"A legtöbb magyar forrás a japán buddhizmus kezdetét a Nara-kori hat iskolától eredezteti. Mindössze néhányan említik meg, s ők is csak röviden, hogy ennek alapjait az Aszuka-kultúra idején fektették le. E folyamat kiemelkedő alakja volt Sótoku herceg (厩戸皇子), kinek személye és munkássága azóta kultikus magasságokba emelkedett."

A Tan Kapuja Buddhista Főiskola

Sótoku herceg és a japán buddhizmus kezdete

BA szakdolgozat

Témavezető: Komár Lajos

Írta: Keszei Márta

Budapest

2022

Tartalom

Bevezető

Japán társadalma, etnikai összetétele és kultúrája a 6-7. században

Japán vallási szokásai a buddhizmust megelőzően

Kitekintés a buddhizmus helyzetére Indiában, Kínában és Koreában a 6-7. században

Kamicumija herceg (Sótoku) élete (573-622)

Kamicumija herceg (Sótoku) buddhizmusa

A Sótoku kultusz (Sótoku munkásságának hatása és következményei)

Felhasznált irodalom

Bevezető

Japán különleges országát mindenki úgy ismeri, mint a világ egyik legmodernebb ugyanakkor tradicionális államát. Élen jár a robottechnikában, a fenntartható fejlődésben, ennek ellenére, illetve ezzel egyidejűleg, nagy hangsúlyt fektetnek az itt élők a hagyományokra is. Ebben a hierarchikus társadalmi rendszerben ma is fontos szerepet kap az ősök és a család tisztelete, ezért jól megférnek egymás mellett a hipermodern nagyvárosok és az ősi vallási kegyhelyek, szentélyek. Napjainkra Japán a buddhizmus (仏教, Bukkjó) egyik legautentikusabb országa. A japán emberek mentalitása, tisztelettudó viselkedése, a végsőkig kitartó küzdő szelleme mind visszavezethető a buddhizmusra. S bár a japán buddhizmus keveredett a konfucianizmussal, a taoizmussal és a sintóval, mégis oly jellemző rá akár egy hatalmas buddha szobor, vagy egy zen szerzetes, hogy azonnal mindenki japánra asszociál, ha meglátja ezeket. A buddhizmus térhódítása azonban nem volt problémamentes. Amikorra Japán önálló, autonóm állam lett, addigra a szomszédos Kína már többezer éves történelemmel és kultúrával büszkélkedhetett.

A legtöbb magyar forrás a japán buddhizmus kezdetét a Nara-kori hat iskolától eredezteti. Mindössze néhányan említik meg, s ők is csak röviden, hogy ennek alapjait az Aszuka-kultúra idején fektették le. E folyamat kiemelkedő alakja volt Sótoku herceg (厩戸皇子), kinek személye és munkássága azóta kultikus magasságokba emelkedett. Mindazonáltal életéről ez idáig nem született részletes, magyar nyelvű leírás. Szakdolgozatomban a japán buddhizmus valódi kezdeteit szeretném bemutatni, lefedni a Nara-kori buddhizmust megelőző egy évszázadnyi űrt, majd röviden megvizsgálni Sótoku herceg töretlen kultuszát, amely közel ezerötszáz esztendeje tart.

A téma kidolgozásához a kapcsolódó irodalom részletes elemzését és összevetését választottam módszeremként. Ugyan a nyelvismeret hiánya miatt a japán forrásokat nem tudtam feldolgozni, azonban elegendő angol nyelvű írás állt rendelkezésemre ahhoz, hogy teljes képet alkothassak a témát illetően. Emellett egyes fejezetekben a fellelhető magyar szakanyagot is fel tudtam használni.

A japán szavak átírásánál a következő elvek alapján haladtam: ugyan a japán nyelv szavait le lehet írni latin betűkkel, viszont a jelentés-megkülönböztetésre leginkább a kandzsik (kínai-japán írásjegyek) alkalmasak, ezért ahol tudom, feltüntetem egyes kifejezések ezen alakját is. Elsősorban azonban a módosított Hepburn-rendszeren alapuló magyaros átírást használom a magyar helyesírás szabályait betartva (pl. udzsi, Jamato, Dzsómon). Japán megjelölésére az ősi Va és az Aszuka korszakban kapott Nippon/Nihon nevek mellett, a Jamato kifejezést is használom.[1]

Japán társadalma, etnikai összetétele és kultúrája a 6-7. században

Japán történelmére egészen a 6. századig a régészeti leletekre támaszkodva lehet csak visszatekinteni, mivel írott források főleg csak Kínában íródott művekből származnak. Az ázsiai kontinens nagy civilizációihoz képest a japán kultúra jóval később alakult ki, mely elsősorban földrajzi adottságainak volt köszönhető. Ám később e lemaradását gyors fejlődésének következtében ledolgozta, sőt bizonyos értelemben meghaladta a kulturális bölcsőjének számító Kínát és Koreát. Ez a dinamika folytatódott évszázadokon át, ezáltal segítve a szent királyságról és a kulturális identitásról alkotott korai japán elképzelések formálását. A japán öntudat erejét mutatja, hogy mind a mesterségek és a vallások, mind az építészet és a művészetek beáramlásukat követően egyedi jelleget öltöttek, különlegessé téve ezzel a szigetországot. Egyedisége, specifikus fejlődése az idők folyamán az egyik legnagyobb értéke lett.

Japán tulajdonképpen a Csendes-óceánból kiemelkedő, több mint tízezer méter magas lánchegység csúcsai, az ázsiai kontinens keleti partjainál. A szigetvonulat, ahogy Kidder írja könyvében, mintha az „ázsiai színház” hátsó üléssora lenne.[2] Területe Magyarország négyszerese. A kelet-ázsiai japán szigetvilágot sok ezer kisebb és négy nagy sziget alkotja: északon Hokkaidó (北海道), ahol az őslakosok élnek; a legnépesebb és legnagyobb Honsú (本州) szigete; a legkisebb sziget Sikoku (四国), mely Honsú és a legdélebben fekvő Kjúsú (九州) között helyezkedik el.

A pleisztocén korszakban Ázsiával még egybetartozott a japán szigetvilág és a csiszoltkő-kultúra idején, tízezer évvel ezelőtti kéregmozgások és tengerszint-emelkedés következtében vált el a kontinenstől. Az újkőkorszakban, a Dzsómon-kultúra (縄文時代) idején benépesült a sziget és megkezdődött a bevándorolt népek egybeolvadása. Az i.sz. 1. században felbomlott a törzsi-nemzetségi szervezet, éles osztálykülönbségek alakultak ki. Japán számtalan kisebb-nagyobb államra tagolódott. Az i.sz. 3-4. századra megjelennek a törzsszövetségen alapuló állam csírái. Ezt nevezzük a Kofun-kultúra (古墳時代) (tumulus[3]-haniva[4]) időszakának. A halomsírokban olyan harci eszközöket találtak, melyek azon Észak-Ázsiai nomád harcosokéhoz hasonlítanak, akik Koreát özönlötték el. Az i.sz. 4. században már családcsoportokban éltek és öntözéses gazdálkodást folytattak. Az i.sz. 4-5 században a Jamato-család a többi, korábban egymással harcoló törzseket uralma alá hajtotta és ez a politikai egység fejlődött történelmi nemzetállammá, melynek új neve Nippon (Nihon)[5]. A Jamatók az országot udzsikra osztották, melyek örökletes kormányzati egységek voltak, élükön az ókimivel, a törzsfőnökkel, aki igazgatta a törzs közösségét, ő volt a döntőbíró és a szertartások irányítója. Az udzsi jellemzője a hierarchikus rendi tagozódás, a pszeudo-családi kapcsolatok, a saját udzsi-istenségek tisztelete, melynek a vallási hiedelmi gyökere a sintó. Az i.sz. 6. században a bennszülött kultúra mellé érkezik meg a buddhizmus.

A régészeti kutatások alapján a terület már a pleisztocén idején valószínűleg lakott volt. A régi japánok országukat a Föld legkeletibb vidékének hitték, vagyis a Nap eredetének országának gondolták, ezért a napkeltéről Nipponnak/Nihonnak nevezték.[6] Eme szóalak két szóból áll, a „Nap” és az „eredet, származás” szavakból, melyet érdekes módon kínai írásjellel írják jelenleg is. Ezt a szóalakot Kamicumija használta először, amikor 607-ben levelet írt a kínai császárhoz, melyben hazáját a Fölkelő nap Országaként említette, visszautalva az eredetmítoszukra, mely szerint Japán földön született Amateraszu, a Napistennő, akitől az uralkodó császári családot, vagyis magukat származtatták.

Japán elhelyezkedése nem mondható előnyösnek. A civilizált eurázsiai óvilág peremvidékén fekszik. A szegregációnak azonban voltak előnyei is. A tenger könnyűvé tette a közlekedést, bőségesen kínált halat, a szigethelyzet távol tartotta a nomád hordákat, megmentette az ellenséges invázióktól. A szigetlakók magukra utaltan éltek, a maguk erejére támaszkodva termelték meg, amire szükségük volt a mostoha sziklás körülmények között.

Japán etnikai összetétele nagyon változatos. Az ainuknak/ajnuknak, akik a sziget őslakosai sem genetikai-, sem nyelvrokonságát a mai napig nem tudták kapcsolni más származási, vagy nyelvi csoporthoz. Nincs közös őse más nyelvekkel, vagyis izolált nyelvet beszélő népcsoportról van szó. Ez a népcsoport kistermetű, erős testszőrzetű, kiugró szemöldökük, nagy mélyen ülő szemekkel társul, melyek inkább európai embertípushoz hasonló, mint a bőrük, de ezt genetikai vizsgálatok cáfolták. Már a jégkorszaktól kezdődően, amikoris még szárazföld kötötte össze a mai szigetországot a kontinenssel, elkezdődött a bevándorlás, mely egészen az i.sz. 9. századig tartott. A betelepült lakóinak többsége Koreából és Kínából érkezett, és fokozatosan szorították ki az őslakosokat, vagyis a legkorábbi bevándorlókat, az ainukat, akik kénytelenek voltak emiatt északra vándorolni. Az ősi japán nemzetet a régi kínai krónikák Va-nak nevezik, mely az első jegyzett neve Japánnak. Jelentése kis ember, törpe, utalva az őslakosok magasságára. A Japán társadalom többségében nem a szigetországból eredeztethető, de asszimilálódtak az ide érkezők. A sziget földrajzi elszigeteltsége miatt nem volt más alternatívája, mint a környező, fejlettebb kultúrákból fejlődni és így létrehozni egy új, egyedülálló attribútumokkal rendelkező társadalmat. Japán etnikai összetételét tehát a kontinensről érkező bevándorlás határozta meg, mely még a 6-7. században is zajlott.

A japánoknak, mivel saját írásrendszerük nem volt, az i. sz. 4. századtól vettek át a Koreán keresztül Japánba került kínai szövegekből és alkalmazták a már meglévő szavaikra. Ez volt az első írásrendszerük. A 8. század közepéig ójapán nyelvről beszélhetünk, mely ez idő után mondható klasszikus japán nyelvnek. Az ójapán nyelv legfeltűnőbb vonása elszigeteltsége s egyben rokontalansága. Japán történelem előtti népnek számított még az i.sz. 5. sz. körül is, mivel nem volt írása, elmaradott volt a kínai civilizációhoz képest. Kínai utazók leírásai alapján a kínai történelmi leírásban Japán (Va földje) is szerepel, mely eleven, aktív japáni életről szól. Japánnak az i. sz. 7. századot megelőző kaotikus helyzetében egy egységesen, központilag szabályozott programra volt szüksége, mely az Aszuka-korszak (飛鳥時代) idején valósult meg. Az egységesítésnek mind politikai, mind kulturális szempontból kiemelkedően magas szintjét valósították meg rövid idő alatt, felhozva, sőt meghaladva szárazföldi szomszédjait.  Az i.sz. 7. században közigazgatási okokból tartományokra (kuni vagy koku) osztották, létrejött Japán első, igazán egységes, központosított állama, és a császárság intézménye megszilárdult.

Az uralkodóház az őseiket az égi istenek valódi leszármazottjaként szerepeltették a krónikákban. Míg a leigázott törzsek vezetőinek ősei csak földi istenek lehettek. Ezzel az uralkodó család célja a hatalom megtartása volt. A meghódított törzsek vezetői előszeretettel házasodtak be az uralkodó családba, mert ilyen házasságból született gyermek már vérrokonság révén az égi istenek közé kerülhetett. Így lassanként megszűnt az ellentét hódító és hódoló között. Azt is mondhatjuk, hogy az összeolvadás a Japán népesség elszigeteltsége miatt olyan alapos volt, hogy e szigetország lakossága ma egyöntetűbb, mint a világ legtöbb országáé. A Kodzsiki történetének korában, sőt még a 8. században is, nemcsak a poligámia[7], hanem ezzel együtt a japán társadalomra a matriarchátus berendezkedés volt jellemző. A lányok férjhez adása és az utódok számontartása az anya, illetve az anyai ág hatáskörébe tartozott. Míg például a Konfuciusz tanítása szerint berendezkedett Kínában azonos családi nevet viselők nem léphettek egymással házasságra, addig Japánban házasságot köthettek, akik nem ugyanazon anyától születtek. Így féltestvérek is, ha csak apjuk volt a közös. De tilos volt a házasság, ha a felek egy anyától születtek, még akkor is, ha az apák különbözőek voltak. A Kodzsiki idealizált személyeit utánozta a korabeli japán társadalom, ők voltak az eszményképek, és szólásaik irányító normákként hatottak a társadalomban.

A krónika szerint a 602. év tizedik hónapjában megérkezett több pekcsei pap, akik a naptárkészítés művészetét, a csillagászatot, a földrajzot, valamint a láthatatlanság és a mágia művészetét jöttek tanítani. Több tanulót választottak ki, akiket a szerzetesek megtanítottak e tudományokra. Mindannyian addig tanultak, amíg tökéletesítették tudásukat ezekben a tudományokban.

Rangok szerinti rendszert vezetett be az udvarba, a korábbi öröklődő tisztség helyett, a kortárs Szui-dinasztia példáját követve. Ez volt az első Japán rangrendszer. A tizenegyedik év (603) tizenkettedik havának ötödik napján Sótoku Taisi régensherceg megalapította a süvegen viselt rangjelzés rendszerét, mely tizenkét lépcsőfokot különböztetett meg. Mindegyik különleges színű, könnyű bélésselyemből készült süveg volt. Ezek a fejfedőn viselt rangjelzések anyagukban, színükben és formájukban is eltértek egymástól.  A süveget rangok szerinti színes madártollal díszítették.

A rangok, színük és erényeik szerinti rendszere:

Dai-toku         nagyobb erény                        bíbor   erény

Só-toku           kisebb erény                           bíbor

Dai-nin           nagyobb jóindulat                  zöld     alázat

Só-nin             kisebb jóindulat                     zöld

Dai-rai             nagyobb illendőség                piros    erény

Só-rai              kisebb illendőség                   piros

Dai-sin             nagyobb hit                            sárga   őszinteség

Só-sin             kisebb hit                                sárga  

Dai-gi             nagyobb igazságosság           fehér   igazságosság

Só-gi               kisebb igazságosság               fehér  

Dai-csi             nagyobb tudás                         fekete  tudás

Só-csi              kisebb tudás                            fekete 

Tizenkettedik év (604) első hónap első napján a herceg és a főminiszterek kaptak első ízben bíbor színű rangot, mely legmagasabb rang volt (toku), ekkor viselhettek hajvirágot. Ezek virág alakú arany és ezüst hajdíszek voltak. Az elsődleges különbség eme új rendszer és a régi között, hogy a rangot már nem öröklés útján automatikusan adták, hanem a rangrendszer lehetővé tette az érdemek és az egyéni teljesítmények alapján történő előléptetést. Az egyik legismertebb példa az előléptetésre a rangrendszeren belül az Ono no Imoko története, akit 607-ben követnek küldtek a Szui-udvarba. Ezért az ötödik fokozatú rangot kapta, de végül a Nagyobb Erény legfelső rangjává léptették elő kiváló teljesítményei miatt, különösen a 608-ban, a második útja miatt. Egyértelműnek tűnik, hogy az új süvegek és beosztások a birodalom vezetésének erősítését segítették elő azáltal, hogy érdemek alapján státuszt adtak a kinevezésekhez. Így például egy Kuracukuri no Obitotori nevű koreai bevándorló, aki eredetileg alacsonyabb kabane[8] címmel rendelkezett, mint a vezető klánok, mégis megkapta a harmadik fokozatot (nagyobb jóindulat), amiért elkészített az Aszuka-dera templomba egy buddhista öntvény szobrot.

Egy egységesen, központilag szabályozott programra volt szüksége Japánnak az akkori kaotikus, belviszályok sújtotta helyzetében. Sótoku, az állam stabilizálása miatt új adórendszert vezetett be. 604. év negyedik hónapjának harmadik napján megalkotta Japán első írott törvényét, a tizenhét cikkelyből álló alkotmányt, Kenpó dzsúsicsi dzsó címmel, mely többek között a buddhista elvek tiszteletét írja elő. Egyetlen filozófiai nézőpont sem uralja a szöveget, amely több ponton buddhista, konfuciánus és taoista hatásokat is tükröz. Tizenhét figyelmeztetést tartalmaz a szerzetesek és uralkodók megfelelő szerepére vonatkozóan. Ezt tekintik a legjelentősebb korai alkotmánytörténeti forrásnak, annak ellenére, hogy nem jogi normákat tartalmaz, inkább erkölcsi parancsolatokat. A szövegbe belefoglalta saját buddhista és konfuciánus hitvilágát is. E két ellentétes filozófiai nézetnek magasabb egységben való egyesítése sikeresnek bizonyult. Tisztelettel adózik a három ékkő, azaz a Buddha, a Dharma és a Szangha iránt.[9] A buddhista jellegű alkotmány a császári parancsok iránti feltétlen engedelmességet írta elő. Több pontjában is kiemeli az elvárt etikai alapelveket, a harmónia, a béke értékét, az igazságosságra és a mértékletességre hívja fel a figyelmet. Külön érdekesség a bölcs király (hidzsiri no kimi) fogalmára való többszöri utalás. A hatékonyságra és a korrupció megelőzésére törekedve kimondja, hogy a súlyos döntéseket közösen vitassák meg, viszont az apróbb, kevésbé jelentős dolgoknál felesleges több ember a konzultációhoz, ilyen esetben a hivatalban illetékes tisztségviselő is dönthet. Ez az alkotmány a császárt nemcsak az ország fejének tekintette, hanem egyúttal a mennyek uralkodójának is, akinek minden földi teremtmény az alattvalója. További eleme volt e cikkeknek a császári parancsok iránti feltétlen engedelmesség előírása, a kötelező kényszermunka szezonális alkalmazása, vagyis csak a téli hónapokban dolgoztathatták őket a földesuraik, amikor ők nem a saját földjeiken dolgoznak, és volt szabadidejük. Meghatározták továbbá az egyéni felelősség és viselkedés legfontosabb alapelveit, a közfeladatot ellátóktól megkövetelték a közérdek megkülönböztetett szolgálatát, továbbá a záró rendelkezés szerint a fontos döntéseket együttesen kellett meghozni. Annak ellenére, hogy ez az írás a jogrendszert szabályozza, sokkal inkább tűnik erkölcsi kódexnek. Például a tizedik cikkely arról ír, hogy ne haragudjunk, ha a másik ember tőlünk eltérően gondolkodik, és más az értékrendje, attól még mindketten ugyanolyan átlagos, jószándékú hétköznapi emberek vagyunk: „Nem szabad haragot éreznünk, ha a másik ember különbözik tőlünk. Az emberek sokféleképpen gondolkodnak, előfordul, hogy nem tartjuk helyesnek, amit más annak tart, vagy más tartja helytelennek, amit magunk jónak vélünk. Nem igaz, hogy csak mi vagyunk bölcsek és mindenki más ostoba. Mind közönséges emberek vagyunk, egyszerre bölcsek és ostobák.”[10] Sótoku alkotmánya tehát a mások véleményével, értékítéletével szembeni tolerancia nélkülözhetetlenségét hangsúlyozza. Ezek a szabályok mindazonáltal előre vetítették a megegyezésre törekvésnek mind a mai napig domináns eszméjét. A mű jelentősen hozzájárult ahhoz a politikai-kulturális fejlődéshez, amely a Taika-reformhoz vezetett. Az idegen eredetű vallások beépültek a Taika reformokba is (645), míg ez a folyamat elvezetett odáig, hogy a tennot az Ég Fiának, és Amateraszu napistennő leszármazottjának tekintették. A császári család eredetmítoszait az idők során két kódexbe gyűjtötték.

A buddhizmus elterjedésével kezdődött az igazi kultúrkorszak Japánban. Ötven évvel később már használták például a kínai időszámítást. Sótoku herceg a Szoga nemzetséggel szövetséget kötött, mivel ők is támogatták az új vallást. A Mononobék viszont a hagyományos társadalmi rendszert és az ősi vallást, a Sintót ismerték el magasabb rendűnek. Emiatt 587-ben az udvari befolyásért hatalmi harc robbant ki. A Szoga család 587-ben aratott katonai győzelme kulcsfontosságú volt, mivel ez nem csak a hatalom feletti győzelmet jelentette, hanem az „új” vallás elfogadtatását is. És fordítva is igaz, a buddhizmus lett az egységes vallás, ami hozzájárult a politikai hatalom központosításához. Sótoku, ugyan aktívan nem vett részt a csatában, jámbor buddhista lévén, de érdeke megkívánta, hogy szövetségesei, a Szogák diadalmaskodjanak. Megfogadta, ha győznek, akkor templomot építtet a négy mennyei királynak.[11] Ugyanezt fogadta meg Szoga no Umakó is, aki a siker reményében a Buddhát hívta segítségül. Sikereiket követően Sótoku megépíttette a Sitennó-dzsit, Umakó pedig az aszukai Hókó-dzsit. A Szogák, akik ezután az adórendszert irányították, erőpolitikájának köszönhetően a buddhizmus elfogadottá vált az udvarban. Ezt követően Sótoku a harminchat éven keresztül uralkodó Szuiko császárnő[12] régense lett. Ekkortájt alakult ki a papi réteg, kínai írástudók kerültek az udvarba, akiktől átvették az írást. A művészet és az építészet is fejlődött. A herceg a konfucianizmus és a buddhizmus eszmeiségéhez nyúlt segítségért, amikor az állam újra szervezésének feladatához látott kínai minta alapján.

Ekkortól jelentős buddhista templomok épültek, férfi és női szerzetesi közösségek alakultak. Az uralkodók egyszersmind a buddhista vallás hívei is voltak. 624-ben buddhista vallási összeírás tartottak, amelyből kiderült, hogy nyolcszáztizenhat pap és ötszázhatvankilenc apáca, összesen ezerháromszáznyolcvanöt szerzetes élt negyvenhat templomban, amik kolostorként, iskolaként, kórházként és menedékhelyként is működnek. Ezt csakis Sótoku munkásságának tulajdoníthatjuk, ezek az első konkrét bizonyítékok a buddhizmus fejlődésére ebben az időszakban.

^{1. ábra - A buddhizmus elterjedése Japánban}

Japán vallási szokásai a buddhizmust megelőzően

A mitológia a mítoszokkal foglalkozó tudományág, amiben történetek továbbadása történik, amelyet egy kultúra igaznak hisz, és amelyekben természetfeletti isteni lények, események szerepelnek. E történetek célja általában az, hogy magyarázatot adjanak a világmindenség és az emberiség keletkezésére. A mitológia jelen van a legtöbb vallásban, és a legtöbb mitológia kapcsolódik legalább egy valláshoz. A Japán mitológia szájhagyományokból összeállított történetek halmaza a japán nép eredetéről, legendáiról, isteneiről, szertartásairól, gyakorlatairól és történelmi beszámolóiról. Minden hiedelemvilágnak az alapja a teremtésmítosz, mely az istenek által létrehozott kozmogóniát[13] mutatja be. Kezdetben nem létezett a világegyetem, nem volt föld és menny, vagyis a föld és az istenek teremtését mutatja be a Japán mítosz.

A korai mitológiában két különböző világnézet is jelen volt. Az egyik egy háromdimenziós nézet volt, amelyben a Magas Mennyország síksága[14], Középföld[15] és a Jomi no Kuni[16] függőleges sorrendbe helyezkedtek el. A másik nézet vízszintes tagoltságú kétdimenziós világkép volt, amelyben ez a világ és az Örök Ország[17] létezett. A háromdimenziós világszemlélet lett a japán mítoszok reprezentatív világképe. A kétdimenziós világkép, mely a délkelet-ázsiai kultúrában is jelen van, a lakosság körében volt népszerű.

A Japán panteon megszámlálhatatlan kamit foglal magában. A teremtéstörténet szerint a két központi istenség (kami), a férfi Izanagi no Mikoto, ki istene az ősi égnek; és a nő Izanami a teremtés és halál istennője a Lebegő Égi Hídon állott, mikoris arról tanakodtak, hogy van-e föld alattuk, vagy sem. Az istenek parancsára a föld és a víz szétválasztását ők végezték el. A kezükbe vették az ékkövekkel kirakott Mennyei lándzsát és megkavarták az óceánt, majd kiemelték a vízből. A hegyéről lecsepegő sós víz megszilárdult, majd szigetté vált. Ebből lett a Japán szigetek. Leereszkedtek a szigetre az istenségek, és egy égi oszlop körül násztáncot járva Izanami megszólalt, amikor elmentek egymás mellett. Ennek következményeként egy csont nélküli, deformált csúnyácska gyermekek születettek. Elsőként Hiruko,[18] aki később istenné vált (később Ebisu), aki a halászok patrónusa és a szerencse hét istenének egyike lett. Hirukot és a második gyermeket születése után egy kosárba rakták és a tengerre bízták. A második gyermek Ava szigete volt, de Izanami és Izanagi még mindig nem voltak megelégedve utódaikkal, ezért megkérdezték szüleiket, a hét láthatatlan istent szerencsétlenségük okáról. Ők elmondták, hogy az ok a házassági rituálé helytelen végrehajtása volt, mivel nem illő sorrendben (a férfi szólal meg először) szóltak egymáshoz. A pár megismételte a szertartást, ezúttal gondoskodva arról, hogy Izanagi szólaljon meg először. Ezután utódokat nemzettek, köztük Japán nyolc szigetét. Számos, több mint 800 szigetet és istenséget nemzettek. A tűzisten Homusubi, vagy más néven Kagucucsi megszületése közben Izanami végzetesen megégett, ezért apja dühében megölte a tűzistent, akinek feldarabolt testéből újabb istenek születtek. Izanagi bánatában felesége után ment a holtak birodalmába, de már nem tudta visszahozni az életbe, mert Izanami evett az alvilágban készített ételből. Az egykor gyönyörű és kecses kedvese kukacokkal borított bomló teste undorral töltötte el, így elmenekült onnan. Amikor végre elérte a külvilágot, Izanagi egy hatalmas kővel elzárta a Jomi bejáratát. Miután visszatért Izanagi a holtak árnyékos földjéről, megfürdött a tengerben, hogy megtisztítsa magát a holtakkal való érintkezéstől. A jobb szeméből az éjszaka és a holdistene Cukijomi, a bal szeméből Amateraszu Ómikami a napistennő született meg, az orrából pedig Szuszanoo a vihar istene. Izanagi egy nyakláncot ajándékozott a napistennőnek, és kérte, hogy kormányozza a Magasságos Égi Mezőt, mely az istenek lakhelye. Az éjszaka uralmát Cukijomira bízta. A tenger feletti uralmat egy kard kíséretében ugyanakkor Szuszanoo kapta, aki ezzel nem volt megelégedve. Felment nővéréhez. Amateraszu félve testvére vad viselkedésétől, találkozott vele, és azt javasolta, hogy bizonyítsák hűségüket egymásnak azzal, hogy gyermekeket szülnek. Megállapodtak, hogy kapnak egymástól egy magot, megrágják és kiköpik, ebből istenek vagy istennők fognak születni. Ha inkább istenek születnének, mint istennők, azt az egyikük jóhiszeműsége jelének tekintenék. Amikor Szuszanoo isteneket hozott létre, elismerték hűségét, és megengedték neki, hogy a mennyben éljen. A sikerei miatt beképzelt Szuszanoo tönkreteszi Amateraszu termékeny rizsföldjeit, beszennyezi otthonát, majd megnyúzta a lovát, amit ezután a szövőcsarnokba hajított. Testvére durva viselkedésén feldühödve egy mennyei barlangba bújt el, ezzel sötétségbe borítva az eget és a földet. Az istenek tanácstalanok voltak, nem tudták előhívni a barlangból Amateraszut, hogy újra világosság legyen. Összegyűltek a barlang előtt. Egy fát állítottak, ágaira gyöngyöket helyeztek el, és egy nagy tükröt akasztottak a fára. Ame no uzume[19] feldíszítette magát mohával és falevelekkel, máglyát gyújtott, és emelvényt készített egy felfordított kádból, majd félmeztelenül táncolni kezdett. Annyira megörvendeztette az összegyűlt isteneket, hogy nevettek és tapsoltak, felébresztve ezzel a napistennő érdeklődését. Amateraszu kíváncsi lett, hogyan tudnak az istenek mulatni, miközben a világ sötétségbe borult. Azt mondták neki, hogy a barlangon kívül van egy nála jelesebb istenség. Amateraszu, hallva az istenek sokaságát nevetni és tapsolni, kíváncsi lett, és kinyitotta a barlang ajtaját, kikukucskált, látta a tükörképét a tükörben, mely csodálattal töltötte el. Megragadva az alkalmat, egy erős karú isten kirángatta a barlangból, így újra világosság lett a világban. Ezután Amateraszu nem kívánta látni öccsét, ami megmagyarázza, hogy miért nem látjuk soha együtt a Napot és a Holdat. A császári család a krónikákban Amateraszut nevezi meg ősének. A sintó vallásban Izanagi fürdőjét tekintik az első tisztító szertartásnak (harai).

A sintó Japán legősibb vallási értelmezése, jelentése „Istenek útja vagy természetfeletti lények, kamik útja”. Ezt az elnevezést viszont csak a buddhizmus beérkezése után kapta, megkülönböztetve ezzel az „új” vallástól A sintó vallásnak nem létezett filozófiai tanrendszere, dogmái és kidolgozott erkölcsi szabályrendszere sem volt, csupán mitológiája, kultikus és szokásrendszere. Kezdetben csak a természet, majd emberi tulajdonságokkal felruházott istenek, később az ősök és a császár tiszteletén alapult. Két fontos vallási kötelezettsége volt, az ősök tisztelete és a macuri,[20] ami közösségi esemény volt. A kamik tiszteletére eljárt tánc fontos szerepet játszott az eseményeken. A mindenben ott rejtőző „szellem” tisztelete tette lehetővé élő és élettelen ember és környezet harmonikus együttélését. Politeista-animista természetvallás lehetett. A mindenben ott rejtőző „szellem” tisztelete tette lehetővé élő és élettelen, ember és környezet harmonikus együttélését. Nihonsoki, más néven Nihongi[21], és a Kodzsiki együtt tartalmazza a legrégebbi hivatalos japán történelmi időszakra vonatkozó mitikus krónikát. A japán népi vallás mítoszai szájhagyományokból származnak, amelyeket eme két könyvben kodifikáltak az utókor számára. A Kodzsiki és a Nihongi kozmológiájának a célja az uralkodóház családfájának genealógiai visszavezetése a világ kezdetéig. A kínai nyelven írt Nihongi a kínai civilizáció Japánra gyakorolt ​​hatását tükrözi. 720-ban állították össze a császári udvar parancsára, hogy az udvarnak olyan történetet adjon, amely összehasonlítható a kínaiak évkönyveivel. Ez volt az első a hat hivatalosan összeállított krónika közül, amelyeket császári parancsra 887-ig folytattak. A Nihongi 30 fejezetből áll. Az első rész az ókori Japán számos mítoszával és legendájával foglalkozik, és fontos forrása a sintó gondolkodásnak. A későbbi fejezetek az 5. századtól kezdődően történelmileg pontosabbak és több politikailag erős klánról, valamint a császári családról is feljegyzéseket tartalmaznak. A leírt események között szerepel a buddhizmus bevezetése és a 7. századi Taika-reform is.

A keleti vallások, ellentétben az európaitól, sokszor szinkretikus egységben őrzik a különböző tanok vagy hitek variábilis áramlatait, avagy összeolvadnak, beépülnek, és egy új vallás alakul ki belőlük. A buddhizmus beáramlásának idején az őslakosok, az ainuk etnikai vallásúak voltak. Korábban, a rizstermesztés erősödésével a varázslások és szertartások beépültek az emberek mindennapjaiba a bő termés és kedvező időjárás biztosítása érdekében. Tudvalevő, hogy a buddhizmus minden területen a helyi ősi vallásokkal kapcsolatba lép és formálódik, ezáltal jobban befogadható és értelmezhető az adott terület társadalma körében. Ennek eredményeként a buddhizmus egyedülálló irányzatai alakultak ki Japánban is.

Kitekintés a buddhizmus helyzetére Indiában, Kínában és Koreában a 6-7. században

A történész, aki egy olyan terület történelmét vizsgálja, amelynek még nincs saját írott történelme az adott korból, a környezetet kezdi el tanulmányozni. Japán esetében ez nyilvánvalóan Kína és Korea és a buddhizmus bölcsőjének számító India lesz, ahonnan a japán kultúra is építkezett. Ezért elengedhetetlen az ezen időszak alatt végbement változásokat a környező területekkel, illetve az ott fellelhető vallási szokásokkal együtt vizsgálni, hogy globális képet kaphassunk. Mire a buddhizmus eléri Japánt, már ezer éves fejlődést, rengeteg irányzatot és szerzetesi rendet tudhat magáénak.

Indiában, a szülőhazájában a buddhizmus az i.sz. 6-7. századra hanyatlásnak indult. Az erős kínai birodalomban és a gyorsan fejlődő Koreában viszont már a legnépszerűbb vallásként ragyogott. Ekkorra a „nagy kocsi” irányzat korai iskolái már híres mestereket tudhattak maguk mögött. A kor legnagyobb tanítói Dignága, Csandrakírti és Bódhidharma voltak. Bódhidharma nevéhez köthető a csan/zen buddhizmus, mely oly meghatározó lesz Japánban. Az, hogy később milyen jelleget öltött a buddhizmus egy-egy területen, azt nagyban befolyásolták a helyi ősvallások. A fejlett Kínában a konfucianizmussal és a taoizmussal találkozott az új vallás. Koreában és Japánban nehezebben terjedt el a buddhizmus, mivel a helyiek erősen kötődtek animisztikus vallásukhoz.

Ez idő tájt egész India forrott a háborúktól. A 6. században a Csálukja-dinasztia India középső részét és Dél-India egy részét uralta, míg Dél-Indiában a Pallava birodalom terült el. India északi részén a Gupta birodalom bukásával ekkor ért véget az aranykor. A hun törzsek betörései veszélyt jelentettek. A heftalita hun törzsek a 6. sz. elején a Gupta birodalom ellen fordultak, ezzel megkezdődött a második hun háború Tóramána nagyfejedelemség (490-515) irányításával. A hódításokat a fia Mihirakula (515-540?) is folytatta. Hadjárataik során feldúlták és kirabolták a területeket.

A 7. század elejére Észak-India kisfejedelemségek, helyi dinasztiák sokaságára hullott szét, melyben politikai egység csak rövid időre szerveződött. A 7. század elején Kelet-Indiában is hódító háborút kezdett Bengália uralkodója, Sasánka király. A híres kínai utazó és buddhista tudós, Hszüan-cang elbeszélései szerint, Puspabhúti királyt Sasánka álnok módon tárgyalásra hívta, majd meggyilkoltatta, hogy megszerezze a trónt. Ezután a meggyilkolt király öccsét, Harsát (606-647) ültette a trónra. A történet Hszüan-cang szerint így folytatódott:

„Akkor Harsa király magához rendelte tanácsadóit, és így szólt: Bátyám ellenségei még büntetlenek, a szomszédos országok meghódítatlanok. Amíg ez így van, ne vigyen étket a számhoz jobb kezem. Ezért hát egyesítse szívét a nép és a hivatalnokok, s mutassák meg erejüket! Akkor összegyűlt a birodalom minden katonája, bevonultak a fegyvert elbírók, és egy ötezer elefántból, kétezer lovasból és ötvenezer gyalogosból álló hadsereget alakítottak. Ő keletről nyugatra menetelt, legyűrve minden engedetlent. Elefántjait le nem szerszámozták, katonái le nem vették a sisakot. Hat év alatt India mind az öt tartományát meghódította.”[22]

Harsa király szinte egész Észak-Indiát meghódította ezzel az indiai méretekhez képest csekély haderővel. Útját, India déli részét uraló Csálukja király, II. Pulakésin keresztezte, akitől vereséget szenvedett. A vizsgált időszakában India felosztása tovább nem változott.

A buddhizmus a Gupta császárok idején aranykorát élte, s olyan eredményeket ért el, amelyek egészen az iszlám hódítás koráig meghatározták az indiai kultúrát. A Gupta birodalom hatalmas és egységes volt, ami birodalmi békét, a gazdaság és a kultúra felvirágzását teremtette meg.  Fa-hszien kínai zarándok, aki az 5. században Indiában járt, hogy felkutassa és lemásolja a Vinaja Pitaka, vagyis a szerzetesi szabályok gyűjteményét, nagy kolostorokról is említést tesz, melyben több ezer szerzetes élt. A hunok Észak-Indiában városokat töröltek el, kolostorokat égettek fel, szerzeteseket gyilkoltak le, miközben meghódították a Gupta birodalmat a 6. század elején. Fa-hszien feljegyzései után két évszázaddal, a 7. században, Hszüan-cang beszámolóiban már sok romos buddhista oktatási központot és elhagyott vihárákat említ.

A Dharma Indiából kiindulva a Selyemúton keresztül érte el a kínai civilizációt, kereskedők és közép-ázsiai buddhisták révén az i. sz. 1. században. A buddhizmus nem mindent elsöprő erővel robbant be a térségbe, hiszen itt ekkorra már magas fokú szellemi műveltség alakult ki. Évszázadok teltek el, míg Kína őshonos vallásaival keveredve meg tudott szilárdulni, s a mahájána irányzat egy igen sajátos jellegét magára öltve ötvöződött a kínai hitrendszerrel. E két vallás közül a régebbi a taoizmus volt, amelynek megalapítása Lao-ce (i. e. 604) nevé­hez fűződik. Fő célja az élet meghosszabbítása volt. A második jelentős gondolatrendszer a konfucianizmus volt, melynek alapító atyja Konfuciusz (i. e. 551-479), és amely inkább egyfajta társadalomfilozófiaként működött. Az egyénnek a társadalomban betöltött szerepét hangsúlyozta egy olyan hierarchikus rendszerben, ahol az abszolút társadalmi- és szakrális hatalmat a mindenkori császár, mint egy égi kiválasztott képviselte.

A buddhizmussal való érintkezés első időszaka, amely a 4. századig tar­tott, csekély hatást gyakorolt a kínai vallási életre. Kezdetben a legtöbben úgy értelmezték ezt az idegen eredetű vallást, mint ha a taoizmus része, vagy annak egy változata lenne. Ennek oka egyrészt a két vallás közti néhány hasonlóság volt (személyes lelki előrehaladás, meditációs gyakorlatok), másrészt a buddhista szent szövegek fordítását végző tudósok csoportja is elsősorban a taoista szerzetesekből állt össze.

A fejlődés új szakasza kezdődött, amikor a 4. században a hun hódítók támadásai miatt a kínai birodalom észa­ki és déli részre szakadt. Az északi területen, ahol különböző idegen dinasztiák uralkodtak, a buddhizmust – ­mely maga is idegen vallás volt – fel lehetett használni a konfucianizmus ellensúlyozására, és itt nagy sikereket ért el. Különös jelentőségű Kumáradzsíva (344–413) buddhista szerzetes érkezése, aki a fordításokhoz szükséges nyelveket igen jól ismerte, s elkezdte a szútrák (újra) fordítását, rendszerezését, egységesítését, és ezzel tulajdonképpen a kínai kánon megalakult. A kínai kánon jellemzője, hogy a korai buddhista iskolák szövegeit, és mahájána műveket egyaránt tartalmaznak. Kumáradzsíva nagy és igen termékeny fordítói központot hozott itt létre, és bevezette Kínába az indiai mahájána buddhizmust, melynek során elsődlegesen két filozófiai irányzat erősödött meg, a madhjamaka és a jógácsára. Ehhez jött később a harmadik jelentős filozófiai irányzat, a tathágatagarbha. Ebben az időszakban történt az is, hogy Kínába érkezett Bódhidharma indiai szerzetes, a majdani csan iskola megalapítója. A kínai buddhizmus e kiemelkedő személyiségeinek tevékenysége nyomán a 6. században már egész Kína szerte ismertté vált és elismerték a buddhizmust. Csupán Észak-Kínában az Északi-Vej-dinasztia idején, az 5-6. században negyvenhét országos jelentőségű kolostort tartottak számon. Ezek általában a városon kívül, festői környezetben épültek, erős falakkal körülvéve, szinte egy várost alkotva. Voltak benne templomok, óriási termekkel, melyeket hatalmas buddhista szobrok és képek díszítettek. Amellett többek között egyetem a tudásra szomjazóknak, könyvtár, meditációs terem, szállás a vándoroknak, vagy menedék az üldözötteknek. Ezenkívül közel ezer közepes kolostor működött, melyet a jótékonykodó arisztokraták alapították és tartották fenn. Léteztek még a „népi” kis templom-kolostorok, melyből harmincezer működött, és a lakosság mindennapi igényeinek kielégítéséből tartották fenn magukat. Ahogy növekedett a kolostorok száma, úgy egyenesen arányosan gyarapodott a szerzetesek és a templomi személyzet száma is. Az alsó fokon a kolostorok rabszolgái álltak, akik elítélt bűnözők voltak és a császár a kolostornak adományozta őket, vagy adósság fejében magukat, vagy gyermekeiket adták el így. A következő fokon a szolgabarátok álltak, akik szerettek volna a szerzetesrend tagjai lenni. Nekik bizonyos idő eltelte után vizsgát kellett tenniük. Akik jól szerepeltek a vizsgán, azoknak leborotválták a hajukat, és novíciussá léphettek elő. Közülük kerültek ki a „népi” kolostorokban élő, félig-meddig írástudó temetési, sőt mágikus szertartásokat végző szerzetesek. A novíciusok, akik szorgalmasan tanultak, és kellő ismeretet szereztek, idővel a szerzetesközösség teljes jogú tagjai lehettek. A nagy kolostorok a buddhizmus fejlődésének központjai voltak, és az ilyen szerzetesek, akik a kínai társadalom vezető köreiből került ki, többnyire itt éltek. Ezek a szerzetesek mértékletesebb, természetesebb életet éltek, vegetáriánus táplálkozást folytattak, szútrákat tanulmányoztak, és időnként távoli útra indultak. A nagyobb kolostorok teljes autonómiát élveztek.

Az 5. században a számos nyelvet beszélő Kumáradzsíva próbált elszakadni a taoista terminológia megfeleltetésére alapozott fordítói technikáktól[23], (k: geji, 格義) és ezzel megalapozta az önálló kínai buddhista hagyományt, majd létrehozott egy fordítóközpontot, ahol egyebek közt madhjamaka szövegek fordításával foglalkoztak. A kínai buddhistákat mélyebben Kumáradzsíva madhjamaka fordításai ismertették meg a dharmakája tanításokkal.[24]

A harmadik korszak, mely a Tang-korban, a 7. században kezdődött, a kínai buddhizmus virágkorának tekintik, mivel ekkor éri el a buddhizmus fejlődésének tetőfokát. Ebben az időben vállalkoztak a kínai szerzetesek arra, hogy az indiai hagyományoktól elszakadva, önálló és újszerű gondolkodásmód szerint értelmezzék a buddhizmus tanításait, s a számos új buddhista iskola mellet kibontakoztak azok az irányzatok is, melyek a jellegzetesen kínai buddhizmus szellemi termékei voltak.[25] A 7. században Kínában keletkezett a mahájána huajan irányzata, melynek egyik jellemző tanítása, hogy minden mindennel összefüggésben áll, minden jelenség áthatja az összes többit, ugyanakkor e sokféleségben egyfajta egység van jelen, minden jelenség magában hordja a többit anélkül, hogy saját identitását elvesztené. A huajan irányzat alapja az Avatamszaka-szútra. A buddhizmus legteoretikusabb és filozofikusabb ágaként tartják számon. A 6-7. században jelen volt a Három értekezés iskolája (k: Szanlun cong), Jógácsára iskola (k: Fahsziang cong), Csak-tudat iskola (k: Veisi cong), Paramártha alapította Abhidharma-kósa iskola (k: Csuse cong), és a vinaja alapú Fegyelem iskolája (k: Lü cong).

Korea őstörténetét elmondó legenda szerint, Ázsia egyik legrégebbi állama, a „Hajnali harmat” vagy „Hajnali üdeség” országának alapítója Csoszon volt. Bár a csoszon szó eredete és pontos jelentése vitatott, mindenesetre mind a mai napig így hívják Koreát és az itt élőket. A kínai közvetítéssel érkező buddhizmus 4. századi megjelenése idején a Koreai-félsziget már évszázadok óta három királyságból állt egészen a 6.századig.[26] A buddhizmus államvallás lett a 4. században először Kogurjóban és Pekcsében. Szillában nehezebben fogadták el a buddhizmust, mivel az arisztokraták ellenezték. Icshadon (501-527), aki a király tanácsadója volt, meggyőzte a királyt, hogy az udvari ellenállás ellenére adjon ki kiáltványt, mely támogatja a buddhizmust. Miután a tisztségviselők ezt megtudták, magyarázatot követeltek. Icshadon magára vállalta a történteket, ezután nyilvánosan bejelentette, hogy ő buddhista. Büntetése kivégzés volt, amit elfogadott, és megjövendölte a királynak, hogy halálakor egy csoda fog történni, ami majd meggyőzi a szembenállókat a buddhizmus hatalmáról. Amikor Icshadont 527-ben a 9. hónap 15. napján kivégezték, jóslata beteljesedett. A föld megremegett, a nap elsötétült, gyönyörű virágok záporoztak az égből, és lefejezett testéből vér helyett tej spriccelt. A buddhista ellenes udvari tisztviselők előjelnek, mennyei jóváhagyás megnyilvánulásának tekintették, és még ebben az évben államvallássá tették a buddhizmust. A mártír halála vezetett Silla első államilag támogatott kolostor megépítéséhez.

Korea állama nehéz helyzetben volt, mert északról Kína támadta, délről Japán szorongatta, és még belháborúk is folytak. Szilla úgyszólván szüntelenül hadban állt a másik két szomszédos királysággal, Kogurjoval és Pekcsével. Szilla hadviselését segítette a kontinensen egyedülálló lovas harcmodora, amit később a japán hadsereg is elsajátított.[27] Hasonlóan, mint később Japán, a buddhizmus beérkezése után Korea mindhárom államában is fokozatosan átvették a kínai állami intézmények modelljét és tanulmányozni kezdték Kína kultúráját. Kínához hasonlóan a hatalom a király, a vang kezében összpontosult, aki „maga volt az állam”, minden föld legfőbb tulajdonosa. Koreának, főként Pekcsének fontos szerepe volt a kínai kultúra és a buddhizmus elterjedésének közvetítésében, mely erőteljesen hatott a kora középkori Japánra. A 7. század végén (668-), amikor egyesül Szilla, a buddhizmus kiemelkedő szerepet játszott többek között a kulturális fejlődésben. Azok az utazó szerzetesek, akik külföldön tanultak, új buddhista irányzatokat vezettek be Szillába, mint például a Szon és a Tiszta Föld buddhizmus. Vonhjo (元曉) (617-686), buddhista tudós-szerzetes, filozófus, nagy hatást gyakorolt több mint nyolcvan művével a koreai buddhista hagyomány fejlődésére. A Tiszta Föld gyakorlatát tanította, ami igen elterjedtté vált, és hosszú ideig befolyást gyakorolt a buddhista gondolkodásra Koreában. Emellett jól ismerte a vinaja és a madhjamaka iskolák tanításait is. Hszüan-cang fordításai révén tanulmányozta a buddhista logika alapjait. A korábban főként Kínából, illetve részben Indiából áthozott tanítások a 7. században egyesültek öt fő irányzatban, amiket összefoglalóan az „öt iskola” (koreai ogyo) néven említ a szakirodalom. Ezek a Vinaja, Nirvána, Jógácsára, Avatamszaka iskolák, illetve a Vonhjo alapította Tathágatagarbha iskola. Különösen érdekelték őt a jógácsára, tathágatagarbha (dharma-természet), avatamszaka tanítások, továbbá a Nirvána szútra és A hit felkeltése a mahájánában című mű.

Kamicumija herceg (Sótoku) élete (573-622)

Mint a japán vallástörténet számos korai történelmi alakja esetében, így Kamicumija alakjával kapcsolatos legalapvetőbb tények is vitatottak, de az bizonyos, hogy ő a modern kor előtti Japán legnagyobb kulturális ikonja és a japán buddhizmus alapítója. Sőt, a Sótoku elnevezés is szinte bizonyosan csak a herceg halála után jött létre. Japán nemzetté válásának ideológiai korlátai elhomályosították azt a lényeges pontot, hogy a kulturális ikonok, mint például Sótoku, olyan jelentéssel és képzettársítással vannak tele, amelyek soha nem redukálhatóak valódi történelmi személyiségekre. Jó kiindulópont e zavarok feloldásához az a terminológiai szempont, hogy Sótoku hercegre az életét és munkásságát tárgyalva Kamicumija hercegként hivatkozok, s csak a későbbi kultusz idején, a legendás alakját fogom Sótokuként emlegetni. A Kamicumija herceg történelmi alakja és Sótoku herceg legendás alakja közötti különbségtétel kell, hogy képezze az alapot a korai Sótoku-kultusz fejlődésének megértéséhez. A japán tudományosság túlnyomó többsége nem tudott különbséget tenni az ember és a legenda között, ami a korai hagiográfia modern akadémiai párbeszédben való megismétlésének nyomasztó tendenciáját eredményezte.[28]

Minden császár eredetileg kínai szokás szerint elhalálozása után kanonikus nevet kapott, mely szokást Japánba is átültettek Szuikó császárnő uralkodása alatt. Ezért fordulhat elő, hogy a herceget is számos névvel illették. A Kodzsikiben a herceget Sótoku Taishi, Kamitsumija no Umajado no Tojoszatomimi no Mikoto néven említik, míg a Nihongiban többek között Nori no Usi no Ókami. A legismertebb neve a Sótoku herceg, mely Bölcs erényt jelent, halálát követő 100 esztendő múlva alkalmazták, amikoris már a hercegre kultikus hősként tekintettek. Élete során a herceget Kamicumija no Umajado és Umajado no Nodzsi néven ismerték.

Kamicumija herceg, a Nagy jámbor buddhista bölcs tudós, japán régensherceg, és államférfi. A japán buddhizmus ikonikus alakja, mivel az ő munkássága révén terjedt el a Tan. Személyét gyakran hasonlítják Buddhához. Kamicumija nagyapja, Kimmei császár szintén pártolta a buddhizmust (509-571). Uralkodása idején általa jött létre a buddhizmus első találkozása Japánnal, amely azonban kudarcba fulladt. Kamicumija édesapja, Jómei császár (540-587) két évig tartó uralkodása szintén nem adott lehetőséget a változásra. Az apja halála után a hatalmat Kamicumija nagynénje, Szuiko császárnő kapta, akit a herceg haláláig régensként szolgált. A források megoszlanak abban, hogy az ebben az időszakban végbement fejlődés Szuikó császárnő, vagy Kamicumija érdeme. Mindenesetre valószínűsíthető, hogy a gyakorlatban inkább a herceg intézkedéseinek köszönhető a terület felvirágzása, mivel általános ellenőrzése volt a kormány felett, és az adminisztráció minden részletével őt bízták meg.[29]

Kamicumija a krónika szerint 573-ban született Japánban, Jómei császár és Anahobe no Hasihito no Himemiko császárné második fiaként.[30] A legenda szerint Kamicumija fájdalommentes szüléssel jött a világra a császári istálló közelében, amikor anyja a lovakat szemlélte meg. Mivel egy istállónál született, Umajado no Ódzsinak keresztelték el (az Istállóajtó Hercege). Egyes tudósok azonban azon a véleményen vannak, hogy az Umajado név egy Umajato nevű helyről származik, a születési helye közelében. A legenda szerint születésétől fogva tudott beszélni, és megvolt benne a bölcsek bölcsessége, tudta előre a jövőt. Kamicumija herceg kisgyerekként kivételes intellektusról tett tanúbizonyságot, és már fiatalon sokat olvasott.  Az egyik anekdota arról szól, hogy egyszer nyolc ember perét hallgatta végig egyidőben, a panaszosok minden szavát megértette és hibátlanul ítélte meg mindet. Egy másik neve Jacumimi no Miko (Nyolcfülű Herceg), amit emiatt a történet miatt kapott. Apja, Jómei császár a palota egy különleges részében, a felső-palotában (dzsógú) helyezte el fiát, hogy ne háborgassák, zavartalanul tanulhasson, mivel fia iránti szeretete mérhetetlen volt. Emiatt egy harmadik név is született, Kamicumija no Miko vagy Dzsógú Taisi (a Felső Palota Hercege).

Amikor Kamicumija herceg tizenhárom éves volt, Bidacu császár meghalt (uralkodott 572-585) és véres küzdelem kezdődött a királyi utódlásért két hatalmas nemesi család, a Szogák és a Mononobék között. Az erőszakos viszály Oe herceg győzelmével végződött, aki 585 szeptemberében lépett trónra, és akit Jómei császárként ismertek. Rossz egészségi állapota miatt azonban Jómei uralkodása rövid ideig tartott (585-587). Amikor a császár súlyosan megbetegedett, a herceg, aki mostanra jámbor buddhista volt, éjjel-nappal apja ágya mellett ült, és buzgón imádkozott a gyógyulásáért. Valószínűleg ennek a fejedelmi áhítatnak köszönhető, hogy a császár bejelentette azon szándékát, hogy buddhista hívővé kíván válni. Jómei császár 587-ben bekövetkezett halála újabb és súlyosabb viszályt indított el a Szogák és a Mononobék között, és ez a küzdelem akkor ért véget, amikor a Szogák csapatai megölték Anahobe és Mononobe no Morija herceget. Kamicumija herceg ekkor tizenöt éves volt. A harcok alatt Si-Tennóhoz (a buddhizmus négy mennyei őrzőjéhez) imádkozott a győzelemért. A győzelmet megköszönve, felállíttatta az első buddhista templomot.

Ezt követően Haszebe herceg, a későbbi Szusun császár lépett trónra, és uralkodott 588-592-ig. Ő Szoga no Umako egyik húgának fia. A császár és nagybátyja, Umako között erős ellenségeskedés alakult ki, melynek eredménye az lett, hogy Szusun császárt Umako meggyilkoltatta. Ezután Szukija-hime hercegnő Szuiko császárnőként lépett a trónra (uralkodott 593-628), Umako viszont nem az egyik fiát, hanem Kamicumija herceget jelölte örökösnek és régensnek. Nem egészen világos, hogy Umako miért választotta a herceget, de lehetséges, hogy Umako felismerte Kamicumija nagyszerű tulajdonságait, és észszerűnek tartotta a befolyásos Szoga család támogatását élvezni ő általa. Ettől kezdve egészen haláláig Kamicumija herceg volt Japán régense.

Kamicumija herceg egyik első régensi cselekedete volt, hogy küldötteket küldött Koreába. Így kívánt utat nyitni a kulturális, gazdasági és politikai cseréhez, ezzel a sziget fejlődését elősegítve. Az állam stabilizálása miatt új adórendszert vezetett be. Kamicumija herceg tizenhét fejezetből álló alkotmányt adott ki, ezzel beírva magát a történelembe. Fittyet hányva a hagyományokra, kínai minta alapján rangok szerinti rendszert vezetett be az udvarba, a korábbi öröklődő tisztség helyett. Széles körben pártolta a buddhista vallást többedmagával. Kamicumija herceg az általa építtetett buddhista templomot, a Sitennó-dzsit eredeti helyéről, Tamacukuriról a jelenlegi oszakai helyére költöztette, még az első évében, amikor kinevezték régenssé. A következő évben kiadott egy átiratot, amelyben a három kincs – Buddha, Dharma, Szangha – követésére szólította fel az embereket. Két koreai főpap érkezett Japánba 595-ben – Edzsi, Korjo és Eso, Pekcse királyságából. A herceg szinte azonnal Edzsi tanítványa lett, és hivatalosan is megkapta tőle a buddhista tanításokat és szentiratokat. Kamicumija herceg alaposan tanulmányozta a szútrákat, majd kommentárokat írt a Hokke, a Dzsuima és a Soman buddhista szútrákhoz. Számos templom, köztük a Horjúdzsi, a herceg személyes felügyelete alatt épült. A buddhizmus pártolása és terjesztése Japánban nemcsak egy vallás bevezetését jelezte, hanem ezzel együtt egy fejlettebb kontinentális kultúra átvételét, beleértve az irodalmat, művészetet, tudományokat és politikai rendszereket. Az így kibontakozott kultúráról elmondható, hogy buddhista alapokon állt.

Egy Aszuka-kori rezidencia és templomegyüttes létezésére vonatkozó régészeti bizonyítékok azt mutatják, hogy 600 körül Kamicumija herceg elköltözött, Aszuka fővárosából Ikarugába, a Jamato-síkság nyugati sarkába. Ez a lépés nagyjából abban az időben történt, amikor a herceg békére törekedve pozitívabb külpolitikát kezdeményezett, ezt mutatja a kínai Szui udvarba küldött diplomáciai képviselet. Kamicumija herceg támogatásával számos szobrász, templomépítő, művész és más kézműves kapott meghívást Koreából is. A Japánba meghívott tudósok között volt Kakuga (vagy Kak-ka doktor), aki alatt a herceg mélyreható ismereteket szerzett a konfuciánus klasszikusokról.

Kamicumija herceg kezdeményezésére a japán udvar átvette azt a kínai gyakorlatot, hogy a hivatalos besorolást a hivatalos süveg-fejfedő formája és anyaga alapján különböztették meg. Kamicumija herceg 604-ben kihirdette a 12 fős rangrendszert, amely egy teljesítményalapú előléptetési rendszer volt hivatalnokoknak. Ennek a rendszernek a bevezetése a kormányzati szerepek formális differenciálódásának kezdete Japánban. Kamicumija herceg egy koreai pap, Kanroku által tanított kontinentális naptárrendszert is átvette, aminek eredményeként hivatalosan is elfogadták az első holdnaptárat Japánban. A buddhizmus terjedésével egy időben Japán csodálatos kulturális fejlődést ért el. A császári herceg 606. év negyedik hónapjának nyolcadik napján az Ikaruga templom Gangódzsi aranytermében felállíttatta az elkészült tizenhat láb (közel 5 méter) magas réz Buddha képet. Ennek tiszteletére ünnepséget tartottak, amin megszámlálhatatlanul sok ember vett részt. Ettől az évtől kezdve minden templomban ünnepeket tartottak ezen a napon. Az Ikaruga (ma Horjú-dzsi), mely Sótoku herceg palotájának közelében épült, volt a korai Aszuka korszak harmadik temploma, mégis több figyelmet kapott, mint az Aszuka-dera, vagy az Arahaka-dzsi. A 606. év őszén a császárnő felkérte a herceget, hogy tartson eladást az Okamoto palotában a Soman (sz: Srímáládéví-sziṃhanáda szútra) és a Hokke (sz: Szaddharma-puṇḍaríka-szútra) szútra magyarázatairól. A császárnő nagyon elégedett volt, ezért meg is jutalmazta a herceget. A Horjú-dzsi 607-ben készült el teljesen, gyönyörű falfestményeket és egyéb képzőművészeti alkotásokat tartalmazott. Mivel a főváros akkoriban Aszukában volt, a kontinentális kultúra és képzőművészet első virágzását a japán történelemben ezen a néven említik – Aszuka-korszak.

Egy legenda azt állítja, hogy amikor a herceg Katajokába érkezett, az út szélén egy éhező emberrel találkozott. A herceg kérte a férfit, hogy mondja meg a nevét, de nem jött válasz. Kamicumija herceg jó buddhista lévén enni és inni adott neki, majd letakarta lila ruhájával és azt mondta neki, hogy „halj békében”. Kamicumija herceg ezután dalt költött, majd elénekelte azt. A következő napon Kamicumija herceg követet küldött az éhező emberhez, de ő már nem élt. Nagyon bánatos lett, és elrendelte, hogy arra a helyre temessék el, ahol találkoztak. Kamicumija herceg később úgy gondolta, hogy a férfi nem közönséges ember volt, hanem egy bölcs volt, ezért elküldte egy másik hírnökét, hogy ellenőrizze a sírt. Azzal a hírrel érkezett vissza, hogy a földet nem zavarták meg, ennek ellenére a sír kinyitásakor nem volt benne a holttest, csak a herceg lila ruhája feküdt összehajtva a koporsóban. A herceg ezután a ruhadarabot továbbra is ugyanúgy hordta, mint korábban. Az emberek áhítattal dicsérték a herceget: "Milyen igaz, hogy a bölcs felismeri a bölcset."[31], [32]

Egy másik legenda Hjécsá, egy koreai szerzetes története. Hjécsá volt az első pap, aki átjött a tengeren Kogurjóból 595-ben Japánba. Kamicumija herceggel együtt tanulmányozták a szútrákat, majd 615-ben visszatért szülőföldjére, Kogurjóba, a buddhista szútra magyarázatokkal ellátott könyvével, amelyet Kamicumija herceg írt.

Ami a herceg hátterét illeti, egyértelmű, hogy abban az időszakban élt, amikor gyors politikai és kulturális változások söpörtek végig a japán szigetvilágon. Ezeket a változásokat nagyrészt a Koreai-félszigetről érkező, egymást követő bevándorlási hullámok ösztönözték. Az 5. század közepére nagy számban érkeztek szerzetesek és mesteremberek a japán szigetekre. Ezek az új bevándorlók magukkal hozták az írástudást, a fémmegmunkáláshoz és az orvostudományhoz kapcsolódó technológiákat. Ez segítette felgyorsítani a hatalom központosítását a Jamato elit kezében, és ennek megfelelően emelni a Jamato uralkodó státuszát. Bár mindezek a tendenciák Kamicumija előtt is léteztek, és halála után is folytatódott a változási folyamat, a későbbi generációk ennek ellenére úgy vélték, hogy a herceg alakja minden fejlődés szimbóluma. Ennek eredményeként a Kamitsumija/Sótoku-ra vonatkozó legtöbb hivatkozás, melyek egyértelműen hagiográfiai jellegűek a Nihongiban találhatóak. Ez a krónika a legjobb információforrás a herceggel kapcsolatban. Kamicumija hercegre bölcsként, a kontinentális tudás mestereként és jövőbe látó zseniként tekintenek. Imáinak köszönhető, hogy a buddhizmus győzelmet aratott a Japánban való elfogadtatásáért folytatott harcban.[33]

A Nihongi Kamicumija herceg halálát Szuikó uralkodásának 29. évének második hónapjának ötödik napjára datálja. (Más források szerint 622. április 8-án lelte halálát.) Így ír haláláról a krónika: „Az éjszaka közepén meghalt Múmajado no Tojotomimi no Mikoto császári herceg az Ikaruga-i palotában.” Minden herceg és császári tanácsos, és az egész birodalom népe gyászolta. Az öregek, mintha egy kedves gyermeküket veszítették volna el, a fiatalok, mintha egy szeretett szülőjüket gyászolnák, sírásuk betöltötte az utakat. Nem ettek sót és ecetet, ami azt jelentette, hogy nem fűszerezték ételeiket. A gazdák abbahagyták a munkát a földeken, a magot őrlő asszonyok pedig letették a mozsártörőjüket. Mindannyian azt mondták: „A Nap és a Hold elvesztette fényét; az Ég és a Föld romba dőltek: ezután vajon kiben bízzunk?[34] Ebben a hónapban Kamicumija császári herceget a Sinaga no Miszaszagi temetőben helyezték végső nyugalomra. A herceg a krónikák szerint a buddhista Tiszta Föld szülötte és ide távozott halálát[35] követően.[36]

Miután korábbi tanítója, a koreai Hjécsá szerzetes meghallotta a herceg halálának hírét, nagyon elszomorodott. Meghívta a szerzeteseket, és a császári herceg tiszteletére vegetáriánus lakomát rendezett, majd szútrákat olvasott, és megosztotta hallgatóival gondolatait a hercegről: „Nippon földjén élt egy bölcs, név szerint Kamicumija Tojotomimi császári herceg. Az ég minden bizonnyal ingyen ruházta fel egy bölcs erényeivel. Nippon földjén született. Tisztelte a három kincset, folytatta az egykori bölcsek nagy törekvéseit, és segítette az embereket. Valóban nagy bölcs volt. És most a császári herceg meghalt. Én, bár külföldi voltam, szívemben szorosan kötődtem hozzá.”[37] Imádkozott, hogy a következő év ugyanazon hónapjának ugyanazon a napján ismét találkozhasson Kamicumija herceggel a Tiszta Földön. Ez így is történt, mivel napra pontosan egy évvel később, ahogy előrevetítette, Hjécsá is meghalt.

Kamicumija herceg (Sótoku) buddhizmusa

A Kofun-korban,[38] a negyedik század második felére a Jamato-udvar[39] a politikai hatalmat egyesítette és ezzel közel száz év alatt megtörtént Japán integrációja, ami az akkori szigetvilág szinte egészére[40] kiterjedt központi hatalom volt. Jamatót a koreai államokkal egyenrangú törvényes kormányzatnak ismerték el a kontinens uralkodói. A jamatói udzsi[41] volt a fő törzs, eköré csoportosult a többi udzsi, és ezek alá még több alacsonyabb osztályokat[42] is rangsoroltak. A Jamatók társadalmi rangsort állítottak fel az arisztokrácia között, ezáltal a vetélkedő törzsek közt megtartva az egyensúlyt. Az addigi uralkodója, az ókimi[43] ennek a folyamatnak a révén egész japánra kiterjesztette uralmát. Az ekkor Japánban élt társadalom többségében nem a szigetországból eredeztethető, de asszimilálódtak az ide érkezők[44]. A kínai és koreai kultúra nagy hatással volt Japánra, aminek megismertetésében az innen betelepültek segítették a Jamatókat. Emellett Japán szoros politikai és kulturális kooperációt tartott fenn Kínával és a koreai Pekcsével. Amikor 552-ben (vagy más nézetek szerint 538-ban) az Aszuka-korban Szilla megtámadta Pekcsét, utóbbi királya ajándékokkal próbálta rendezni viszonyát Japánnal a védelemért cserébe. A buddhizmus és a kultúra behozatalának kísérlete ekkor kezdődött. Pekcse királya számos buddhista szútrát ajándékozott, szakértők érkeztek, akik a tudomány, orvoslás, jóslás, zene, művészetek ismerői voltak. Az ajándékok között több buddhista tárgy is volt, például a Buddha életét leíró szútrát tartalmazó könyv, aranyozott Buddha-szobor, zászlók. Kimmei császár örömmel fogadta az ajándékokat, azonban tanácsadói aggodalmukat fejezték ki, mivel szerintük így megsértik eddigi isteneiket, a kamikat.[45] Az ajándékok megérkezését követően egy esztendő sem telt el, amikor súlyos pestisjárvány tört ki. A helyiek ezt a csapást az isteneik haragjának tulajdonították, ezért megszabadultak a buddhista ereklyéktől, elégették, vízbe vetették azokat. A Koreából érkező buddhizmus elterjedésének első próbálkozása tehát kudarca fulladt. Ezután még évtizedekig nem vetette meg lábát a szigeten ez az „új” vallás. Az ajándékokért cserébe katonai segítségnyújtást vártak területeik és környezeti erőforrásaik védelmére. Ehhez komoly taktikai lépésekre volt szükség. Önállóságuk megtartása mellett elengedhetetlen volt eredményes kapcsolatokat ápolni a szomszédos kontinenssel úgy, hogy kultúrájukból építkezhessenek a szigetországban. Ezt az együttműködést azonban nem jellemezte feltétlen bizalom, mivel mindkét fél túszokat tartott magánál, és házasságok révén próbálták stabilizálni ingatag viszonyaikat. A kooperáció hosszú ideig működött, amíg el nem kezdődtek a természeti kincsekért a területszerző háborúk.

A 6. század közepén Japán uralkodó osztály, ahogy egyre szorosabb kapcsolatba került a kínai buddhizmussal (Kína is ekkortájt lett egységes a több évszázadnyi megosztottság után), úgy látta, hogy a buddhizmusnak civilizáló[46] hatása van. Emiatt Japán új uralkodói pártfogásukba vették a buddhizmust. A japán szigetekre a buddhizmus által jutott el a kínai írásbeliség, művészet, tudomány, az erőszakmentesség és az együttműködés alapelvei, amik hozzájárultak a japán társadalom előnyös átalakulásához. A krónikák szerint szerzetesek, építészek, szobrászok egy csoportja érkezett Koreából. Ám, hogy a buddhizmus mély gyökeret eresszen, császári segítségre is szükség volt. A buddhizmusnak kezdetben kevés kapcsolata volt a néppel, csak a japán arisztokrácia körében terjedt. A Jamato udvarban az új tanrendszert hatalmas varázslásnak, gyógyító erőnek tekintették. Úgy hitték, hogy a buddhista kolostorok már a puszta jelenlétükkel távol tartják az ártalmas erőket, a szútrák rendszeres recitálása pedig oltalmat nyújt a természeti csapásokkal szemben. A buddhizmus ebben a szakaszában mágikus attribútummal rendelkezett, így asszimilálódva a helyi vallással. Kezdetben papjai csodákat műveltek, jósoltak. A buddhista filozófia megjelenése Kamicumija régenshercegnek volt köszönhető. A herceg régensként a buddhizmus lelkes terjesztője volt, ő tekinthető a japán buddhizmus atyjának.

Kamicumija egy Kogurjóból (Korea) érkezett szerzetes irányításával 594-ben elmélyedt a Dharmában, a buddhizmus mahájána (jelentése: nagy kocsi) irányzatának tanításai szerint. A mahájána irányzat a buddhizmus három fő irányzatából az egyik, melyben az eszménykép a bódhiszattva. A bódhiszattva ideál elsődleges célja nem önmaga, hanem minden érző lény megszabadítása. Ugyan elérte a megvilágosodást, de nem lép be a nirvánába, hanem a létforgatagban marad, hogy valamennyi szenvedő lény megszabadulása érdekében munkálkodjék. A mahájána irányzatban a buddha-lényegiség egy abszolút entitás. A történeti Buddha az időtlen, transzcendens buddha földi megnyilvánulásának tekinthető. Az ezen irányzat követőinek célja pedig nem az, hogy arhattá váljanak és elérjék a megvilágosodást, amint a théraváda irányzatban. A mahájána-megközelítés szerint csupán a saját felszabadításunkra törekedni önös cél. Amikor a 6. században a buddhizmus Koreán keresztül belépett Japánba, körülbelül 1000 évvel Indiában való megjelenése után, a japán nép a mahájána buddhizmus egy fejlett formájával találkozott, amely magában foglalta a Buddha imádatát különböző formákban. Különösen a „Buddha három testének” mahájána értelmezése (sz.: trikája; j: szansin) magában foglalta Amida Buddha nevének éneklését, amelyet a Buddha egyik „boldogságtestének” (sz.: szambhógakája) tekintettek a Tiszta Föld buddhizmusban. Mivel Amida Buddha és más buddhista istenségek, mint például Kannon bódhiszattva, a legmagasabb szintű együttérzést testesítették meg, és üdvözítő szerepet játszottak a gyakorlók megvilágosodáshoz segítésében, ezek a buddhista alakok idővel nagy tiszteletnek örvendtek.

A krónikák szerint a herceg a Tiszta Föld szülötte volt és itt is született újjá. A Tiszta Föld buddhizmus követői szerint az juthat a Buddha nyugati Paradicsomába, aki a halála pillanatában őszinte tisztelettel kiejti Amida nevét. Ezt a helyet a szútrák a sugárzó öröm helyeként írják le, ahol madárdal honol, s a fákon drágakövek és aranycsengők csilingelnek. Maga Amida lótuszlevélen ül egy csillogó tó közepén Kannon[47] és Daiszeisi[48] bódhiszattva társaságában. A hagyomány szerint a Tiszta Földre való belépés megegyezik a megvilágosodással, amely után Amida Buddha és számos bódhiszattva nyújt további tanításokat a legvégső megvilágosodásig. Ezután eldönthető, hogy valaki bódhiszattvaként visszatér a hat birodalom (istenek, félistenek, emberek, állatok, éhes szellemek, pokollakók) bármelyikébe, bármely korba, hogy segítsék a szamszárában rekedt érző lényeket. A másik opció, hogy továbbra is ott marad, míg eléri a buddhaságot. A mahájána buddhizmusban sok buddha létezik és mindegyiknek van egy tiszta földje. Amida tiszta földjét nevezik Dzsódonak[49] (浄土), amely nyugati irányban van. Legfontosabb szövege, a Szukhávatívjúha-szútra, Észak-Indiában keletkezett, valószínűleg az i.sz. 2. század elején vagy még korábban. Egy Dharmakára nevű szerzetesről szól, aki számos világkorszakkal ezelőtt Lókésvararádzsa Buddha tanításait hallgatta. Pár millió év tanulás után felajánlást tett, mely szerint létrehozza a Tiszta Földet, más néven a Nyugati Paradicsomot. Ebben a világban nem lesz gonoszság, az emberek nagyon sokáig élnek, megkapnak mindent, még a nirvánát is elérhetik. Dharmakára végül csakugyan buddhává vált, most a Dzsódoban tartózkodik, és fogadalmának megfelelően a megszabadulásra törekvő emberi lényeket segíti. Neve ettől kezdve lett Amida (Amitábha) – a végtelen fény buddhája, vagy Amitájusz – az örök élet buddhája. A szukhávatí irányzat követői a könyörületes Amidától remélik a megváltást. Nem olvassák a szövegeket, nem meditálnak, hanem Amida nevét ismételgetik. Ez a módszer népszerű lett japánban, mivel az egyszerű emberek is megértették a tanítást.

Kamicumija nagy lelkesedéssel tanulmányozni kezdte a szútrákat. A nevéhez köthető A három szútra kommentárja, melynek gyűjtőneve Szangjó Gisó. A kötetek címe Hokke Gisó, Soman-gjó Gisó, Júma-gjó Gisó, és a következő szútrák magyarázatai: Lótusz szútra, Srímáládévi-szimhanáda szútra és Vimalakírti-nirdésa szútra. Ez a három kommentár a herceg jelentős buddhista filozófiai ismereteiről tesz bizonyságot. A jelen világ átmeneti és illuzórikus természetének megértése a buddhista szútrák és tanítások elmélkedéséből fakadó meggyőződés volt. Halálos ágyán Kamicumija herceg kijelentése, miszerint, „Ez a világ – a megvilágosulatlanok számára – illúzió, egyedül Buddha igaz”[50] a buddhizmus mély megértését tükrözte. Az az elképzelés, hogy a világ talán egy illúzió, csak generációkkal később, a Heian-korszakban került be a japán gondolkodásba.

Ezen értekezések közül az elsőt, a Hokke Gisó-t tekintik a legrégebbi japán írásnak, s általa Kamicumija herceget az első japán írónak. Egyes modern kutatások azonban erősen vitatják ennek tényét. A Hokke Gisó a Lótusz szútrához íródott magyarázatként. Egyes mahájána irányzatok a Lótusz szútrát tekintik a legmagasabb szintű tanításnak, s annak hirdetése szintén meghaladhatatlan érdemekkel jár. A Lótusz szútra lényegét nem a szövege adja, a belső esszenciájával való eggyé válás, vagyis a szútra valódi meghallása és terjesztése maga a Dharma kiteljesedése. „… aki hallja, érti, átgondolja és aszerint gyakorol, tudd meg, a legfelsőbb tökéletes megvilágosodás közelébe jutott. Miért van ez így? Mert a legfelsőbb tökéletes megvilágosodás a bódhiszattvák számára benne foglaltatik ebben a szútrában.”[51]

A herceg második műve, a Soman-gjó Gisó a Srímáládévi-szimhanáda szútra kommentárja. A szútra címe magyarul Srímálá királynő oroszlánüvöltése szútra. Nem nehéz észrevenni, hogy miért ehhez a szútrához írt magyarázatot Kamicumija herceg. Ez a szútra Srímálá királynő szavain keresztül mutatja be a buddha-természetet, azt az egyetemes potencialitást, amit mindenki magában hordoz, és amiben benne rejlik a buddhává válás lehetősége gyakorlatilag bárki számára. A herceg hasonlóan Srímálá királynőhöz vezető pozícióban volt, és bizonyára üdvözölte azt a nézetet, hogy nem kell feltétlenül szerzetesnek lenni ahhoz, hogy elérjük a megvilágosodást, mint ahogy a királynő sem lett szerzetesnő. Talán Kamicumija herceg az életét tekintve párhuzamot vont Sziddhártha herceg, a későbbi Buddha életével is, de lehet, hogy ő nem akarta, vagy nem tudta megtenni azt, hogy otthontalanságba vonuljon és hátrahagyja családját és addigi életét. A mahájána buddhizmusnak éppen ez lehetett az egyik legvonzóbb jellemzője, miszerint a Tan elsajátítása már nem kizárólag a szerzetesek privilégiuma, hanem kitartással és valódi elkötelezettséggel világi hívők is elérhetik a megszabadulást.

Kamicumija herceg harmadik értekezése, a Júma-gjó Gisó a Vimalakírti-nirdésa szútrát elemzi. Az előző gondolat itt is megjelenik, hiszen itt sem egy szerzetes, hanem egy világi kereskedő tanítását kapjuk, aki oly bölcsességre tett szert, hogy még a bódhiszattvák is tőle tanultak. A herceg és e szútra kapcsolata azonban ennél is tovább mutat. A későbbi korokban, amikor már a Sótoku-kultusz többrétű hullámai kibontakozóban voltak, a herceg személyét éppen Vimalakírtihez hasonlították, mint a nagy bölcs uralkodó, aki tökéletesen átlátja a Dharmát. Sőt ez a tendencia napjainkban is felfedezhető.[52]

A Sótoku kultusz (Sótoku munkásságának hatása és következményei)

Sótoku herceggel, aki minden japán buddhista védőszentje, a buddhizmus belép az udvari körökbe is, és az első japán törvénygyűjtemény ihletője lesz. Sótoku herceget sokan a történelmi Buddha reinkarnációjának tekintik. Személyét kultikus tisztelet övezte már a 8. században. A történelem a mítosszal keveredik személyét illetően, de kétségtelen, hogy tehetséges és nagy eredményeket kivívó férfiú volt. Ehhez járult tekintélyes termete és lenyűgöző személyisége is. Születése pillanatában már beszélni tudott, felnőtt korában pedig olyan mérvű bölcsesség jellemezte, hogy tíz peres ügyet tudott áttekinteni egyszerre.

Számos államilag támogatott templom építése mellett Sótoku hivatalosan is népszerűsítette a buddhizmust a tizenhét cikkelyből álló alkotmányon keresztül, amely előkészítette a buddhizmus erős jelenlétét Japánban. Következésképpen a buddhizmus fontos szerepet játszott a Sótoku-kultusz népszerűsítésében a középkori Japánban. Mivel a buddhizmus mitológiai képei és természetfeletti utalásai – mint amilyenek a dzsátaka születés történetek (hondzso-va) – szolgáltak a Sótoku-kultusz kialakulásához, messze túlmutat történelmi eredményein. Kezdetben Kamicumiját buddhista királynak, végül azonban a buddhizmus erőteljes kamijának és védelmezőjének tartották, Tendai Eshi (k: Hui-sszu kínai pátriárka, 515–577) reinkarnációjának, valamint Kannon és Amida Buddha bódhiszattva inkarnációjának tekintették. Rejtély és misztikum övezi Kamicumija legendáit. Nyugati tudósok megkérdőjelezik, hogy Kamicumija történelmi, vagy legendás személy volt-e a japán történelemben. Tekintettel arra a tényre, hogy Kamicumija életrajzáról csekély források állnak rendelkezésre, amelyek mindegyike birodalmi parancsra készült, és tekintettel arra, hogy éveken keresztül legendás alakká fejlődött, az olvasó komolyan kételkedhet tényleges létezésében. Kamicumija hercegről, mivel kevés megbízható információ áll rendelkezésre, lehetetlennek tűnik, hogy életével és gondolataival kapcsolatban bármiféle bizonyítható tényt közöljek. Azonban a krónika bejegyzések korántsem elvetendőek a kemény történelmi adatok javára, hanem éppen azért értékesek, mert nem puszta tényfeltáró és leíró beszámolók, hanem a kor vallásos képzeletének termékei.

A japán nép történetéről nem írnak a krónikák, kizárólag az uralkodó osztályok múltját jegyezték le. A Nihongi kultúrhőssé növeli Sótoku herceget, mint minden bölcsesség birtokosa, ezzel megerősítve az uralkodó császárok renoméját. A császárok tekintélyének egyik alappillére Sótoku legendája volt. Alakjához mindenki a békét, buddhizmust, japán kulturális és politikai tekintélyét, egységesítését társítja, azonban ez nem sikerülhetett volna súlyos megszorítások és erőszak nélkül. Politikai és kulturális döntései azonban megkérdőjelezhetetlenek. Ezek nagy mértékben hozzájárultak a Taika-reformhoz. A buddhizmus meghonosításában szerzett érdemei elévülhetetlenek és azóta is hatással vannak Japánra.

A legendák, amelyek a Jamato uralkodókat bölcs királyokként ábrázolja, alapos olvasata azt sugallja, hogy az ilyen uralkodókat szinte mindig párosították egy második bölccsel. Ez a párosítás megegyezik a kínai felfogással. Az uralkodónak nem volt elegendő, ha egy közönséges halandó bölcsnek tartotta. Megerősítést csak egy másik, igaz bölcsesség birtokában lévő személytől kaphatott. Úgy tűnik, hogy ez a hit különösen előtérbe került a korai Sótoku-kultuszban. A bölcs királyokra való utalások tömege azt jelzi, hogy a „bölcs uralkodó” fogalma központi eleme volt a királyi tekintély felépítésének a Nihongi írásának idején.

A Nihongi elkészülte után Sótoku alakja számos vallási vita kulcsfontosságú hivatkozási pontja lett, amelyek felkeltették a narai udvar figyelmét. Ezek közül a legsürgetőbbek a szerzetesek definíciójával és státuszával, a buddhizmus és az állam kapcsolatával, valamint a japán buddhizmus történelemben elfoglalt helyével kapcsolatos kérdések voltak.[53] Sótoku alakjára a gyakran halálos megosztottságokkal[54] sújtott udvar egyre inkább Dharma királyként és védőistenként tekintett. Ebben a szerepében Sótoku alakja mély befolyást gyakorolt az államilag támogatott buddhista intézmények, valamint a Heian-korszak és azon túli vallási buddhista mozgalmak fejlődésére.  Ennek a kibontakozó dialektikának az egyik kulcsfigurája Dódzsi tudós-szerzetes volt, korának egyik kiemelkedő értelmiségije, és valószínűleg a Nihongi szerkesztője. Amellett, hogy a Nara-korszak buddhista főépítésze volt, Dódzsi központi szerepet játszott Hórjú-dzsi újjáépítésében és Sótoku Dharmakirályként és az udvar védőisteneként való kultusz megalapításában is. Dódzsi a kínai buddhista minta hatására a Sótoku legenda gyűjteményét a Nara-korszakban folyamatosan növelte. A rokonsági csoportok hovatartozása közvetlenül befolyásolta a buddhista szerzetesek tevékenységét a középkori Japánban. A Nara-korszakban vagy akár azon túl is a hétköznapi életről való lemondás nem jelentette az ősökről vagy kultuszaikról való lemondást. Ennek eredményeként ezen időszak során az etnikai hovatartozás, a rokonság és a regionális elhelyezkedés kérdései jelentős, gyakran meghatározó szerepet játszottak a buddhista intézmények fejlődésében. A rokonsági csoportok elképesztően mély befolyást gyakoroltak a korai japán kultúra számos legalapvetőbb struktúrájára.

Sótoku alakja évszázadokon át megváltoztatta a japán szigetek életét. A Sótoku-kultusz a vallási, politikai és anyagi kultúra széles spektrumában bekövetkezett messzire mutató változásokkal összefüggésben alakult ki. A Nara-korszakban kialakult Sótoku-kultusz első hullámát a Kamakura-korban (1185-1333) Sótokú legendájának újbóli felélesztése követte. Ebben az időben a Sitennó-dzsi templom átvette a vezető szerepet a Horjú-dzsi templomtól. Noha mindkettőt Sótoku építtette, előbbiről elterjedt az a nézet, hogy a Tiszta Föld kapuja ott található. Sótokú legendáját e kolostorok szerzetesei terjesztették és növelték, melyhez hozzájárult ikonográfiai ábrázolása is.[55]

Napjainkban Sótoku a japán nemzet egyik legnagyobb kulturális és történelmi ikonja. Intézményeket, egyetemeket neveztek el róla, sőt Sótoku alakja különböző címletű japán bankjegyeken is szerepelt. A buddhizmus japán elterjedése ékes és közismert példája annak, hogy a buddhista elvek miként képesek asszimilálódni a helyi vallásokkal. Többrétegű értelmezése lehetővé teszi, hogy a spirituális út más-más szintjén járók egyaránt befogadják. Még az oly szigorú rendszer, mint a konfucianizmus mellett is képes volt a fejlődésre és az egyedi japán vonások kialakítására. A mai modern Japán embere a buddhizmusra nem vallásként tekint, hanem mint életformára. Az ősi sintó vallás és a buddhizmus békés egymás mellett élése töretlen. A jelen kor emberét vallásáról kérdezni céltalan lenne, mivel oly mértékben együtt él e két vallás a jelenben, hogy például a lakosság nagy része a sintó hit szerint házasodik, viszont buddhista szertartással temetkezik. Ez a vallási kettősség a japán átlagembert egész életén át elkíséri. Az, hogy otthonaikban sintó vagy buddhista szentély van-e, a mindennapjaikat nem befolyásolja. Megőrizték és büszkék buddhista kultúrájukra, mely Japán nemzeti szimbólumává vált. Lényegében a Sótokuval kapcsolatos rejtély és misztikum a japán társadalom és az emberek egészét tükrözi, különös tekintettel a mögöttes mitológiára, amely a japán népet kami ko-ként vagy „kami gyermekeiként” írja le.

^{4. ábra - Kamicumija régensherceg – Sótoku Taisi}

Felhasznált irodalom

Aston, W. G. (ford.) 1990. Nihongi. Chronicles of Japan from the Earliest Times to A.D. 697. Rutland: Charles E. Tuttle Company.

Brownlee, John S. (translated) 1991. The Six National Histories of Japan. Vancouver: UBC Press.

Como, Michael A. 2008. Shotoku. Ethnicity, Ritual and Violence in the Japanese Buddhist Tradition. New York: Oxford University Press.

Eliade, Mircea 2006. Vallási hiedelmek és eszmék története. Budapest: Osiris Kiadó.

Faludi Péter 1993. Korea Története I. Az ókortól 1945-ig. Budapest: Külkereskedelmi Főiskola

Farkas Ildikó (Szerk.) 2009. Ismerjük meg Japánt! Bevezetés a japanisztika alapjaiba. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó.

Hall, John Whitney 1993. The Cambridge History of Japan. Volume I. Ancient Japan. UK: Cambridge University Press.

Hamar Imre 2004. A kínai buddhizmus története. Budapest: Balassi Kiadó.

Hani Goro – Ueszugi Dzsúdzsiró (Ford. Siklósi Mihály) 1967. A japán nép története. Budapest: Gondolat Kiadó.

Hubbard, Jamie (ford.) 2017. Expository Commentary On The Vimalakīrti Sutra. California: BDK America, Inc.

Jamadzsi Maszanori 1989. Japán történelem és hagyományok. Budapest: Gondolat Kiadó.

Jamadzsi Maszanori 1993 ősz. Keletkutatás. Sugjó. Test és lélek edzése. A japán kultúrtörténet egy sajátosságáról. Budapest: Kőrösi Csoma Társaság.

Kárpáti Vilmos 1999. A korai Japán történelem és a Nara- kori buddhizmus az írott források tükrében. BA szakdolgozat. A Tan Kapuja Buddhista Főiskola.

Kazár Lajos (ford.) 1982. Ko.Dzsi-Ki.’Régi történetek feljegyzései’. Ausztrália: Magyar Törtenelmi Társulat.

Matsuo Kenji 2007. A History of Japanese Buddhism. United Kingdom: Global oriental LTD.

Kidder, Edward (Ford. Gy. Horváth László) 1987. Az ősi Japán. Budapest: Helikon Kiadó.

Kidder, J. Edward 1972. Early Buddhist Japan. Soutampton: Camelot Press.

Kitagawa, Joseph M. 1966. Religion in Japanese History. New York: Columbia University Press.

Kulke, Hermann – Rothermund, Dietmar 2004. A History of India. United Kingdom: Taylor & Francis Group.

Mason, R.H.P. – Caiger, J.G. (Ford. Kazár Lajos)  2004. Japán története. Budapest: Püski.

Porosz Tibor (ford.) 1995. Lótusz szútra. Kerepes: Farkas Lőrinc Imre Kiadó.

Pradel, Chari 2008. Shoko Mandara and the Cult of Prince Shotoku in the Kamakura Period. Journal Storage: Artibus Asiae Publishers.

Reischauer, Edvin O. 1995. Japán története. Budapest: Maecenas Könyvkiadó.

Scarpari, Maurizio (Ford. Székely András) 2000. Az ősi Kína. A kínai civilizáció a kezdetektől a Tang-dinasztia végéig. Budapest: Officina ’96 Kiadó.

Szentirmai József 2005. Japán. Budapest: Panorama Kiadó.

Tenigl-Takács László 1997. India története. Budapest: Medicina Könyvkiadó Rt – A Tan Kapuja Buddhista Főiskola.

De Bary, Theodore William – Keene, Donald – Tanabe, George – Varley, Paul (szerk.) 2001. Sources of Japanese Tradition. Volume one: From earliest times to 1600. New York: Columbia University Press.

Totman, Conrad 2006. Japán története. Budapest: Osiris Kiadó.

Varley, H. Paul 2000. Japanese Culture: A Short History. USA: University of Hawai'i Press.

Vasziljev, Leonyid Sz. (Ford. Kovács Zoltán) 1977. Kultuszok, vallások és hagyományok Kínában. Budapest: Gondolat Kiadó.

Máté Judit 2003. 1000 kanji szótára a japán nyelv tanulásához és nyelvvizsgákhoz. Budapest: Karát Press.

Internet:

Terebess Ázsia Lexikon. 1994. Zen masters. [online]. Elérhető: https://terebess.hu/zen/mesterek/Wonhyo.html Megtekintve: 2021. 02. 19.

Képek:

Címlap - Horjúdzsi Templom. [online]. Elérhető: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/6/6f/Horyuji_temple_near_Nara.jpg Megtekintve: 2022.03.02.

1. ábra - A buddhizmus elterjedése Japánban. [online]. Elérhető: http://iers.grial.eu/modules/introduction/budismii/budimages/map%20japan.jpg Megtekintve: 2022.03.02.
2. ábra - Tenigl-Takács László 1997. India története. Budapest: Medicina Könyvkiadó Rt – A Tan Kapuja Buddhista Főiskola. 94. oldal
3. ábra - Tenigl-Takács László 1997. India története. Budapest: Medicina Könyvkiadó Rt – A Tan Kapuja Buddhista Főiskola. 130. oldal
4. ábra – Nippon.com [online]. Elérhető: https://www.nippon.com/en/japan-topics/g01049/ Megtekintve: 2022.03.02.

[1] A Jamato szónak több értelmezése is ismeretes a 6-7. században. Jelentett egy történelmi korszakot, etnikai csoportot, hatalmi központ helyét, illetve a Japán szigetek szinonimájává is vált, mivel maga a japán nemzet és a királyi kultusz is éppen ezidőtájt fogalmazódott és valósult meg.

[2] Kidder 1987: 9.

[3] Halomsír, melyet a Kofun- korban a vezető réteg temetkezési helyéül szolgáltak a harmadik századtól egészen a hetedik századig. Többféle formában léteznek, ezek közül a kör és négyzet alapúak a leggyakoribbak. A legegyedülállóbb forma a kulcslyuk-alakú sírhalom.

[4] A Kofun-korban használt terrakotta agyagszobor.

[5] 日本 Japán.

[6] Szentirmai 2005: 17-102.

[7] többnejűség

[8] Japán örökletes nemesi cím.

[9] Tsunoda: Sources of Japanese Tradition: 49.

[10] Varrók 2004: 93.

[11] Az égtájak védelmezői a buddhizmusban.

[12] Uralkodott 592-től haláláig 628-ig.

[13] Görög eredetű összetett szó, a kozmosz (a világ) és a güneia (nemzés, a létezés új állapotába kerülés) szó gyökeréből származik.

[14] Takama no Hara, a kami világa.

[15] Nakacukuni, a jelen világ.

[16] A halál utáni világ; a holtak árnyékos földje.

[17] Tokojo, egy utópisztikus hely messze a tengeren túl.

[18] A halászok és kereskedők védőszentje. Kövér, szakállas, mosolygós halászként ábrázolják, aki gyakran egy botot tart az egyik kezében, a másikban pedig egy tai-t (keszeget – azaz egy vörös csattogót – a szerencse jelképe). Népszerű Sintó istenség.

[19] Neve világosságot jelent. A hajnal istennője, aki a vidámságáról és humoráról ismert, a mulatság, és a tánc mestere. Rendkívül pozitív kami.

[20] Jelentése: ünnep.

[21] Nihongi 714 és 720 között íródott, jelentése: Japán krónika. Kamicumija életének és munkásságának elsődleges írott forrása.

[22] Tenigl-Takács 1997: 123.

[23] A „fogalmak párosításának” (k: geji 格義) nevezett módszer a buddhista szavaknak taoista szavakkal való felcserélésének módszere. Ezt gyakran bírálták, mivel a buddhista iratok eredeti jelentését eltorzítja. Kumáradzsíva Kínába érkezését követően, az i.sz. 401. évtől a módszert többé nem alkalmazták.

[24] Hamar 2004: 27.

[25]Vasziljev 1977: 268.

[26] Kogurjo, Pekcse, Szilla.

[27] Jamadzsi 1989: 38-43.

[28] Como 2008: 4-5.

[29] Nihongi 2. könyv 123.

[30] Apját, Jómei császárt, Tacsibana no Tojohi no Mikoto néven említi a Nihongi.

[31] Nihongi 2. könyv 145.

[32] Ez a legenda a narai Ódzsiben található Daruma-dera templomhoz kötődik, ahol egy kősztúpát találtak a föld alatt, ami rendkívül ritka.

[33] Como 2008: 5.

[34] Aston 1990: 156.

[35] A halálát illetően a Nihongi 621-ben előfordulónak sorol fel. A Hórjúdzsi Sákjamuni triász felirata arra utal, hogy Kamicumija herceg 622-ben halt meg. Lásd: Sakamoto, Six National Histories, 47–48 és 70–71.

[36] Nihnsoki 2. könyv 148.

[37] Aston 1990: 328.

[38] Kb. 250-től 538-ig tartott. Jellegzetes halomsírokról kapta a nevét.

[39] A Kofun-kor és az Aszuka-kor idején vérrokonsági elven alapuló hatalomegyesítés.

[40] Kivéve Honsú északi része és Kjúsú déli része.

[41] Jelentése: nemzetség. A törzsek, vagy klánok megnevezése.

[42] Örökletes japán rang, titulus.

[43] Jelentése: nagykirály. Az i.sz. 6. századig használták ezt a titulust. A nemzetségekből szerveződött kezdetleges államalakulatok fejei, későbbi császári családok ősei.

[44] A tóraidzsin olyan személyekre vonatkozik, akik beolvadtak a szigetországba való letelepedésükkor és a társadalom teljeskörű tagjaiként tekintettek rájuk.

[45] Jelentése: istenek, szellemek, az ősök lelkei. A sin írásjel japán olvasata. A japán eredetű sintó vallásban a tisztelet tárgyai.

[46] Sikeresebbé, szellemileg műveltebbé tevő.

[47] Sz.: Avalokitésvara.

[48] Sz.: Mahászthámaprápta.

[49] Sz.: Szukhávatí.

[50] Seken-koke-jyuibutsu-zeshin.

[51] Porosz 1995: 71.

[52] Hubbard 2017: xiii.

[53] Como 2008: 133.

[54] Az udvarban versengő érdekek Sótoku egész családjának halálához vezettek.

[55] Pradel 2008: 215.