Írta: Nagy Szabolcs

A madhjamaka rövid története és kiemelkedő alakjai

A madhjamaka buddhista filozófiai iskola kialakulása az i. sz. 2. századra tehető. Az irányzat a mahájána buddhizmus egyik ága, melynek alapítói Nágárdzsuna és tanítványa, Árjadéva voltak. A madhjamaka név jelentése „középút”, mely a szélsőséges nézetektől való mentességre (örökkévalóság, nihilizmus), az azok között való elhelyezkedésre utal. Ez a pozícionálás már a Buddha tanaiban is megjelent, így a madhjamaka egyfajta visszatérés az akkorra már ~600 éves, eredeti tanokhoz. Kibontakozásának helyszíne egyértelműen az északkelet-indiai Nálanda egyetem volt, ahol az összes kiemelkedő alakja vezetőként és/vagy oktatóként is tevékenykedett. Tanai a filozófiatörténetben elfoglalt helyüket illetően nem csak keleten, hanem világviszonylatban is jelentősek. Ennek megfelelően jó néhány képviselőjét napjainkban is a legnagyobb filozófusok közt tartják számon. Sőt, gyakran utalnak a madhjamakára, mint a Tan kerekének másodszori megfogatására, Nágárdzsunára pedig, mint a második buddhára. Bonyolultsága okán fejlődéstörténete természetesen nem volt zökkenőmentes. Több különféle aliskolája jött létre attól függően, hogy miként értelmezték az adott tantételeket (pl. prászangika, szvátantrika). Ahogy Indiában a buddhizmus különböző okok miatt talajt vesztett, a madhjamaka tibeti, kínai és japán irányzatokban fejlődött tovább. Egyes tibeti mesterek munkássága által egybeolvadt más buddhista irányzatokkal is (jógácsára-szvátantrika-madhjamaka). Bizonyos rendekben (pl. gelug) jelenleg is a madhjamakát tekintik a legmagasabb rendű tanításnak, míg néhány irányzatban még ezt is meghaladni vélik (pl. dzogcsen). A madhjamaka a buddhista irodalomra is nagy hatással volt, hiszen alapvető szútráihoz és értekező szövegeihez számtalan kommentár készült és készül napjainkban is, melyek közül jó néhány megkerülhetetlen fontosságú.

A madhjamaka legfőbb alakja Nágárdzsuna (i. sz. 150-250), kinek munkássága kettőzött jelentőséggel bír. Egyrészt neki köszönhető, hogy a Tökéletes Bölcsesség szútrák (Pradzsnyápáramitá, pl. Gyémánt szútra) a rendelkezésünkre állnak. A legenda szerint e szútrákat a Buddha bízta a nágákra megőrzésre (akik kígyószerű lények, s birodalmuk az alvilágban van), de Nágárdzsuna érdemei révén megszerezte azokat a nágák királyától és a felszínre hozta őket (neve is erre utal: a nágák legyőzője). E szútrákat azóta is szent és a legmagasabb tanítást hordozó szövegekként tisztelik. Másrészt Nágárdzsuna megalkotta a madhjamaka alaptanításait és megírta fő művét, a Középút alapverseit, mely pedig a sásztra-irodalom (értekezés, elemzés) egyik legkiemelkedőbb műve. Mindezek nyomán a Buddhát követően Nágárdzsunát tarják a legnagyobb hatású és legeredetibb gondolkodónak az indiai filozófiákban. Írásai azóta is referenciapontként szolgálnak, személyét pedig bódhiszattvaként tisztelik.

Árjadéva (3. sz.) Nágárdzsuna tanítványa, kommentátora és a madhjamaka társalapítója. Legjelentősebb műve a „400 vers”. Nágárdzsunát és Árjadévát a kínai chan buddhizmus 14. és 15. pátriárkájának is tekintik.

Buddhapálita (470-550) legfőbb műve Nágárdzsuna MMK-jához[1] írt kommentárja. Később ő lesz az első, akit a prászangika-madhjamaka alosztály alapítójaként tartanak számon. A prászangikák legfőbb érvelési eszköze az abszurditásra való visszavezetés.

Bhávavivéka (500-578) a szvátantrika-madhjamaka alosztály első alakja. Kritikával illette Buddhapálita módszereit, mivel szerinte többet is lehet tenni annál, mint hogy csupán az abszurditásra vezetjük vissza mások elméleteit. Érvelési eszköze a szillogizmus, mellyel a prászangikákkal ellentétben önálló téziseket is létrehoz. Szintén kommentálta az MMK-t.

Csandrakírti (600-650) egyike a legnagyobb buddhista filozófusoknak. Védelmébe vette Buddhapálita nézeteit Bhávavivékával szemben. A prászangika vonal tagja. Az ürességről kifejtett gondolatait a legmagasabb szinten tartják számon és napjainkban is tananyag a tibeti buddhista egyetemeken. Legismertebb érvelése a hétágú érvelés, mely két dolog közötti rész-egész viszony lehetetlenségére mutat rá.

Sántaraksita (725-788) kiemelkedő alakja a késő indiai buddhizmusnak és a tibeti buddhizmus kialakulásában is jelentős szerepe volt. Összefésülte a három nagy mahájána irányzat elveit (madhjamaka, jógácsára, pramánaváda).

Kamalasíla (740-795) Sántaraksita tanítványa. Szintén foglalkozott madhjamaka és pramána filozófiával csakúgy, mint meditációs gyakorlatokkal. Életének egyik kulcspontja, hogy a Lhászában tartott nagy vitában legyőzte kínai ellenfelét, s ennek következtében az indiai buddhizmus honosodott meg Tibetben.[2]

A madhjamaka filozófiája

Hogy mitől „középút” a madhjamaka, arra kétféle válasz adható. Jelentheti egyrészt a szélsőséges nézetektől való mentességet, mely nemcsak a buddhizmuson kívüli filozófiák, hanem pl. az abhidharma nézeteinek elvetésére is értendő, másrészt a minden nézettől való mentességet, melynek nyomán szintén középre kerülhetünk.

A madhjamaka alaptézise minden dharma (lételem, tartam, dolog) üressége. Az abhidharmikák redukcionalizmus alapján megkeresték a legapróbb lételemeket, melyek tovább már nem bonthatóak. A dharmák, amiket így találtak, egyrészt önálló létezőknek tekinthetőek, másrészt minden más belőlük épül fel. A mádhjamikák szerint azonban minden jelenség okok és feltételek függvényében keletkezik, ezért valós, önálló létük nincsen. Amennyiben lefejtenénk róluk az őket létrehozó okokat, nem maradna nyomukban semmi, független önléttel (szvabháva) tehát nem rendelkeznek. A dolgok csak egymáshoz viszonyítva, konvencionális szinten léteznek, létrejövetelüket pedig a 12 tagú függő keletkezéssel magyarázhatjuk. Ebben a láncolatban az elemek a nekik megfelelő következményeket okozzák és kizárólag kölcsönös függőségük okán jönnek létre. Miként is keletkezhetne okozat, ha nincs meg az ok, ami kiváltaná azt? Ennek értelmében az okozat önmagában nem áll meg, s ez jelenti ürességét. Mivel a dolgoknak belső, lényegi magva, szubsztanciája nincsen, így nem hordozhatják öntermészetüket sem (szvalaksana). Ezáltal a Buddha „éntelenség” tanának (anátman) elsődleges szerepét a mindenre kiterjedő „üresség” (súnjatá) vette át, mely alól a személyiség (pudgala) sem maradhatott kivétel. Az előző érvelés mentén a személyiség képzetét a halmazok (szkandhák) okozzák, de amíg az abhidharmikák szerint azok végső létezőknek tekinthetőek, addig a mádhjamikák ezeket is üresnek, feltételes létezőknek tartják.

Ezek következtében a valóságot két szinten értelmezhetjük. A konvencionális, hétköznapi igazság szintjén az érzékszervi tapasztalás és a fogalmi gondolkodás (vikalpa) megkülönböztető működése jelenti a valóságot. E két működés révén olyan rendszert hozunk létre, melynek túlburjánzó működése és fogalmi sokasítása (prapancsa) behálóz minket és eltakarja a dolgok valós természetét. A fogalmak által kijelölt létezők és az általuk determinált kivetítések (pradnyapti) valós színben tűnnek fel, azonban ezek mind csak konstrukciók, nem valóságosak, ráadásul ellentmondást tartalmaznak. Ezzel szemben a végső igazság rálátást enged a dolgok valós, ürességtermészetére. Mivel a dolgok csak függésben léteznek, önálló létük nincsen, ezért nem tekinthetőek valós létezőknek. S ugyanígy, mivel függésben léteznek, nem tekinthetőek nem-létezőknek sem. E két igazság használatával tehát a létezés és a nem-létezés, az öröklét és a megsemmisülés szélsőséges nézetei is elkerülhetők. A fogalmiságon és a kettősségekben való gondolkodáson túl megszűnik a szubjektum és az objektum különállása is, sőt e két valóság, a szanszára és a nirvána is eggyé lesz. Persze a szavak hétköznapi használata és a nyelv szabályai által lehetetlen bemutatni a végső valóságot, hiszen éppen ezt haladjuk meg általa. (Azért mégis akad rá egy megközelítő módszer.) Továbbá vigyázni kell, hogy ne essünk bele a „végső valóság” kifejezés csapdájába. E szóösszetétel ugyanis nem utal semmiféle abszolút értelemben vett „végső valóságra”. Amennyiben az ürességhez akár „végső”, akár „valós” attribútumokat kapcsolunk, akkor azt máris egy abszolút szubsztanciával ruháztuk fel. Ez azonban helytelen, mivel az üresség is üres.

A madhjamaka rendszerében attól függően, hogy egy tanítás melyik igazságot fejti ki, megkülönböztethetünk további magyarázatra szoruló (nejártha), illetve nem szoruló (nítártha) tanításokat. A nejártha szövegek a hétköznapi valóságot magyarázzák. S bár céljuk azonos a nítártha szövegekével, azt közvetetten, hétköznapibb módon tárják a szemünk elé. Ezt meghaladva, a nítártha tanítások a végső valóságot szemléltetik. Mivel azonban a végső valóság túl van a fogalmi koncepciók körén, így mindkét típusú kifejtés elkerülhetetlenül önellentmondásba ütközik. Viszont amíg a nejártha szövegeknél az ellentmondásos voltuk hibaként róható fel (azaz további magyarázatra szorulnak), addig a nítártha tanításokban a paradoxikus érvelés nem hiba, hanem eszköz (vagyis további magyarázatra nem szorul). Utóbbira példa a négyrétű negáció módszere (csatuskóti), melyben egyszerre cáfolunk valamit (nem igen), annak az ellenkezőjét is (nem nem), majd egyszerre mindkettőt (nem is-is), végül egyszerre cáfoljuk együttes elutasításukat is (nem sem-sem). Ez a formula már a Buddha korai szövegeiben is fellelhető. A csatuskóti egy dolog kettősségekben való megítélését teljesen ellehetetleníti és kicsorbítja a fogalmi gondolkodás élét.

A madhjamaka az 5. század után két fő ágra szakadt, a radikálisabb prászangikára és a némileg élhetőbb szvátantrikára. „A két irányzat közötti leglényegesebb különbség abban áll, hogy a szvátantrika az ürességről szóló végső tudást levezethetőnek tartotta független és érvényes (szvatantra) logikai következtetések egy alkalmas rendszerével, míg a prászangika szerint ez nem lehetséges, mert az üresség a hagyományos logikai következtetési módszerek hibás voltát is magában foglalja. A szvátantrika szerint, ha a legfõbb igazság (paramárthaszatja) nem volna logikailag levezethető, akkor egy olyan végső metafizikai abszolútumot kellene feltételeznünk, amit a mádhjamaka lényege szerint elutasít. A prászangika viszont minden, a logikában rejlő pozitív megismerési lehetőséget elvetett annak konvencionális és dichotomizáló természete miatt. A prászangika szerint az üresség ismerete csak minden fajta explicit és implicit elképzelésnek, sőt magának az empirikus észlelésnek a kritikáján és meghaladásán keresztül, a közvetlen éberség megélésében érhető el. Fő módszere abban állt, hogy egyfajta reductio ad absurdum (=prászanga) eljárás segítségével kimutassa a minden fogalmi megismerésben, sőt magában a hétköznapi érzéki megismerésben is inherens módon bennrejlő belső ellentmondásokat, s ezen keresztül rávilágítson a megszokott megismerési módjaink abszurditására. Érvelésének implikált tézise tehát mindig csak az a negatív kijelentés, hogy az opponens állítása téves, anélkül azonban, hogy maga bármit is állítana. Pozitív módon még a cáfolt vélemény antitézisét sem állítja, mert szerinte a szavak eleve nem valamilyen igazságra vonatkoznak, hanem csak szituatív kommunikációs igényt fejeznek ki, vagyis egy cáfolt dolognak az ellenkezője sem igaz.”[3]

Felhasznált irodalom

• Fehér Judit 1994. „A buddhista középút filozófiája. Buddhapálita: Múlamadhjamakavritti.” Tibeti buddhista filozófia. 7 - 58. Budapest: Balassi Kiadó.
• Fehér Judit 1995. „A korai madhjamaka buddhista logika és előzményei. Nágárdzsuna: Az ellenvetések megsemmisítése (Vigrahavjávartaní).” Buddhista logika. 8-60. Budapest: Balassi Kiadó.
• Fehér Judit 1997. Nágárdzsuna, A mahájána buddhizmus mestere. Budapest: Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó.
• Fehér Judit (ford.) évszám nélkül. „Ki az igazi mádhyamika? (lCang-skya Rol-pa’i rdo-rje definíciója).” Keletkutatás, 1996/ősz – 2002/tavasz. 35-54. Budapest: Kőrösi Csoma Társaság.
• Fehér Judit 2005. „Neyārtha és nītārtha tanítások a madhyamaka hagyomány alapján. lCang-skya Rol-pa’i rdo-rje értelmezése.” Kristályfény. I. kötet. 279-299. Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem, Belső-ázsiai Tanszék. Magyar Tudományos Akadémia, Altajisztikai Kutatócsoport.

Internet

• Blumenthal, James, Ph. D. 2012. The Seventeen Pandits of Nalanda Monastery. Nalanda Masters. [Online.] Elérhető: https://fpmt.org/mandala/archives/mandala-for-2012/july/the-seventeen-pandits-of-nalanda-monastery/ Megtekintve: 2018.04.23.
• Pressing Lajos 2001. Lélektani összefüggések a korai mádhjamaka bölcseletben. [Online.] Elérhető: http://dakiniland.net/egyebek/pszichologia/irasok/osi-kognitiv-pszichologia Megtekintve: 2018.04.24.

[1] Múlamadhjamaka-káriká – A középút alapversei

[2] Blumenthal 2012. [Online].

[3] Pressing 2001. [Online.]