Írta: Bulóczky Lídia

Kurzus: Mahájána buddhizmus 2. (Kelet-Ázsia)

2016/17

Tartalom

Bevezetés

A földrajzi helyzetből adódó sajátosságok

A sintó és a buddhizmus viszonya dióhéjban, a vallási hovatartozás kérdése

A szégyen és az öngyilkosság értelmezése

A vallás és a társadalmi megfelelés konfliktusa

Összegzés

Források

BEVEZETÉS

Japánra a nyugati civilizáció mindig is egy elszigetelt, egzotikus világként gondolt, mely misztikus és álomszerű, tele van varázslattal és titkokkal. Az ország valóban nagyon sokáig rejtve maradt a kíváncsi külföldi szemek elől, ám az 1800-as évek második felében a Meidzsi-korszak kezdetével végül megnyitotta kapuit a világ többi része előtt. Ez persze nem jelenti azt, hogy különlegességének fénye bármennyit is tompult volna.

Japán az a hely, ahol az egymásnak látszólag ellentmondó, erősen kontrasztos tényezők békében férnek meg egymás mellett. Ahol a legújabb, leginnovatívabb technológia születik, de az üvegfalú felhőkarcolók tövében ott állnak a többszáz éves szentélyek. Ahol már gyermekként fel kell nőni a szigorú társadalmi elvárásokhoz, de végsősoron mégis az omamoriban[1] lakó kamikra[2] bízva remélnek szebb, boldogabb, egészségesebb vagy szerencsésebb jövőt.

Ezeknek a dolgoknak az együttélését azonban merev szabályok uralják. Az élet minden mozzanatát meghatározza az illem. A nyilvánosság előtt mindenki ismeri és hozza a saját, társadalomban betöltött szerepét, de a felszín alatt rejlő valódi érzelmeiről nem beszél.

Az esszém témája a japán vallásokban, hagyományokban rejlő elvárt viselkedésminták értelmezése és magyarázata, különös hangsúlyt szentelve a szégyenre és az ettől való megtisztulás módjára. Ennek kapcsolatát keresem a buddhizmus eszméjével.

A FÖLDRAJZI HELYZETBŐL ADÓDÓ SAJÁTOSSÁGOK

Japán Kelet-Ázsia legnagyobb szigetországa (összesen 6852 szigetből áll). Mivel területének nagyrészét hegyvidék és vulkanikus övezet fedi le, az országnak csak kb. az egynegyede lakható. Ennek ellenére – vagy éppen emiatt a japán emberek mindig is nagy becsben tartották a természetet, és annak mindenható erejét. Az idők során megtanultak együtt élni a környezeti viszontagságokkal is, amelyekből bőven kijut az országnak, hiszen a Tűzgyűrűben helyezkedik el. A természet tisztelete megmutatkozik a sintóban is, mely Japán ősi vallása. Eszerint az istenek mindenhol ott vannak, megtalálhatóak élőlényekben és tárgyakban, földrajzi egységekben, időjárási- és természeti jelenségekben, épületekben egyaránt. A fő istenségük Amaterasu, a napistennő – a japán császári család és a nép is tőle származtatja magát (innen eredeztethető az ország elnevezése is, melynek jelentése: „a nap otthona”).

Japán földrajzi tényezői a vallási mellett kulturális, társadalmi szempontból is fontos alapokat adnak ahhoz, hogy jobban megértsük a kimondatlan, de jelenlévő érzelmeket az ott élő emberekben. Tengerei nehezen hajózhatók, vizei veszélyesek – többek között ez volt az egyik ok, amiért olyan sokáig elzártan éltek a világ más részeitől, és ami miatt ennyire jellemzi őket a bennfentesség érzése. Régebbi források szerint a tizedik században Kiotó az akkori világ legnagyobb városai közé tartozott – ez feltételezi, hogy már azokban az időkben is elég zsúfoltan, de legalábbis nagyon közel éltek egymáshoz az emberek. Ebből fakadóan nem alakult ki az individualizmus gondolata a japán mentalitásban, viszont az egyén számára nagyon fontossá vált a közvetlen környezetének véleménye. Ez minden esetben kihat a japán emberek életvitelére a legapróbb cselekedetektől a legfontosabb döntésekig; a társadalmi normáik szerint elvárás, hogy alkalmazkodjanak is a környezetükhöz (ami nagyon jól megfigyelhető például abban, hogy egy olyan fogyasztói nemzetről beszélünk, ahol a felvevő piac az egyik legkedvezőbb a világon – ha egyszer fókuszba kerül egy adott tárgy vagy szolgáltatás, a terjedési sebessége hihetetlen méreteket ölt, viszont hamar felválthatja egy másik újdonság).

Ez a sajátos, komplex gondolkodásmód a kívülállók számára nehezen érthető szokásokat és a máshol nem tapasztalt jelenségeket alakított ki a japán társadalomban. Az egyik ilyen például a sintót és a buddhizmust magába foglaló kettősvallás.

A SINTÓ ÉS A BUDDHIZMUS VISZONYA DIÓHÉJBAN, A VALLÁSI HOVATARTOZÁS KÉRDÉSE

A sintó nemzeti vallássá válásában nagy szerepet játszott a konfucianizmus, ami a VII. századra elterjedt Japánban a taoizmussal, valamint a jin és jang filozófiájával együtt. Ez hatott a sintó etikájának kifejlődésére, az államszervezet fokozatos központosításával párhuzamosan pedig kialakult az összjapán mitológia. A buddhizmus elfogadására hivatalosan 552-ben került sor, ezt követően pedig már észrevehetőek olyan vallási felfogások, amelyek a sintót a buddhizmus nézőpontjából – tehát úgymond kívülről – közelítették meg és próbálták értelmezni.

A buddhizmussal kapcsolatban más országoknál is megfigyelhető, hogy nem egy olyan vallási- vagy filozófiai irányzatról van szó, ami erőszakosan, minden mást kiszorítva, merev dogmatikus háttérrel hódít teret. Ehelyett igyekszik beilleszkedni, asszimilálódni az új környezetével. Éppen emiatt nincs „tiszta buddhizmus”, hiszen mindenhol keveredik az adott vallással és kultúrával. (A változatossága egyébként gyönyörködtető, erről egyszer szívesen írnék egy összehasonlító elemzést; ez valami olyasminek tűnik számomra, mint a főzés vagy akár a színkeverés: ahol adott a tiszta, esszenciális buddhizmus, melyet ha hozzáadunk egy új kultúrához vagy valláshoz, valami új születik belőle. Érdemes lehet eljátszani a gondolattal, hogy mi minden jöhetne létre ilyen módon, és ez miben változtatná meg a világunkat.)

Fontos látnunk, hogy a buddhizmusnak civilizáló hatása volt Japánban: általa jutott el a szigetekre a kínai írásbeliség, a tudomány, és a művészet, valamint az erőszakmentesség és az együttműködés alapelvei, amelyek mind hozzájárultak a társadalom előnyös átalakulásához.

Mindettől függetlenül természetes, hogy egy államvallás követői nehezen fogadják el, ha új hitbéli megközelítés nyer teret az adott országban – így volt ez Japánban is. A sintóban új, buddhizmusellenes ágak alakultak ki azzal a céllal, hogy kiszorítsák az egyre inkább terjeszkedő tanokat. Ennek hatására azonban a taoizmus és a konfucianizmus erősödött meg. A XIII. században meghonosodott a buddhizmus egyik legismertebb irányzata, a zen. Jellegénél fogva nem vált tömegvallássá, mert olyan aszkézist jelentett, ami csak a legzártabb rétegek számára volt megvalósítható. Elsősorban a sógun és a szamurájok tetszését nyerte el, és mivel semmilyen szektával nem fordult szembe, könnyen tudott igazodni a japán tradíciókhoz, melynek ma is szerves részét képezi.

A XVIII-XIX. században újabb erőfeszítést tettek a sintó „megtisztításáért”, a II. világháború után azonban hitelét vesztette, a megszálló erők pedig felszámolták. Bár azóta újraszerveződött, a japánok időközben megbékéltek a „kettősvallás” gondolatával. Úgy tartják, hogy amíg a sintó az élet, addig a buddhizmus a halál vallása (a buddhizmus egy olyan gondolatot ültetett el a japán kultúrában, ami addig ismeretlen volt; a sintó ugyanis nem foglalkozik a halál utáni kérdésekkel, kizárólag az evilági életre helyezi a hangsúlyt).

A buddhizmus fókuszában a japánok általános nézőpontja szerint az elhunytak üdve áll, ezért főként a temetkezési rítusoknál találkozunk vele ezen a területen. Ezzel szemben a sintó ünnepségeken a központi helyen az ebben az életben való jólétért elmondott fohászok állnak, de eredetileg csak a közösség egészének jólétére vonatkoztak. Ez a csoportos alapú vallási kapcsolódás egyik lényegi pontja. Ebben a viszonyban a család vagy más kisebb csoport közösen vesz részt az adott vallási rítusokon, nem pedig különálló személyekként. Ezzel is magyarázható, hogy az egyén gondolkodásában a vallási hovatartozás a családtagság következménye. Ennek a vallási kapcsolódásnak is az a legfőbb célja, hogy az adott közösségben megerősítse és megszilárdítsa a szolidaritást. A japánok elismerik ugyan az emberek személyiségének egyéni voltát, az egyént azonban nem tekintik elszigetelt, magányos léleknek. Sokkal inkább tartják a folytonosság továbbvivőjének, egy fontos láncszemnek az elődök és a leszármazottak között, valamint különféle társadalmi csoportok felelős részesének. A városiasodással azonban felmerült a kiszakadás, eltávolodás problémája. A csoportbéli korlátozásoktól való megszabadulás egyrészről szabadságot adott az egyénnek, másrészről viszont nem tudott mit kezdeni vele. Lebénította az attól való félelem, hogy emiatt a rokonokkal, családtagokkal való kapcsolat megszakad, és egyedül, segítség nélkül marad egy új és idegen környezetben. A megnövekedett személyes autonómia az emberek kezébe adta a sorsukat, még inkább kihangsúlyozva az egyéni megváltásra való igényt. Ezt kihasználták az új vallások, és a hitük terjesztése mellett energiát fordítottak arra is, hogy komfortos, biztonságos, megértő és elfogadó közeget tudjanak teremteni a magányos lelkeknek.

Ebben a furcsa, összefonódó vallási egyvelegben az emberek tehát akár több valláshoz is kapcsolódhatnak egyszerre, hiszen ezek tulajdonképpen egymás kiegészítőiként szolgálnak, az egyén különböző igényeire próbálnak megoldást kínálni.

A SZÉGYEN ÉS AZ ÖNGYILKOSSÁG ÉRTELMEZÉSE

Mivel a japán nép mindig is hitt a saját feljebbvalóságában és legyőzhetetlenségében, a II. világháború elvesztése hatalmas sokkot és nagyon erős kudarcélményt eredményezett a nemzet és az egyén számára is (sokan a mai napig is „a háborút vesztett ország”-ként definiálják magukat). Hogy megtépázott renoméját helyrehozza, Japán nagyon gyorsan talpra állt (ami két atombomba pusztítása után nem kis erőfeszítés), és olyan gazdasági növekedést produkált, amelyre a történelem során más nemzet eddig nem volt képes. Sikerük titka azonban egyben legérzékenyebb pontjuk is: a gyors fejlődés ugyanis megkövetelte a magánélet feláldozását a nemzet felemelkedéséért. Ez egyfajta modern szamuráj-életmód, ahol a daimjó[3] maga az állam, és ha az állam gyors és ugrásszerű gazdasági fejlődést szeretne megvalósítani, akkor a sarariman[4] ezért a célért minden mást felad.

Amikor az 1990-es években a gazdasági növekedés megtorpant és kezdetét vette a közel két évtizedig tartó recesszió, a társadalmi rendszer is beleroppant. Összeomlott az ingatlanpiac, sorra dőltek be a banki hitelek, megjelent a munkanélküliség, és ezek a tényezők az alkalmazotti réteget olyan mély depresszióba és bizonytalanságba sodorták, amit korábban nem tapasztaltak. A gazdasági rendszer beomlása megfosztotta őket az anyagi felemelkedéstől és a már kialakulóban lévő, annyira vágyott jóléttől, ez pedig csalódottságot és félelmet gerjesztett bennük.

Ennél a pontnál válik igazán érezhetővé az, ahogyan a sintó és a buddhizmus szembehelyezkedik egymással. Alapvetően gondolhatnánk úgy, hogy a két vallás, a két filozófia jól megfér egymás mellett, hiszen az egyik az élettel, a másik pedig az élet utáni, transzcendens dolgokkal foglalkozik. Az életet és az azt követő dolgokat azonban (akárcsak a sintoizmust és a buddhizmust) összeköti a halál. Erről a témáról mindkét vallás máshogyan gondolkodik, és ez lesz az a fejezet, ahol az egyén össze fog zavarodni.

Az alábbi tények jól mutatják, hogy hogyan rajzolódik ki ez a probléma a japán társadalomban az emberi élet szinte teljes szakaszában.

A japánok már egészen korán, a gyermekkorukban túlterheltté válnak – nagyon magas elvárásokkal szembesülnek az iskolában és a különórák során is. Meg kell érteniük, hogy a jövőjük – és persze a szülei iránt tanúsított tiszteletük – azon múlik, hogy mennyire teljesítenek jól. Ha megfelelnek a vizsgákon, esélyük van továbbjutni, jó egyetemeken tanulni, és később majd olyan munkát találni, amellyel biztosítani tudják saját szükségleteiket és majdani családjuk megélhetését. Hamar megtanulják, hogy a jövőjük már egészen korán eldől, és az ettől való félelem sajnos sokakat megtör. Egy tanulmányban[5] olvastam, hogy Japánban több, mint egymillióan (túlnyomóan gyermekek és fiatalok) utasítják el a társadalomba való beilleszkedést olyan módon, hogy akár évekre bezárkóznak a szobájukba a külvilág elől. A probléma komplex, általában nem csak a jövőtől, az esetleges sikertelen vizsgáktól való félelem a fő oka annak, hogy valakiből hikikomori[6] lesz. Mindehhez szervesen kapcsolódik a bűntudat és a szégyen érzése is, hiszen a gyermekek tudják, hogy a szüleik azért dolgoznak éjt nappallá téve, azért gyűjtenek pénzt, hogy minél jobb oktatást biztosíthassanak számukra, ezzel megalapozva a jövőjüket. A szülők cserbenhagyása miatt érzett félelem és szégyen hozzáadódik a kudarcélményhez egy sikertelen vizsga után, ami a fiatalok többségét ebbe az állapotba taszítja. Emellett pedig még számolnunk kell az ijime[7] jelenlétével is, ami az elmúlt évtizedekben jelentősen felerősödött (egyébként ez nem kizárólag a szigetországban jellemző, más kultúrákban is találkozni lehet a jelenséggel). Japánban nagyon fontos az egység szelleme, semmilyen szinten nem szeretik és nem is fogadják el, ha valaki kitűnik a sorból. Viszont beilleszkedni sem egyszerű pont azért, mert a társadalom alapvetően nem elfogadó. Létezik erre egy igazán találó közmondás is, amelyet Hidasi Judit tanulmányában[8] olvastam, így szól: ”A kiálló szög beverendő.”

Ha valami miatt egy gyermek kitűnik az osztálytársai közül, szinte biztosan számolnia kell a kiközösítéssel. Ennek több formája ismert, a spektruma az áldozat semmibevevésétől a verbális megalázáson, rosszindulatú pletykák terjesztésén át, a fizikai bántalmazásig terjed. Így már láthatjuk, hogy ezek a fiatalok miért utasítják el a tanulást az iskolai élettel együtt, és választják helyette a számukra egyetlen biztos menedéket jelentő szobájuk magányát.

Érdekes azonban az is, hogy ez a folyamat hogyan kígyózik tovább a teljes családon is. Látva a fiatalok reakcióját, felmerül a kérdés, hogy mit tesznek ilyen esetben a szülők, hogyan óvják meg gyermekeiket egy ilyen típusú lelki sérüléstől vagy legalább annak következményeitől? Hogyan terelik őket vissza az útra? Sajnos az általános válasz az, hogy többnyire sehogy. A szülők nem tudnak mit kezdeni a kialakult helyzettel, mert a társadalom nyomása rajtuk is ott van. Gyermekük kudarca valóban kudarcélmény számukra is, de az aktív, tényleges segítségnyújtás helyett passzivitásba fordulnak. Továbbra is támogatják őket, de automatikusan besorolnak az elfogadó szerepbe, és a gyermekre hagyják a döntés, változtatás jogát. Ez egy hibás megoldás, mert egy fiatal, állandó nyomás alatt álló ember képtelen egyedül kilábalni egy ilyen, számára szinte megsemmisítő helyzetből. A hikikomori tehát - ahogy erre Péter László is rávilágít - valójában egyfajta társadalmi öngyilkosság. Az a legszomorúbb az egészben, hogy ebben a szituációban is visszaköszön a Japánban annyira sajátosan jelenlévő alapérzés, a kényszeres megfelelni vágyás a környezetnek. Ez a gondolat minden japán életét végigkíséri, ahogy a fentiekben leírtakból is kitűnik: ott van a hagyományokban, a vallási kérdésekben, a gazdaságban, a földrajzban és a történelemben is. Így tehát a szülőnek fontosabbá válik, hogy mit gondolnak a szomszédok, és inkább ennek igyekeznek megfelelni (pl. otthon hangosan „beszélgetnek” vacsoraidőben, mintha a gyermekük is ott ülne velük, hogy a szomszéd ezt higgye). A témában a BBC is készített egy dokumentumfilmet, melynek címe: The mistery of the missing million[9]. Amennyiben ezek a fiatalok „csak” elzárkóznak egy időre, még mindig jobb helyzetben vannak, mint azok, akik ehelyett az öngyilkosságba menekülnek.

Számos esetben ugyanis a gyerekek vagy azt érzik, hogy a saját szégyenükkel nem terhelhetik meg a szüleiket, vagy ha el is mondják otthon a problémáikat, a szülő nem lesz megértő, rosszabb esetben nem is hisz a gyermekének.

Fontos tudnunk, hogy Japánban az öngyilkosságot más szemmel nézik az emberek, és ennek oka a vallásban, közelebb nézve a sintóban keresendő. A szamurájok idejében az öngyilkosságot erénynek tartották, mert ha valaki nem tudott a világ vagy akár csak maga előtt elszámolni valamilyen cselekedetével, „megtisztulásának” ez volt az egyetlen lehetséges módja. A sintoizmusnak nincsenek erkölcsi előírásai. Az embert isteni lénynek, tőle származónak tekinti, így számára ismeretlen az eredendő bűn fogalma. Az emberek ösztönös jóérzéssel születnek, így saját feladatuk eldönteni, hogy mi helyes és mi helytelen, mi jó vagy rossz. Bűnnek csak az számít, ami a közösségre káros. Az élet során azonban nem mutatkozik meg az emberek isteni természete, a tudatot elfedő tisztátalanságokat pedig különböző megtisztulási szertartások alatt tudják csak eltüntetni. Ebből már érzékelhetjük, hogy a szégyen valójában egy folt az isteni tudaton, az öngyilkosság pedig igazából segítséget nyújt annak tisztára mosásában.

Ennek mentén tovább haladva nézzük meg, hogy mi a helyzet az idősebb korosztállyal. A problémák itt is felbukkannak, jellemzően a fiatal, 30-as szingli nőknél és a családos férfiaknál. A nők feladata alapvetően a háztartás vezetésére és a gyermeknevelésre korlátozódott, csak az 1947-ben érvénybe lépő Alkotmány mondta ki a nemek egyenjogúságát, melynek következtében már részt vehettek az oktatásban, és megjelenhettek a munkaerőpiacon. Az új törvény biztosította, hogy nők is indulhassanak jelöltként a választásokon, valamint tartalmazta az emberi méltóságukhoz tartozó elidegeníthetetlen jogot is. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy Japánban megvalósult volna az az ideál, hogy a nők ugyanannyit keresnek, mint a férfiak, és ez nyilván sok frusztrációt okoz az egyedülálló fiatal nők rétegében. Nincs elég pénzük, hogy elköltözzenek otthonról, emiatt szégyenérzetük van, hiszen még mindig a szüleik támaszára kényszerülnek. Másrészt ott van az a tény is, hogy – bár családtagok, és ez feltételezi a jó viszonyt – mégiscsak két külön generációhoz tartoznak; ami az egyiküknek alapvető, a másik fél idegenkedik tőle. Ha egy egyedülálló fiatal nőnek sikerül is elköltöznie otthonról, óhatatlanul szembe kell néznie a már annyiszor visszaköszönő merev társadalmi elvárásokkal és mások esetlegesen negatív véleményével.

A családos férfiak esetében picit más a helyzet. Az elveszett évtizedek[10] óta már számolnak azzal a lehetőséggel, hogy az állásuk bármikor megszűnhet. Erre korábban nem volt példa, ez pedig egy olyan fokú bizonytalanság, amit alapesetben is nagyon nehéz kezelni. Egy családfőnek nem csak magára kell gondolnia, hiszen ott vannak a többiek is: a feleség, akinek nem feltétlenül van biztos anyagi háttere; a gyerekek, akiknek mindenképpen szükséges előteremteni a minél jobb minőségű oktatás anyagi vonzatát. Emellett lehet még bármilyen ingó vagy ingatlan tulajdonuk, ami után szintén fizetni kell. Ha a férfi munkája megszűnik, a szégyen és a társadalom kritikája mellett szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy ha nem talál gyorsan új megélhetési forrást, a családja is szenvedni fog mindazoknak az elvárásoknak a terhe alatt, ami már őt is sújtja. Sok esetben éppen ezért titokban tartják, hogy elbocsátották őket, és egy „látszatéletbe” kezdenek: reggel ugyanúgy elindulnak otthonról, este pedig későn érnek csak haza. Az álláskeresés nem csak Japánban nehéz, és az esélyek nem csak a szigetországban romlanak az életkor előrehaladtával, de tény, hogy egy ennyire kirekesztő társadalomban fokozottan nehéz újra az érvényesülés útjára lépni. Nem véletlenül választják megoldásként kiugróan sokan az öngyilkosságot azok közül, akik ilyen helyzetbe kerülnek.

Az idős, nyugdíjas rétegnél is magas számban figyelhető meg az öngyilkosság, ennek pedig általában két kiváltó oka van. Az egyik az, hogy már érzik, ahogyan lassacskán egyre inkább a gyermekeik segítségére, támogatására szorulnak a mindennapok során, és ez szégyenérzettel tölti el őket. Bűntudatuk van amiatt, hogy az öregségükkel terhet raknak szeretteik nyakába, másrészt egyre inkább úgy gondolják, hogy már nem tudnak elég hasznos tagjai lenni a társadalomnak, így ésszerű választásnak tekintik az öngyilkosságot. Érdekes, hogy ennek a hagyománya régi időkre nyúlik vissza, ez is a szeppuku[11] egyik változata. A családból kiöregedett asszonyok régen vagy vízbe fojtották magukat, vagy családtagjaik egyszerűen hagyták őket éhen halni. Az öngyilkosság másik gyakori oka az idősek esetében a magánytól való megriadás, az a tény, hogy egyénként nem tudnak mit kezdeni magukkal. Ez pedig sajnos szintén a társadalmi berendeződés rovására írható.

A VALLÁS ÉS A TÁRSADALMI MEGFELELÉS KONFLIKTUSA

Japán népessége jelenleg 126.212.769 fő[12]. Ez a szám 2009 óta csökken, öregedő népességről beszélünk. Az oktatás nem korszerű, a diákokra rótt teher mind ráfordított időben, mind pedig érzelmileg sok. Az iskolák a csapatszellem kialakítását tartják a legfontosabb célnak, de azzal nem számolnak, hogy ez a felnőtt, önálló életben nem lesz elegendő segítség. A japán oktatás nem koncentrál a külföldi nyelvek tanítására, pedig a kommunikációnak ma már ez is elengedhetetlen feltétele. Ezzel a döntéssel kicsit röghöz is kötik a fiatal nemzedéket, hiszen nyelvtudás nélkül még kevesebb lehetőségük lesz szerencsét próbálni más országokban. Nincsenek bevált vagy tanított módszerek, technikák arra vonatkozólag, hogy hogyan kezeljék a fiatalok az életük során fel-felmerülő problémákat, hogyan hozzanak egyéni, felelős döntéseket. Nem kapnak használható, gyakorlati útmutatást, nem tudják, hogy mit tegyenek, kihez forduljanak, ha bajba kerülnek (ez pedig mind jobban megerősíti bennük, hogy ha más nincs, akkor azt kell tenniük, amit láttak: tisztelni a hagyományokat és adott esetben inkább az öngyilkosságot választani).

A sintó vallás azt is kimondja, hogy a japán nép feljebbvaló a többinél – az ottani emberek nagyjából a második világháború végéig ebben a tudatban is éltek. Ez talán furcsának tűnhet, mert tévesen messzemenő következtetéseket vonunk le az ország technológiai színvonalából: azt hisszük, hogy azok az emberek, akik ilyen fejlett gazdaságot tudtak létrehozni és fenntartani, akik mindig is forradalmian új találmányokkal tudtak és tudnak most is előrukkolni, hogyan lehet, hogy nincsenek tisztában egyszerű emberi mivoltukkal? Miért gondolják és hiszik egy régi mitológiára támaszkodva, hogy ők kiválasztott, különlegesebb nép, mint a többi? Nem szeretném elbagatellizálni a sintó teremtéstörténetét, és tudom azt is, hogy ebbe a gondolatba más népek is beleszerelmesedtek már az idők során, de mégis érthetetlennek tűnik számomra, hogy ennyire be tudták építeni az életükbe ezt a nézetet.

Ennek fényében pedig érdekes megfigyelni, hogy amióta a japán emberekben tudatosodott, hogy nem isteni lények, valahogy sokkal nehezebben boldogulnak az életben. Amikor valaki abban a hitben nő fel, hogy neki nem árthatnak, nagyon fájdalmas lesz számára annak megtapasztalása, hogy sajnos ez nem így van. A II. világháború után megfigyelhettük, milyen észbontó tempóban igyekeztek visszatalálni a régi önmagukhoz. Ez egyrészről érthető, hiszen tovább kell lépni, de én azt gondolom, hogy az is teljesen elfogadható lett volna társadalmi szemszögből, ha a nép hagy magának egy kis időt megemészteni a vele történteket és újragondolni a szerkezetének felépítését. Jó kérdés egyébként, hogy vajon mi lehetett a valódi, ki nem mondott szándék emögött a döntés mögött: vajon a japán nép magának szerette volna bizonyítani, hogy isteneik még mindig az emberekben lakoznak és mit sem vesztettek ragyogásukból, vagy a külvilággal akarták csupán elhitetni ugyanezt? Vajon egy ilyen döntés mögött is megtalálhatjuk a japánok kényszeres megfelelési szándékát? Utólag elnézve az bebizonyosodott, hogy társadalmi szempontból nem hoztak jó döntést. A japán kultúra nagyon bonyolult, sok apró részletre kell odafigyelni a mindennapi életben. Kicsit olyan, mintha az élet minden pillanatát kontroll alatt akarnák tartani. Ez már rövid távon is nagyon káros lehet, de az érzelmi elfojtás ilyen mértékben nem csoda, hogy megannyi aberrációt, pótcselekvést és boldogtalan embereket eredményez. Hogyan is lehet elvárható, hogy egész életünkben maszkot viseljünk? Megannyi dolog történik velünk akár egy nap alatt is, rengeteg hatásnak vagyunk kitéve, és emberek vagyunk. Érzéseink vannak. Eljátszhatjuk a sérthetetlen imázsát, de végső soron kinek szeretnénk hazudni? Arról nem is beszélve, hogy a környezetünk is ugyanezt teszi, tehát pontosan tudja, hogy a valóság teljesen eltér attól, amit mutatunk.

Itt nyilván nem arra gondolok, hogy másokra való tekintet nélkül éljük meg az életünk összes szakaszát. Fontos alkalmazkodnunk, és hasznos készség, ha csapatban tudunk gondolkodni, hiszen együtt sokra vihetjük az élet minden területén, ezt a japánok nagyon jól tudják, és számtalanszor bizonyították a történelem során. Egyéniségek, kreativitás, új látásmód nélkül azonban hosszú távon egy csapat sem jut messzire. Meg kell tanulni meghallani a belső hangunkat is, elvégre máskülönben mi értelme lenne annak, hogy az istenek ott laknak bennünk?

A sintó államvallás volt, a japán hitvilág és kultúra alapköve, ebben nőnek fel az emberek. A ma is élő hagyományokat a sintó formálta, a történelemi események alakulásában is szerepet játszott és játszik még ma is. Komolyan kell venni, mert óriási hatása van a japánok életében. A társadalmi elvárásoknak mindenáron megfelelni vágyó, de mégis elbukott egyének éppen ezért joggal érezhetik azt, hogy ha mással nem, legalább az öngyilkossággal tudják erényességüket bizonyítani.

Mindezekkel szemben pedig ott van a buddhizmus, amely többezer éves tanaival hirdeti, hogy a végső cél a megvilágosodás, amelyhez bár szenvedéssel teli ösvény vezet, mégis elérhető. A megvilágosodással végül megszabadulunk, és ez visz majd el minket az ellobbanáshoz. Az öngyilkosság nem jelent kiutat, hiszen a létforgatagban folyamatosan újjászületünk, a karmánk pedig előbb vagy utóbb, de biztosan utol fog érni minket, ami majd újabb szenvedést hoz számunkra. Az, hogy a buddhizmus beismeri a szenvedés tényét, sok emberben kelt félelmet. Sokan gondolják úgy, hogy nem szeretnének egy olyan filozófiai irányzattal foglalkozni, ami ennyire negatívan látja az életet. A buddhizmus azonban nem negatív, csak formabontóan őszinte. Amíg nem nevezzük meg a félelmeinket, amíg nem akarjuk megismerni őket, addig rettegni fogunk tőlük. A rettegés pedig lebénítja az agyat, így nem tudunk felelős, jól átgondolt döntéseket meghozni az életünkben. Ha megismerjük félelmünk tárgyát, tudni fogjuk, mivel van dolgunk; könnyebben tudunk gondolkozni és kitalálni a legjobb megoldást a problémáinkra.

Jelenleg tehát ez a feloldhatatlannak látszó ellentét, ez az ellentmondás borítja fel a látszólagos egyensúlyt, ez a két különböző gondolat, hozzáállás teszi annyira nem egyértelművé a választ a legfontosabb kérdésre a japánok életében: az öngyilkosság megszabadít?

ÖSSZEGZÉS

Összességében elmondható, hogy Japán sajátos történelme miatt kialakult társadalmi normája és a közösségnek való megfelelési kényszerből fakadó öngyilkosságok, valamint buddhista vallása között – mint ahogy a dolgozatból is kitűnik – hatalmas ellentét feszül. A nyomás, ami már gyermekkoruktól érződik, sokszor akkorára nő a japán emberek életében, hogy az egyedüli kiutat az ősi vallásukból és hagyományaikból merített megoldásban, az öngyilkosságban látják. Ez azonban óriási morális dilemmát is szül, hiszen másik vallásuk, a buddhizmus filozófiájában ez negatív karmával járó tett, ami az egyén szenvedését hosszabbítja meg. A kialakult helyzeten több szempont is ront: például az individuum elnyomása a csoporttal szemben és az ebből fakadó önállótlanság, a különböző generációk között fellépő társadalmi feszültségek, valamint a gazdasági recesszióval kezdődő és jelenleg is fennálló létbizonytalanság. Ezek mind olyan akadályok, melyek miatt az egyén nem tudja senkivel megbeszélni a problémáit, így elkerülhetetlenné válik a bezárkózása, társadalmi szerepének feladása. Ez pedig magánnyal és szégyenérzettel jár, ami végsősoron eljuttatja az öngyilkosság gondolatáig.

Véleményem szerint ezért van a buddhizmusnak kiemelkedően fontos szerepe Japánban: segít megtalálni az utat. A japán emberek legfontosabb kérdése az életükben, hogy az öngyilkosság vajon megszabadítja-e őket a szenvedéseiktől, vajon tényleges megoldást nyújt-e számukra?

A buddhizmus képes megmagyarázni, hogy az egyén egyszeri és megismételhetetlen, a maga nemében páratlan és csodálatos lény. Olyan valaki, aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy másképp is megszabadulhat a szenvedéseitől ahelyett, hogy minden esetben a halált választaná. Képes megmutatni, hogy a kudarcokból igenis fel lehet állni, és legközelebb lehet jobban csinálni. Képes megtanítani az életet megélni annak összes élményével együtt.

Az esszében felvázolt témáról nagyon jó leírást ad Ruth Ozeki 2013-ban megjelent regénye, Az idő partjain. A könyvben többek közt szerepel egy idős zen buddhista apáca, aki mindent bevetve próbálja megmutatni az élet nagyszerűségét az öngyilkosságon gondolkodó dédunkájának. Az egyik legkedvesebb részletem a zazen gyakorlásáról szól:

„A lényeg az, hogy egyenes tartással ülj, nem görnyedten, és ne támaszkodj semmire. Most tedd a két kezed az öledbe úgy, hogy a bal kézfejed a jobb tenyeredben pihenjen, a két hüvelykujjad csúcsa pedig felül összeérjen, és így egy kis kör alakuljon ki. A két hüvelykujjadnak a köldököd vonalában kell összeérni. Dzsiko szerint ezt a kéztartást úgy hívják, hogy hokkai dzsó-in, és az egész kozmikus univerzumot szimbolizálja, melyet úgy tartunk az ölünkben, mint egy hatalmas gyönyörű tojást. Ezután egyszerűen csak lazíts, maradj teljesen mozdulatlan, és koncentrálj a légzésedre. Nem kell nagy ügyet csinálni belőle. Vagyis nem gondolkodsz a légzésen, de nem is nem gondolkodsz rajta. Kábé olyan ez, mint amikor a strandon ülve nézzük a partot nyaldosó hullámokat vagy a kicsit távolabb játszadozó ismeretlen gyerekeket. Észlelünk mindent, ami körülöttünk vagy magunkban történik, többek közt a légzésünket, a gyerekeket, a hullámokat, a homokot. És gyakorlatilag ennyi az egész. […] A zazen még az otthonnál is jobb. A zazen olyan otthon, amelyet sosem veszíthetünk el, és azért csinálom tovább, mert szeretem ezt az érzést, és hiszek a vén Dzsikónak, és nem ártana, ha hozzá hasonlóan én is kicsit optimistábban látnám a világot. Dzsiko szerint zazent ülni azt jelenti, hogy teljesen belépünk az időbe.”

FORRÁSOK

Médiakutató. Japán identitáskeresési kísérletei és a digitális kommunikáció [Online]. Elérhető: http://mediakutato.hu/cikk/2014_01_tavasz/01_japan_identitas_digitalis_kommunikacio.pdf [Megtekintve: 2016.12.08.]

Japán fényei. [JSO] Japán sötét oldala – Az öngyilkosságok PART II. [Online]. Elérhető: http://japanfenyei.blogspot.hu/2014/06/jso-japan-sotet-oldala-az_4.html [Megtekintve: 2016.12.08.]

Japán fényei. [JSO] Japán sötét oldala – Az öngyilkosságok PART III. [Online]. Elérhető: http://japanfenyei.blogspot.hu/2014/07/jso-japan-sotet-oldala-az.html [Megtekintve: 2016.12.08.]

Terebess Ázsia Lexikon. Sahoko Kaji, Noriko Hama és Jonathan Rice – Miért nem bírjuk a japánokat? [Online]. Elérhető: http://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/nembirjap.html [Megtekintve: 2016.12.08.]

Magyar Elektronikus Könyvtár. Hidasi Judit – Na és, hogy tetszik Japán? [Online]. Elérhető: http://mek.oszk.hu/02000/02021/02021.htm#2 [Megtekintve: 2016.12.09.]

Terebess Ázsia E-Tár. Tsushima Michihito – A japánok és a vallás [Online]. Elérhető: http://terebess.hu/keletkultinfo/nagybalazs.html [Megtekintve: 2016.12.09.]

Terebess Ázsia Lexikon. Sintó [Online]. Elérhető: http://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/sinto.html [Megtekintve: 2016.12.09]

Buddhizmus Japánban. A buddhizmus érkezése a felkelő nap országába [Online]. Elérhető: https://bukkyou.wordpress.com/ [Megtekintve: 2016.12.09.]

Terebess Ázsia E-Tár. Skuczi László – Japán története és vallásai [Online]. Elérhető: http://terebess.hu/keletkultinfo/japinfo.html [Megtekintve: 2016.12.10.]

A japán nők helyzete a családban [Online]. Elérhető: https://japannokhelyzete.wordpress.com/tag/japan-tarsadalom/ [Megtekintve: 2016.12.10.]

Ozeki, Ruth 2014 [2013]. A Tale of the Time Being (Dudik Annamária Éva ford.) Budapest: Tea Kiadó

[1] Japán szerencsehozó talizmán.

[2] A tisztelet tárgyai (istenek, szellemek, természeti erők) a sintó vallásban.

[3] Japán hűbérurak.

[4] Az angol salary-man japánosított változata, azt a cég iránt elkötelezett alkalmazotti réteget jelöli, aki a munkájáért a magánéletét is feláldozza.

[5] Péter László szociológus írása a hikikomori-jelenségről (a források között feltüntetve).

[6] A külvilágtól teljesen elzárkózó személy elnevezése Japánban.

[7] Iskolai zaklatás, terror egy diákkal szemben.

[8] Hidasi Judit – Na és, hogy tetszik Japán? (a források között feltüntetve).

[9] megtekinthető: https://vimeo.com/28627261

[10] Így nevezik Japánban az 1990-es évektől kezdődően azt a két évtizedet, amit a gazdasági megtorpanás utáni recesszió és válság követett.

[11] Rituális öngyilkosság (a szamurájok idejében a legismertebb módja a hasfelmetszés volt, innen a név, melynek jelentése: önkibelezés).

[12] Elérhető: http://nepesseg.population.city/japan/  [Megtekintve:2016.12.10.]