Írta: Farkas Viktor

Kurzus: Buddhista filozófia 4. (Madhjamaka) - MA

2020

Abstract (EN):

The historical Buddha and the famous Buddhist teacher Nagarjuna from the 2nd century, also liked to use in their teachings the logical tool of the tetralemma that goes beyond divalent (dichotomous) logical problems (dilemmas) and can capture multivalent logical thinking. The application of multivalued logics and the tetralemma in Western culture is culminated in the context of modern scientific thinking. Buddhist Madhyamaka philosophy and quantum physics thus offer us an exciting intersection.

Absztrakt (HU):

A történelmi Buddha és a II. században élt híres buddhista tanító, Nágárdzsuna is szívesen alkalmazta tanításai során a kétértékű (dichotóm) logikai problémákat (dilemma) meghaladó, a többértékű logikai gondolkodást megragadni képes tetralemma logikai eszközét. A többértékű logikák és a tetralemma alkalmazása a nyugati kultúrkörben a modern természettudományos gondolkodás kapcsán teljesedik ki. A buddhista madhjamaka filozófia és a kvantumfizika ez által egy izgalmas metszetet kínál fel a számunkra.

Bevezető gondolatok

Állíthatunk-e bármit is a világ jelenségeiről? Amennyiben igennel válaszolunk, a gondolatok és képzetek áthatolhatatlan szövedékébe való beleveszés fenyeget minket. Mód feletti gondossággal kellene ugyanis állításunkat megfogalmazni ahhoz, hogy az egybeessen az adott jelenséggel.

Legelső nehézségként azzal kell szembenéznünk, hogy minden állításunk – legyen az akár nyelvi, filozófiai, logikai, matematikai vagy más módszer segítségével megfogalmazva – egyfajta absztrakción alapszik. Mindeközben fenntartjuk annak igényét, hogy absztrakciónk egybeesik magával a jelenséggel; vagy legalább is a jelenség – az absztrakció irányultságából – lényeginek tekinthető elemeivel. Absztrakciónk során a vizsgált jelenséget eltárgyiasítva, absztrakciónk tárgyaként vizsgáljuk, kiszakítva azt térbeli-időbeli komplex helyzetéből. Ezzel máris – még ha önkéntelenül történt is részünkről – elválasztottuk absztrakciónkat a vizsgált jelenségtől, és új feltételrendszerbe helyeztük. De hisz pontosan ez a folyamat az absztrakció maga! Elvonatkoztatás. Ez a nyelvi, filozófiai, logikai, matematikai gondolkodásunk alapja. Absztrakciónkat leválasztottuk, elkülönítettük, megneveztük. Elvontuk, hogy gondolkodásunk tárgyává tegyük. Mit is voltaképpen? Már látható is, hogy nem magát a jelenséget, hanem mindössze azt, amit képesek voltunk megragadni belőle. Az általunk vélelmezett jelenséget, mint létezőt, továbbá tulajdonságait és a vele kapcsolatos viszonyokat. Még nem állítottunk a jelenség absztrakciójáról semmit (hát még a jelenségről, magáról!), de máris egy sereg előfeltételezés, önkényes értelmezés lehetősége merül fel.

Állításunk megfogalmazásához – legalább is az állításhoz elégséges – ismeretre van szükségünk. Ismereteink forrásai lehetnek az elgondolás absztrakcióján túl az észlelési-érzékelési folyamataink is. Percepciós folyamataink azonban újra a fentihez hasonló korlátokba ütköznek; érzékszerveink, felfogóképességünk szűrőin keresztül a jelenségről általunk megalkotott belső viszonyainkat tapasztaljuk meg, nem közvetlenül a jelenséget magát. Nincs hát könnyű dolgunk, mivel a jelenség mindig az absztrakciójával, a tapasztalatával együtt vetődik fel. Sőt, tudati berendezkedésünk, érzékszerveink típusa már eleve meghatározza, leszűkíti megismerési lehetőségeinket.[1] Ezen felül az érzékelés folyamata már önmagában is számos kritikai pontot kínál fel, úgy mint a jelenség és a megismerő kapcsolata, az ismeret definiálása és megbízhatósága, az érvényesség és cáfolhatóság kérdése, a mérvadó ismeret, stb.[2]

A madhjamaka buddhista tanítás tisztában van a kogníció fenti korlátaival, sőt pontosan ezen korlátozottságra való rálátást igyekszik kicsikarni belőlünk, hogy lássuk be, egyetlen jelenség (kogníciónk tárgya) sem merülhet fel nélkülünk, a megismerő nélkül. A jelenség és megismerője ez által egymást feltételezik. Ugyanannak a komplex, változó világnak részei, így egyik sem lehet szubsztanciális jellegű, változatlan, tehát öröklétű sem.

Állításunk tehát nem lehet szubsztanciális állítás (vagy tagadás), mert nem is feltételezhetünk szubsztanciát, amit tagadnánk. Így egy állítás önmagában nem bírhat – akár logikai – értékhordozó jelleggel. Értéket csak abban az esetben hordozhat, ha a megismerő és a jelenség viszonyát jelző feltételrendszer is helyet kap az állítás mellett.

A II. századi Indiában élt Nágárdzsuna – többek között – pontosan a kétértékű logika ezen hiányosságára mutat rá tetralemmáival. A valóság – így a jelenség és megismerőjének viszonya – ugyanis nem fejezhető ki megfelelően a kétértékűséget felkínáló dilemma eszközével, annak kifejezésére alkalmasabb eszközként a tetralemma kínálkozik.

A következőkben arra a tézisre keresek megerősítést, amely szerint a végső valóságra még a tetralemma kiváló eszközének 4. tagjával is csak „rákérdezni” lehet, és ez által ez a kiváló eszköz mindössze kísérőnk lehet a buddhista ösvényen, de magáról a nibbánáról[3] még ennek birtokában sem állíthatunk semmit.[4] 

A kétértékű és a többértékű logikák

A hétköznapokban használt logikánk jellemzően az arisztotelészi logika öröksége, amely mindennapi tevékenységeink során célravezetőnek tűnik, éppen ezért rendkívül elterjedt. A kétértékűség (dichotómia) az állítások tartományának igazságérték szerinti felosztása, tehát minden állítás igazságértékkel (igaz/hamis) rendelkezik, de kizárólag azok egyikét hordozhatja. (Az állítások igazságtartalmának megítélése, eldöntése viszont metalogikai kérdés, így nem a logika, hanem az episztemológia[5] és az ontológia[6] feladata.) E kétértékű logika a „kizárt harmadik” elvére épül, vagyis „az ellentmondás két tagja között nem állhat fenn semmi közbeeső, hanem mindenről mindent vagy állítani, vagy tagadni kell”.[7], Amennyiben tehát egy jelenség „p”[8]-ként kerül megfogalmazásra, akkor az állítás kizárólag „p” vagy „nem-p” tartalmú állítás lehet; Arisztotelész nem enged meg egy harmadik lehetőséget

A kérdés a „p” vagy „nem-p” közötti viszony tisztázása, mert ha tagadom „nem-p”-t, akkor vajon állítom-e „p”-t? Azonos-e „nem-p” tagadása „p” állításával? A probléma felvetése implicite már nagyon korán jelen van az európai gondolkodásban: az úgynevezett hazug paradoxonok körébe sorolható kijelentések egyik legrégebbi példájaként. Az ókori krétai Epimenidész ugyanis azt a kijelentést tette, hogy „minden krétai hazudik”. Kijelentését mára a logikai irodalom széles körben feldolgozta.

A mai logika-tudomány szétválasztja az arisztotelészi örökségen nyugvó klasszikus vagy más néven szimbolikus logikát (amely a kizárt harmadik elvét megtartotta), a többértékű logikáktól,[9] elismerve mindkét logika létjogosultságát és megfelelő körben történő alkalmazhatóságát. A többértékű logika használata elengedhetetlen – többek között – a kvantummechanikában alkalmazott, hullámfüggvényekből álló Hilbert-tér jelenségeinek logikai jellemzéséhez; valamint a II. századi Nágárdzsuna tetralemmáinak megértéséhez.

A tetralemma és a kvantumvilág logikája

A tetralemma mindig egy egyedi értékből, propozícióból indul ki, amelyet jelöljünk A-val. Ennek megfelelően az 1. propozíció A; a 2. nem-A, tehát ā; a 3. mindkettő, tehát A ∧ Ā; a 4. pedig egyik sem, tehát ¬A ∨ ¬Ā.[10] Ebből a logikai felépítményből jól látható, hogy a négy tagú tetralemma első két tagja közvetlenül a propozíciókon nyugszik („elsőrendűség”), míg a második két tag a propozíciók propozíciója („másodrendűség”). Utóbbi tehát egy származtatott összefüggést jelenít meg. Míg az elsőrendű tagok csak az értékről adnak információt, addig a másodrendű tagok arról is, hogy valaminek egyáltalán lehet értéke.[11] Ez a levezetés első ránézésre úgy tűnik, mintha afféle önellentmondásos tartalmat fogalmazna meg, amelyben a 3-4. tag ellentétben áll az első kettővel.[12] Ahhoz, hogy ezt a vélt ellentmondást megértsük, gondosan meg kell különböztetnünk, hogy pontosan mit is állítunk, és mit nem állítunk. Az A propozíció állítása egymagában, annak megerősítése vagy tagadása nélkül mindössze egy lehetséges esetként, kimenetelként merül fel, anélkül, hogy tudnánk milyen körülmények között értelmezendő. A hétköznapi beszédünk – és főként annak értelmezése – azonban kondicionáltan értelmezi ezt az állítást, tehát önkéntelenül is megteremti hozzá az értelmezés körülményeit.[13] A kérdés tehát, hogy a tetralemma első két tagja valóban komplementerei-e egymásnak? Amennyiben az első két tag valós komplementere lenne egymásnak, úgy az esetben a klasszikus logika érvényével kellene élnünk, elhagyva a tetralemma – immár szükségtelenné vált, sőt ez esetben, de csakis ez esetben hibásnak tekinthető – 3. és 4. tagját. A valóság azonban számos olyan példát szolgáltat a számunkra, amely indokolttá teszi a többértékű logikák használatát, így a tetralemmáét is.

Sorkin egyenesen a szubatomi világból, a kvantumvalóságból áll elő egy tetralemma példázattal, felhasználva benne az elektron elemi részecske kettős, részecske- és hullámtermészetét, az alábbiak szerint modellezve az elektron segítségével a tetralemma négy tagját.

Az elektronról állítható, hogy

1. tag: itt van jelen (részecskeként),

2. tag: máshol van jelen (részecskeként),

3. tag: egyszerre két helyen van jelen (hullámként),

4. tag: nincs elkülönülve (kvantumvalószínűségként van jelen és nincs jelen egyszerre a Hilbert-térben).[14]

A fenti többértékű logikai levezetés ezzel explicite is beismeri, hogy – a tetralemma 3. és 4. tagja értelmében – létezik olyan lehetőség, amelyet figyelembe véve az 1. és 2. propozíció egyaránt hibásnak tekinthető, elvethető. Ebből pedig következik, hogy a 2. tag (Ā) tagadása nem feltétlenül jelenti az 1. tag (A) megerősítését.[15] Vagyis a tetralemma teret enged a klasszikus logika esetében kizárt harmadik elvének.

Ennek mélyebb megértéséhez az 1. és 2. tag logikai viszonyának feltárása szükséges. Bár e két tag egymás kölcsönös negáltja, ez esetben mégsem komplementerkénti negáltságról beszélhetünk. Maradjunk az elektron fenti példájánál, a felvett értékeket pedig egy kizárólag két értéket (0;1) felvevő függvénnyel (φ) szemléltetve egyértelművé tehetjük a vonatkoztatási halmazok viszonyát.

Ha azt állítjuk az elektronról, hogy nem máshol van jelen, azt a klasszikus logika szerint a 2. tag (Ā) tagadásaként kellene értelmeznünk, vagyis eredményként az 1. tag értékét (A) kapnánk. A többértékű logika esetében azonban ezt az állítást – amely szerint az elektron nem máshol van jelen – többféleképpen is értelmezhetjük:

- ez lehet egy meg nem erősített A állítás, tehát A;

- ez lehet egy megerősített A állítás, tehát φ (A) =1;

- ez lehet a komplementer propozíció, a Ā tagadása, tehát φ (Ā)=0.

A klasszikus (kétértékű) logika és a többértékű logika dekódolása itt válik el egymástól. Sorkin arra is felhívja a figyelmünket, hogy feltételezése szerint a legtöbb zavar a tetralemma helyes megértésében a fel nem ismert kétértelműség miatti helytelen megoldásra vezethető vissza.[16]

A fentiek alapján általánosan bemutatva a tetralemma a következő logikai alternatívákat adja:

1. φ (A) =1 és φ (Ā)=0

2. φ (A) =0 és φ (Ā)=1

3. φ (A) =1 és φ (Ā)=1

4. φ (A) =0 és φ (Ā)=0

Mint láthatjuk, a tetralemma mind a négy tagjának relációs viszonya egyértelműen meghatározható, tehát négy egymást kölcsönösen kizáró alternatívát kaptunk.[17]

Priest tetralemma-kritikája

Priest tetralemma-kritikája az absztrakció kritikájából indul ki, Kant „Ding an sich” fogalmára, a magán való dologra támaszkodva. A kanti magánvaló dolog nem elgondolható, nem kifejezhető. Elgondolható, kifejezhető csak a fenomenológiai objektum. Ez egy nehéz helyzetet eredményez, mert ahhoz, hogy valamiről az állíthassuk, hogy nem elgondolható, nem kifejezhető, valahogyan mégis utalnunk kell rá, meg kell jelölnünk nyelvileg. Priest érvelése szerint ez a helyzet bár ellentmondásos, de mégsem irracionális, mert az ellentmondás kontrollálható, így a racionalitás fenntartható „a gondolkodás határán”.[18]

Tetralemma-kritikájának bevezetéséhez idézi a Múlamadhjamaka káriká[19] XVIII., 8. versét, amelynek egy magyar fordítása a következő:

„Minden lehet igaz, lehet hamis is,

Lehet igaz is, meg hamis is,

Lehet sem hamis, sem igaz:

A Buddha intelme ez.”[20]

Az idézett vers kapcsán Priest megjegyzi, hogy a dolgoknak egyaránt több, mint egy szemantikai értéket kell engedélyezni. Mert az igaz / hamis / mindkettő / egyik sem relációján túl szükséges a kifejezhetetlenséget is megjeleníteni. Ez 2⁵-1=31 variáció. Ha mind az öt értéket behelyettesíthetjük, és minden paraméter csak egyetlen értéket vehet fel, akkor egy egy-értékű relációs szemantikát kapunk. Ha többet is felvehet, azt több-értékű következményi relációnak nevezi.[21] A kifejezhetetlenség problémája a buddhizmusban nem kap olyan mértékű hangsúlyt, mint a dzsaina[22] filozófia esetében.

A tetralemma és a saptabhangínaja

Priest a fenti tetralemma kritikáját folytatva összeveti a tetralemma és a dzsaina logika értékparamétereit. A dzsaina logikában három helyes értéket vehet fel a propozíció: igaz / hamis / kifejezhetetlen (nem-állítható). Így összesen 2³-1=7 variáció áll elő, ami jelentősen egyszerűbb, mint a buddhista esetben.[23]

A dzsainák által használt logikai eszköz a hét tagú saptabhangínaja,[24] más néven sjádváda,[25] vagy anékántaváda.[26] Legkorábbi említése Bhadrabahu (Kr.e. 433-357.) írásához kötődik, de későbbi dzsaina szerzőknél is megtalálható, mint Sziddhaszéna Divakara (Kr.u. 480-550.) Njájavatára című művében vagy Szamatabhadra (Kr. u. 600 körül) Aptamimámsza című művében.[27] 

A saptabhangínaja szerkezete a következő:

- Bizonyos tekintetben létezik,

- Bizonyos tekintetben nem létezik,

- Bizonyos tekintetben egyszerre van is és nincs is,

- Bizonyos tekintetben van, de kimondhatatlan,

- Bizonyos tekintetben nincs és kimondhatatlan,

- Bizonyos tekintetben van is, nincs is, és kimondhatatlan,

- Bizonyos tekintetben kimondhatatlan.

A saptabhangínaja mind a hét tagja a „bizonyos tekintetben” kifejezéssel kezdődik, tehát egy meg nem határozott feltételesség előzi meg az állításokat. Mind a hét tag állítása ugyanarra a jelenségre vonatkozik, és azoknak ellentmondás nélkülinek kell lenniük. Ez a logikai eszköz azonban – még ha Priest szerint jelentősen egyszerűbb is – első ránézésre egész más felismeréseket biztosíthat számunkra, mint a tetralemma, ugyanis segítségével arra jutunk, hogy a jelenségek nem megismerhetők.

A saptabhangínaja eszköze elsősorban a dzsaina tantételek alátámasztására szolgált, szerintük ugyanis a realitás plurális, többoldalú. A dolgok egyszerre egyediek és univerzálisak, de egy konkrét megvalósulási formában. Így a dolgok sem nem pillanatnyiak, sem nem állandók. Ennek megfelelően a tapasztalás illúzió. „A tapasztalat megismétlése csak segít nekünk abban, hogy felmérjük az univerzum valódi jellegét, ám ha ez utóbbi megismerésre kerül, nem áll fenn ellenőrzés vagy megerősítés további megfigyelésekkel.”[28]

Cort szerint ezt az eszközt a dzsainák a vitákban használták a felmerülő ellenérvek ellen;[29] Schang szerint pedig nem több, mint egyfajta proto-logika.[30] Ennél azonban szerintem többről van szó. A saptabhangínaja egy olyan logikai rendszer, amely lemond arról az igényről, hogy minden állításnak legyen jól meghatározott igazságértéke. Az igazságérték hiányát nevezi a logikai irodalom értékrésnek, az erre az elvre épülő logikai rendszereket pedig értékréses logikaként különíti el a többi logikai eszköztől – tehát már e tekintetben is merőben eltér a tetralemmától.

Potter felismeri, hogy a saptabhangínaja arra mutat rá, hogy minden jelenség kölcsönösen egymástól függ, és a jelenségek egyes aspektusai nem vizsgálhatók szeparáltan, nem választhatók külön a jelenségtől.[31] A saptabhangínaja tehát mutat közös felismerési lehetőségeket a tetralemmával, viszont a buddhista tanítással szemben agnosztikus, tehát azon a tantételen nyugszik, hogy a jelenségek, így a világ nem megismerhető. Ez viszont kifejezetten ellentétes nemcsak a buddhizmus, de a dzsainizmus saját megvilágosodás értelmezésével, amely szerint a megvilágosodás egyik legalapvetőbb jellemzője a „nem-tudás” megszűnése, a jelenségek megértése úgy, ahogyan azok vannak.

Potter felidézi továbbá a 8. századi buddhista bölcselő, Sántaraksita bírálatát, aki felismerte, hogy maga a dzsaina anékántaváda (sokféleség) mutat rá arra, hogy pontosan az örök létező, változhatatlan dzsíváról[32] szóló dzsaina doktrína hibás, és nem állja ki a saptabhangínaja elemzésének módszerét sem.[33]

A kvantumvilágból a tradíció felé

Van azonban a tetralemmának a saját szerkezetéből adódóan egy olyan hierarchiarendszere, amelyre még Sorkin sem mutat rá a fentiekben hivatkozott írásában. A tetralemma első két tagjának kétértékűsége mindaddig fennáll, amíg a jelenség hierarchiaszintjén keressük a választ. Annak a felismerése, hogy az első két tag propozíciója nem feltétlenül ad információt az összes lehetőségről, kimenetelről elsőként akkor lehetséges, ha egy hierarchiaszinttel feljebbről vizsgáljuk meg a kérdést. Az első két tag értékét – a kétértékű logika mentén – bár adottnak tekinthetnénk, azok valójában a ki nem mondott feltételek mellett állhatnak csak elő. Ezekre a feltételekre elsőként a 3. tag esetében nyerhetünk rálátást, a jelenség közvetlen szintjéhez kötődő első két tag esetében nem.

Tekintsünk erre egy – az elektron kettős természeténél talán némiképp egyszerűbb tárgyú – példát: az üres (azaz levegővel teli) és a vízzel teli pohár esetét. A kétértékű logikát megengedve az első két tag értéke talán szinte triviális. A 3. tag esetében azonban mindkettőnek egyszerre kell érvényesülnie. Ez nem más, mint a potencialitás állapota, amelyben egyaránt előfordulhat – a maga konkrétsága nélkül – az üres és a teli pohár. A 4. állapot esetén pedig, a megfigyelő elfordulásával a jelenségtől érvényét veszíti mind a három előző tag propozíciója, mert immár sem a pohár, sem annak tartalma nem létezik a megfigyelő számára.[34]

A fenti poharas példánkon keresztül észrevehetjük a buddhizmus központi tanításának, a Négy Nemes Igazságnak a szerkezeti azonosságát, magával a tetralemma szerkezetével. Eszerint ennek 1. tagja az okozat, vagyis a lét nem kielégítő jellegéről szóló tanítás. A 2. tagja az ok, vagyis a lét nem kielégítő jellegének oka, a vágy. A 3. tag az első két tag együttese, vagyis ok és okozat egymás feltételeiként merülnek fel. Egyben arra is rámutat, hogy a lét nem kielégítő jellege megszüntethető, ha annak okát megszüntetjük. Jól látható, hogy a 3. tag magasabb hierarchiaszintről vizsgálja a kérdést, és ennek megfelelően arról ad információt, hogy nem kizárólagosan az első két tag szerinti propozíció lehetséges. Ezzel kiléptet minket a „probléma” hierarchiaszintjéről, rálátást biztosítva arra. A megoldást viszont csak a 4. tag kínálja fel, ahogyan a fenti poharas példánk esetében, a megfigyelőnek a jelenségtől való teljes elfordulása lehetőségével. Ezzel minden korábbi vonatkozás érvényét veszíti. Tehát nem szükséges, hogy léteztessem ezt az ok-okozati rendszert, el is fordulhatok tőle. Ez maga a buddhista út, a Nemes Nyolcrétű Ösvény.

Az elfordulás aktusával azonban a jelenség és annak megfigyelője közötti kölcsönös léteztetés, függő keletkezés is megszűnik, nemcsak a jelenség, de a megfigyelő vonatkozásában is. Ezért is válaszolhatott a Buddha „Nem”-el a Tathágatha[35] halálát követő létezés és nem létezés kapcsán a számára kérdésként feltett tetralemma minden egyes tagjára:

- „Vajon Gótama nézete szerint a Tathágata a halál után is létezik, és csak ez az elképzelés igaz, a többi nézet pedig mind tévedés?

- Nem, Vaccsha, nem tartom úgy, hogy a Tathágata a halál után is létezik, és csak ez az elképzelés igaz, a többi nézet pedig mind tévedés.

- Akkor Gótama nézete szerint a Tathágata a halál után nem létezik, és csak ez az elképzelés igaz, a többi nézet pedig mind tévedés?

- Nem, Vaccsha, nem tartom úgy, hogy a Tathágata a halál után nem létezik, és csak ez az elképzelés igaz, a többi nézet pedig mind tévedés.

- Akkor Gótama nézete szerint a Tathágata a halál után létezik is, meg nem is, és csak ez az elképzelés igaz, a többi nézet pedig mind tévedés?

- Nem, Vaccsha, nem tartom úgy, hogy a Tathágata a halál után létezik is, meg nem is, és csak ez az elképzelés igaz, a többi nézet pedig mind tévedés.

- De akkor Gótama nézete szerint a Tathágata a halál után sem nem létezik, sem nem nem létezik, és csak ez az elképzelés igaz, a többi nézet pedig mind tévedés?

- Nem, Vaccsha, nem tartom úgy, hogy a Tathágata a halál után sem nem létezik, sem nem nem létezik, és csak ez az elképzelés igaz, a többi nézet pedig mind tévedés.”[36]

Maga a tetralemma is alkalmatlan a valóság végső szintjének megragadására, arra csak annak a 4. tagján történő túllépéssel kerülhet sor. Ennek – a fentieken túli további – oka, hogy mind az absztrakció, mind pedig a percepció csak közvetett ismeretszerzésre ad lehetőséget. A közvetlen tapasztalásra a kogníció e két fajtája nem biztosít keretet.

Utószó

Zárógondolatként pedig, némiképp nagyvonalúan, egy rövid kitekintés erejéig terjeszkedjünk túl a buddhizmus keretein. A Rigvéda Nászadíja-himnuszának kezdő sorai értelmezhetők akár egy ontológiai tetralemma 4. tagjaként is:

„Nem nem-lét volt, és nem volt lét sem akkor.”[37] 

A kogníción túli végső valóságot megidéző verssort hamarosan az egyszerre felbukkanó, még egységet alkotó ellentétpárok követik, mint lehetséges potencialitások, így megfeleltethetők az ontológiai tetralemma 3. tagjának:

„Nem volt halhatatlanság és halál sem.

Éj s nap közt nem volt különbségtevő-jel.”[38]

Mivel a himnusz az őseredeti állapotot magasztalja fel, így a tetralemma 1. és 2. tagja, vagyis a teremtés kibomlása a dolgok konkrétságában már nem kerül megéneklésre. A mű fordított sorrendű tetralemma-jellege azonban ennek hiányában is felismerhető.

Függelék

1.    Kiegészítések a buddhista csatuskóti értelmezéséhez

Az ókori Indiában a tetralemma megnevezésére a csatuskóti[39] elnevezést használták, utalva a tetralemma négytagú logikai felépítményére.

Sorkin eltűnődik azon, hogy miként juthattak el a csatuskóti rendszeréig az ókori indiai gondolkodók a kvantumfizikai ismeretek nélkül, de választ nem ad rá. Megkockáztatja ugyanakkor azt a kijelentést, hogy a buddhista Nágárdzsuna talán magát az analitikus gondolkodás érvényét akarja cáfolni a csatuskóti használatával, s egyfajta misztikus belátást igyekezett elérni vele hallgatóságában.[40] Ugyanakkor azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a csatuskóti alkalmazása mindössze az abban előforduló propozíciók értelmetlenségét vagy a hibás nézőpontot hivatott szemléltetni.[41]

Sorkin idézi D. Seyfort Ruegg-et, aki szerint a csatuskóti gyakori a korai buddhista irodalomban, különösen a metafizikai, ontológiai témájú kérdések megválaszolása esetén. Arra is felhívja a figyelmünket továbbá, hogy az indiai nyelvtanok ismernek egyfajta abszolút tagadást, ami nem jár az állítás ellenkezőjének a megerősítésével.[42]

Maga a Buddha is számos esetben alkalmazta a csatuskóti eszközét. Környezetében a buddhista tanítást még nem értő kérdezők a legtöbb esetben a klasszikus logika kétértékű rendszerét alkalmazva tették fel a kérdéseiket. Minden bizonnyal a klasszikus logika szerint gondolkodtak, így a csatuskótiként megfogalmazott válasz elementáris hatással lehetett a kérdezőkre, arra ösztönözve őket, hogy meghaladják a klasszikus logikai gondolkodást.

A negatív tetralemma valójában a Madhjamaka egyetlen pozitív ontológiai állításának a logikai és retorikai eszköze, mégpedig annak az állításnak, hogy minden jelenség végső valósága, legbelsőbb természete az üresség. Nágárdzsuna tanítása nemcsak a jelenségek végső természetének ürességét állítja, de ugyanilyen módon állítja a konvencionális létezés érvényességét is. Amennyiben pedig Nágárdzsuna a konvencionális létezés érvényessége mellett érvel, úgy – magától értetődő, hogy – nem tekinthető nihilistának.[43]

A nem konvencionális létezés szintjére történő rákérdezés, filozófiai vizsgálódás nem pusztán filozófiai állítások halmaza, mivel vizsgálódásunk és annak eszközei ahelyett, hogy leginkább állítanának valamit, inkább egyfajta változásra hívnak meg bennünket, olyan változásra, amely korábbi nézőpontjaink, sőt ismertnek vélt létállapotunk feladására irányul. Bizonyos esetekben legitim módon felvehetünk úgy is egy filozófiai alapállást, hogy nem érvelünk, nem állítunk semmit. Mert egy filozófiai alapállás nem feltétlenül kell, hogy tézis vagy vélekedés legyen, mivel alapállásunk korlátozódhat mindössze egy eszközre, amelynek feltételrendszere előre behatárol minden jövőbeli kimenetelt, és ez szintén megteremti a lehetséges cselekvési kereteket és attitűdöket. Más szavakkal a filozófiai alapállás rendszerint "nem egyenértékű egy lépéssel a játszma során, hanem sokkal inkább a játékszabályok megváltoztatására tett javaslat".[44] Kant célja egy filozófiai értelemben biztos, de visszafogott (nem ontológiai magasságokba emelkedő) alapállás kialakítása a tudomány és az erkölcs számára. A madhjamaka célja pedig, hogy megszabadítsa az embereket a túlzott megbecsülésnek örvendő, a mindennapi élet számára bár hasznos, mégis olyannyira felületes konvencióktól.[45]

2.    Mastermind – Egy játékos példa a tetralemma értelmezéséhez

Amint a fentiekben láthattuk, Sorkint kifejezetten meglepte, hogy a Buddha korabeli indiai gondolkodás a modern kvantumfizika ismeretei nélkül is eljutott a tetralemma eszközéhez. Valóságunk azonban olyan komplex, hogy bőven akad példa a tetralemma szükségességére a kvantumfizikán túlmenően is. Figyelemmel a sakk-játék impozáns történeti múltjára, a sakknál jóval egyszerűbb mastermind (mesterelme) nevű színkereső logikai táblajátékot is ismerhették, akár már az ókori Indiában is.[46] E táblajáték lényege, hogy a táblán egy kis paraván mögött 4 helyértéken elrejtésre kerülnek a színjelzők. A játék nehézségétől függően, általában 6-10 színből választhat a játékos, amelyek segítségével 10 lépésben kitalálhatja a paraván mögötti színeket állító játékostársa visszajelzéseiből, hogy mely színek, mely helyértéken lehetnek a paraván mögött. (A játék tovább nehezíthető például azzal, ha a paraván mögötti színeket állító játékos egy színt többször is alkalmaz, illetve ha esetlegesen él az üres helyérték lehetőségével is, vagyis a 4 helyértékből valamelyikre nem állít fel semmilyen színjelzőt.) A fekete-fehér találatjelzők a következőkre adnak információt:

a) amennyiben a játékos eltalált egy színt, de az nem a paraván szerinti helyértékén áll, akkor fehér találatjelzőt kap,

b) amennyiben a játékos mind a színt, mind pedig annak helyértékét eltalálta, akkor fekete találatjelzőt kap,

c) amennyiben a játékos nem találta el a színt, úgy nem kap sem fekete, sem fehér színű találatjelzőt.

(A találatjelzők azonban nem adnak közvetlen információt a sorrendiségről, így – általában – nem egyértelmű, hogy a négy találatjelzés a kirakott színek közül pontosan mely színekre vonatkoztatható.)

A mastermind találat-visszajelzéseinek rendszerében tetten érhető a tetralemma elve, még ha nem is egy „tökéletes” tetralemmáról van szó ez esetben. Az a) pont szerinti visszajelzés megfeleltethető a tetralemma első két szintjének, ugyanis annak információtartalma nem biztosít a számunkra olyan dichotómiát, amelynek a két tagja egymás komplementereként minden további lehetőséget kizárna, s így a dilemma szintjén megragadható lenne a felvetett probléma. Látható, hogy a visszajelzés bár az igaz-hamis elvére épül, mégsem elégséges hozzá a kétértékű logika alkalmazása. A b) pont szerinti visszajelzés megfeleltethető a tetralemma 3. szintjének, azaz mind a szín, mind pedig a helyérték együttesen eltalálásra került. A c) pont szerinti visszajelzés pedig megfeleltethető a tetralemma 4. szintjének, azaz a játékos sem a színt – továbbá annak hiányában – sem a helyértéket nem találta el.

Felhasznált irodalom

Primer szövegek:

• Aggivacchagottasutta (MN 72) = Fórizs László (ford.) [1994] 2013. Példázat a tűzről. In: Keréknyomok Társadalmi, Orientalisztikai és Buddhológiai Folyóirat 2013/7: 129-135. (Fórizs László szerk.). Budapest: A Tan Kapuja Buddhista Főiskola.
• Arisztotelész: Metafizika, I-XIV. = Halasy-Nagy József (ford.) 2002. Arisztotelész: Metafizika. Szeged: Lectum Kiadó, 2002.
• Nászadíja-himnusz (RV 10.129) Fórizs László (ford.) [1989] 1995. A Teremtés himnusza. In: Rigvéda – Teremtéshimnuszok. [online] URL: https://www.academia. edu/6232382/A_Teremt%C3%A9s_himnusza_A_Rigv%C3%A9da_X._129_k%C3%B6lt%C5%91i_visszateremt%C3%A9se_1989_ [letöltve: 2020. május 27.].

Szakirodalmi szövegek:

• Bitbol, Michel 2006. The Co-emergence of the Knower and the Known – A comparison between Madhyamaka and Kant's epistemology. In: Nauriyal, D. K. – Drummond, M. S. – Lal, Y. B. (ed.) 2006. Buddhist Thought and Applied Psychological Research – Transcending the Boundaries: 122-148. London & New York: Routledge.
• Cort, John 2000. Intellectual Ahimsa revisited: Jain Tolerance and Intolerance of Others. In: Philosophy East and West (Vol. 50, Number 3). Honolulu: University of Hawai'i Press.
• Fehér Judit 1997. Nágárdzsuna – A mahájána buddhizmus mestere. Budapest: Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó.
• Garfield, Jay L. 2014. Madhyamaka is Not Nihilism. In: Nothingness in Asian Philosophy. London: Routledge.
• Mahalanobis, P.C. [é.n.]. The Indian-Jaina Dialectic of Syadvad in Relation to Probability (I). In: Jain World. [online] URL: https://web.archive.org/web/20051123035659/http://www.jainworld.com/jainbooks/firstep-2/indianjaina-1-1.htm [letöltve: 2020. május 27.].
• Nagy Szabolcs 2018. Az érzékelés vizsgálata. In: Keréknyomok Társadalmi, Orientalisztikai és Buddhológiai Folyóirat 2018/12: 150-197. (Fórizs László szerk.). Budapest: A Tan Kapuja Buddhista Főiskola.
• Potter, Karl H. 1991. Presuppositions of India's Philosophies. Delhi: Motilal Banarsidass.
• Priest, Graham 2014. None of Above: The Catuskoti in Indian Buddhist Logic. In: Jean-Yves Beziau – Mihir Chakraborty – Soma Dutta (ed.) 2015. New Directions in Paraconsistent Logic – 5th WCP, Kolkata, India, February 2014. New Delhi: Springer Proceedings in Mathematics & Statistics. [online] URL: https://books.google.hu/books?id=XRyLCwAAQBAJ&printsec=frontcover&hl=hu#v=onepage&q&f=false [letöltve: 2020. május 27.].
• Ruegg, D. Seyfort 1977. The uses of the four positions of the catuṣkoṭi and the problem of the description of reality in Mahāyāna Buddhism. In: Journal of Indian Philosophy 5. Dordrecht-Holland: D. Reidel Publishing Company.
• Schang, Fabien 2014. Eastern Proto-Logics. In: Jean-Yves Beziau – Mihir Chakraborty – Soma Dutta (ed.) 2015. New Directions in Paraconsistent Logic – 5th WCP, Kolkata, India, February 2014. New Delhi: Springer Proceedings in Mathematics & Statistics. [online] URL: https://books.google.hu/books?id=XRyLCwAAQBAJ&printsec=frontcover&hl=hu#v=onepage&q&f=false [letöltve: 2020. május 27.].
• Sorkin, Rafael D. [2010] 2015. To What Type of Logic Does the “Tetralemma” Belong? [online] URL: https://arxiv.org/pdf/1003.5735.pdf [letöltve: 2020. május 27.].

Fotó:

• Bateman, Roy 2008. Fruits of 4 Theobroma species - taken at CRIG, Ghana [online] URL: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/6/68/Theobroma_fruits.jpg  [letöltve: 2021. szeptember 21.].

[1] Gondoljunk csak Thomas Nagel: Milyen lehet denevérnek lenni? című, mára klasszikussá vált írására.

[2] Az érzékelés vizsgálatát és kritikájának részletes kifejtését lásd Nagy, 2018.: 150-197.

[3] Nibbāna (páli) / Nirvāna (szanszkrit): megszabadultság a szamszárikus létből, a buddhista törekvés végső célja.

[4] A nibbánáról a praszangika madhjamaka szerint nem állíthatunk semmit. Bár a madhjamaka kettéválása a praszangika és a szvátantrika iskolára csak több évszázaddal Nágárdzsunát követően történik meg, véleményem szerint a praszangika madhjamaka alapállása inkább rokonítható azzal a filozófiai alapállással, amelyre Nágárdzsuna elvezet minket vizsgálódásai során.

[5] Ismeretelmélet.

[6] Lételmélet.

[7] Arisztotelész (é.n.), III. 7. 1011b 23-24.

[8] A „p” a premissza (alapállítás) rövidítése. A premisszák a logikai érvelés egyik csoportja, a másik csoport a konklúziók.

[9] A többértékű logikák esetében kettőnél több igazságérték létezik.

[10] Sorkin, 2015.: 2.

[11] Sorkin, 2015.: 8.

[12] Sorkin, 2015.: 2.

[13] Sorkin, 2015.: 3.

[14] Sorkin, 2015.: 4.

[15] Sorkin, 2015.: 4.

[16] Sorkin, 2015.: 5.

[17] Sorkin, 2015.: 6.

[18] Priest, 2014.: 524.; továbbá Bitbol, 2006.: 124., Kant hermeneutikai problémája vonatkozásában.

[19] Nágárdzsuna: A Középút versei című műve, a madhjamaka buddhista vallás-filozófiai rendszer alapműve.

[20] Fehér, 1997.: 159.

[21] Priest, 2014.: 526.

[22] A dzsainizmus India egyik legrégebbi vallási képződménye. Maga a Buddha is több esetben reflektált dzsaina tantételekre.

[23] Priest, 2014.: 526.

[24] Saptabhaṅgīnaya (szanszkrit): a hét predikátum.

[25] Syādvāda (szanszkrit): a lehető létezés tana.

[26] Anekāntavāda (szanszkrit): sokoldalúság.

[27] Mahalanobis (é.n., online).

[28] Mahalanobis (é.n., online)

[29] Cort, 2000.: 324-347.

[30] Schang, 2015.: 529.

[31] Potter, 1991.: 145.

[32] Jīva (szanszkrit): lélek.

[33] Potter, 1991.: 146.

[34] Az elfordulás aktusa a pohár és annak tartalma szintjén, a megfigyelő oldaláról értelmezhető akár Berkeley megállapítása (esse est percipi - létezni annyi, mint észleltnek lenni) szerint is, anélkül, hogy az idealizmus végletébe esnénk, mivel a jelenség és megfigyelője kölcsönös függésben létezik.  

[35] Tathāgata (szanszkrit / páli): az ekként távozott, a beérkezett. A Buddha saját magára alkalmazott elnevezése.

[36] Aggivacchagottasutta (MN 72), Fórizs László ford.

[37] Nászadíja-himnusz (RV 10.129), Fórizs László ford.

[38] Nászadíja-himnusz (RV 10.129), Fórizs László ford.

[39] Catuṣkoṭi (szanszkrit): négyszögletes.

[40] Sorkin, 2015.: 7.

[41] Sorkin, 2015.: 1.

[42] Sorkin, 2015.: 1, 6.

[43] Garfield, 2014.: 44-54.

[44] "In other terms, a philosophical position is usually not tantamount to a move in the game, but rather to a proposed change of the rules of the game." (Bitbol, 2006.: 123.)

[45] Bitbol, 2006.: 123.

[46] Nem elvitatva ezzel az ókori India önmagában is egyedülálló eredményeit a gondolkodás területén.