Vegánok és mindenevők súrlódásai

Azért választottam a konfliktuskezelés témáját, mert 2015 nyarától 2018 nyaráig több konfliktus volt az életemben, mint azelőtt és azóta összesen. Ez az időszak érzelmileg nagyon megterhelő volt számomra, mert életem folyamán – noha a mentalitásom és az érdeklődési köröm már egész fiatalon nem mutatott harmóniát az engem körülvevő emberekével – mindig jól tudtam működni a társadalom adta keretek között; és eszem ágában sem volt ezen változtatni. 25 évesen viszont, amikor úgy döntöttem, hogy többé nem eszem állati eredetű dolgokat, úgy tűnt, olyan merényletet követek el a környezetem ellen, amit nem hagyhattak szó nélkül. Évekig próbáltam elfogadtatni a körülöttem élő emberekkel a döntésem, de az összeütközések csak egyre hevesebbek lettek, végül a békesség kedvéért a veganizmus felfüggesztése mellett döntöttem. Ez megoldotta a kapcsolataimban jelen lévő problémáim, de nem csillapodott bennem a vágy, hogy megértsem, ami történt. Ebben a szakdolgozatban a vegán és a klasszikus táplálkozású emberek konfliktusaira, azok okára, és kezelési lehetőségeire fogok a lehető legtávolabbról rátekinteni, olyan távolról, hogy ezen az egy konkrét konfliktuson túl a konfliktusok általános természetéről is képet kapjak.

A témával való foglalkozás során arra a megállapításra jutottam, hogy a hagyományos definíciók alábecsülik a nézetek szerepét a konfliktusokban. Jelen megértésem szerint a konfliktusok jelentős része nézetkülönbségből fakad, ezért is nevezzük sokszor a konfliktust nézeteltérésnek. Ebben a vonatkozásban teljesen mindegy, hogy valakinek egy sajátos táplálkozási szokásból vagy bármi másból fakad a konfliktusa. Ha az ember a hiedelmei szintjén különbözik a másik embertől, ezeknek a hiedelmeknek a természetét kell átlátni ahhoz, hogy a konfliktusok csillapodjanak. A másik fontos megközelítésbeli sajátosság amire rátaláltam, hogy a hiedelmeinket nem megváltoztatni kell, és ugyanígy, természetesen a másik hiedelmeivel sem ez a dolgunk, a feladat a hiedelmekhez való viszonyulásunk megváltoztatása.

Ácsán Szumédhó théraváda szerzetes ennek a viszonynak a módosítására két technikát javasol, melyek a szemlélődés[1] és az együttérzés.[2] Ez a két szó ihlette a szakdolgozatom két fő fejezetét. A szemlélődéshez a humánetológiát választottam, különös figyelmet fordítva hiedelmeink és nézeteink okaira, az együttérzéshez pedig az erőszakmentes kommunikáció (későbbiekben EMK) technikáját, melynek két fókusza van: az egyik az empátia, a másik az őszinte önkifejezés, mellyel mindenkori beszélgetőpartnerünk együttérzésének kibontakozásához járulunk hozzá. A szemlélődés abból áll, hogy átlátjuk egy hiedelem – buddhista terminológiával élve – függő természetét.[3] Semmilyen nézet[4] vagy viselkedésforma nem önmagában létezik, mindegyiknek oka, és ráadásul értelmes, elfogadható oka van. Következik valamiből, szolgál valamit, s ha ekként tekintünk a saját és mások nézeteire, az ütköztetésük nevetségessé válik.

A humánetológia – mint ahogy sok más témában is kiindulási pont lehet – jó alap a vegán–mindenevő konfliktus okainak feltárására. Ez a tudományág, amelynek a határtudományai a biológia, a genetika, a pszichológia, a szociológia és az antropológia, egyszerre ad választ arra, hogy miért esszük azt, amit, és miért ragaszkodunk annyira ezen szokásainkhoz.[5] A humánetológia az archaikus társadalmakat vizsgálja, és jelen működésünket is a törzsi időkből hozott hajlamokra vezeti vissza. Ezen öntudatlan késztetéseinket vizsgálva érthetővé válik nem szűnő igényünk arra, hogy ugyanolyanok legyünk, hisz a deviáns viselkedés a régi, törzsi közösségek egészét veszélybe sodorta. Hogy csak egy példát említsek a sok közül, ha egy csoport állatot elkezd üldözni egy ragadozó, ún. váltófutás[6] alakul ki, ami azt jelenti, hogy hol egyik, hol másik állatot kergeti a támadó, és végül kifárad, a csoport pedig sértetlenül továbbhaladhat. Míg, ha jól megkülönböztethető egyedekre támad a ragadozó, egyet fog követni, és azt el is fogja kapni. A „hasonlítanunk kell egymásra” ösztön megismerésével értelmet nyer az a sok gúnyos megjegyzés, amit vegán éveim alatt kaptam. A csoport egyszerűen nem tehet mást, jobb belátásra kell bírnia a deviánst, ha nem megy, el kell üldözniük. Emiatt a másságunkkal kapcsolatos megjegyzésekre – még ha humorba is vannak csomagolva, vagy megmaradnak a piszkálódás szintjén[7] – meglehetősen érzékenyek vagyunk, hisz az életünk forog kockán: ha elüldöz valakit a csoport, az egyedül nem marad életben.

Ezeket az érzelmi mozgatórugókat megértve megszűnt bennem a harag és a változtatni akarás, egyszerűen képes vagyok tudomásul venni, hogy ezek a dolgok már csak így vannak, és nem is tudnak másként lenni. A szemlélődés képessége csökkenti a minősítgetési hajlamunkat, a minősítés hiánya pedig megakadályozza, hogy szenvedjünk attól, amit látunk. A haszonállatok szenvedése ettől persze nem csökken, de a dolgozat tárgya nem is az, hogy az állatok helyzetére adjak megoldást, hanem hogy megértsem az emberek mozgatórugóit, amikor támadják vagy támogatják a veganizmust, s ezek ismeretében képes legyek máshogy, kevesebb konfliktust generálva viselkedni a jövőben. Amennyiben ez sikerül, az természetesen kihat az állatok ügyére is, de ennek vizsgálata már egy másik dolgozat témája lenne.

A szemlélődés után, a második fejezetben az együttérzés fejlesztését tűztem ki magam elé célul. Az erőszakmentes kommunikáció egy olyan gyakorlat, ami abból indul ki, hogy mindenkinek minden megnyilvánulása mögött egy olyan szükséglet áll, amelynek a létjogosultságát nem kérdőjelezzük meg, és ez még a legdurvább és legsértőbb megnyilvánulásokra is igaz. Hogy az előbbi etológiai témakörnél maradjak, például az agressziót is lehet egy pozitív előjelű viselkedésformának látni, ha ekként gondolkodunk: a deviáns iránti agresszió az életösztönben gyökerezik. Ha valaki valamit a túlélésért tesz, az lehet akármilyen gyarló tett is, nem lehet nem elismerni a cselekvő életvágyának jogosságát. De ott van az elüldözést megelőző nevelői agresszió is, mely esetben az agresszor célja az, hogy a társa ne hulljon ki a csoportból, s ezzel az agresszió a törődés egy speciális formájának tekinthető.

Szumédhó szerint az egyetlen szükségletünk a szenvedés (dukkha) megszüntetésének szükséglete. Az EMK többféle szükségletről beszél, de a lényeg ugyanaz. Ha képesek vagyunk arra, hogy felismerjük, hogy a másiknak minden megnyilvánulása végső soron egy kísérlet arra, hogy a saját elégtelen állapotán javítson, illetve a szemlélődés gyakorlásával átlássuk, hogy ezek a javítási kísérletek függésben lévő hiedelmekből táplálkoznak, akkor nem csak az összeütközéseinket lehet a minimumra szorítani, de elnyerhetjük a másik iránti nem múló rokonszenv gyümölcsét is. Ezzel a belső állapottal pedig képesek lehetünk az EMK gyakorlati részének spontán örömmel történő megvalósítására, azaz hogy úgy fejezzük ki magunkat, hogy ahhoz a másik automatikusan együttérzéssel tudjon kapcsolódni, illetve úgy fordítsuk le a másik tetteit és szavait, ami bennünk is ugyanezt eredményezi, mindezt egy négylépéses rendszer alapján, melyet a későbbiekben ismertetek.

Ácsán Szumédhó szerint a szemlélődés a megszabadulás kulcsa. Tegyük fel magunknak a kérdést: miért csinálja ezt? Miért gondolja így? Miből fakad? Szumédhó azt mondja, hogy a legjobb, ha a megismerés nem vesz fel filozófiai vagy intellektuális álláspontokat. Ha mégis véleményünk lesz, azt javasolja, hogy ismerjük fel, hogy ezek állandótlan tudati körülmények. Ha mégoly józanok, ésszerűek, praktikusak és zseniálisak is, ne túlozzuk el jelentőségüket. Az igazi fejlődés nem abból áll, hogy ostoba nézeteinket zseniálisra cseréljük, hanem ha állandótlan, éntelen és függésben lévő mivoltukat átlátjuk.[8]

A témával való foglalkozásom során a legfontosabb, amire rájöttem, hogy a vegánság – ahogy annyi minden más politikai, vallási és egyéb nézet is – semmilyen konfliktust nem okoz. A nézeteinkbe és magunkba vetített önvaló (attā)[9] viszont nagyon is forrása a konfliktusoknak. A vegán életmód helyessége egy nézet (diṭṭhi), és mint ilyen tévedés, szenvedés (dukkha). A veganizmus tehát nem a helyes nézet (sammā-diṭṭhi), viszont létezik a helytelen nézetekhez való helyes hozzáállás, ami elsősorban a következőkön való elmélkedésből áll: mi a nézetem kialakulásának kezdete? Mik a kiváltói? Milyen feltételek kellettek ahhoz, hogy befogadjam, és milyen okokból formálódik vagy változik meg teljesen? Körülményeim, aktuális lelkiállapotom hívja életre, majd szünteti meg nézeteimet, ugyanígy azok prioritását, vagy az azokhoz való viszonyomat. Mindenkori nézeteim állandó változásban vannak, nincs „önvalójuk”, és sok tényezőtől függnek, mely tényezők egymástól sem függetlenek, stb.

Észben kell tartani, hogy a nézeteinknek oka van, és az az ok nem egy személyes szubsztanciából fakad. Az érzelmi bevonódásunkat illetően érdemes tisztes távolságot tartani tőlük: nem a mieink, végső értelemben mi sem „létezünk”; nézetekkel rendelkezés van, nézetekkel rendelkező nincs. A helyes nézet a nézetekkel kapcsolatban is ugyanaz, mint minden jelenség (dhamma) esetében: éntelen, szenvedésteli, és mulandó (tilakkhana).[10]

A páli kifejezéseket a nemzetközi tudományos átírással adom meg.

1 A törzsi világ mai megnyilvánulásai – A szemlélődés gyakorlata

A humánetológia témáját főleg Csányi Vilmos ide vonatkozó munkásságára alapozva vizsgálom, mert ő a terület legjelentősebb magyar képviselője.[11] Ebben a fejezetben azt térképezem föl, hogy miért váltott ki a környezetemből olyan heves indulatokat az, hogy én elkezdtem mást enni, mint ők, és hogy miért okozott akkora belső feszültséget bennem a környezetem ellenkezése, elvégre – gondolhatnánk – egy ilyen hóbort a mai világban nem jár semmilyen hátránnyal, azon túl persze, hogy megszólják az embert, ezen viszont nem kell meglepődni, hiszen ki van provokálva.

Én a magam részéről meglepődtem, és meglehetősen meg is ijedtem attól, amit elindított ez a jelentéktelennek tűnő étkezésbeli változtatás az életemben. Az emberek körülöttem zavarttá váltak, amint kiderült, hogy vegán vagyok, és vagy a dolog értelmetlenségéről kezdtek győzködni, vagy kínosan hevesen biztosítottak az elfogadásukról. Ki vicceskedve, ki kifejezetten ellenségesen közelített, de az új életvitelem minden esetben okozott egyfajta feszültséget abban az egységben, ami azelőtt olyan természetesen jelen volt köztem és a többiek között. Ennek a feszültségnek az érzékelésére én valószínűleg az átlagnál fogékonyabb voltam, de úgy gondolom, ez minden ilyen esetben megjelenik, és ezt érzékelik is a felek, maximum nem tudják azonosítani a zavaró benyomást.

A humánetológia tanulmányozásával megérthetjük, hogy bár manapság az elvi lehetősége adott annak, hogy mindenki eltérő értékrend szerint éljen, az érzelmi beállítottságunk ezt nem teszi lehetővé. Az etológia választ ad arra, hogy miért kellett szembenéznem annyi – ahogy akkor fogalmaztam – bántással, és miért rémített meg a sok verbális szurkálódás, amikor pedig fizikailag tökéletesen biztonságban voltam.

Ennek a tudományágnak köszönhetően ma már ismerem a „nevelői agresszió” fogalmát, így nem kell többé „bántásnak” neveznem az egykor annyi fájdalmat okozó magatartásformát. Ezzel az új elnevezéssel egyben lehetőségem nyílik meglátni az eddig nemkívánatos viselkedésben is az értékest, és az érthetőt. Az ekként való szemlélődés pedig megteremti azt a gondolkodási modellt, amire Szumádhó könyvének címe is utal: Így van ez. És nem is tud, nem is kell másként lennie. Az „Így van ez” felfogás csak rátekint az eseményekre, és nincs benne vágy arra, hogy bárcsak ne így lennének a dolgok. Ez a három szó a békés tudat állapota.

1.1 Az ember eredeti közege

Az archaikus világban, ahol az emberi viselkedés alapjai kialakultak, nem volt ekkora variabilitás az emberek nézeteiben. Néhány tízezer évvel ezelőtt a közösségek életképtelenné váltak volna, ha közös tevékenységeikben a tagok egyéni elképzeléseik és hiedelmeik mentén vettek volna részt.[12] Egy egyszerű közös vadászatnál például egyet kellett érteni abban, hogy melyik állat ehető és melyik nem, valamint abban is, hogy hogyan érdemes az állatot elkapni, szállítani, elkészíteni és elfogyasztani. Ha valaki ezen módosítani szeretett volna, az alapvetően egy destruktív mozdulat volt, noha természetesen a fejlődés egyetlen módja is. Nem véletlen viszont, hogy a környezet fékezi ezeket a változtató kedvű embereket, mert azzal a stratégiával, amit addig használt, bizonyítottan túl tudott élni az adott csoport, az új elgondolás viszont nem garantálja ugyanezt. Ezért törekszik minden közösség arra, hogy közösségen belül a csoporttagok egységes hiedelmekkel rendelkezzenek.

Az régi időkben ez nem volt probléma, éles volt a határ két ellentétes, vagy pusztán csak divergens nézetekkel rendelkező törzs között. Különböző kultúrájú, vallású, nyelvű, szokású embercsoport élt egymás mellett, fizikailag jól elkülönülve a többitől.[13] A szokások úgy alakultak, és alakulnak ma is ki, hogy valaki megoldott egy problémát, kedvező tapasztalatot szerzett vele, és azt a következő generáció kérdés, vizsgálódás nélkül átveszi, használja, a hiedelem pedig akkor is változatlan marad, ha a körülmények változnak; ez a konzerválódás nagyon fontos tulajdonsága a hiedelmeknek.[14]

Miért hisszük úgy, hogy a disznókat meg lehet enni, de egy kutyát bűn?[15] A történelem egy pontján az őseim úgy ítélték meg, hogy a kutya testi, szellemi és emocionális tulajdonságai miatt alkalmas rá, hogy szolgálatokat tegyen az embernek. Vadászkutya, terelőkutya, őrző-védő kutya, terápiás kutya legyen – vagy ezek ősi formája. A disznót nem tudták ilyen sokoldalúan kihasználni, annak az volt az ember által preferált tulajdonsága, hogy gyorsan hízik. Ezért egyszerű észérvek mentén a kutyából az ember barátja, a disznóból az ember eledele vált, majd ez az osztályozás, ez a kategóriarendszer továbbhagyományozódott, és immáron nagyrészt érzelmi alapon ragaszkodunk hozzá.

„A csoport közös eszméinek elfogadása egy érzelmi folyamatban történik meg. Ha befejeződött, akkor az egyéni elme az esetek többségében képtelen belülről kimutatni a csoporteszmék esetleges gyenge pontjait. A racionalitás csak arra alkalmas, hogy a csoporteszmékből következő viselkedési szabályok érvényesülését vagy megszegését megállapíthassuk, s nem alkalmas arra, hogy magát a csoporteszmét, annak igazságát tegyük vele vizsgálat tárgyává.”[16]

Hogy tehát mi a „rendes” és „normális” viselkedés, azt csakis az egyes kultúrák vonatkozásában lehet értelmezni. Ha a kultúránknak megfelelően cselekszünk, helyesen cselekszünk, ha azzal ellentétesen, akkor helytelenül, vagy legalábbis „furcsán”, „nem normálisan”.

1.2 Megváltozott körülmények

A régi törzsi világ, ahol a népek a maguk szokásaival elszigetelve éltek egymástól, mára globális masszává vált, elmosódnak a határok a kultúrák között, és egyre kevésbé vannak viszonyítási pontjaink. A sokféle hiedelem összekeveredett, többé nem képes funkcionális egészet alkotni.[17] A hiedelmek nem szinkronizálódnak, egymás ellen fordulnak, és többé nem a problémák megoldói, hanem épphogy az okozói.[18]

Az emberek ősi igényüknek engedelmeskedve szerveződnek az új világban is törzsi jellegű csoportokba valamilyen eszme mentén. Ezek a csoportok lehetnek – a teljesség igénye nélkül – vallási és spirituális tartalmú közösségek, politikai és rasszista szervezetek, képességfejlesztő és életmód változtató társaságok, sport és hobbikörök, egyesek még az Amway hálózatot is ide sorolják a pénz-imádat mint alapmotiváció miatt;[19] s persze a vegán mozgalom is ide tartozik. Ezeknek az új csoportoknak aztán egy élettérben kell élniük hatalmas városokban, és folyamatosan konfrontálódni egymással. Olyan szintű nézetbeli különbség, mint ami most két egymás szomszédságában élő ember között van, ez idáig soha nem fordulhatott elő, és ezeknek a kezelésére nem is kínál megfelelő válaszmintát az evolúció.[20]

1.3 Másodlagos csoport: a társadalmi környezet

Az egy élettér kikerülhetetlen módon, az emberi fajtajellegzetességből következően indukálni fogja egy másodlagos csoport kialakulását.

„Régen a közösség működése indukálta a közös aktivitásokat, a mai időkben pedig a társadalmi szerveződés kényszerei miatt egymás közelébe kerülő, együttműködésre kényszerített emberek indukálják a közösségek kiépülését. Néha sikeresen, néha nem.”[21]

Ez a másodlagos csoport ugyanúgy csoportként viselkedik, csak sokkal rejtettebb módon. A tagjai nem mindenben értenek egyet, de van egy közös halmaz, amit kisebb-nagyobb mértékben minden ember elfogad „normálisnak”. Ilyen például a pénzhasználat. Egy elvont dolog, amiben mindnyájan hiszünk, mondhatni az emberiség közös nyelve.

Amikor egy szubkultúra egy másikkal viaskodik, az a régi törzsi harcokhoz hasonló. Amikor a másodlagos csoport, azaz a társadalmi környezet viaskodik az egyes szubkultúrákkal, az a modern élet kihívása.

1.3.1 Az agresszió, mint védelmező mechanizmus

Csányi Vilmos normatív vagy morális agressziónak nevezi azt,[22] amikor a csoportosulás tagjai agresszíven lépnek fel olyan társaikkal szemben, akik az elfogadott viselkedési szabályoktól, szokásoktól, elvektől, normáktól eltérnek. A vegán szubkultúra tagjainak ezzel az agresszióval kell szembenézniük.

A normatív agressziónak az a célja, hogy jobb belátásra bírja a normáktól eltérő egyedet. Az agresszió először csak az észhez térítés eszköze, de lehet az ijedtség jele is attól, hogy az egyén kihullhat a csoportból, ami tehát a féltés megnyilvánulása, a kapcsolat fontosságának tanúbizonysága – és csak később válik az elüldözés az agresszió céljává. Ezt kívülállóval szembeni agressziónak nevezzük, és a célja a deviáns csoporttag kizárása, csoportból történő eltávolítása.

Érdekes tanulság, hogy a saját csoportunkból – még ha az az imént említett másodlagos, társadalmi csoport is – való kizáródás gondolata sokkal pusztítóbban hat ránk, mint az, ha nem a magunk jóról és rosszról alkotott egyéni elképzelései szerint cselekszünk (például húst eszünk). A kizárás az ősi időkben egyet jelentett a halállal,[23] így a csoporton kívül rekedés félelme végső soron halálfélelem. Ezért olyan megsemmisítő erejű az, amikor valaki piszkálódik a másságunkon. Nem kell nyílt agresszió ahhoz, hogy reagáljunk a morális agresszióra, humorba csomagolva is megértjük. Azt is érzi az ember, hogy a felé intézett kérdések mikor tényleg csak kérdések, és mikor egy közvetett támadás. Az ember ki van élezve arra, hogy a fajtársai szándékát kiérezze egy mondatból, ezért előfordulhat az, hogy egy egyszerű „Mit eszel” kérdés az egyik esetben egy beszélgetés elindítója, a másikban pedig megszólal az ember fejében egy csengő: veszélyben vagyok.

Az tehát, hogy kiborul valaki azon, hogy a környezetében napi szinten mindenki utal rá, hogy furcsán viselkedik, a világ legtermészetesebb dolga. Nem kóros, nincs túlreagálva. Ugyanígy a környezet is rendben van, az sem kóros, az sem reagálja túl: a környezetnek utalnia kell rá, ha valaki furcsa, mert ez volt a túlélés záloga az ősidőkben.

1.3.2 Elmélet egy belső szabályozó rendszerről

Emberi természetemből adódóan szeretnék kapcsolódni a fentebb említett, ún. csoportomhoz, és ez az időm legnagyobb részében nem a vegán szubkultúra, hanem a társadalmi környezet. Kapcsolódási vágyam ellenére ugyanakkor tudatosan szabotálom ezt, amikor drasztikusan más értékrendeket sajátítok el, és azok mentén élek. A külső nyomás arra, hogy „normális” legyek, belül is megjelenik, és ugyanúgy felléphet nevelői agresszióval ellenem, ami ez esetben egy tudattalan önsebzés, autoagresszió formájában jelenik meg.

Vegánná válásommal körülbelül egy időben allergiaszerű tüneteim kezdtek lenni. Puffadás, hasmenés, gyomorgörcsök, melyek egy idő után olyannyira eszkalálódtak, hogy már a mindennapjaimat is az irányította. Egy hosszabb utazás, vagy egy elhúzódó randi gondolata is szorongással töltött el. Mivel betegnek éreztem magam, orvoshoz mentem, de mindent rendben találtak. Nagy valószínűséggel tehát nem fizikai síkon volt a probléma.

Létezik ételallergia, ételérzékenység, ételintolerancia, s ezek mögött bonyolult élettani folyamatok állnak.[24] Létezik továbbá ételaverzió, amikor valamilyen pszichés okból utasít vissza egy személy bizonyos ételeket. „Az ételaverzió esetében pszichoszomatikusan emésztőszervi és egyéb tünetek is jelentkezhetnek, amelyek alapján sokan allergiára gyanakszanak, de ez esetben a tüneteik immunválasz nélkül következnek be. Ilyenkor a diétának placebo-hatása lehet, vagyis az érintett táplálék (ami bármi lehet) elhagyása valóban a tünetek enyhülését eredményezi, de ez pszichés alapon történik.”[25]

Logikus lenne, ha a kapcsolódási vágyam és az ezzel egyidejű kapcsolódási szabotázsaim okozta feszültség ambivalenssé tette volna a viszonyomat a vegán ételekhez. A vegán étrend, ha fizikailag nem is, lelkileg mindenképp megbetegített. Az pedig hogy felhagytam vele, egyszerre tehermentesítette az emberi kapcsolataimat és jelentett egy talán a testem által jobban tolerált étrendet.

1.4 Mi hozhatna változást a domináns élelmiszerfogyasztási szokásokba?

Guerin szerint[26] a vezető hírközlő médiumok többnyire mellőzik a veganizmus témáját, a néha mégis megjelenő cikkek pedig rendre olyan eseteket mutatnak be, amelyek negatív képet festenek azokról, akik elutasítják a „normális” étkezést. Ennek okát abban látja, hogy a tömegeket azok a hírek érdeklik, amelyek a saját meggyőződésüket támasztják alá, így magától értetődő, hogy állandósulnak a kisebbségekkel szembeni negatív csengésű üzenetek.

Megállapítható, hogy kölcsönösen függésben van az, hogy az emberek mit gondolnak, és hogy mit látnak viszont a médiában: amit gondolnak, azt látják viszont, és amit látnak, azt gondolják.

Addig, amíg a világ javarésze egyetért az állatok megevésének helyességével, egy átlagos nyitottságú embert nem fogok tudni meggyőzni arról, hogy nem kell úgy viselkednie, ahogy eddig. Egy átlagos nyitottságú ember csak akkor fog vegánná válni, ha egy nagyon lassú folyamat következtében a környezetének tömegei válnak azzá. Akkor tartja majd normálisnak, a logikán túl érzelmileg is elfogadhatónak ezt az életformát, ha a csoportja is elfogadja.

1.5 Ki segíthet a „béketárgyalásokban”?

Ahol csoport-identitás van, ott általában etnocentrikus-szindróma is van, annak pedig a történelem folyamán legtöbbször agresszió, vagy a másik csoport totális megsemmisítése lett a következménye.[27]

Az etnocentrizmus a kulturális antropológia egyik alapfogalma. A kulturális antropológus[28] az az ember, aki „mindannyiunk nevében felkerekedik és elmegy egy olyan közösségbe, olyan emberek közé, akiknek a szokásai számunkra furcsának és idegennek hatnak. ’Beköltözik’ hozzájuk, a ’hagyományos’ terepen velük él, velük dolgozik, velük eszik, velük játszik, ami esélyt ad arra, hogy megértse az adott közösség belső logikai rendszerét, működési mechanizmusait, szimbolikus kifejezésmódját, és ezáltal magyarázatot kaphat a különféle viselkedésbeli megnyilvánulásokra.”[29] Más szóval megtanulja egy egész más értelmezésben látni a világot, más, szintén értelmesnek látott alapokon nyugvó hiedelmekből levezetni az aktuális cselekedeteket.

Ma már egyre kevesebb elszigetelt, ismeretlen csoport él a földön, de a szubkultúrák – amilyen a vegán mozgalom, vagy a szelektív mindenevés[30] ezer arca – megértéséhez ugyanúgy segítséget nyújthat a kulturális antropológia módszertana. Ha meg akarjuk érteni egy szubkultúra viselkedését, azt is belülről kell megvizsgálni, és úgy kell megérteni a működését, hogy nem a saját logikánkat akarjuk ráerőltetni. „A kulturális antropológia vallja, hogy bármely társadalmi-kulturális jelenség csak úgy értelmezhető, ha azt nem a környezetből kiragadottan, elszigetelten vizsgáljuk, hanem mint egy nagyobb rendszer részét, az egész társadalmi-kulturális rendszeren belül, saját értékei és kategóriái figyelembevételével”.[31] Ezt nevezik röviden holisztikus szemléletmódnak.

A holisztikus szemlélet elsajátítása vegán és nem vegán számára egyaránt segítséget nyújthat abban, hogy egyenértékűnek, vagy legalábbis könnyebben elfogadhatónak tartsuk az eltérő vonásaink. Ettől még a saját normáihoz mindenki igazodhat – minthogy nem is tud mást tenni –, de a megértés által képesek lehetünk egy békésebb viszony kialakítására egymással.

1.6 A hiedelmeinket nem mi választjuk

Kutatásom során fontos felismerés volt, hogy a veganizmus és a szelektív mindenevés is egy nézet. Eleinte hajlamos voltam úgy tekinteni a mindenevésre, ami pusztán egy étkezési gyakorlat, és mint ilyen, független az egyén hitétől és értékeitől. Úgy véltem, a mindenevés egy élőlény biológiai tulajdonsága, és nem vegyül bele semmiféle filozófiai hozzáállás, de ez hibás elképzelés volt. Azokat az ideológiákat, melyek a mainstreamen kívül esnek, könnyebb felismerni, de a mainstream is csak egy széles körben elterjedt vélemény; ezek alapján a veganizmus és a szelektív mindenevés nem különböznek. Az, hogy utóbbit, mint eredendően emberi, belsőleg adott dolognak tekintjük, az etnocentrikus szindrómában[32] gyökerezik. Melanie Joy, a Miért szeretjük a kutyákat, esszük meg a disznókat és viseljük a teheneket című könyvében már nem is mindenevőknek nevezi azokat, akik egyaránt fogyasztanak állati és növényi termékeket is, hanem behoz egy új fogalmat, a karnizmust. A karnizmus – magyarázza a szerző – az a láthatatlan hitrendszer, ami lehetővé teszi, hogy bizonyos állatokat megegyünk, másokat pedig ne. Joy szerint az iparosodott világ nagy részében nem azért eszünk húst, hogy túléljünk, vagy hogy egészségesen maradjunk, hanem mert úgy döntöttünk. Ezzel viszont már nem értek egyet.

Melanie Joy a könyvében következetesen szinonimaként használja a döntés és a hiedelem szót, és ezért – érthetően – végtelenül fel van háborodva, hogy hogyan dönthetnek úgy emberek, hogy diszkriminálnak néhány fajt, és az ételként besorolt fajokkal szemben olyan különös kegyetlenséggel járnak el, amit más állatfajokkal (hobbiállat, vadállat) szemben elfogadhatatlannak és állatkínzásnak tartanának.

Szerintem a könyv jól rávilágít a mindenevés nézet jellegére, és ezért nagyon hasznos volt forgatnom, de ha megmaradok annál a logikánál, hogy a hiedelmeinkről mi döntünk, akkor hatalmas bajban leszek a más véleményen lévőkkel való interakciókban. Ha azt gondolom, hogy valaki képes amellett dönteni, amiket néha látni a nagyüzemi állattartásról, akkor semmilyen módon nem akarok majd hozzá kapcsolódni. Ám ha előveszem a buddhista filozófiát, nevezetten hogy minden függő módon keletkezik (paṭicca-samuppāda), akkor nem beszélhetek szuverén döntésről, csak folyamatokról, amelyek jelenleg ezt az állapotot idézték elő.

1.7 „Érthetetlen” jelenségek értelmezése az etológia segítségével

A vegánok és a klasszikus étrenden élők között húzódó konfliktusokról már sok tanulmány született. Én most összegzésként Kelly Guerin, a Colorado Egyetemen, az antropológia tanszéken megvédett 2014-es BA dolgozatának interjúalanyait fogom arra használni, hogy példákkal szolgáljanak néhány klasszikus szituációra, amelyek értetlenkedést szoktak okozni.

„Michelle – vegán

Amikor először vegán lettem, úgy éreztem, hogy el kell mondanom mindenkinek, de senki nem akart erről hallani, és én lettem az erőszakos vegán. Az emberek vagy ignoráltak, vagy kigúnyoltak, és én egyre dühösebb lettem, amiért nem tudok változtatni rajtuk.”[33]

Az erőszakoskodás egy jelentős része az ignorálás következménye. Nem vagyunk hozzászokva, ha logikus okfejtéseinket nem érti meg a környezetünk, főleg, ha úgy tűnik, újabban már nem is akarja. Ha nem tudjuk megértetni magunkat, az idegessé tesz minket, és szinte törvényszerű, hogy egy ponton agresszív, erőszakos módon kezdünk el viselkedni. Főleg, ha fontos a dolog, márpedig egy vegánnak a veganizmus általában élete központi témája. És nincs annál nyomasztóbb, mint hogy hirtelen nem kíváncsiak rám a szeretteim, ami fontos nekem, azt nem hozhatom szóba, különben azonnal konfliktus van, és egyébként is mintha nem egy nyelvet beszélnénk. De nyomasztó helyzet ide vagy oda, ha legalább értem, hogy mi történik, már nem vagyok akkora gondban. A humánetológia pedig világos választ ad erre a jelenségre: az ember általában nem képes a saját hiedelmeit megkérdőjelezni. Érzelmi alapon kötődik hozzájuk, és a megváltoztatásukhoz is, legalább részben érzelmi típusú hatások szükségesek. Ezért nem tudja és nem akarja megérteni a vegánt a környezete, és ezért lép fel ellenségesen vele szemben. A másságtól való ódzkodás egy ősi kód, ami a mai napig szabályozza a működésünket.

„Jon – mindenevő

Azoknak a vegánoknak akiket ismerek, nagy szívük van, de néhányan közülük elég extrémek, sokan művért öntenek az emberekre. Én maga a gonosz lehetek számukra.”[34]

A veganizmus részben divatirányzat, olykor egészségügyi kísérlet, de általában szilárd etikai alapokkal rendelkező emberek jobbító szándéka, ami, főleg kezdetben, sok kellemetlenséggel jár. Az embernek újra kell tanulnia főzni, ki kell tapasztalnia, hogy hol és mit tud készen vásárolni, mi kell ahhoz, hogy ne betegedjen meg, és ha komolyabb bakikat nem követ el, ez akkor is időben, pénzben többlet terhet fog jelenteni az első időkben. Mindezt önzetlenül, állatszeretetből teszi, így tehát nem csoda, hogy az interjúalanynak is az a benyomása ezekről az emberekről, hogy nagy a szívük. Aztán persze folytatja azzal, hogy extrémek, és úgy érzi, őt gonosznak tartják azért, mert nem vegán. Ezt teljesen jól érzi, ugyanis a vegán szubkultúra is egy csoport, és csoportként is viselkedik. A kisebbség az övétől eltérő hiedelmekre ugyanolyan agresszívan reagál, mintha a többséghez tartozna. Mindnyájan arra vagyunk beállítva, hogy egyetlen hiedelem adja az egész közösségünk homogén identitását, és amíg ez nem áll be, addig az agresszió, mint szabályzó mechanizmus jelen lesz a közösségben.

Az is teljesen természetes, hogy gonosznak látjuk azt, aki más, mint mi. Aki nem hozzánk tartozik, az továbbá kevésbé intelligens és kevésbé esztétikus is – legalábbis ezt szoktuk gondolni.[35] Ez nevezik etnocentrikus szindrómának, melyben mindnyájan szenvedünk függetlenül attól, hogy milyen hiedelmeink vannak.

Az etnocentrizmus ma különösen sok együttélési nehézséget okoz. Természetes közegünkben, amikor még nem összezsúfolva éltünk, fel sem merült, hogy a másik csoport tagjait nekiálljunk győzködni, de a modernitásban az összezártság azt a benyomást kelti, hogy mi mind együvé tartozunk – talán így is van – mindenesetre megnehezíti ez az életünket, mert késztetést érzünk, hogy mindenképpen meggyőzzük a másikat arról, hogy gondolkodjon és viselkedjen összhangban velünk. A művér öntés is ennek a késztetésünknek a terméke, és nem más, mint nevelői agresszió. A társadalmi környezet túl sokféle ahhoz, hogy esély legyen a homogén identitásra, és ez nagyfokú frusztrációt[36] okoz, ami olykor a művér öntéshez hasonló antiszociális megnyilvánulásba torkollik. Az egyén elméje néha elfárad ebben kilátástalanságban, és az egyébként egészséges pszichéjű emberek egy-egy helyzetben hisztérikusan[37] kezdenek viselkedni. Lásd a mellékletben szereplő facebook bejegyzést.

„Jean – vegán

Szerintem az a probléma, hogy a legtöbb ember naiv, ha a vágóhidakon történtekről van szó – mintha csak nem kapcsolnák össze a dolgokat.”[38]

Az interjúalanyban fel sem merül, hogy az övén kívül más értelmezés is lehetséges, és hogy összekapcsolják a dolgokat mások is, csak nem olyan módon, ahogyan ő. Egy vegán azt várja, hogy a mindenevő is lássa a szenvedést egyetemesen rossznak, akármilyen élőlényről van szó, a húst is fogyasztók világában viszont nagy szerepe van a kategóriáknak. Az ehető állat kategóriájában eső élőlények szenvedésére, ha reagálnak is a mindenevők, az ellenérzés elfojtását tartják normálisnak, míg a társállatok és vadállatok kategóriájába eső állatok szenvedése láttán az ellenérzés minél nagyobb nyilvánosság előtti demonstrációja a normális. De az antropológiából már persze tudom, hogy olyan nincs, hogy „normális”, ezt mindig a közmegegyezés határozza meg.

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis!”[39]

Melyik egy normális gondolkodású ember logikája, melyik „kapcsolja össze jól” a dolgokat? Az idézet első sora. És azért az első, mert itt és most, ahol élek, ez a többség álláspontja. A normalitás nem minőségi, hanem mennyiségi kérdés. Így már nem is annyira ijesztő, ha az ember nem normális. Szumédhónak igaza volt: ha megfelelően szemlélődünk a dolgok természetéről, anélkül találunk békére velük, hogy bármit is változtattunk volna rajtuk.

2 Erőszakmentes kommunikáció – az együttérzés gyakorlata

A vegán-mindenevő konfliktus megértésének és kezelésének másik érvényes megközelítése az EMK. Ez a modern kommunikációs kísérlet szintén a konfliktusok megjelenése és az arra adható válaszok körül forog. A humánetológia elsősorban azt tárja fel, hogy mi okozza a konfliktusokat, az EMK azt, hogyan reagáljunk rájuk. Persze a tudománynak önmagában is van praxis jellege, mert a puszta megismerés is egyfajta szemlélet és viselkedésmódbeli változást eredményez, ami egyértelműen csökkenti az összetűzéseket, de ezt a habitust az EMK direkt módszerével kiegészítve még célzottabban fejleszthetjük magunkban. Jól jöhet egy kommunikációs KRESZ, ami csökkenti a balesetek számát az interakcióinkban, és az EMK ezt ígéri nekünk. Egy négylépéses módszert javasol, melyet nem csak nehéz helyzetben, hanem akár egy dicséret erejének fokozására is használhatunk.

A módszer a 21. század elején jelent meg a világ nyugati felében. Dr. Marshall B. Rosenberg dolgozta ki, aki a technikát egy spirituális gyakorlatnak is tartja, melynek a szellemisége akkor is hatással van ránk, ha csak kommunikációs stratégiaként kívánjuk alkalmazni. Erről bővebben Rosenberg 2004-ben megjelent, a Practical Spirituality: reflections on the spiritual basis of nonviolent communication című könyvében olvashatunk. Nem meglepő tehát, hogy a technika alapjául szolgáló lelkiség vonzza a vallásos embereket. A zsiráf, a sakál és a keresztények címmel megjelent 2018-as könyv arról szól, miért volna hasznos a keresztényeknek, ha elsajátítanák az EMK alapjait, de sok buddhista is érdeklődést mutat az EMK felé.[40]

A technikát Rosenberg és követője, Serena Rust munkássága alapján ismertetem.

2.1 A „zsiráfnyelv”

Az EMK két szimbolikus figurát, a sakált és a zsiráfot használja a szerinte lehetséges két kommunikációs attitűd bemutatására. A sakál jelképezi a rosszabbik énünk, mely erőszakos, minősítő, és a dominancia megszerzése a célja.[41] A zsiráf a minőségi emberi kapcsolatokban látja az értéket.[42] Természetesen – magyarázza Rust – nem létezik olyan ember, ki csak sakál, vagy csak zsiráf volna. „Időnként sakál vagyok zsiráffoltokkal, máskor pedig zsiráf, aki sakállábakon táncol.”[43] Az EMK-ban az a cél, hogy minél több zsiráf-vonást építsünk be a beszédünkbe.

A „zsiráf” percepciójában kivétel nélkül minden emberi megnyilvánulás egy alapvető szükséglet kielégítésére tett kísérlet, és mint ilyen, együttérzésünk felébresztésére alkalmas mozdulat.

Az EMK zsiráf nyelvének – ami az egész módszer szíve – lényege a következő modell. Ha történik valami, amire reagálni szeretnénk, akkor 1) először a megfigyeléseinket közöljük, azt, hogy mire reagálunk, mindenféle ítéletalkotás nélkül. 2) a megfigyelést követően az eseménnyel kapcsolatos érzéseinkről számolunk be, majd 3) az érzéseink nyomán keletkező szükségleteinkről. Végül pedig 4) kérünk valamit a másiktól, ami mindkettőnk javára válhat a jövőben.[44]

A „miért kell neked állandóan azzal szekálnod, hogy mit eszem” helyett a következőt mondhatjuk. Amikor szóvá teszed, hogy mást eszem, mint a többiek (megfigyelés), nyugtalanság lesz rajtam úrrá amiatt, hogy kilógok sorból (érzés). Szeretném, ha nem kellene magam különcnek érezni (szükséglet). Kérlek, legközelebb tudatosan vess fel más témát e helyett (kérés).

Az EMK-ban nem nyilatkoztatunk ki semmit a beszélgetőpartnerünkről, sem pozitív, sem negatív irányban. Mindig csak az adott pillanat eseményeivel kapcsolatban teszünk megfigyeléseket, és kerüljük az olyan kifejezéseket, hogy „mindig”, „most is”, „sokszor”, „ritkán”.[45] Pontosan fogalmazzuk meg, hogy konkrétan mikor és mi történt, hogy a beszélgetőpartnerünk tudja, hogy mi az, amire reagálni szeretnénk. Az időbevetettség azért egy kritikus pont, mert ha valakinek például azt mondom, hogy „mindig csapkod”, azzal egyrészt nem mondok igazat, másrészt ráragasztom az csapkodós címkét, ami kontrázáshoz, vagy jobb esetben is bezárkózáshoz vezet. Ha csak annyit mondok, hogy az imént rávágtál egyet erre az asztalra, azzal nincs mit vitatkozni, és nincs benne semmi elismerhetetlen sem. Továbbá, ha úgy fogalmazom meg a kérésem, hogy „heti egyszer szívesen beszélgetek veled az étkezési szokásaimról, de a többi napon ne ez legyen a téma”, akkor egy könnyen megjegyezhető és számon kérhető kéréssel éltem. Ezzel szemben ha a kérésem az, hogy „néha beszéljünk másról”, az egy kicsit zavaros, talán a másiknak mást jelent a néha, és mi talán sokallni fogjuk azt, amikor épp nem a néha van, és még csak számon sem tudjuk a kérni a másikon.

Az EMK használatának nem feltétele, hogy a partnerünk is tudjon vagy akarjon erőszakmentesen kommunikálni.[46] Ugyanezt a négyes modellt használva mi magunk is lefordíthatjuk a másik megjegyzéseit zsiráfnyelvre. Például megkapjuk, hogy „Csak tudnám, miért kell agresszívoskodnod!”. Erre mondhatjuk azt, hogy: „Az előbb kétszer olyan hangosan beszéltem, mint te. Ez téged megijeszthetett, és nyilván újra biztonságban szeretnéd érezni magad. Szeretnéd, hogy amikor beszélgetünk, megpróbáljak a te hangerődnél maradni?”

Ez utóbbi technika azért különösen könnyű, mert nem kell, hogy eltaláljuk a másik gondolatát, elég ha érzi, hogy jogosnak tekintjük a sérelmét, és szeretnénk együttműködni vele. Ehhez részükről nem szükséges, hogy önmarcangolásra legyen hajlamunk, ugyanis nem azt kell elismerni, hogy agresszívoskodtunk, hanem azt, hogy hangosabban beszéltünk; azaz tényeket ismerünk el, nem rosszalló minősítéseket.

Vannak szituációk, amikor nagyon csábító, hogy minősítgessünk. Vagy azért, mert amit mondanánk, az pozitív, vagy mert annyira nyilvánvaló, hogy a véleményünk helyes, hogy az már szinte megfigyelés. Például, hogy valaki hülyét csinál magából. De ne engedjünk a csábításnak: a megfigyelés az, hogy „valaki az előbb a fejére húzta a fehérneműjét és úgy sétált végig a főúton”.

A kapcsolatainkra – vallják az EMK szakemberek – akkor is jó hatással van az erőszakmentes kommunikáció, ha pozitív dologgal kapcsolatban szólítjuk meg egymást. A hízelgő címkék ellen ugyan mindenki kevésbé ágál, de egy sokkal személyesebb, mélyebb kapcsolatba tudunk kerülni a másikkal, ha a dicséreteket is a négy pont alapján építjük fel.[47] Például van egy helyzet, amiben eddig azt mondtuk: jó veled beszélgetni. Érdemes megpróbálni „zsiráful” megfogalmazni ugyanezt, például így: Amikor tegnap este beszélgettünk (megfigyelés), nagyon megkönnyebbültem (érzés), mert abban a támogató légkörben, amit köztünk éreztem, kimondhattam olyan dolgokat is, amiket nem szoktam (szükséglet). Fogadd ezért őszinte hálámat (kérés)!

Az EMK szerzője a zsiráfot választotta a módszere jelképének, mert a zsiráf a legnagyobb szívű szárazföldi állat, akinek feje a hosszú nyaka végén sokkal nagyobb perspektívában látja az eseményeket. Ő az együttérzés és a dolgok nagyobb összefüggéseiben való látásának szimbóluma.[48] Ezzel szemben feltűnik a sakál is, mint a hozzáállásunk negatív szimbóluma, aki ordít – mint a sakál. Ösztönös „üss vagy fuss” viselkedésünk jelképe.

2.2 A „sakálnyelv”

A sakál nyelvet használó ember a világgal alapvetően oppozícióban áll. Véleményeit, magyarázatait, elvárásait fejezi ki ahelyett, hogy az érzéseiről vagy a szükségleteiről beszélne. Ezekre az emberekre szoktuk azt mondani, hogy ellenszenvesek, mert nekik mindig igazuk van, és a kifejezésmódjuk kifejezetten fenyegető. Ettől függetlenül az EMK szakemberei arra bátorítanak bennünket, hogy forduljunk feléjük együttérzéssel, mert olyan szükségletek húzódnak a háttérben, amik megérdemlik a figyelmet.

A szükségletek mindnyájunknál ugyanazok. Marshall Rosenberg a létfenntartás, a biztonság, a szeretet, az őszinteség, az együttérzés, az ünnep, az igazságosság, a valahová tartozás, a függetlenség és az ésszerűség igényét nevezi meg, de léteznek más csoportosítások is.[49] Abban viszont mind megegyezik, hogy „ártalmas szükséglet nem létezik. Bosszúra például senkinek sincs szüksége. A bosszú legfeljebb egy roppant tragikus stratégia, amellyel a megértés és együttérzés iránti szükségletének próbál érvényt szerezni az ember.”[50]

2.3 A négyféle attitűd

Hogy bonyolítsa a dolgot, a zsiráf és a sakál karakterei nem csak a kifelé, hanem a magunk felé intézett megnyilvánulásokban is jelen vannak.[51] Viselkedhetünk zsiráfként egy másik emberrel, ha önmagunk irányába sakálok vagyunk, nem fogjuk jól érezni magunk. A négy attitűd a következő:

Sakálfüllel figyelek kifelé. Hozzáállásom: Veled nincs rendben valami. [A másik szavait támadásként azonosítom és visszatámadok.]
Sakálfüllel figyelek befelé. Hozzáállásom: Velem nincs rendben valami. [A másik szavait támadásként azonosítom és meghunyászkodom.]
Zsiráffüllel figyelek kifelé. Hozzáállásom: Mit érzel? Mire van szükséged? [A másik szavaiban kielégületlen és jogos szükségleteit keresem, és arra pozitívan reagálok.]
Zsiráffüllel figyelek befelé. Hozzáállásom: Mit érzek? Mire van szükségem? [A saját magam kielégületlen és jogos szükségleteire koncentrálok, és azzal kapcsolatban fogalmazok meg 1) megfigyeléseket ítéletalkotás nélkül, 2) érzéseket, 3) szükségleteket, 4) kéréseket.]

Ha kapunk egy megjegyzést, például, hogy „Ha tisztelnéd a nagymamád, legalább a vasárnapi ebédnél ennél húst!”, arra ezen hozzáállás típusok valamelyikével reagálhatok, esetleg ezek valamilyen egyvelegével:

Válaszom, ha sakálfüllel figyelek kifelé: Ha tudnád, mi az a tisztelet, nem próbálnád meg beosztani, hogy ki mit csináljon!

Válaszom, ha sakálfüllel figyelek befelé: Bocs, hogy én nem vagyok olyan tökéletes, mint a tesóm!

Válaszom, ha zsiráffüllel figyelek kifelé: Amikor kérned kell, hogy vegyek részt egy közösségi tevékenységben, biztos nagyon el vagy keseredve, mert szeretnéd, ha a család családként működne. Ha nem érzed eléggé az összetartozást, erőfeszítéseket fogok tenni azért, hogy ez változzon, de húst továbbra sem fogok enni.

Válaszom, ha zsiráffüllel figyelek befelé: Amikor megkérdőjelezed a mama iránti tiszteletemet, erős zavarodottságot érzek, mert fontos nekem, hogy tudjátok, hogy szeretlek benneteket, ugyanakkor az is szívügyem, hogy nem eszem húst. Kérlek, te is válaszd külön ezt a két dolgot!

A zsiráf tehát elsődlegesen nem objektív megoldásokat keres, hanem elsősorban emberi bánásmódra törekszik.[52] Azt vallja, hogy az építő és egymást erősítő párbeszéd álma a győztesek és vesztesek világában csupán távoli utópia marad.[53] Egy sakál ezzel szemben vagy-vagy-ban gondolkozik és mindig pontosan tudja, mi a helyes és mi nem az. Meggyőződése, hogy az ő nézőpontja mindig mindenben tökéletes, úgyszólván ő az igazság letéteményese.[54]

A négylépéses „zsiráf-nyelv” alkalmazhatóságának az élőbeszédben eleinte sok gátja lesz. Könnyen „iskolássá” válhat, ahogy a pontokon végighaladunk, és ez komolyabb rutin megszerzése után sem tűnik el teljesen. Az EMK-oktatók ezért azt javasolják, kezeljük rugalmasan ezeket a lépéseket. Nem kell ragaszkodni a sorrendhez, vagy mindenáron végigmenni az összes lépésen. Nagyon le is lassítana bennünket, ha a nyüzsgő mindennapokban a legapróbb bosszúságunk mögött is a legmélyebb kielégületlen szükségletünket akarnánk megkeresni. Ez a technika mindössze egy irányt mutat nekünk, és olyan kérdéseket ültet el bennünk (Mit érzek, mire van szükségem, stb.) melyek egy nehéz helyzetben megkönnyíthetik az önkifejezést és a többiekkel való együttérzést.

2.4 A további két attitűd

A sakál és a zsiráf archetípusai mellé szükségesnek érzek beemelni még egy állatot, mint a buddhizmus iránt érdeklődő ember speciális hozzáállásának szimbólumát. Ez a harmadik állat a bullterrier, mégpedig azon tulajdonsága miatt, amit nem sokan tudnak róla. Ez a kutya a közhiedelemmel ellentétben nagyon jámbor fajta, és jó belső tulajdonsága mellett fizikai adottságai miatt is kifejezetten ajánlják kisgyerekek mellé, az állat ugyanis annyira masszív, hogy akárhogy is cibálja, üti-vágja egy gyerek, annak az egyszerűen nem fáj. (Régen e képessége miatt harcra használták, de ahhoz hosszas kondicionálás kell, hogy egy bullterrier hajlandó legyen agresszívan fellépni. Ha nem kap ilyen irányú képzést, egy állatokkal és emberekkel egyaránt barátságos kutya marad, az emberek iránti feltétel nélküli vonzódás és fokozott barátságosság még a fajta FCI[55] sztenderdjében is benne van.)

1. ábra[56]

A bullterrier e miatt a „sérthetetlenség” miatt jó szimbóluma a harmadik archetípusnak. A sakál és a zsiráf tele van sérelmekkel, ezt kommunikálja, a bullterrier viszont úgy nem támad, úgy nem sért, hogy ő maga sem sértődik közben, tehát nem a sérelmei ellenére, hanem a sérelmei hiányában marad együttérző – ez a tulajdonsága emeli a zsiráf fölé. Ezt az állapotot azzal érjük el, hogy nem kötődünk a saját érzelmeinkhez. Tudomásul vesszük, hogy vannak érzéseink, hogy jelenleg nem tudnak nem lenni, de nem gondolnunk rájuk úgy, hogy ezek a mieink, hogy ez én (attá) vagyok. A buddhista terminológiában ezt felülemelkedett egykedvűségnek (upekkhā) nevezzük. Tágabb értelemben a kifejezés arra utal, hogy semmilyen érzéki benyomás, hajlam, késztetés, érzés, érzelem vagy tudatállapot nem ragadja magával a törekvőt, így kellő távolságtartással és tárgyilagossággal képes a valóság jelenségeit torzulás és kiterjesztés (papañca)[57] nélkül olyannak látni, mint amilyenek azok valójában.[58]

Az upekkhā állapotában tartózkodó személy számára minden érzés, ami külső körülményektől függ, másodlagos. A külvilági jelenségekre adott legtisztább érzelemi reakciókat is, például az együttörvendezést (muditā) is „durvábbnak” tartja, mert kötődik az örvendezéshez.[59] Az egykedvűség (upekkhā) kibontakoztatását az kezdheti el, aki a szeretetet (mettā), együttérzést (karuṇā), együttörvendezést (muditā), azaz a négy mérhetetlen (appamañña) első három tagját már kibontakoztatta.[60] Nem érzéketlenségről van tehát szó, hanem az érzelmek meghaladásáról. A négy mérhetetlen első három tagja (mely a zsiráf-állapotnak feleltethető meg) csak egy bizonyos szintig visz el bennünket, a negyedik, az upekkhā (melyet az EMK rendszerén belül a bullterrier szimbolizál) a betetőzése a gyakorlásnak.[61] A helyes magatartás megalapozásához tehát szükséges az első három mérhetetlent gyakorolnunk, hogy továbbléphessünk a negyedikhez.

Manapság nagyon nehéz elképzelnünk azt, hogy az érzelmeink nem fontosak, mert individualista világunkban minden azt sulykolja, hogy a boldogság és az önmegvalósítás az élet egyetlen értelme, melyhez a kemény munka és szenvedés, tehát az érzelmi spektrum másik vége vezet. Az érzelmi variabilitásra való képességünk hátrahagyása ezért elsőre őrültségnek tűnhet, de ha jobban megismerjük az ebben rejlő lehetőséget, rájövünk, hogy egy eddig ismeretlen, békés és megingathatatlan állapotot fogunk megtapasztalni általa, amely ráadásul – jobb szó híján – „jó érzés” lesz. Nem az érzés klasszikus értelmében, mert az upekkhā jelenlegi érzelmi spektrumunk egyik pontján sincs jelen, inkább a fölött vagy az után kell elképzelnünk, mint egy olyan pozitív állapotot, ami nincs alávetve a külső hatásoknak.

2.4.1 A „bullterrier-nyelv”

Amikor „bullterrier füllel” figyelek kifelé, vagy „bullterrier füllel” figyelek befelé, ami az EMK zsargonban az ötödik és hatodik attitűd lehetne, akkor egy érzelmi középpontban időzök.

Önmagammal szemben már nem alkalmazom a „zsiráf-négyest” (megfigyelés, észelem, szükséglet, kérés), mert az egyetlen és valódi szükséglet, a dukkha megszűnése már bekövetkezett, azaz ebben az állapotban – hogy az előző példánál maradjak – képes vagyok nem bevonódni, ha elismerés vagy szemrehányás[62] ér azzal kapcsolatban, mit eszek vagy nem eszek a vasárnapi ebédnél. A minket ért nyereség és veszteség, jó hírnév és rossz hírnév, boldogság és szomorúság[63] váltakozásának elszenvedőiből szemlélődőkké válunk.

A sokáig fennálló, zavaróan erős érzelmek mások szenvedését látva sem jelennek meg a „bullterrier-módban” lévő emberben. Ez nem azt jelenti, hogy ne segítene, sőt, ez a tudatállapot a segítség hatékonyságára kifejezetten jó hatással van, mert nincs meg benne a beavatkozást megelőző hezitálás, amikor ellentétes irányba mozdító érzelmek viaskodnak egymással (a közbelépés sürgetése – félelem, oltalmazó vágy – undor stb.).

A bullterrier füllel való kifelé figyelés érzelmileg nem kavar fel, melynek révén gyorsabban és letisztultabban tudunk reagálni, sokszor pedig a beavatkozás szükségességének hibás érzetét oszlatja el.

Ígéretes gyakorlat lenne kifejleszteni az egykedvűséget a haszonállatok szenvedésével kapcsolatban is. Ha felhagyok az eddigi önfelőrléssel, és képes vagyok megkülönböztetni, mikor tudok cselekedni és mikor nem, az a haszonállatoknak és nekem is lényegesen kedvezőbb lenne.

3 Az önátalakítás gyakorlata

Ahogyan Csányi Vilmos humánetológus, úgy a Buddha is az ember valós természetéből indul ki: magyarázatot ad a legtágabb értelemben vett konfliktusok okára (állandónak látjuk ami mulandó, boldogítónak ami szenvedésteli, önvalót képzelünk oda, ahol az nincs stb.) és megoldást is kínál rá, mely legegyszerűbben úgy írható le: önátalakítás. Ezt meditációval, fizikai és szellemi gyakorlatokkal érhetjük el, ha a buddhista utat választjuk magunknak. Az alaptanítások, és ami kinyílik belőle, az a komplex rendszer messzebb vihet bennünket, mint a tudományosan megalapozott állítások pusztán logikai megértése, vagy a szűk elméleti háttérrel rendelkező EMK gyakorlása. A Buddha útja egy belső út, ami a konfliktusainkat magunkon belülre helyezi, és a megoldást is belül keresi. Na persze – ahogy a svéd gyermekvers is mondja – ettől még ugyanúgy létező marad a probléma.

Néha csontvázról álmodok

Néha csontvázról álmodok,

csak elindul felém,

jön közelebb, egyre közelebb.

Nem bírom tovább, visítok

és felébredek.

– Csak álom volt –

mondja anya.

Mintha sokat segítene,

hogy a szörnyűség itt belül van

és nem ott kívül.[64]

3.1 A kétpólusú világértelmezés meghaladása

A problémát a külső térből magamon belülre helyeztem, arra a mozzanatra, ahogyan érzékelem a világot. Máshogy kifejezve, a „nézet”-ben látom azt a lehetőséget, ami – noha önmaga is függésben van – kapu lehet a rögzült köreimből való kilépésre. Ha a nézetemen változtatok, minden megváltozik: az észlelésem, az érzelmeim, áttételesen a fizikai egészségem is, hiszen ma már nem kell magyarázni, hogy a pszichés állapotunk hatással van testünk egészére. Ezekből a változásokból pedig az következik, hogy az emberi kapcsolataim, a környezetem, a céljaim, azaz minden változik. Ahogyan a függő keletkezés 12 tagú láncolatát (paṭicca-samuppāda) – mely a folytonos újraszületések okait tárja fel[65] – meg lehet szakítani bizonyos pontokon, úgy a nézeteim megváltoztatásával az ezen az életen belüli lehetőségeim, irányultságaim, hangulataim – köznapi fogalmat használva – a sorsom változik meg.

A nézetek megváltoztatásában két szintet különböztetek meg. Az első, amikor az önmagunkat és másokat romboló vélekedésinket átalakítjuk egy együttélésre alkalmasabb, (világi) boldogságra képes ember nézeteivé. A második, és egyben végső szint pedig az, amikor már nem azon dolgozunk, hogy a dolgokról alkotott nézeteink gazdagabbá és békésebbé tegyék a mások és a saját életünket, hanem hogy a dolgokhoz való szükségszerűen valamilyen viszonyunkat vizsgáljuk, és ennek révén jussunk olyan megértésre, ami aztán a szenvedés megszüntetéséhez, a megvilágosodáshoz vezet.

Ácsán Szumédhó egy beszédében meditációt végző emberekről beszélt. „Van olyan meditáló, aki itt ül, és ragyogó fényeket, színeket, elbűvölő képeket, buddhákat, égi lényeket lát (…). Közben a mellette ülő meg azt gondolja: ’velem miért nem történik soha semmi ilyesmi? Egy egész órán keresztül ültem itt fájó háttal, rosszkedvűen (…).’ Másvalaki meg talán azt mondja: ’Ki nem állhatom azokat, akiknek ilyen ostoba elképzeléseik vannak és fantáziálnak. Undorodom tőlük.’ Szumédhó ekkor felteszi a kérdést: hármuk közül ki jó gyakorló? Az, aki a mennyekben táncot lejtő istenségeket, dévákat lát? Az, aki unott, közönyös és tompa? Az, aki tele van gyűlölettel és ellenszenvvel? Majd a válasz: „az égi birodalmakban táncoló dévák és angyalok mulandók, aniccsa.[66] Az unalom mulandó, aniccsa. A gyűlölet és az ellenszenv mulandó, aniccsa. Tehát az a jó gyakorló, az gyakorol helyesen, aki ezen körülmények mulandó természetére tekint.”[67]

Ebből a beszéd-részletből jól látszik, hogy a buddhai világmagyarázatban a szükségszerűen valamilyen-ség egy szinten túl már nem hasad jóra és rosszra. Kilép abból az értelmezési keretből, ami a megszokott, kétpólusú felfogás, és a dolgok nem kapnak pozitív vagy negatív előjelet, illetve nem a megszokott módon kapnak, és nem az lesz a fontos velük kapcsolatban. Egy megértési szinten túl a fókusz a gondolatainkkal, érzelmeinkkel kapcsolatos viszonyainkra tevődik át arról, hogy a gondolataink és érérzelmeink helyénvalóságát vizsgálnánk. Nem a megismerés tárgya, hanem a megismerési vágy, nem a vélemény, hanem a véleményalkotásra való képesség lesz az érdekes. Buddha így beszél a nézetekről:

„Hihetünk, amit akarunk, és mondhatjuk, hogy abban hiszünk. Ilyenkor igazat beszélünk. De hitünkből kiindulva nem mondhatjuk azt, hogy csak ez az igazság, minden más hamis.”[68] Ez az eltávolító hozzáállás nem tagadja, hogy léteznek tiszteletreméltó erkölcsi megfontolások és jól végiggondolt világértelmezési opciók, de nem biztat arra, hogy túlbecsülve a szerepüket ezekhez ragaszkodjunk, és ezeket próbáljuk érvényre juttatni mások életében is. Meg kell értenünk, hogy csak egyéni igazságok léteznek, és meg lehet előlegezni a többieknek, hogy ők is úgy jutottak el jelenlegi életfelfogásukhoz és erkölcsi nézeteikhez, hogy azok számukra értelmes rendszert alkotnak, még akkor is, ha viselkedésük és hiedelmeik a miénktől teljes mértékben eltérnek.[69] A hétköznapi igazságok szintjén tehát nem fogunk soha megegyezni egymással, mert azt a nézetek (diṭṭhi) uralják. Ezt belátva előfordulhat, hogy elkezdünk arra vágyni, hogy megszabaduljunk ezektől a téves gondolkodási sémáktól. Ez a vágy azonban újabb csapdába csal bennünket.

3.2 A nézetről alkotott téves nézet

Buddha az első tanítóbeszédében, a Dhammacsakkapavattana-suttá-ban háromféle szomjról beszélt: érzékek szomja (kāma-taṇhā) létezés szomja (bhava-taṇhā) és a nem-létezés szomja (vibhava-taṇhā).[70] A csapda az – magyarázza Szumédhó – hogy amennyiben vágyaink elengedése lesz a vágyunk, és a nézeteink elengedésének helyessége lesz új nézetünk, azzal csak vibhava-taṇhā-ra cseréltük a bhava-taṇhā-t. A vágy elengedése pedig nem a dolgok elengedését jelenti, mert az a dolog elengedése iránti vágy, illetve az elengedés helyességének nézete lenne.[71]

A dolgokat egyébként sem kell teljesen elengedni. Ebben a világban dolgokra van szükségünk a mindennapokhoz. Na, nem annyi dologra amennyit jelenleg használunk, de valamennyire mindenképpen. A dolog (dhamma) nélkülözhetetlen. A titok abban van, hogy ne váljunk fanatikussá: használjuk a dolgot (tárgyat, nézetet, érzést), mint hasznot adót, és tegyük félre, amikor nincs rá szükség. Ahogy az úton haladunk, úgy is egyre kevesebb lesz belőlük; egy szerzetes alig pár tárggyal rendelkezik, egy pallérozott tudat az egykedvűség (upekkhā) felé halad, és a Buddháról az a hír járja, „elhagyta a nézeteit, és nem vett fel más nézeteket.”[72]

3.3 „Nézet? Egy üdvözült már túl van ezen!”[73]

A Buddha „az összes vélekedést és tépelődést (…) teljességgel elpusztította.”[74] Ugyanúgy nyomorúságot látott abban a nézetben, hogy a világ örök, mint abban, hogy a világ nem örök, nemkülönben abban, hogy a világ örök is meg nem is, illetve hogy sem nem örök, sem nem nem-örök – és ez az összes többi lételméleti kérdéssel is így van. Minden nézet iránt szenvedélymentessé és közömbössé vált, így szabadult meg.[75]

A nézetek sok szenvedést okoznak nekünk, de a törekvésünk nem merülhet ki a nézetek felszámolására tett kísérletekben. A meditáció, a különböző szentiratok tanulmányozása közelebb vihet bennünket a nézetek végső felszámolásához, de ha még erősen bele vagyunk gabalyodva a nézetek hálójába, ez nem biztos, hogy önmagában elég lesz. Beiktathatunk ezért egy köztes lépést is, ami látszólag a fordítottja a nézetek elleni harcnak, de csak látszólag: könnyed derűvel vegyük tudomásul, és fogadjuk el, hogy vannak nézeteink. Ha az érzelmeink intenzitásán csökkentünk, tehát nem minden áron akarunk megszabadulni a nézeteinktől, akkor annak ellenére is távolodni fogunk tőlük, hogy az érzelmeink előjelét megcseréltük, azaz nem ellökjük, hanem magunkhoz öleljük őket.

A Jīvaka-suttá-ban[76] Buddha felhívja a figyelmet az érzelmi megszállottság veszélyeire. A beszéd arról szól, hogy milyen esetekben egyen a szerzetes húst, és milyenekben ne. A szabályozás részleteit nem tartom fontosnak itt ismertetni, mert az szigorú értelemben véve tulajdonképpen egy nézet, azaz megvan benne a megkülönböztetés, hogy ez így helyes, ez így pedig nem. Az igazán lényeges mondanivalót én abban látom, amikor azt mutatja be Buddha, hogy a megfelelő tudatállapotban lévő szerzetes milyen érzelmi állapottal viseltetik a szilkéje tartalmával (ami ez esetben hús): Mohóság nélkül, balga falánkság nélkül fogyasztja el, a lét nyomorúságára gondolva, és a megváltást tartva eszében. Ez a részlet az érzelmek lecsillapításának fontosságáról szól, és ennek a szerepét domborítja ki, amikor helyes és helytelen viselkedésről beszél. A tényleges tettek csak megfelelő tudatállapottal párosítva lehetnek valóban üdvösek.[77]

Amikor a valódi Én érvényesül, a személyes ént annak összes érzésével, hiedelmével, azonosságával és aggodalmával együtt meghaladtuk.[78] Ennek a sürgetése viszont ugyanúgy akadálya lehet a dolog megvalósításának, mintha egyáltalán nem tennénk erőfeszítéseket.

Összefoglalva, a helyes nézetnek minimum két jól elhatárolható aspektusa létezik. Az első a világi szinten értelmezett üdvös (kusala)[79] és káros (akusala) tettekre vonatkozik, ahol a „helyesség” az üdvös választásából ered. Ide tartozik továbbá a konvencionális, duális valóságban az igaz és hamis megkülönböztetése: például ha egy gomba mérgező, a helyes nézet az, hogy ez megbetegít, nem érdemes megenni, míg a helytelen ennek az ellenkezője. Amikor tehát a jelző nélkül használt nézet szót (diṭṭhi) téves nézetnek értelmezzük, nem azt tagadjuk, hogy ne létezne üdvös és káros, igaz és hamis, hanem arra utalunk, hogy mindezek a nézetek – bár utunk elején kétségkívül szükségesek – nem felelnek meg a buddhai látásmódnak, és nem vezetnek ki a szenvedések köreiből. A végső értelemben vett helyes nézet (sammā-diṭṭhi), ami alatt a Dhammának, Buddha tanának a belátását (és nem csak intellektuális megértését, elfogadását) értjük, avagy még pontosabban annak a belátását, amit a Buddha is belátott (vagyis nem valaki más igazságának elfogadásáról, hanem saját személyes tapasztalatainkról van szó) az – és csak az – viszont kivezet a szenvedésből.

4 Összegző

A szakdolgozatomban a vegán életmóddal járó konfliktusokra kerestem megoldást. Amit sikerként könyvelek el, az az, hogy előzetes elképzelésemmel ellentétben, a vegán táplálkozásunknak nem kell feltétlenül konfliktusokat okoznia; a kudarc pedig az, hogy az eddigi tudatállapotommal, ami tele van ragaszkodással és én-képzettel, szinte bármiből szenvedést tudok gyártani magamnak.

Olyan utat jártam be, ami több forrást használt. Az első fejezetben a humánetológia módszertanával közelítettem az emberi viselkedés megértéséhez. „Scientia potentia est”, vagyis a tudás hatalom. A jelenségek megértése egy erősen nyugati módszer, de a logika a Buddhától sem idegen, s mint kiegészítő módszer megvan a helye a tanításokban. Ha értünk valamit, azt mindig könnyebb elviselni.

A második fejezetben egy másik klasszikusan nyugati megközelítést választottam: majd én átalakítom, majd én uralom az élethelyzeteimet! A potens, önmagát és a világot formálni akaró mentalitással szintén elég messzire el lehet jutni. Az EMK technikáját a gyakorlatban alkalmazva azt tapasztaltam, kiszélesedett az eszköztáram, szabadabban válogathatok a különböző stratégiák közül, az újonnan megtanult metódus pedig sokszor valóban jobb, mint az előtte alkalmazottak. Ennek ellenére ez a rendszer nem ígéri, és nem is alkalmas rá, hogy végleg megszüntesse a szenvedést (dukkha).

A harmadik fejezetben, aminek az Önátalakítás gyakorlata címet adtam, a buddhai tanítást méltatom, kiragadva néhány elemét, egy-egy fogalmat, anélkül, hogy akár az alaptanítások mindegyikét érinteném. Egy szakdolgozatban ennek észlelésekor kell olyasmiket írni, hogy „a téma tehát további kutatást igényel…”, de számomra ez nem csak egy téma, hanem egy életprogram, a további kutatás felvetése pedig nem egy ilyenkor kötelező formula, hanem magától értetődik. A kutatást Bhikkhu Bodhi A nézetek mindent felölelő hálója című könyvének elolvasásával fogom folytatni, mely a Brahmajāla-sutta szövegét és kommentárjait tartalmazza. Azért pont erre a könyvre esett a választásom, mert tanulmányaim során azt figyeltem meg, hogy mindnyájan „rátapasztjuk” magunkat egy-egy fogalomra, és azon keresztül ragadjuk meg az egész Dhammát. Az ügyes módszer (upāya-kosalla), a nem ártás (avihiṁsā), az üresség (suññatā) és az éntelenség (anattā) a legnépszerűbbek a barátaim körében, az enyém pedig kezdetektől fogva a téves nézet (diṭṭhi).

A dolgozat más fejezeteivel nem kívánok a közeljövőben többet foglalkozni, de ha valaki a vegán-mindenevő konfliktusokról hozzám hasonlóan az etológia által szeretne még részletesebb képet kapni, azt arra bátorítom, hogy próbálja meg felkutatni Csányi kritikusait is, hisz még ha ilyen domináns is egy elmélet, minden témában több hipotézis létezik.

A bevezetőben azt írtam, a veganizmust nem elvetettem, csak felfüggesztettem, így úgy érzem, adós vagyok valamilyen válasszal arra nézve, hogy a dolgozat megírása után hogy látom, érdemes-e folytatni azt az utat, és ha igen, milyen módon. Ezt az adósságomat viszont jelenleg nem tudom megadni. A dolgozatírás alatt megértett dolgoknak ülepedni kell, a vegán évek alatt szerzett érzelmi sérüléseknek gyógyulni, az épp csak nyiladozó spiritualitásnak bennem pedig erősödnie, s csak ezek után fogok tudni valamiféle, legalább önmagam számára elfogadható választ adni erre a kérdésre.

Felhasznált irodalom

Csányi Vilmos 2006. Az emberi viselkedés. Budapest: Sanoma Budapest Zrt.

Csányi Vilmos 2015. Íme, az ember. Szekszárd: Libri.

Felek Mihály – Meleg Sándor 2019. Bezzeg a nagyszüleink! Pszichológia, 2019/1: 68–71.

Hawkins, David R. 2014. Elengedés. Budapest: Filosz.

Joy, Melanie 2018. Miért szeretjük a kutyákat, esszük meg a disznókat és viseljük a teheneket? Bevezetés a karnizmusba. A hitrendszer, amely lehetővé teszi, hogy bizonyos állatokat megegyünk, másokat pedig ne. Budapest: Angyali Menedék Kiadó.

József Attila 1936. Két hexameter. In: Szabolcsi Miklós (szerk.) 1972. József Attila összes versei. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.

Kisdi Barbara 2012. A kulturális antropológia története, elméletei és módszerei. Egyetemi jegyzet. Budapest: Pázmány Péter Katolikus Egyetem.

Mikonya György 2014. Vallásos mozgalmak, pszichocsoportok és a nevelés aktuális problémái a pedagógia „árnyékában”. Pedagógiatörténeti szemle, 2014. 1. évf. 3., 1–21.

Porosz Tibor 2018. A buddhizmus lexikona – A Buddha tanítása és a théraváda irányzat szakszavai – Budapest: A Tan Kapuja Buddhista Egyház

Ráhula, Valpola 2014. A Buddha tanítása. Budapest: A Tan Kapuja Buddhista Egyház.

Rosenberg, Marshall B. 2001. A szavak ablakok vagy falak. Erőszakmentes kommunikáció. Budapest: Agykontroll Kft.

Rust, Serena 2013. Erőszakmentes kommunikáció. Amikor a zsiráf a sakállal táncol. Budapest: Bioenergetic Kiadó Kft.

Suplicz Sándor 2002. Pszichológiai értelmező szótár. Budapest: BMF Tanárképző és Mérnökpedagógiai Központ.

Szumédhó, Ácsán 2004a. Csittavivéka. A csöndes tudat tanítása. Budapest: Buddhapada Alapítvány.

Szumédhó, Ácsán 2004b. Így van ez. A valóság természete. Budapest: Buddhapada Alapítvány.

Tótfalusi István (ford.) 1975. Ami a szívedet nyomja. Mai svéd gyermekversek. Budapest: Móra Ferenc Könyvkiadó.

Vekerdi József (ford.) 1989. Buddha beszédei. Budapest: Helikon Kiadó.

Internetes forrás

A páli fordítócsoport (ford.) 2011. Aggivacchagotta-sutta (MN 72) – Vaccsha és a tűz. [online] A Buddha Ujja. URL: http://a-buddha-ujja.hu/Szutta/Majjhima-72-cs1 [letöltve: 2019. szeptember 24.].

Csányi Vilmos 2017. Íme, az ember. Mentorháló, Pedagógiai Esték 2017.04.11. [online video] YouTube. URL: https://www.youtube.com/watch?v=rBZna1oApXw [letöltve: 2019. július 20.].

Csimma Vilmos – Tóbel Ibolya (ford.) 2009. Dīghanakha-sutta (MN 74) – Díghanakkhának [online] A Buddha ujja. URL: http://a-buddha-ujja.hu/Szutta/Majjhima-74-csv-ti [letöltve: 2019. május 30.].

Farkas Pál (ford.) 2009. Dhammacakkapavattana-sutta (SN 56.11) – A Tan kerekét forgásba hozó tanítóbeszéd. [online] A Buddha Ujja. URL: http://a-buddha-ujja.hu/Szutta/Samyutta-56-11-fp [letöltve: 2019. szeptember 24.].

Guerin, Kelly 2014. Where’s the Beef? (With Vegans): A Qualitative Study of Vegan-

Omnivore Conflict. Undergraduate Honors Theses. 109. University of Colorado

Boulder [online] URL: https://scholar.colorado.edu/honr_theses/109 [letöltve: 2018. október 30.].

Leslie, Jason 2018. Buddhism and Nonviolent Communication. [online] Shambala Times, Community News Magazine. URL: https://shambhalatimes.org/2018/10/18/buddhism-and-nonviolent-communication/ [letöltve: 2019. szeptember 11.].

5 Mellékletek

Facebook bejegyzés:

„Tegnapi bevásárlásom az Aldiban: (Igen, vettem vegán creme-et, de nem erről fog szólni. :D) Anyukámmal állunk azon pult előtt, ahol a hummuszok és vegán creme-ek sorakoznak. Miközben én boldogan válogatom a hummuszt, milyen ízűeket is vegyek, mellettem anyukám egyik ismerőse jelenik meg. Cseverésznek, beszélgetnek, majd együttesen észreveszik, hogy a pulton sorakozó sajtok között az egyik akciós. Hú, ez milyen olcsó – hangzik el, majd anyukám felvesz egyet, ahogy az ismerős nő is. Ebben a pillanatban sajnálatosan a visszafogott vegán én kibújt belőlem, és azt mondtam: Anya, ugye tudod, hogy ebbe belehalt egy állat! Anyum nem mond semmit, viszont a hölgy rám néz, és nevetve azt mondja: dehogy is halt bele. És persze erre az agyam az összes vegán videót és előadást lepörgette előttem, így azt válaszoltam: Ha jobban belegondolok, igaza van! Előtte még megerőszakolták, majd a szülés után a gyerekét felszelték „friss borjúhúsnak”, ami valahol ott található (mutatok a húspultra). Ezután, hogy lelkileg porrá zúzzák az állatot, bezárják egy 2 négyzetméternyi területre se, majd a tőgyeire akasztanak egy gépet, ami erőszakkal elveszi az anyatejet. Ezt a forgatókönyvet többször megismétlik vele élete folyamán, és csak utána hal bele a fizikai és lelki bántalmazások sokaságába. Tényleg igaza volt! Jó étvágyat, a begyulladt, gennyes tőgyekből származó tejhez! A nő reakciója igen vicces volt számomra. Anyum már megszokta, így nem mondott semmit, zavarában nevetett inkább. Az ismerős női személy elfordult, és arrébb ment, jóval arrébb ment. :D Ezután anyum még hozzá akart szólni, hogy: nézd, ez a sajt csak 100 gramm! Semmi reakció. Jézusom, ott már nagyon nevettem. Jó hangosan mondtam anyumnak: Behalok, meg sem hall téged! Hát igen, az igazság fáj. :DDDDD Nem bírtam abbahagyni a röhögést, ha láttátok volna a nő arcát! :D Egyébként szomorú, hogy az emberek nem tudnak semmit arról, amit megesznek.

Nagyon hálás vagyok nektek, vegánoknak! Köszönöm!”

Háttérkép: Natives hunting the kangaroo. Forrás: https://www.flickr.com/photos/hwmobs/34833400323/in/photostream/?fbclid=IwAR3JOR8pHlpa95hegsUMBGaZ2gKvoru3qHK8C1v4O1qfq5xBkaRFgrK-f0E

[1] A szemlélődés azt jelenti, hogy a dolgokra nem az „enyém” szempontjából tekintünk. Például ahelyett, hogy azt mondanánk „szenvedek”, úgy fogalmazunk, hogy „van szenvedés” – ezzel elismerve a szenvedést anélkül, hogy személyessé tettük volna azt. Lásd: Sumédhó 2004a: 16, 23–24.

[2] Szumédhó az együttérzést nem csak másokkal szemben, hanem a saját nemkívánatos tudatállapotainkra is kiterjesztendőnek tartja. Lásd: Szumédhó 2004a: 26.

[3] A Buddha az önmagátlanság (anattā) gondolatát kétféle megközelítésben fejtette ki. Egyrészt a valóság strukturális elemzésével, másrészt funkcionális leírással, azaz a késztetett (saṅkhata) világot létrehozó és alkotó tényezők feltételes viszonyainak, a „függő keletkezésnek” a megmutatásával. A függő keletkezés elvét több téma kapcsán is megemlítette, így pl. a nézetekkel kapcsolatban is. Lásd: Porosz 2018: 183.

[4] Buddhánál a jelző nélkül használt „nézet” szó valójában téves nézetet jelent. Lásd: Porosz 2018: 89.

[5] A táplálkozást egészségügyi vonatkozásban nem kívánom vizsgálni. Az étkezési szokásokra, mint ideológiák következményére tekintek.

[6] Csányi 2006: 109.

[7] „Az agresszió sokszor ölti magára a humor formáját, vagy jelenik meg csúfolódásként.” Lásd: Csányi 2015: 59.

[8] Szumédhó 2004a: 162, 194

[9] Buddha szerint nem létezik valamiféle minden változás közepette változatlannak megmaradó szubsztancia, e helyett a folytonosan változó, keletkezésnek és elmúlásnak kitett öt halmazról (khandha) beszél. Ezen halmazokkal (forma, érzés, észlelés, késztetések és tudatosság) való azonosulás eredményezi az „énség” tévképzetének kialakulását. Lásd: Porosz 2018: 123.

[10] A valóság három ismertetőjegye (tilakkhana): önmagátlan (anattā), állandótlan (aniccā) és elégtelen-szenvedésteli (dukkha). Lásd: Porosz 2018: 242.

[11] Ezt az állításomat arra alapozom, hogy a humánetológia kifejezést beírva a google keresőjébe, az első 30 találat mindegyikében vagy az ő gondolatai jelennek meg, vagy elsődleges forrásként hivatkoznak rá.

[12] Csányi 2015: 41.

[13] Csányi 2015: 39.

[14] Csányi 2015: 24.

[15] Mivel itt élek, az európai hozzáállást vizsgálom.

[16] Csányi 2006: 108.

[17] Csányi 2015: 32.

[18] Csányi 2015: 43.

[19] Mikonya 2014: 3–4.

[20] Csányi 2000, idézi: Mikonya 2014: 6.

[21] Csányi 2015: 40.

[22] Csányi 2006: 136.

[23] Csányi 2017: online video 59. perc

[24] HVG Pszichológia 2019: 70.

[25] HVG Pszichológia 2019: 70.

[26] Guerin 2014. 30-31.

[27]„Például a gyarmatosítás időszakában, amikor a fehér felsőbbrendűség nemcsak a technikai és gazdasági felsőbbrendűséget, hanem az elmebéli képességek és a fehér ember erkölcsének felsőbbrendűségét is hirdette. Az, hogy egy csoport bizonyos kategóriákat a szokások gazdag tárházából önkényesen kiemel, normálisnak kikiált és fegyverrel betartat, már több száz népcsoport kihalásához vezetett.” Lásd: Kisdi 2012: 11.

[28] Klasszikusan három csoportba sorolják az antropológusokat, és ezekből én csak a harmadikkal foglalkozom. Az első a „fotel-antropológus”, aki a vizsgált csoporttal soha nem találkozik, könyvekből tájékozódik, a második pedig az „erkély-antropológus”, aki eltölt valamennyi időt (mondjuk napi 8 órát) a vizsgált csoporttal, de nem él velük.

[29] Kisdi 2012: 6.

[30] Az ún. mindenevő is csak csekélyszámú növényt, állatot és állati produktumot eszik meg.

[31] Kisdi 2012: 6.

[32] Az etno-centrikus kifejezés „etno”, azaz etnikum előtagja félrevezető lehet, mert vérségre utal. Ebben az esetben viszont azt kell alatta érteni, hogy „azonos hiedelmekkel rendelkező emberek csoportja”, akik az egyetlen érvényes viszonyítási pontnak a saját eszméiket tartják, másokéit pedig szükségszerűen alacsonyabb rendűnek, erkölcstelennek stb. Lásd: Csányi 2006: 118–119.

[33] Guerin 2014: 16. Saját fordítás.

[34] Guerin 2014: 28. Saját fordítás.

[35] Kisdi 2012: 10-11.

[36] Frusztráció: akadályoztatás, csalódás, vereség esetén fellépő, feszültséget okozó kellemetlen élmény. Többnyire agresszív késztetéseket eredményez. Forrás: Suplicz 2002.

[37] Hisztéria: a neurózisok egyik fajtája. Fokozott érzékenység, kiegyensúlyozatlanság jellemzi. Forrás: Suplicz 2002.

[38] Guerin 2014: 30. Saját fordítás.

[39] József Attila: Két hexameter (1936). Forrás: Szabolcsi 1972: 348.

[40] Példa arra, hogy a buddhista gyakorlók is hasonlóságot találnak Buddha tanításai és az EMK között: „Mint gyakorló ügyvéd, aki üzletszerűen foglalkozik konfliktusokkal, egy ponton elkezdtem arra vágyni, hogy mindazt, amit a meditációs párnán ülve megtanulok, kipróbálhassam a szakmám, sőt a magánéletem kihívásaiban is. A buddhizmus nagyszerű módszereket kínál, melyeket elsajátítottam, és egyre jobban érdekelt a konfliktusmegoldás és béketeremtés minden más formája is. Kutakodásaim visszavezettek az EMK-hoz, és ekkor döbbenten vettem észre, hogy micsoda párhuzamok vannak a Buddha és az EMK alapítója, Dr. Marshall Rosenberg tanításai között.” Saját fordítás. Forrás: Leslie 2018.

[41] Rust 2017: 20.

[42] Rust 2017: 21.

[43] Rust 2017: 19.

[44] Rosenberg 2001: 14.

[45] Rosenberg 2001: 40.

[46] Rosenberg 2001: 13.

[47] Rosenberg 2001: 159-161.

[48] Rust 2017: 37.

[49] Rust 2017: 122.

[50] Rust 2017: 62.

[51] Rust 2017. 45.

[52] Rust 2017: 38.

[53] Rust 2017: 35.

[54] Rust 2017. 28-29.

[55] Fédération Cynologique Internationale, a különböző országok ebtenyésztő egyesületeit egybefoglaló szervezet.

[56] [Bullterrier gyerekkel] (é.n.) [online fotó] The pitbull press. URL: https://www.thepitbullpress.com/cute-bull-terrier-dogs-and-adorable-babies-funny-compilation/ [letöltve: 2019. szeptember 26.].

[57] Mahākaccāna magyarázata szerint a kiterjesztés az érzékelés folyamatának az a mozzanata, amelynek során gondolati és fogalmi társítások épülnek a közvetlen tapasztalásra. A dolgok megragadása okozza, és maga is további ragaszkodást generál. Lásd: Porosz 2018: 176.

[58] Porosz 2018: 252.

[59] Porosz 2018: 253.

[60] Porosz 2018: 253.

[61] Az első három mérhetetlennel csak az utolsó előtti elmélyedés érhető el, a negyedik mérhetetlennel viszont az utolsó is. Lásd: Porosz 2018: 56.

[62] A világi tudattartalmak (loka-dhammā), más néven a „nyolc világi szél” tagjai.

[63] A „nyolc világi szél” tagjai

[64] Ingrid Sjöstrand: Néha csontvázról álmodok. Forrás: Tótfalusi 1975: 6.

[65] A Buddhizmus egyik alapvetése, hogy az újraszületések mindaddig ismétlődnek, amíg el nem érjük a végső megvilágosodást. Ez a szöges ellentéte a keresztény megközelítésnek, ahol az örökélet jelenik meg pozitív előjellel.

[66] A könyv fordításában magyaros átírással szerepel a szó. A kifejezés tudományos átírásban anicca, azaz a világ három ismertetőjegyéből (tilakkhana) egy, a múlandóság.

[67] Szumédhó 2004b: 26–28.

[68] Ráhula 2014: 33.

[69] Hawkins 2014. 157.

[70] „Ez tehát a szenvedés keletkezésének nemes igazsága, szerzetesek: ez a szomj, ami újraszületéshez vezet, élvezet és vágy kíséri, hol ebben, hol abban gyönyörködik, nevezetesen az érzékek szomja, a létezés szomja, a nemlétezés szomja.” Dhammacakkapavattana-sutta (SN 56.11) A magyar fordítás forrása: Farkas Pál 2009. A Tan kerekét forgásba hozó tanítóbeszéd.

[71] „Ha kötődésre bukkansz magadban, ne felejtsd, hogy az elengedés nem ’megszabadulást’ vagy ’elhajítást’ jelent. Ha ragaszkodom egy karórához, és te azt mondod, hogy szabaduljak meg tőle, az nem azt jelenti, hogy dobjam el. Felmerülhetne bennem, hogy el kell hajítanom, hiszen ragaszkodom hozzá, de ez csupán azt jelentené, hogy a megszabadulás vágya támadt fel bennem. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a tárgyaktól való megszabadulás a ragaszkodástól való megszabadulás egy fajtája. Ha képes vagyok szemlélődni a ragaszkodás, az órához való kötődés felett, felismerhetem, hogy semmi értelme megszabadulni tőle, hiszen jó óra, pontosan méri az időt, és viselni sem kényelmetlen. Nem az órával van baj, hanem az órához való ragaszkodással. Mit tegyek hát? Elengedem, félreteszem – ellenérzés nélkül, lágyan leteszem. Ha akarom, újra felveszem, megnézem, mennyi az idő, és ismét félreteszem, ha nincs rá szükségem.” Lásd: Szumédhó 2004a: 44.

[72] Dīghanakha-sutta (MN 74) A magyar fordítás forrása: Csimma Vilmos – Tóbel Ibolya 2009. Díghanakkhának.

[73] Aggivacchagotta-sutta (MN 72) A magyar fordítás forrása: A páli fordítócsoport 2011. Vaccsha és a tűz.

[74] Aggivacchagotta-sutta (MN 72) A magyar fordítás forrása: A páli fordítócsoport 2011. Vaccsha és a tűz.

[75] Aggivacchagotta-sutta (MN 72) A magyar fordítás forrása: A páli fordítócsoport 2011. Vaccsha és a tűz.

[76] Jīvaka-sutta (MN 55) A magyar fordítás forrása: Vekerdi 1989: 130–131. Dzsívaka

[77] Csimpaszkodásnak (parāmaṭṭha) nevezik az erkölcsnek (sīla) azt a formáját, amely megegyezik a nem törekvő átlagemberek szomjtól (taṇhā) és nézettől (diṭṭhi) függő világi erkölcsével. A törekvők erkölcse már nem csimpaszkodó (aparāmaṭṭha). Lásd: Porosz 2018: 177.

[78] Hawkins 2014: 173.

[79] A kamma – ami az akaratlagos cselekvést és annak következményét jelenti – szempontjából jó, ám a létforgatagból és az azzal járó szükségszerű szenvedésből nem vezet ki. Lásd: Porosz 2018: 115, 127.

Szólj hozzá!