerülő kérdésekre, sok esetben talán nem. Alapvető célját azzal éri el, ha megmozdítja a megkövesedett dogmákat és élettel tölti meg a két vallás közötti teret, vagy hézagokat. Ez persze nem arra irányul, hogy összemossa őket, csupán megpróbál rávilágítani az olyan kapcsolódási pontokra, melyek talán sokak számára ismeretlenek.

Egyszerre vihet bennünket közelebb mind Jézus, mind Buddha világához, ezzel tágas teret biztosítva számunkra, hogy elgondolkodhassunk életünkről mindkét vallás viszonylatában. Elképzelhető persze, hogy valaki azt mondja: nekem az egyik is elég, miért kéne tudnom a másikról? Nos, ez az írás pont ezt a látásmódot hivatott megszüntetni. Belőle idézve talán ráébreszthetünk másokat is, hogy az emberiség alapvető értéke nemcsak sokszínűségében rejlik, hanem gondolkodásunk hasonlóságában is.

Az alapvető jóság, szeretet és együttérzés, vallásoktól függetlenül kíséri végig az emberiség történelmét. Mindig volt, van és lesz.

Irodalomjegyzék:

Angulimala and Tantric Buddhism 2011, tricycle.org, How Buddhism began, Richard Gombrich, 1996.
Balázs Károly, 2012, üZENet, Mondolatok, kóanok és tanulságos történetek, a szerző magánkiadása
Bánfalvi András, 1994, A holdat nem lehet ellopni, 101 zen történet, Farkas Lőrinc Imre Kiadó (terebess.hu/zen/101zen-tort.pdf 12.old)
Blága Tibor, 2001, A buddhista karma tana, A tudat képzése a Mahájána hagyomány szerint, Az éles kerék-fegyver, Dharmaraksíta, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest
Csögyam Trungpa, 1997, Sambhala, Agócs Tamás fordítása Édesvíz kiadó Budapest
Dalai Láma 1996: The Good Heart (Buddhist Perspective on the Teaching of Jesus) Wisdom Publications Somerville, Massachusetts USA
hu, 2010.02.11, Lelketlen béka
Dógen zen, Sobogenzó-zuimonki, Eihei Dógen zen-mester tanításai, feljegyezte: Kóun Edzsó 2014. Filosz Könyvkiadó Budapest
Eckhart mester, mek.oszk.hu
Farkas Pál, 2004, A vallomás szavai, Pátimókkha, Tan Kapuja Buddhista Főiskola Budapest
Fehér Judit 1997: A középút alapversei Nágárdzsuna, A mahájána buddhizmus mestere, Fehér Judit fordítása, 1997. Farkas Lőrinc Imre Kiadó
Fórizs László, 2002, Dhammapada, Az erény útja, Gaia Multimédia Stúdió Budapest
Gese Ngavang Dargye, lamayeshe.com
Héjjas István 2006, India Ősi Bölcsessége Inok kft. Budapest
Károli Gáspár 2002, Szent Biblia, 2002, Boldog Élet Alapítvány, Budapest
Komár Lajos, 2016, Mahájána szövegek I. Két út négy gyakorlat, Vimalakírti, Tan Kapuja Buddhista Főiskola Budapest
Little Buddha rendező: Bernardo Bertolucci 2004. TF1 International Jog: FF Film&Music KFT
Lótusz szútra II. Ügyes eszközök, Porosz Tibor fordítása tarrdaniel.com
Nikodémus, lexikon.katolikus.hu/N/Nikodémus.html
Nők Lapja Advent 2016, Az élet sokkal tágasabb annál, mint ahogy megéljük, interjú Pál Feri atyával, VIII.évfolyam 6. Central Médiacsoport
Pál Ferenc, hu.wikipedia.org
B. Blakney, Meister Eckhart, a Modern Translation, Sermon „Blessed are the Poor” NY. 1941, p.231. (A zen és a falánk madarak, Thomas Merton, 17-18 old. Terebess Kiadó 2000. Budapest)
Szertartáskönyv 2013, Szív szútra, 10-11. old, Dobosy Antal fordítása, Tan Kapuja Buddhista Egyház
Szitu Rinpocse, 1994, Lodzsong meditációk, Karma Ratna Ring Dargye Magyarországi Karma Kagyüpa Buddhista Közösség Budapest
Tenigl-Takács László, 2009, A jógácsára filozófiája, Damaru Könyvkiadó Budapest
Tenigl-Takács László, 2014, Upanisadok, Az erdei remeték tanítása, Damaru Könyvkiadó Budapest
Terry C. Muck, 1999, The Buddha, Buddhist-Christian Studies, Vol.19 pp105-113. Published by: Unversity of Hawai’i Press Stable URL jstore.org stable 1390526
Tóth Zsuzsanna, 2007, Szatipatthána, A megvalósítás egyenes útja, Análajó, Tan Kapuja Buddhista Főiskola, Budapest
Várszegi Zsolt Dr. 2016/4 A buddhizmus és a kereszténység, Mesterportré - Kineziológiai Magazin 38.
Végh József 2009, Létkerék, Damaru Könyvkiadó Budapest
Végh József, 2013, A bódhiszattva harminchét gyakorlata, 2013. TKBF. jegyzet
Vekerdi József, 1989, Buddha beszédei, Helikon Kiadó Budapest
magyarkurir.hu, Több mint kétmilliárd keresztény él a világon, 2012.01.06.
Zen Master Seung Sahn, Compass of Zen Teaching, Zen iránytű, fordítás és jegyzetek: Kwang Hae - Fődi Attila, 2001. Kwanum Zen Iskola kiadása
Zen mesterek, Dógen Eihei terebess.hu

Háttérkép: Házi szentély. A fotót készítette Ágó Tamás.

[1] Tibetben a buddhizmus előtt uralkodó hitvilág.

[2] Japánban a buddhizmus előtt már meglévő vallás, mely az ösztönös emberi jóság elvén alapszik.

[3] Ebben az esetben Magyarországot is tekintsük nyugatnak, hisz az itteni kultúra a keleti ember számára egyértelműen nyugat.

[4] Csögyam Trungpa (1939-1987.) Tibetből menekült széleskörben ismert buddhista tanító.

[5] A Sambhala egy mitikus város, melynek nem csupán uralkodói, de minden egyes lakója magas szellemi szintet ért el. A város egy eszménykép, példamutatás, keresztény szemszögből, mintha a mennyországot formázná.

[6] Dr. Pressing Lajos (Lilávadzsra) 1988-tól a Magyarországi Buddhista Misszió papja.

[7] Kineziológiai Magazin 38. 2016/4.

[8] Tulajdonképpen a gyülekezet buddhista megfelelője.

[9] Jelenleg az Egyesült Államokban élő, az egész világon ismert bön-buddhista mester.

[10] Ácsán Dzsajaszáró thaiföldi szerzetes, illetve apát, a théraváda buddhizmus manapság egyik legismertebb alakja.

[11] Az öregek tanítása, a buddhizmus egyik irányzata, amely főleg az erkölcsi szabályok betartásán, megértésén keresztül próbálja az egyént, a megvalósítás irányába terelni, segíteni.

[12]Dalai Láma 1996, 6.

[13] Ágó Tamás László fordítása.

[14] A bódhiszattva megvilágosodott, ezért minden érző lény megszabadulásán fáradozik, és megfogadja, hogy addig nem távozik a szamszárából, míg e feladatot el nem végezte. A bódhiszattvával kapcsolatban meg kell említenünk az arhat kifejezést, amely olyan megvilágosodott lényt jelent, aki nem törekszik arra, hogy minden érző lényt megszabadítson, halála után nem reinkarnálódik, hogy folytassa tevékenységét, egyszerűen a Nirvánába tér (Héjjas, 2006, 149. alapján)

[15] A kollektív tudattalanban ugyanis az emberi tudatok nem lehetnének egymásra hatással, hisz tudattalan. Tehát az elnevezésből adódóan egyfajta paradoxon alakult ki. Ha jobban meggondoljuk, az emberek csak a kollektív tudatban lehetnek egymással kapcsolatban, tudattalanul hogy is lehetne tudatos a kapcsolat? (Ágó Tamás László megjegyzése).

[16] Tonglen meditáció során például a gyakorló másokat gyógyíthat oly módon, hogy a betegséget, mint a beteg feje felett lebegő fekete felhőt, belégzés során magába szívja, ott a szívében átforgatva megtisztítja, és mint jóságot, gyógyító erőt, fényt bocsájtja vissza a betegre. Ez egy átlagos ember számára alapvetően nehéz gyakorlat, még ha nem is tűnik valóságosnak. Az alany ugyanis viszolyog még a gondolattól is, hogy más ember betegségét magába szívja és ott átalakítsa. Hasonló ez, mint mikor csak megfelelő lelki felkészültségű emberek képesek leprások, vagy más járványban szenvedők között élni, gyógyítani, anélkül, hogy ők is megbetegednének. A tonglen meditáció érdekes módon nemcsak a beteget gyógyítja, de a gyakorló spirituális fejlődését is erősíti. (Szitu Rinpocse 1994, tonglen meditációról írt bekezdése alapján.)

[17] Az írások szerint Brahmá, a Teremtő isten felismerte Buddha nagyságát, és megkérte, hogy tanítsa a szenvedő lényeket. Vekerdi, 1989, 20.

[18] Vekerdi 1989. alapján.

[19] Buddha az indiai brahmanikus hagyomány szellemiségében nevelkedett, különleges látásmódjának és filozófiájának ez a hitvilág termőtalajul szolgált.

[20] A lények és az őket körülölelő világ, mely Buddha szerint valójában sohasem nyújthat teljes megelégedettséget, boldogságot, szülessen valaki akár az istenek világában, előbb utóbb megtapasztalja a múlandóságot, és akkor ismét kiegyensúlyozatlan, boldogtalan lesz. Az egyetlen út a szamszárából való megszabadulás.

[21] Ellobbanás, a szamszára szenvedéseitől való eloldódás

[22] Tenigl-Takács 2009: „Mi ebben a látott? Nemlétező képzelgés. Miként látott? Kettős-lényegűként. Mi a nemlétezése ennek? Kettősség- nélküli tartamok benne. Mi a nemlétező képzelgés ebben? A tudat, mert az képzeli ekként. S amiként a tárgyat elképzeli, egyáltalán nincs úgy.”

[23] A buddhizmus kiterjeszti ezt a szamszárára, mely minden elképzelhetőt felölel.

[24] Buddhát többféle megtisztelő névvel illették, annak megfelelően, hogy épp milyen viszonylatban gondolkoztak róla. Ilyen név a Magasztos, a Beérkezett, Felébredett, Tökéletesen megvilágosodott, Túlpartra jutott stb.

[25] Héjjas az India ősi bölcsességében (161-162.) leírja azt az alapvető öt szabályt, illetve értéket, mely alapján a buddhista gyakorló megpróbálja életét élni. Itt nem lopásról, hanem a nem adott el nem vételéről beszél, ami a lopáson túlmutató, tulajdonnal kapcsolatos nézet.

[26] A mahájána buddhizmus irányzata.

[27]Komár 2016,16.

[28] Japán egyik legmeghatározóbb zen mestere, aki a szótó-zen tanítást Kínából Japánba vitte. terebess.hu.

[29] Dógen 2014.

[30] Buddha vándorlását nagymértékben meghatározták az éghajlati körülmények, illetve az esős évszakhoz való alkalmazkodás.

[31] Magyarországi katolikus pap, mentálhigiénés szakember, aki 1986 és 1989-között válogatott atléta, Magyarország felnőtt magasugróbajnoka is volt. Forrás: Wikipédia.

[32] Nők Lapja Advent 2016, 160-165.old.

[33] A Dobosy Antal féle Szív szútra fordítás alapján. (Ezek meghatározása az eltérő források, illetve a finom értelmezési különbségek miatt más és más lehet, például az akarat helyett késztetés, a tudatosság helyett tudomás.)

[34] A Dhammapada egy 423 versből álló, rövid, jól értelmezhető buddhista szentirat, valószínű, hogy mai formáját valamikor a második és a harmadik zsinat között rögzítették.

[35] Fórizs 2002, 153.

[36] Little Buddha 2004.

[37] Buddhista értelmezésben a ház maga a test.

[38] A buddhizmusban a kísértő, illetve az illúziók, a látszatvilág ura.

[39] A buddhisták upájának nevezik ezeket a módszereket.

[40] Buddha egyik legfőbb tanítványa.

[41] www.tarrdaniel.com

[42] Tanításaikat figyelembe véve valószínűleg egyikük célja sem volt vallásalapítás.

[43] Gombrich 1996.

[44] Modern felfogásban megírt vallási témájú könyveiről ismert, amerikai professzor.

[45]The Buddha, Terry C. M. 1999, 19.

[46] Ágó Tamás László fordítása.

[47] Ágó Tamás László fordítása.

[48] Ágó Tamás László fordítása

[49] Farkas, 2004. 47-48.

[50] Farkas, 2004, 36-37. old. alapján.

[51] Az öt fogadalom: ahimszá-erőszakmentesség, asztéja-nem elvenni a nem adottat, brahmacsarja- helyes szexuális élet, szatja-helyes beszéd, szurámatta- a bódító szerektől való tartózkodás.

[52] A mahájána buddhizmus tantrikus változata, főleg Tibetben terjedt el.

[53] Tenigl-Takács 2009, 8.

[54] A szerető kedvesség kiterjesztése, mások irányába.

[55] A kóan főként a zen buddhizmusban alkalmazott rövid történet, egyfajta fejtörő, melynek megoldása pusztán gondolati eszközökkel nem lehetséges.

[56] Komár 2016, 18.

[57] Végh 2009. alapján.

[58] Buddha egyik neve, amelyet még hercegsége idején viselt.

[59] Ősi, hindu, filozófiai tartalmú művek.

[60] A hindu teremtő isten.

[61] Tenigl-Takács 2014, 44-45.

[62] A szati jelenti még a tudatos jelenlétet, angolul pedig mindfullness a legmegfelelőbb fordítása

[63] Tóth 2003, 34.

[64] Buddhista szentirat, mely az éberség megalapozására épülő gyakorlatot írja le.

[65] dharmablog.hu

[66]Vekerdi 1989, 80.

[67] Máté evangéliuma részletesen feldolgozza Jézus életét, ezért a hasonló tartalmú újtestamentumi evangéliumokból, Márk, Lukács és János írásaiból csak azon részek áttekintésével foglalkozunk, melyek nem teljesen ugyanazokra a cselekményekre épülnek, különböznek, esetleg máshogy vannak megörökítve, mint az eddig megismertek.

[68] Blága 2001, 15.

[69] Egy híres zen mester, Gaszan, Jézus tanításait tanulmányozva mondta: Kitűnő. Bárki is volt az illető, nem lehetett messze a Buddhává válástól. Balázs 2012, 41.

[70] Vekerdi 1989, 132-135.

[71] Fehér 1997.

[72] Végh 2013, 23.

[73] Buddha az én összetettségének leírásával rávezet annak ürességjellegére, tulajdonképpen tagadja az én, mint önálló egység létezését. Héjjas 2006, 122. alapján.

[74] Eckhart mester (1260-1328.) középkori keresztény misztikus gondolkodó (Mek.oszk.hu).

[75]Merton 2000, 17-18.

[76] A szankhára szó ebben az esetben a késztetésekre utal.

[77]Fórizs, 1994, 151.

[78] Blága 2001, 9-10.

[79] Az éles kerék fegyver a karma.

[80] Gese Ngavang Dargye 1920-1995-ig élt buddhista szerzetes és tanító, a vadzsrajána vonal képviselője, www.lamayeshe.com

[81] Blága, 2011, 11.

[82] Bánfalvi 1994. 12.

[83] Annak ellenére, hogy a zen három alapeleme a nagy hit, nagy bátorság és nagy kérdés. 2001. Kwanum Zen alapján.

[84] Tenigl-Takács 2014. 35.

[85] Nikodémus a farizeusok közé tartozó, tekintélyes ember volt Jeruzsálemben. Forrás: lexikon.katolikus.hu