A kóan-aktus-elmélet

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2021. július 07. - Nagy Szabolcs 321

A Tan Kapuja Buddhista Főiskola

A kóan-aktus-elmélet

Szakdolgozat

Konzulens: Végh József

Írta: Cservinka Balázs

BUDAPEST

2018

Tartalom

A beszédaktus-elmélet előadása

Konstatívum vagy performatívum?

Az illokúciós aktusok osztályozása

Searle illokúciós aktusokról alkotott nézetei

Intencionális állapotok és intencionális aktusok

Lineáris és laterális indirekt illokúciós aktusok

Egyéni és kollektív intencionalitás

A szakdolgozat célja

A szakdolgozatom célja, hogy a nyugati humántudományos diskurzusban rendkívül termékeny beszédaktus-elméletet bevonjam a zen buddhizmusban használt kóan, mint műfaj értelmezési terébe. Hipotézisem szerint a kóanok beszédaktusokként való tanulmányozása hasznos adalékokat nyújthat e műfaj működésének mélyebb feltárásához. Elgondolásom szerint amennyibben a kóanok valóban értelmezhetők beszédaktusokként, úgy meg kellene tudnom fogalmazni értelmes kérdéseket a kóanokra vonatkozóan, a beszédaktusok szempontjai alapján. Ennek biztosítása érdekében megkíséreltem a beszédaktus-elmélet általános ismertetését. Munkám során tehát arra helyeztem a hangsúlyt, hogy elsajátítsam és közöljem a beszédaktus-elmélet alapjait, legfőképpen J. L. Austin és John Searle munkásságára támaszkodva. Ezt egy átvezető rész követi, amelyben a nyelvvel kapcsolatosan kialakult vélekedéseimet közlöm. Ezzel szeretném megvilágítani azon gondolataimat, melyek a kóanok beszédaktusokként történő vizsgálatára vezettek. A dolgozat végén kísérletet teszek bizonyos kérdések és felvetések megfogalmazására, hogy megalapozzam a kóanok beszédaktusokként való kutatásának jelentőségét.

Köszönetnyilvánítás

Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani páromnak, Dr. Kótyuk Orsolyának, hogy mérhetetlen türelemével és támogatásával végig mellettem állt a nehéz időkben. Nélküle ez a munka nem jöhetett volna létre.

Külön köszönetemet szeretném kifejezni konzulensemnek, Végh Józsefnek, aki fáradhatatlan munkájával lehetővé tette, hogy dolgozatom elkészüljön.

Hálás köszönet illeti tanáraimat, akik munkájukkal végig támogattak engem.

Konstatívumok

A kommunikáció, tehát valamely közös jelrendszer (például egy nyelv) használata során olykor egyszerűen csak kijelentünk, vagy megállapítunk valamit. Az ilyesfajta mondatok alkalmasnak bizonyulhatnak a világ jelenségeinek kifejezésére, bemutatására, vagyis lehetséges tényállások konstatálására és reprezentálására. A kommunikáció szerves részét képezi továbbá – egy tényállás kifejezés révén történő felismertetésén túl – magának a közlési szándéknak a felismertetése is (elvárjuk, hogy az általunk közvetített jeleket eleve jelekként fogják fel, és hogy valamilyen további értelmezés tárgyává tegyék meg azokat, vagy hangzó beszéd esetén az artikulálódott hangsort értelmezhető kijelentésként tudatosítsák).

Amikor például megállapítjuk, hogy „Ez a virág teljesen elhervadt”, elsősorban azt az észrevételt közöljük, hogy a virág már nem virágzik többé. Egy ilyen leíró jellegű konstatív mondathoz hozzárendelhetők az igaz vagy hamis logikai értékek, vagyis az állítás igazságértéke vizsgálható olyan kérdéssel, minthogy „a szóban forgó állítás megfelel-e a valóságnak, avagy sem?”. Ezzel természetesen nem azt állítjuk, hogy egy ilyen konstatív jellegű megállapítás irreleváns volna azáltal, hogy nem következik belőle semmi (épp ellenkezőleg), hanem azt, hogy egy ilyen kijelentés önmagában nem arra irányul, hogy megváltoztassuk vele a világ helyzetét (avagy saját, vagy másvalaki helyzetét a világban a megállapítás által), sokkal inkább arra, hogy egy tényállást fogalmazzunk meg rá vonatkozólag. Azzal, hogy kimondjuk „Ez a virág teljesen elhervadt”, sem nem idézzük elő, sem nem mozdítjuk előrébb a virág elhervadását, úgyszólván semmilyen hatással nem vagyunk elhervadásának folyamatára, csupán megállapítjuk, hogy az már nem tölti be eredeti rendeltetését.[1]

Performatívumok

Az imént említett konstatív jellegű megállapítások azonban nem fedhetik le a kijelentésekben manifesztálódó nyelvi tevékenységeink egészét, a kommunikáció úgyszólván túlmutat tények és szándékok felismertetésén. Mindannyian jól tudjuk (legfeljebb nem kezeljük kitüntetett figyelemmel), hogy a szavak használata révén nem csupán konstatáljuk a jelenségeket, hanem cselekedeteket is hajtunk végre. Mondataink ez utóbbi fajtáinak nem az a szerepe, hogy általuk megfogalmazzunk valamilyen tényállást (például a világ egy jelenségét), ugyanis ezek a mondatok „nem állapítanak vagy írnak le semmit”.[2] Ezekkel a mondatokkal cselekedeteket hajtunk végre.

Példának okán ahhoz, hogy bocsánatot kérjünk, semmi egyebet nem kell tennünk, mint kimondani a „bocsánatot kérek”, „bocsáss meg”, „ne haragudj”, „pardon”, „sajnálom”, vagy az „elnézést” kifejezések valamelyikét az érintett (megbántott) személy felé, hogy ezzel teljes mértékben eleget tegyünk a bocsánatkérés aktusának. (Más kérdés, hogy az illető elfogadja-e a bocsánatkérésünket). Ezen aktus során nem egy tényállást konstatálunk, nem állapítunk meg semmit, viszont érvényre juttatjuk a bocsánatkérést, azaz bocsánatot kérünk, cselekedünk. Bár egyéb cselekedetek még kifejezőbbé tehetik a bocsánatkérést (legyen az egy apró gesztus, egy szál virág, vagy egy doboz bonbon) megállapíthatjuk, hogy a bocsánatkérés ezek nélkül is teljes. A bocsánatkérés megtörténik, amint eleget teszünk annak a feltételnek, hogy kimondjuk a fentebb idézett kifejezések valamelyikét,[3] ahhoz a személyhez fűződő mondandóként, kitől bocsánatot szeretnénk kérni.[4]

A nyelvhasználat tehát nem csupán tények megállapítására alkalmas, hanem interperszonális tevékenység. Nem pusztán irányítjuk vele a cselekvést, hanem cselekszünk is, nem csak elbeszéljük tetteinket, hanem meg is teszünk dolgokat általa. Vagy másképpen megfogalmazva: a nyelvhasználat nem merül ki egyfajta belső és esetlegesen közölt (külső) narratív működésben, hanem interperszonális tevékenység, amely során gyakran olyan cselekedeteket hajtunk végre (éppen) a nyelvhasználat révén, amelyeket rendszerint nem úgy definiálnánk, mint valaminek a kimondását.

A beszédaktus-elmélet előadása

Ezen meglátás elméletszerű leírása az oxfordi John Langshaw Austin brit analitikus nyelvfilozófus nevéhez kötődik, kinek felismerése úgy vonult be a nyelvfilozófia történetébe, mint a beszédaktusok-elmélete. Elgondolásait legrészletesebben az 1955-ös évben Harvardon tett többszöri látogatása során, William James előadásaiban tárta a közönség elé. Részben ezen előadások jegyzetei tették lehetővé élete fő művének, a „Tetten ért szavak” („How to do things with words”) című kötetének posztumusz kiadását. Ez a munka biztosította azt az elméleti és terminológiai alapot, melynek köszönhetően mára a beszédaktus-elméletről, mint önálló nyelvfilozófiai diszciplínáról beszélhetünk. Így ez az alap nagymértékben hozzájárult a beszédaktus-elmélet további vizsgálatához olyan jeles személyek képviseletében, mint például John Rogers Searle, Kent Bach, François Recanati, Robert M. Harnish, Sir P. F. Strawson, William Payne Alston, F.W. Householder, Zeno Vendler, Anna Wierzbicka, Jef Verschueren.

Érdemes megjegyezni, hogy bár hagyományosan Austin nevéhez kötjük e gondolat elméletszerű megfogalmazását, felismerése nem minden előzmény nélkül való. A Tetten ért szavak 1962-es megjelenése előtt több mint harminc évvel, 1930-ban Erwin Koschmieder lengyel származású nyelvész egy új fogalom, a koincidencia megfogalmazásával éppen azt írja le, amit Austin performativitásnak nevez. „Koincidencián értem a szó és a cselekvés egybeesését… olyan formában, hogy a szó, amelyet kiejtünk, maga a jelölt cselekvés.”[5]

Konstatívum és performatívum

Abból a kérdésből kiindulván, hogy „Mit jelentenek a mondatok” Austin számára körvonalazódott a már általunk is érintett probléma – „Pontosan mit és hogyan cselekszünk azáltal, hogy kimondunk valamit?”. A válasz meglelésére tett kísérlet első logikai lépéseként bevezette a formailag kijelentő mondatok konstatív-performatív (megállapító-végrehajtó) megkülönböztetését,[6] majd kifejtette a beszédaktusokra vonatkozó átfogó jellegű elméletét. Előbbieket konstatív megnyilatkozásnak, röviden konstatívumnak,[7] utóbbiakat pedig a „perform”[8] szóból képzett kifejezés révén performatív mondatnak, vagy performatív megnyilatkozásnak, azaz performatívumnak[9] nevezte.

Igaz vagy hamis

Mindenki számára érezhető a különbség azon kijelentések rendeltetése között, hogy „ez a szék piros”, vagy „ígérem, hogy holnap eljövök”. Az első kimondása egy tényállás konstatálása, a második viszont „nem leírása annak, hogy mi mondható arról, amit akkor teszek, amikor ezt mondom ki, nem is annak leszögezése, hogy csinálom, hanem maga a csinálás.”[10] Ebben az esetben egy (ígérési) aktust performálok, azaz cselekedetet (beszédtettet) hajtok végre. Míg az előbbiről megállapítható, hogy a kijelentésben megfogalmazott állítás megfelel-e a valóságnak, vagyis igaz-e, avagy sem, addig a performatív megnyilatkozásokról ugyanez nem mondható el.

Szemléltetésképp vizsgáljuk meg ismét az Austin által is alkalmazott példát.[11] Tegyük fel, hogy valaki megígér nekünk valamit, de az ígéretét nem váltja be. Az alapján, hogy ígéretet kaptunk valamire feltételezhettük, hogy az ígéretet tevő személynek valóban a szándékában állt teljesíteni az ígéretét, vagyis eltökélt volt abban, hogy megtartsa a szavát.[12] Nem éppen aszerint ítélünk-e egy ígéretet igaznak, vagy hamisnak, hogy ez a szándék megvolt-e, avagy hiányzott? Bárhogy is legyen, általában nem azt szoktuk mondani, és ezzel nem is azt állítjuk, hogy az ígérési aktus (tehát az ígéret kinyilvánítása) hamis, mivel az ígéretet tevő személy nem teljesítette az ígéretében foglaltakat, annak ellenére, hogy kijelentette azt[13], amiképpen azt sem, hogy bár tesz valamit (beszámol valamiről), de tévesen, hamisan teszi. Hiszen beszámolása egy ígéret megtétele, amely érvényes, tehát gyakorlati következményei vannak. Számítunk rá, hogy az ígéret teljesül, és bizonyos esetben az illető felelősségre vonásától sem vonakodunk a nem teljesített ígéret okán. Tettéről (kinyilatkoztatásáról)[14] még csak azt sem állíthatnánk, hogy érvénytelen, bár meglehet, hogy megnyilatkozása rosszhiszemű, esetleg szándékoltan félrevezető volt (így viselkedése morálisan megkérdőjelezhető), de nem hazugság (hamisság), és nem is téves kinyilvánítása egy cselekedetnek.

Sikerült és sikerületlen

Sohasem azt mondjuk, hogy a cselekvés (mint példánkban az ígérés) hamis, hanem inkább valami olyasmit, hogy semmis, nem beteljesített vagy, hogy az illető nem tartotta meg a szavát. Ugyanígy egy bocsánatkérési aktus során sem az vetődik fel bennünk, hogy a kijelentés igaz-e vagy hamis, hanem az, hogy a bocsánatkérést valóban komolyan és őszintén gondolták-e. Így szemléltetést nyert, hogy a konstatív kijelentésekkel ellentétben a performatív megnyilatkozások nem jellemezhetők az igaz vagy hamis logikai igazságértékekkel. Austin megfogalmazása szerint ezek sikerültek – azaz boldogultak, hatásosak, érvényesek, vagy sikerületlenek – nem boldogultak, hatástalanok, érvénytelenek. Arra, hogy mit jelent a boldogulás, – és hogy mitől sikerült, vagy nem sikerült egy beszédaktus – a későbbiek során még részletesebben is kitérünk.

Feloldódni látszik beszéd és tettek ősi dichotómiája, ugyanis beláttuk, hogy bizonyos esetekben éppen a beszéd révén viszünk véghez cselekedeteket azáltal, hogy kimondunk valamit. Természetesen e cselekedeteket nem kizárólagosan úgy jellemeznénk, mint valaminek a kimondását és nem is úgy, mint amelyekhez elegendő a megfelelő szavak hangoztatása. Az előbbi példán keresztül is érzékelhettük, hogy egy performatív aktus boldogulása a kimondáson túl egyéb tényezőktől is függ (az ígérő eltökélte-e szándékát, őszinte volt-e a bocsánatkérés). A boldogulás érvényesülési feltételrendszeréről a későbbiek során részletesebben is foglalkozunk.

Konstatívum vagy performatívum?

Ebből a cselekvésközpontú nyelvi modellből – melyben a kétértékű logika világát kitágító, azt kiszélesítő boldogulás olyan új értelmezési horizontot és fogalmi keretet kínált, melyből – értelemszerűen következett nyelvi tevékenységeink új fogalompár mentén történő felosztása. Ezek voltak a konstatívumok és a performatívumok, attól függően, hogy egy tényállást fogalmazunk-e meg, vagy cselekedet hajtunk végre a nyelv által. Azonban, ha jobban belegondolunk, akkor is cselekvést hajtunk végre, ha konstatálunk egy jelenséget. Nem csupán arról van szó, hogy mondataink artikulációját is beszélőszerveink mozgatásával, vagyis feszültségeinek tudatos irányításával végezzük, hanem arról, hogy hétköznapi nyelvhasználatunk során meglehetősen ritkán mondunk valamit csak azért, hogy kifejezésre juttassuk adottságunkat, miszerint képesek vagyunk értelmezhető szavak hangoztatására. A legtöbb esetben ettől eltérő szándékkal kommunikálunk. Adott körülmények között az „Ez a virág teljesen elhervadt” kijelentés lehet kérés, utasítás is arra vonatkozóan, hogy a virág legyen végre kidobva, de kifejezhet akár szemrehányást is az elégedetlen feleség részéről, ki nehezményezi, hogy férjétől réges-rég nem kapott egy árva szál virágot sem.

Amikor állítunk valamit – legyen az akár egy általánosan elfogadott tény – akkor is állást foglalunk, elkötelezzük magunkat egy állítás mellett és könnyen meglehet, hogy állásfoglalásunkkal a másik/mások véleményét is befolyásolni szeretnénk. John R. Ross, amerikai nyelvészprofesszor meglátása szerint leíró jellegű, tehát látszólag konstatív mondataink mélystruktúrájában[15] jelen van az „Azt mondom, hogy…”, „Azt állítom, hogy…” performatív minta, ami szemlátomást viszonylagossá teszi a konstatív-performatív különbségtételt.[16] Austin is felismerte, hogy meghatározása szerint egy megnyilatkozás azáltal performatív, hogy szerepel benne egy performatív ige, tehát ezekben az aktusokban a cselekvési erő explicitté van téve egy performatív ige használata révén, míg a konstatív megnyilvánulásokban implicit módon benne rejlik.[17] Így figyelmét részben a performatív igék tanulmányozására és a beszédaktusok osztályozására fordította. Nyelvhasználatunk során folyamatosan alkalmazunk ilyen igéket, melyekre bár nem kizárólagosan, de általánosan jellemző a kijelentő módú, egyes szám első személyű alakban való előfordulás. Például: „kérem”, „javaslom”, „engedélyezem”, „megtiltom”, „gratulálok”, „bocsánatot kérek”, „esküszöm”, „részvétem”, „felszólítom”, „vállalom”, „szia”, „megparancsolom” stb.

Emellett Austin célravezetőbbnek tartotta a beszédaktusok, vagyis a beszédaktusok három aspektusának a lokúció, az illokúció és a perlokúció szerinti megkülönböztetését, amelyre hamarosan rá is térünk. Előbb azonban meg kell jegyezni, hogy nem feltétlenül hiábavaló a megnyilatkozások konstatív-performatív megkülönböztetése, amennyiben úgy tekintünk a konstatív megnyilatkozásban közölt tényállásra, mint ami a beszélőtől függetlenül is fennáll, tehát tőle függetlenül is létezik oly módon, hogy fennállására a beszélő nincsen hatással. A sikeres kommunikáció kivitelezésének szempontjából, ha a megnyilatkozás elsődleges jelentésszintjén kívül nincsen más értelmezendő jelentéstartomány, akkor a megnyilatkozás konstatívumként jellemezhető.[18] Ez lehet például olyan jelenség, amelyet olyan elemi természetű alapelvként észlelünk (objektív tényállás), amely egyáltalán nem, vagy csak igazán kivételes esetekben függ az egyéni (szubjektív) értelmezéstől.[19]

Austin tehát érzékelte az imént ismertetett problémát, és tovább finomított a megnyilatkozások megkülönböztetéséről alkotott nézetein. A beszédaktusok három aspektusát („logikai vetületét”) különítette el egymástól, úgymint a lokúciós aktust, ’amit mondunk’, az illokúciós aktust, ’hogy milyen kommunikációs szándékkal mondjuk azt’, valamint a perlokúciós aktust, ’azt a hatást, amit a mondás által váltunk ki a hallgatóban’. Mindhárom cselekvés és a beszédaktus-elmélet egy-egy alapfogalma, ezért nem árthat tüzetesebben is megvizsgálni őket.

A lokúciós aktus

A lokúciós aktus, vagy röviden lokúció a beszédaktus indirekt, explicit szegmense, nem más, mint amit az emberi kommunikáció során mondunk (ang. act of saying something), egy nyelvtanilag értelmes/értelmezhető hangsor, olyan grammatikai egység, melyben szavak a nyelvi konvenciók szabályozása révén szintaktikai szempontból megfelelően kapcsolódnak össze.[20] A lokúció az angol locution (locutionary act) kifejezés magyar megfelelője, amely feltehetően a latin locutio (felszólalás, beszéd) – elocutio (a klasszikus retorikában a szónoki stílus, megfogalmazás, ékesszólás, kifejezés, nyelvezet) szavakból származtatható. Ezen felül Austin a lokúciós aktus három szintjét különböztette meg, a fonetikus, a fatikus, és a rétikus aktust.

A fonetikus aktus olyan hangok kiejtése révén történő cselekvés, melyeket zajnak nevezünk (például: hangok, zörejek). A fatikus aktus Austin elgondolása szerint bizonyos zajoknak (a fémának, vagyis a beszéd egységének)[21] a hangoztatása, melyek meghatározottságukból kifolyólag komplexebb nyelvi tevékenységet tesznek lehetővé. A fatikus aktus során kiejtett beszédhangokra általánosan igaz, hogy ténylegesen vagy fülhallomást (1) egy adott nyelv szókészletébe tartoznak, (2) előre meghatározott grammatikai szabályoknak engedelmeskednek, (3) rendelkeznek bizonyos szupraszegmentális jellegzetességekkel[22], (4) egyidejűleg performált gesztusokkal járhatnak együtt, és (5) az ezekből következő módon artikulációjuk utánozható (tehát megismételhető és idézhető).

A rétikus aktus során a beszélő a kiejtett hangsort (a fémát, vagy annak bizonyos elemeit) értelemmel[23] és referenciával[24] látja el (ez a réma kimondása), mivel a fatikus aktusokban ez nem egyértelmű, vagy egyáltalán nincs jelen. Így a rétikus aktusok a denotátum által az idézhetőségen és a megismételhetőségen túl a függő beszédet is lehetővé teszik a számunkra.

Az illokúciós aktus

Azt mondtuk, hogy az illokúciós aktus azt jelenti, hogy milyen szándékkal mondjuk azt, amit mondunk. Pontosabban azt mondhatnánk, hogy a beszélő által a mondás során – a lokúciós aktus kimondásakor – meghatározott intencióval végrehajtott beszédaktus (ang. act performed in saying something). Ez az aktus, amit a mondásban cselekszünk, lehet például kérés, sértés, figyelmeztetés, felszólítás, engedélyezés, tiltás, fenyegetés, ígérés, utasítás, jótállás, gratulálás, (fel)köszöntés, esküvés, fogadás stb. E felsorolás bár nem teljes, de így is hűen szemlélteti a számunkra, hogy a beszédaktusoknak ez egy igencsak szerteágazó, és így az egyik leginkább kutatott területe. A beszédaktus-elmélet megszületése óta a nyelvfilozófusok számos észrevétellel és javaslattal járultak hozzá az austini elmélet filozófiai terminusainak, így például az illokúciós aktusok osztályozásának korrekciójához is.

Többen is úgy vélték, hogy már az illokúciós aktus fogalmának meghatározása is túlontúl tág értelmezési keretet kínál, melybe szinte minden cselekvés belefér. Az sem szolgálhat elégséges és pozitív definícióval, ha csupán megkülönböztetjük a fogalomhármas másik két tagjától, a lokúciós, ill. a perlokúciós aktustól, mivel ez hasznos információval nem szolgál arra vonatkozóan, hogy milyen jellegzetességek és alkotóelemek tesznek egy aktust illokúciós aktussá vagy, hogy mi határozhat meg egy ilyen cselekvést.

Kent Bach és Robert M. Harnish “Linguistic Communication and Speech Acts“ című 1979-ben kiadott könyvében arra a megállapításra jutnak, hogy az illokúciós aktus egy olyan kommunikációs kísérlet, amelyet ők egyfajta attitűd (hozzáállás, viszonyulás) kifejeződéseként értelmeznek. Számos egyéb meghatározási kísérlet[25] mellett Austin egyik neves tanítványának, John Searle-nak a meghatározása[26] a legszélesebb körben elterjedt.[27] Bevezet egy új fogalmat, az illokúciós lényeg fogalmát, amit úgy definiál, mint a beszédaktus értelme vagy célja, vagyis az, ami kifejezi, hogy az illokúciók (a cselekvések) mely osztályának felel meg az adott lokúció. Mielőtt azonban erre kitérnénk, nem árthat szemügyre venni az Austin által kezdeményezett osztályozást, ugyanis már ő is rendelkezett egyfajta kezdeti taxonómiával.

Az illokúciós aktusok osztályozása

Austin az illokúciós aktusok öt osztályát tipizálta, úgymint:

(1) verdiktív (ang. verdictives – ítélkezők),
(2) exercitív (ang. exercitives – végrehajtók),
(3) komisszív (ang. commissives – elkötelezők),
(4) behabitív vagy konduktív (ang. behabitives – viselkedők) és
(5) expozitív (ang. expositives – bemutatók) illokúciós aktusokat.

Noha ez a csoportosítás vitatott és bizonyítottan pontatlan, ugyanis nem teljes és kategóriái is átjárhatók[28] (nem kizárólagosak, azaz nem egymást kizáró kategóriák), mégis egy igen jól sikerült kísérlet arra nézve, hogy egy általános képpel szolgáljon az illokúciós aktusokról. Az általa körvonalazott rendszer csoportosítása szerint valaki ítéletet alkothat[29] (1), befolyást vagy hatalmat gyakorolhat[30] (2), kötelezettséget vállalhat, kinyilváníthatja szándékát[31] (3), állást foglalhat, kifejezheti érzéseit[32] (4), következtetéseket szűrhet le, érvelhet és tisztázhatja is, amit kommunikál[33] (5). Mindegyik osztályhoz performatív (illokúciós) igéket is rendelt, melyekről – mint korábban megállapítottuk – bizonyos esetekben nem dönthető el egyértelműen, hogy melyik kategóriába tartoznak.

Searle illokúciós aktusokról alkotott nézetei

Searlenak tehát alkalma nyílt rá, hogy megfontolja mestere nézeteit, és az illokúciós aktusok egy újfajta rendszerezésével hozakodott elő[34], melyről a fentebbiek során megállapítottuk, hogy egyik lényegi eleme az illokúciók illokúciós lényeg (vagy illokúciós cél) szerinti csoportosítása. Egy további fogalom bevezetését is szükségesnek tartotta, az illokúciós erő fogalmát, így végeredményül azt kaphatjuk, hogy az illokúciós aktusok osztályozásnak legcélravezetőbb módját az illokúciós erő – illokúciós lényeg fogalompár mentén történő csoportosításaként gondolta el. Még mielőtt azonban ezek kifejtésére rátérnénk, nem árt megemlíteni Searle néhány, intencionalitásra vonatkozó elgondolását.

Intencionális állapotok és intencionális aktusok[35]

Az illokúciós aktusok felvezetésénél[36] azt mondtuk, hogy „az illokúciós aktus a beszélő által a mondás során – a lokúciós aktus kimondásakor – meghatározott intencióval végrehajtott beszédaktus”, tehát a beszédaktusok ezen aspektusában meghatározó szerep jut az intencionalitásnak – a szándékoknak (szándékosságnak) és a szándékok kifejezésének.[37] Searle (1983, 1998) úgy véli, hogy különbséget kell tenni intencionális állapotok, valamint intencionális aktusok között, azokat összekeverni nem szabad. Az intencionális állapotokat az inherens vagy eredendő intencionalitás, míg az intencionális aktusokat a származtatott, vagy eredeztetett intencionalitás jellemzi. Az inherens intencionalitás a tudatosság specifikuma, vagyis az intencionális állapotoknak az a jellegzetessége, hogy „nem redukálhatók[38] nem intencionális állapotokra”.[39] Ilyenek például a hitek, a félelmek, a vágyak, a szándékok, stb.[40] Meg kell jegyezni, hogy Searle szerint nem arról van szó, hogy ezek az ’állapotok’ (hitek, vágyak, stb.) ténylegesen az elménkben lennének, hanem olyan tartamok ezek, amelyek az elmében a nyelv révén például hiedelmekként, szándékokként és vágyakként jelennek meg. Az ember tehát (fogalmazzunk úgy, hogy) ’rendelkezik’ bizonyos ’benne rejlő szándékokkal’ – inherens intenciókkal, – amelyeket a nyelv, vagy valamilyen egyéb, humán kommunikációra alkalmas közeg által kifejezésre szeretne juttatni (vagyis a beszélő szándékában áll, hogy kinyilvánítsa inherens intencióját). Az inherens intencionalitás ’átöröklődik’, ’átszármaztatódik’ minden olyan társas közegre, ahol az intencionalitás prezenciáját figyelhetjük meg. E származtatás, vagy eredeztetés a közeg szerint motivált jelek és kódok átvitelével történik, e közvetítés eredménye pedig a származtatott intencionalitás, vagyis az eredeztetett intencionalitás funkciója az eredendő intencionalitás közvetítése.[41]

Illokúciós erő

Az illokúciós erő (vagy illokúciós érték) jelentése, avagy működése legegyszerűbben talán egy példán keresztül ragadható meg. A ‘Megkérlek, hogy csukd be az ablakot.’ és a ‘Megparancsolom, hogy csukd be az ablakot!’ mondatok illokúciós lényege azonos, – rávenni a címzettet egy tevékenység megtételére – viszont az illokúciós erő szempontjából eltérést mutatnak. Ezek az erők áthatják a kommunikációs helyzeteket, funkciójuk szerint specifikussá téve a megnyilvánulást motiváló intencionalitást. Megnyilvánultságuk tekintetében jelen lehetnek mind implicit, mind explicit formában, tehát kommunikációs szándékunk kifejezésére alkalmas lehet önmagában a beszédszituáció, a diskurzus kontextusa is, de hozzáférhetőek számunkra bizonyos formálisan explicit instrumentumok is ennek érzékeltetésére. Ilyen eszközök lehetnek például a szupraszagmentális tényezők, a különféle igemódok, vagy (a legnyilvánvalóbb módon) a performatív igék alkalmazása.[42]

Ahhoz azonban, hogy mélyrehatóbban megismerjük Searle illokúciós aktusokról alkotott nézeteit, még egy szinttel visszább kell tekintenünk, ugyanis Searle a beszédaktusok végrehajtásának tevékenységében is Austinétól eltérő struktúrát vélt felfedezi. Korrekciója nyomán az állapítható meg, hogy ő a beszédaktusok négy aspektusát különbözteti meg, amelyek a következők:

Megnyilatkozási aktus
Propozícionális aktus
Illokúciós aktus
Perlokúciós aktus

Illokúciós erő és propozíció

Osztályozásával lényegében a lokúciós aktus két logikai egységét választja szét, helyesebben mondva szélesíti ki annak értelmezési keretét egy újabb logikai egységgel, a propozícionális aktussal. A megnyilatkozási aktus többé-kevésbé lefedi a lokúciós aktus szemantikai szintjét, tehát egy grammatikailag értelmezhető hangsor, amit a közlő kimond, a propozícionális aktus során viszont a megnyilatkozási aktus propozícionális tartalommal[43] telítődik, mely eleget tesz a logikai igazságértékekkel való megítélhetőség kritériumának[44]. A propozíciós aktusokon belül továbbá elkülönítette a referálás aktusát, valamint az állítás aktusát.[45]

Az eddig elhangzottak ismeretében beláthatjuk, hogy mit érthetett Searle az alatt, hogy az illokúciós aktusokat az illokúciós erő és a propozíció függvényeként értelmezi, mégpedig úgy, hogy az erő (ang. force, jele: F) a propozíció (jele: p) függvénye.[46]

Ez a következő formában írható fel: F(p).

Pléh Csaba a ‘Tetten ért szavak’ magyar kiadásának ‘Szaván fogott szó’ címen közölt előszavában még azt is megjegyzi, hogy Altrichter Ferenc megfogalmazása szerint “mondatgyök és cselekvésérték kettősségével van dolgunk“.[47] Az F-et, azaz az illokúciós erőt, mint a megnyilatkozás egyik szemantikai komponensét kifejezheti például egy első szám első személyű performatív ige, vagy más egyéb kifejezés, de lehet akár a hangsúlyozás és az alkalmazott szórend mellett számos egyéb tényező is.[48] Például a ‘Hej, de csuda szellemes megnyilvánulás!’, mint mondat kifejezhet dicséretet a közlő részéről, a hallgató humorérzékének elismerését, de ebben a bizonyos szórendben, adott hangsúllyal épp az ellenkezőjét is, az illető humortalanságának ironikus elmarasztalását. A p, azaz a propozícionális tartalom pedig a megnyilatkozás azon szemantikai összetevője, amely az illokúciós erőt jelölő, vagy jelenlévővé tevő komponensek elkülönítését követően információként a rendelkezésünkre áll. Ez az, amit az állításban állítunk, a kérdésben kérdezünk, az ígéretben megígérünk, vagy amire egy utasításban utasítunk. Például az ‘Ígérem, hogy holnap reggel kiviszem a szemetet’ megnyilvánulásban az ígérni performatív ige egyes szám első személyű alakja az F illokúciós erőt mozgósító tényező (“ígérem“), a p propozícionális tartalom pedig a “hogy“ után következő rész: “holnap reggel kiviszem a szemetet“.

Implicit illokúciós erő

Fentebb már azt is megállapítottuk, hogy az illokúciós erő nem feltétlenül van explicit módon kifejezve. Vegyük példának a következő esetet: Két fiatal egymással beszélgetve utazik a villamoson. A villamos lassít, épp beér a következő megállóba. Nyílnak a villamos ajtajai. Egyiküknek – aki épp beszél – kissé elcsuklik a hangja, majd hunyorítva, a villamos távolabbi felébe révedve fürkészni kezdi a felszálló utasokat. Majd egyszerre csak hirtelen kiböki: ‘Ellenőr’.

Bár e példában a közlő formailag egy konstatív megnyilvánulással él, mégis elképzelhető, hogy észrevételét nem csupán ténymegállapításnak szánta. Ebben az esetben az illokúciós erő nincs formálisan, explicit módon kifejezve, tehát az F illokúciós erő implicit, azaz üres. Megnyilvánulása lehet információközlés, egy tényállás konstatálása, de lehet akár figyelmeztetés vagy utasítás is. Ilyen esetekben a befogadón múlik a megfelelő cselekvésérték kikövetkeztetése, ami leginkább a beszédszituáció, a kontextus[49] értékelése alapján történik. Egy rövid kitekintés erejéig – az imént elhangzottak árnyalása végett – idézzük meg Hans-Georg Gadamer néhány kapcsolódó gondolatát:

„A nyelv potenciáljának[50] a gondolkodást kell szolgálnia. Ez azt jelenti: a szó jelentésének analízise által határolódik be egy fogalom. A fogalmi analízis tehát többféle jelentést különböztet meg, amelyek a nyelvben mind elevenek, de mindenkor csak a beszéd összefüggésében nyerik el korlátozott meghatározottságukat. Ezt mindig említette is az implicit definíciókról szóló tan. Végül a kijelentésben egy jelentés egy másikkal szemben vezető szerepre kényszerül, és más, implicit jelentések legfeljebb még hozzájátszanak ehhez. Így fest a szavak gondolkodó használata.“[51]

Lehetséges, hogy a közlő figyelmeztetni próbálja barátját, hogy az megúszhasson egy büntetést, de az sem kizárt, hogy előre tájékoztatta barátját, hogy neki nincsen jegye, és az utazás során figyelni fogja, hogy van-e felszálló ellenőr, és ha úgy látja, hogy van, akkor jelezni fogja a hallgató felé. Csupán annyit fog mondani, hogy “ellenőr“, mire ők hirtelen felpattannak, és szorgos léptekkel elhagyják a villamos utasterét. Ebben az esetben a közlő egy kérést vagy utasítást fogalmaz meg, amely az “ellenőr“ parancsra aktiválódva a villamos elhagyására szólítja fel a címzettet. Számomra – az eset fültanújaként – mindenesetre ennyi információból nem dönthető el egyértelműen a valódi intenció, ugyanis kívülállóként nem tartozok a szándékolt címzettek közé, valamint csak hiányos kontextus áll a rendelkezésemre. Implicit illokúciós erő esetén általában nem okoz különösebb gondot a megfelelő cselekvésérték kikövetkeztetése, de olykor mégis előfordulhatnak félreértések, melyek a kommunikációban résztvevő felek bizonytalanságát eredményezheti egymás kommunikációs intenciójának kikövetkeztetésével kapcsolatban. Bizonyos esetekben ez a ‘bizonytalanságban hagyás’, ‘bizonytalanságba sodrás’, vagy többértelműség kifejezetten szándékos is lehet, gondoljunk csak egy burkolt fenyegetésre, figyelmeztetésre, de a komikum számára sem ismeretlen eszköz ez az abszurd helyzetek megteremtéséhez.[52]

Performatív transzformáció

Minden illokúciós aktushoz hozzárendelhető egy, vagy akár több performatív ige, amellyel a megnyilvánulás explicit illokúciós aktussá alakítható át.[53] Bár az ‘Ellenőr’ és a ‘Figyelmeztetlek, hogy jön az ellenőr’ megnyilvánulások bizonyos esetekben egyenértékűek lehetnek, alapvetően eltérő jelentéssel bírnak. A ‘Figyelmeztetlek’ explicit performatív igével viszont egyértelműsíthető egy bizonyos fajta kommunikációs szándék.[54] A ‘Vidd ki a szemetet’ elsődleges explicit performatívuma lehet például a ‘megkérlek’, ‘utasítalak’, vagy a ‘megparancsolom’ illokúciós igék valamelyike, amelyek használata nagyban befolyásolhatja a társalgó felek viszonyát. Gondoljunk csak bele, milyen nagy mértékű az eltérés az illokúciós erők tekintetében a ‘Megkérlek, hogy vidd ki a szemetet’ és a ‘Megparancsolom, hogy vidd ki a szemetet’ megnyilatkozásokban.

Üres propozíció

Ezenkívül még legalább három, hétköznapi nyelvhasználatunkat is érintő esetről kell itt még szót ejteni. Az egyik esetben olyan beszédaktusokat hajtunk végre, melyek nem rendelkeznek propozícionális tartalommal, tehát nem csupán az illokúciós erő, hanem a propozícionális tartalom is lehet üres. Ezen beszédaktusok kézenfekvő példái lehetnek a köszönések („Viszontlátásra”, „Szervusz”, „Jónapot”), melyek bár a múltban rendelkeztek ilyen tartalommal, az idők során nyelvtani szerkezeteik rövidülésen, átalakuláson mentek át, és esetenként a jelentésük is módosult.

Indirekt illokúciós aktus

A másik esetben nem direkt, közvetlen beszédaktusokat performálunk, hanem indirekt, azaz közvetett beszédaktusokat. A beszédcselekedetek ezen csoportjára az jellemző, hogy a velük végrehajtott illokúciós aktus – a nyelvi konvenció következtében – egy másfajta (rejtett) illokúciós aktus performálásának minősül. Ide tartoznak például bizonyos udvariassági formulák, amelyekkel éppen a túlzott közvetlenséget, a túlságosan is direkt hangvételt szándékozhat mellőzni a beszélő. Például a „Meg tudná mondani, hogy mennyi az idő ?” kérdéssel a közlő nyilvánvalóan nem arra kérdez rá, hogy a címzett képes-e leolvasni az órájának számlapját, vagy képes-e a pontos idő megnevezésére, így nem is egy eldöntendő kérdésre adható igenlő, vagy nemleges válaszra számít, hanem magának a pontos időnek a kimondására. Vegyünk egy másik példát is: X mondja Y-nak Z jelenlétében: „Ragaszkodom hozzá, hogy eláruld Z-nek, kivel találkoztunk ma a mozi előtt.” Ebben a szituációban X közvetlenül kijelenti, azt állítja – ragaszkodik hozzá, hogy Y elmondjon valamit Z-nek (direkt illokúciós aktus), és egyúttal közvetve meg is kéri Y-t, hogy tegye ezt meg (indirekt illokúciós aktus).

Lineáris és laterális indirekt illokúciós aktusok

Harmadsorban pedig érdemes lehet megemlíteni ennek kapcsán Herbert H. Clark és Thomas B. Carlson közvetett illokúciós aktusokra vonatkozó megállapítását. Amennyiben a direkt illokúciós aktus és az indirekt illokúciós aktus címzettje vagy címzettjei azonosak, akkor lineáris indirekt illokúciós aktusról, amennyiben különbözőek, laterális indirekt illokúciós aktusról beszélhetünk. A fentebbi példa az előbbit szemlélteti, vizsgáljuk hát meg, hogy miképpen alakítható át e példa a laterális indirekt illokúciós aktus bemutatására. X mondja Z-nek Y jelenlétében: „Ragaszkodom hozzá, hogy elárulja neked Y, kivel találkoztunk ma a mozi előtt”. Ebben a helyzetben X közvetlen illokúciós aktusának címzettje Z, tehát X most Z-t tájékoztatja arról, hogy ragaszkodik valamihez Y-nal kapcsolatban, míg közvetett kérésének címzettje Y.

Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a közvetett illokúciós aktusoknak két fajtája ismeretes: a lineáris és a laterális indirekt illokúciós aktusok, valamint azt is, hogy az indirekt címzettet vagy címzetteket e két típus vonatkozásában lineáris és laterális címzettnek vagy címzetteknek nevezhetjük.[55]

A fejezet elején megállapítottuk, hogy Searle az illokúciós aktusokat illokúciós erejük, valamint illokúciós lényegük szerint vizsgálta. Az illokúciós erőről alkotott nézeteinek általános ismertetését követően tekintsük át röviden, hogy milyen illokúciós lényegeket különböztetett meg egymástól.

Illokúciós lényeg[56]

Amint azt az eddigiek során már megállapítottuk, az illokúciós lényeg, vagy illokúciós cél a beszédaktus értelmét, célját jelölő fogalom, amely kifejezi, hogy milyen illokúciót indukál egy lokúciós aktus. Searle (1969) tipológiája mesteréhez, Austinhoz hasonlóan az illokúciós lényeg öt típusát különbözteti meg, melyek a következők:

Reprezentatív (ang. representatives – ábrázolók, állítók)
Direktív (ang. directives – utasítók, irányítók)
Komisszív (ang. commissives – elkötelezők)
Expresszív (ang. expressives – kifejezők) és
Deklaratív (ang. declaratives, declarations – kinyilvánítók, kinyilatkoztatók)
illokúciós lényeg.

1. Reprezentatívumok

A reprezentatív, vagy Searle későbbi módosítása szerinti asszertív osztály tagjainak a lényege, vagy célja, hogy a beszélő állásfoglalásával (különböző mértékben) elkötelezze a hallgatót az adott helyzet, vagy egy állítás igazsága, a propozícionális tartalom igazsága Reprezentatív, tehát a közlő, megnyilatkozása során a propozíciót a világ tényállásának reprezentációjaként nyilvánítja ki. Például: állít, tagad, beszámol, kijelent, leír, megerősít, osztályoz, magyaráz. A beszélő ilyenkor szavait a világhoz igazítja,[57] a propozícionális tartalomban rögzített és kifejezett pszichológiai állapota pedig a hiedelem, vagy eszme. Fontos kiemelni, hogy az imént megemlített olyan kifejezések, mint a ‘hiedelem’, az ‘állásfoglalás’, vagy ‘elkötelezés’ az asszertív illokúciós lényeg dimenzióit hivatottak jelölni. Így tehát nagy a különbség annak tekintetében, hogy p propozícionális tartalmat valaki ‘javasolja’, ‘hipotéziseként terjeszti elő’, vagy ‘bizonygatja’, ‘ragaszkodik hozzá’, estleg ‘komolyan esküszik is rá’. Searle továbbá jó néhány olyan performatív igét is ebbe a csoportba sorolt, melyet Austin a verdiktív és expozitív osztályokba helyezett. Például: dicsekszik, kérked, henceg, nagyzol, panaszkodik, befejez, elintéz, következtet, levezet.[58]

2. Direktívumok

A direktív illokúciós lényeg egyfajta kísérlet, vagy próbálkozás a közlő részéről arra nézve, hogy a hallgató a direktívum propozícionális tartalma szerint cselekedjen, vagy csináljon valamit, esetleg annak megfelelően modifikálja habitusát. Lehetnek egészen szerény, mérsékelt kísérletek is, mint mikor valaki ösztönöz, ösztökél valamire, tanácsol, javasol valamit, hogy tegyél meg, és lehetnek igencsak hevesek is, például, ha valaki egyenesen ragaszkodik hozzá, hogy tegyél meg valamit. A beszélő ilyenkor a világot igazítja a szavaihoz.[59] A direktívumok őszinteségi feltétele az akarat (vagy akarás, óhaj, vágyakozás, kívánság). A propozícionális tartalom minden esetben a hallgató valamely jövőbeni tettére vonatkozik. Ezen osztály tagjait olyan igék alkotják, mint a: kér, kérdez, megkér, parancsol, (el)rendel, rendelkezik, előír, irányít, parancsol, kíván, kérelmez, kérlel, könyörög, esedezik, eseng, ösztökél, ösztönöz, megenged, engedélyez, tanácsol, ajánl, javall. Ezeken felül Searle úgy gondolja, hogy olyan igék is ebbe az osztályba tartoznak, amelyek egy részét Austin a viselkedők és a végrehajtók csoportjába sorolta. Ilyenek például a: mer, merészel, merészkedik, dacol, bátorkodik, kihív, szembeszáll és ellenszegül.

3. Komisszívumok

A komisszív illokúciós lényeg szerint a közlő (különböző mértékben) elkötelezi magát valamilyen jövőbeni cselekedet megtétele mellett, amelyet a propozícionális tartalom rögzít. Ilyenkor a beszélő a világot igazítja a szavaihoz. A komisszívumok őszinteségi feltétele a szándék. A propozícionális tartalom mindig a közlő valamely jövőbeni tettére vonatkozik. Ezen osztályba tartozó igék például az: esküszik, garantál, jótáll, megfogad, felajánl, ígér.

4. Expresszívumok

Az expresszív illokúciós lényeg egy beszédaktus őszinteségi feltételének, mint a közlő pszichológiai állapotának – egy tényállással kapcsolatos állásfoglalásának – a kifejezése, amely a propozícionális tartalomban egyfajta tényállásként rögzített. Ezen osztály tagjai például a: gratulál, elnézést kér, bocsánatot kér, részvétét nyilvánítja ki, sajnálatát fejezi ki, szán, üdvözöl, felköszönt, megköszön igék. Az expresszívumokban nincsen ‘illeszkedési irány’[60] (a reprezentatívumoknál a közlő ‘szavait a világhoz igazította’, a direktívumoknál és a komisszívumoknál a ‘világot a szavaihoz’). A beszélő itt nem próbálja a világot a szavaihoz illeszteni - és fordítva – a szavait sem próbálja a világhoz igazítani, így inkább azt mondhatnánk, hogy az aktusban kifejezett propozícionális tartalom igazsága feltételezett vagy feltételezhető.

5. Deklaratívumok

A deklaratív illokúciós lényeg szerint a beszélő pusztán a beszédaktus sikeres végrehajtásával a propozícionális tartalomban foglaltak és a valóság egyezését idézi elő, tehát önmagában a sikeres végrehajtás biztosítja azt, hogy a propozícionális tartalom megfeleljen a világnak. A világban létrejövő ilyen jellegű változást az jellemzi, hogy kizárólag e deklaratív osztályba tartozó illokúciós aktus (sikeres) végrehajtásával realizálható és (az ebből következő módon) az, hogy e változás révén olyan – nyelven kívüli – tényállás realizálódik a világban, ami azelőtt nem létez(het)ett. Például, ha X a megbízott bíró Y ügyében, és X felmenti Y vádlottat, akkor Y fel van mente a vád alól, máskülönben nem. Vagy, ha egy vállalat igazgatóbizottsága Z-t sikeresen kinevezi a vállalat alelnökévé, akkor onnantól fogva Z a vállalat alelnöke.

Így a deklarációk működésének alapja olyan extralingvisztikai intézmények létében keresendő, mely intézményekben mind a közlő, mind a címzett vagy címzettek sajátos helyet foglalnak el. A deklaratív illokúciós aktusokról megállapíthatjuk tehát, hogy csakis az olyan intézményeknek, mint például az egyház, a jog, az állam, a magántulajdon, valamint a közlőnek és a címzettnek ezen intézményeken belül betöltött sajátos szerepének tudható be az, hogy valaki kiközösíthet valakit (pl.: egyházi átok), kinevezhet valakit egy pozícióra, átadományozhatja, és ráhagyhatja valakire valaki vagyonát, vagy hadat üzenhet egy másik nemzet ellen. Ezen törvényszerűség alól kivételt csupán az olyan deklarációk képezhetnek, amelyek magát a nyelvet érintik, például: meghatároz, rövidít, nevez, elnevez, hív, kikiált. Searle azt is megjegyzi, hogy a kivételek egy csoportja a természetfeletti kivételek. Ilyen például az is, mikor Isten azt mondja, hogy ‘Legyen világosság’.

Míg Austin helyenként úgy fogalmaz, hogy minden performatívum (és az általános elmélet szerint minden illokúciós aktus) kinyilvánításához szükséges ilyen extralingvisztikai intézmény, addig Searle úgy véli, hogy ez kizárólag az illokúciós aktusok ezen igencsak speciális osztályra, a deklarációkra érvényes. Személyes meglátásom szerint az húzódhat meg okként véleménykülönbségük hátterében, hogy mindketten másképpen használták az intézményesség fogalmát. Amennyiben, mint szabályok és szabályszerűségek rendszereként, egyfajta társas gyakorlatként tekintünk rá, úgy minden további nélkül elfogadhatjuk Austin álláspontját, hiszen még egy sakklépésnek is van egyfajta intézményes kerete – amiképpen az megfelelően és szabályosan kivitelezhető.[61] Searle viszont körültekintőbben járt el, mikor megkülönböztette a deklarációkat például a reprezentatív deklarációktól, világossá téve egyfelől azt, hogy elképzelhető átfedés a különböző (deklaratív, komisszív és reprezentatív) osztályok között[62], másfelől pedig azt, hogy meghatározásában a deklarációk az illokúciós aktusok olyan osztályát jelölik, melyek igazán specifikus szerepet töltenek be az emberi kommunikációban. Ugyanis olyan beszédaktusok ezek, melyek (1) nem létezhetnének, ha nem volnának a működésük kereteit biztosító extralingvisztikai intézmények és (2) melyek hatását nem úgy jellemeznénk, mint ami kimerül az azokat működésbe hozó és működtető intézmény keretein belül. Specifikussá tévő tényező továbbá az is, hogy az illeszkedés mindkét irányban megvalósul (szavainkat a világhoz, a világot a szavainkhoz)[63] a deklarációk sajátságos jellege okán.

Világítsuk meg egy példa segítségével az eddig elhangzottakat. Amikor a bíró felment valakit a vádak alól, akkor szavaival változtat a világ helyzetén, tehát minden deklaráció kísérlet a nyelv és a világ ‘összeillesztésére’[64]. Változtat a világ helyzetén – a vádlottnak például nem kell börtönbe vonulnia – de e változtatást nem egy fennálló tényállás leírásával (miképpen a reprezentatívumoknál) viszi véghez, sem nem úgy, hogy megnyilvánulásával rá akarna venni bárkit is, hogy változtasson a dolgok helyzetén (mint a direktívumoknál és a komisszívumoknál). Attól még, hogy a bíró felmenti, a vádlott nem feltétlenül ártatlan, és felmentésével nem is teheti ártatlanná. Vajon valóban ártatlan a vádlott, vagy meglehet, hogy mégiscsak ő követte el a bűntényt? Bárhogy is legyen, a bíró dönt, döntése viszont egy előre meghatározott eljárás alkalmazása, a fennálló bizonyítékok ismeretében egy tényállás deklarálása, vagyis, ha felmenti a vádlottat, akkor a vádlott ténylegesen fel is van mentve. Megnyilatkozásával (egy deklarációval) kapcsolatban még csak őszinteségi feltételekről sem beszélhetünk. Nyilván csak úgy ítélhet el bárkit is, ha valóban ő a bíró, így fontos tényező az autoritás, de nem éppen azért hoztuk létre a bírói tisztséget és választunk bírókat (szerep-hozzárendelés),[65] – felruházván (legitimálva) bizonyos embereket a tekintéllyel és befolyással – hogy az ilyen jellegű szituációkban döntsön valaki?[66] Tevékenysége bár sokféle lehet, rosszhiszemű, korrupt és hazudhat is akár, de maga a bírói ítélet kinyilvánítása nem hazugság, hanem nagyon is érvényes ítélethozatal, ami jogerőre emelkedik.

A deklarációk kifejtése bár aránytalanul hosszadalmasnak tűnhet, mégsem minden ok nélkül való, ugyanis a dolgozat további részében terítékre kerülő szövegek kapcsán még a hasznunkra fog válni. Mindenesetre ezzel az illokúciós aktusok Searle szerinti csoportosításának – és ezzel együtt az illokúciós aktusok rövid ismertetésének – a végére értünk. Bár Searle a későbbiek során még élt bizonyos korrekciókkal az osztályozás kapcsán, – például a reprezentatívum elnevezés helyett az asszertívum kifejezést használatát tartotta megfelelőbbnek – megállapíthatjuk, hogy ez a fajta csoportosítás a legszélesebb körben elterjedt, tehát a nyelvfilozófusok Searle osztályozását tartják az illokúciós aktusok leginkább akceptálható taxonómiájának.[67]

Egyéni és kollektív intencionalitás[68]

Csupán egy további distinkció megemlítését tartom itt nélkülözhetetlennek. Az osztályozás során rendre érintettük a különböző csoportokhoz tartozó őszinteségi feltételeket is – például a direktívumok esetén ez az akarat volt, tehát az illokúciós aktus őszinteségi feltétele csakis abban az esetben teljesül, ha a közlő valóban rendelkezik az adott intencionális állapottal (jelen esetben az akarás inherens intenciójával – valóban akarja azt, és valóban azt akarja, amit a címzettől kér).[69] Az illokúciós lényegek őszinteségi feltételeinek vizsgálatával azt kaphatjuk eredményül, hogy az inherens intenciók leginkább vágyak, szándékok és hiedelmek formájában jelennek meg, valamint azt, hogy a deklarációk e rendszeren belül meglehetősen sajátságos intencionalitással rendelkeznek.

Searle meglátása szerint ez úgy lehetséges, hogy míg – példánknál maradva – a direktívumok egyéni, addig a deklarációk csoportos intenciók szerint motiváltak. Az egyéni vagy individuális intencionalitás lényegileg egy cselekvés konstituálásában játszik szerepet, míg a csoportos, vagy kollektív intencionalitás társas természetű (társakra irányul): lényege pedig társas tények, társas gyakorlatok és intézmények létrehozása.[70] Szerinte ez azt jelenti, hogy hétköznapi nyelvhasználatunk csakis társas – társadalmi beágyazottságától elválasztatlanul értelmezhető. Mivel kommunikációs tevékenységünk során különböző intencionális tartalmakat közlünk egymással (ezek lehetnek individuális és kollektív intenciók is), így kijelenthetjük, hogy Searle intencionalitásról kialakított szemlélete szerint (Austinnal egyetemben) egyértelműen a nyelv – elsődlegesen – kommunikatív funkcióját hangsúlyozza.[71]

A perlokúciós aktus

A beszédaktusok harmadik aspektusát – a lokúciós és illokúciós aktus mellett – Austin a perlokúciós aktus, vagy röviden perlokúció (ang. perlocutionary act, perlocution)[72] elnevezéssel illette. A felvezetőben azt mondtuk, hogy ez „az a hatás, amit a mondás által váltunk ki a hallgatóban”. Kicsit pontosabban úgy fogalmazhatnánk, hogy a beszélő megnyilatkozása (a lokúciós-illokúciós aktus kimondása) által előidézni kívánt, valamint előidézett hatások (következmények) összessége (ang. act performed by saying something).[73] Ez lehet például meggyőzés, rábeszélés, felvilágosítás, lelkesítés, meglepés, megfélemlítés, elrettentés, elriasztás, megijesztés, megalázás, félrevezetés, kényszerítés, cselekvésre indítás stb.[74]

A perlokúciós szándék

Hatások összessége, ugyanis nem csak a közlő mondandójának címzettre kifejtett hatása tartozik ide, hanem a beszélő szándékának felismertetése és a címzett részéről történő felismerése is. „A szándék stratégiája: közölni a hallgatóval, milyen a beszélő hozzáállása a propozícióhoz”.[75] Gadamer azt mondja, hogy „a szövegnek megvan a maga egységes intenciója. Nem szükségszerű, hogy ez az írás tudatos intenciója legyen, de mindenesetre a címzetté, a megfejtőé, akire a szöveg jelentése irányul”.[76] De lehet ez egy fokkal még összetettebb is. A hétköznapi esetek túlnyomó többségében a beszélő nem csupán fel szeretné ismertetni a szándékát, hanem az is a szándékában áll, hogy e ’felismertetési szándékot’ is felismertesse a címzettel. „Paul Grice elméletéről van szó, mely a közlés lényegét abban a mozzanatban látja, hogy a küldő bizonyos szándékkal küldi üzeneteit, s azt akarja, hogy a fogadó felismerje szándékait, beleértve azt a szándékát is, hogy magát e szándékot is felismerje s így tovább”.[77] Bár ez a bizonyos kommunikációelmélet – mely az emberi kommunikációt a kölcsönös szándék-tulajdonítás keretében értelmezi – a beszédaktus-elmélettől függetlenül jött létre,[78] érzékelhető gondolati rokonságot mutat többek között Searle intencionalitás szemléletével.

A perlokúciós hatás

De miképpen ragadható meg, vagy mutatható ki e két elmélet közti gondolati rokonság? Mindkettejük kiindulópontja azonos: feltételezik a beszélőről, hogy a sikeres kommunikáció folytatása érdekében rendelkeznie kell bizonyos hatást, vagy hatásokat kiváltó szándékkal (perlokúciós szándékkal), mely szerint a közlő hatást szeretne gyakorolni, valamilyen reakciót, – perlokúciós aktust – szeretne kiváltani a címzettben. Griece úgy gondolja, hogy a kommunikatív szándék nem merül ki ebben, ugyanis – ahogyan azt az előbb megállapítottuk – a közlő szándékában kell állnia annak is, hogy a címzett felismerje a közlő hatáskiváltásra vonatkozó szándékát, méghozzá oly módon, hogy a címzettben kialakuló perlokúciós hatás létrejötte éppen a közlő szándékfelismertetési szándékának a felismerése alapján történjen. Searle úgy gondolja, hogy Griece beszélői intencióra vonatkozó meghatározása egyenesen a perlokúciós hatás realizálódásának menetét definiálja.[79]

Nem konvencionális perlokúció

A közlőről tehát feltételezzük, hogy rendelkezik valamilyen illokúciós és perlokúciós szándékkal, és ezt egy verbális, vagy non-verbális közlés formájában a címzett tudtára kívánja adni, valamilyen perlokúciós hatást akar kiváltani a hallgatóból. Számításba véve a különböző eshetőségeket azt kapjuk viszont, hogy a perlokúciós hatások igen sokfélék lehetnek.

Lehet mind a beszélő, mind a hallgató részéről szándékolt és szándékolatlan is. Lehet, hogy a hallgató felismeri a beszélő szándékát, de az is elképzelhető, hogy nem, vagy nem olyan szándékot vél felismerni, amelyet a közlő sugall, vagy sugallni kíván. Valamint az sem kizárt, hogy a beszélő közlésével nem azt a perlokúciós hatást váltja ki a hallgatóból, amelyet szándékában állt kiváltani. Mindebből az következik, hogy míg a lokúciós és illokúciós aktusok konvencionálisak, azaz a nyelvi konvenció erejénél fogva szabályozottak, addig a perlokúciós aktusokról ugyanez nem mondható el, vagyis a perlokúciós hatások nem konvencionálisak,[80] ugyanis nem minden esetben szavatolható az, hogy az adott megnyilatkozás egy bizonyos perlokúciós hatást váltson ki.[81]

A perlokúciós aktusok nem konvencionális voltát alátámasztó tényező továbbá az is, hogy a „szándék eltérítheti közléseinket a megszokott (konvencionális) értelmezéstől.”[82] A perlokúció fogalma tehát az illokúción túli következményeket jelöli, melyek nem a konvenció által realizálódó hatások.[83]

Boldogulás és balfogások

A fentebb említett esetekből érzékelhetővé válhatott a számunkra, hogy az emberi interakciók[84] során – a sikeres kommunikáció folytatásának szempontjából – számos tényező úgyszólván balul sülhet el. Az eddigiek során megállapítottuk, hogy Austin álláspontja szerint a kommunikáció révén (e kifejezésnél maradva) interakciós szándékokat közvetítünk, így az ebből következő módon a (nyelvi) kommunikáció alapegységének nem a mondatot, vagy a jelet, hanem a beszédaktust volna érdemes tekinteni (ez lehetett konstatívum, vagy performatívum).[85] Ez (utóbbi) az, ami akár balul is elsülhet, de korántsem kellene hamisnak gondolnunk. Fejtegettük azt is, hogy szerinte miért nem illethetők a performatívumok az igaz vagy hamis logikai igazságértékekkel. Megfogalmazása szerint ezek ’boldogultak’ vagy ’boldogtalanok’, ’sikerültek’ vagy ’sikerületlenek’, ’szerencsések’ vagy ’szerencsétlenek’, de mindezidáig még nem részleteztük, hogy mitől lesz egy beszédaktusnak ilyen vagy olyan a kimenetele. És egyáltalán, melyek azok a pontok, ahol ’elcsúszik’, ’félresiklik’ a sikeres kimenetel?

Austin elgondolása szerint abban az esetben boldogult egy beszédaktus, ha betöltötte a szerepét (sikeres volt), ha viszont ezt valami meghiúsította, akkor sikerületlen, ugyanis valamiféle hiba, balfogás történt a kivitelezés során. Így „azt a tantételt, hogy az efféle megnyilatkozások esetében milyen dolgok fúlhatnak és fúlnak is kudarcba, a balfogások doktrínájának”[86] nevezte,[87] és az illokúciós aktusokhoz hasonlóan ezekkel kapcsolatban is kínált egy – elmondása szerint „nem véglegesnek feltüntetett” – taxonómiát. A balfogások sematizálása lehetővé tette számára a balszerencsés esetek különféle csoportjainak és osztályainak megkülönböztetését, valamint az ezekhez köthető hatások megnevezését. Példának okán, attól még, mert valami érvénytelen, nem feltétlenül hatástalan, ugyanis lehetnek következményei, eredményei. Egy ilyen jellegű esetben nem arról van szó, hogy semmit se tettünk volna, hanem arról, hogy „nem azt hajtottuk végre, amit megkíséreltünk”[88], vagyis nem a kívánt (célzott) perlokúciós hatás váltódott ki.

Boldogulási feltételek

Rendszerezésének alapja az az elgondolás, miszerint egy performatívum boldogulásához, szerencsés kimeneteléhez elengedhetetlenül szükséges, hogy bizonyos dolgok (körülmények, feltételek) teljesüljenek. Hat ilyen szabályt sorolt fel, melyeket boldogulási feltételeknek nevezett. Amennyiben e hat szabály valamelyike nem teljesül, szándékosan vagy szándékolatlanul, de megszegjük e szabályok valamelyikét (akár csak egyet, vagy akár többet is), akkor a performatív beszédaktust sikertelenség fogja övezni. Az általa megfogalmazott feltételek a következők:

(Α1) „Léteznie kell egy hagyományosan elfogadott, konvencionális hatású eljárásnak, melynek során bizonyos személyeknek adott körülmények között meghatározott szavakat kell kimondaniuk, továbbá:

(Α2) az adott esetben az érintett személyeknek és körülményeknek meg kell felelniük az adott helyzetekben megkívánt eljárás kívánalmainak.

(Β1) Ezt az eljárást minden résztvevőnek helyesen és

(Β2) maradéktalanul végre kell hajtania.

(Γ1) Amennyiben, amint az gyakran előfordul, az eljárást végrehajtó személyeknek bizonyos gondolatokat vagy érzéseket tulajdonítanak, vagy a résztvevőktől meghatározott magatartásformákat várnak el, akkor az eljárás szereplőinek és felhasználóinak valóban gondolniuk, illetve érezniük kell az említett gondolatokat, illetve érzéseket, és a megfelelő magatartásra is hajlandóságot kell mutatniuk,[89] továbbá

(Γ2) később ténylegesen is így kell viselkedniük.”[90]

Megjegyzésképp csak annyit fűznék ehhez a szabályrendszerhez, hogy bár nyilvánvalóan létezni kell konvencionális eljárásoknak, – ilyen az austini példában szereplő házasságkötés is – a fentebbiek során már megállapítottuk, hogy nyelvhasználatunk nem pusztán konvenciók követése. Ebből a megállapításból nem az következik, hogy az austini szabályok nem volnának érvényesek a konvencionális, az intézményesség jegyeit viselő eljárásokra, viszont arra is felhívja a figyelmünket, hogy nem minden aktus kötődik intézményhez, vagyis az intézményesültség nem lehet a teljes kommunikációra kiterjedő jellegzetesség.[91]

Balfogások

A szabályok előtti zárójeles részben szereplő jelölések (betű-szám kombinációk) a balfogások különböző változataira utalnak. Az első négy szabály esetében azért alkalmazott latin, míg az utóbbi két szabály esetén görög betűket, hogy érzékeltesse az ezek között lévő lényegi különbséget. Míg például a latin betűvel jelölt szabályok teljesülésének hiányában az aktuális cselekedet egyáltalán nem valósul meg, addig a görög betűvel ellátott szabályok nem teljesülése esetén az aktus realizálódik, de a cselekedet megtörténte inkább nevezhető az esettel való visszaélésnek, mintsem az aktus szerencsés kivitelezésének.[92] Emellett még számos olyan kifejezéssel élt a különböző csoportok elnevezése során, melyekről nehezen lehetne állítani, hogy egzakt kategóriákat jelölnének, viszont meg is kérte a hallgatót, hogy „ne kötődjön túlzottan a nevek szokásos konnotációihoz”.[93] Ilyenek például a mellélövések, botlások, fennakadások, és olykor még ennél különösebb elnevezések is előfordulnak, mint a vetélés, disszimuláció[94], nem játszás vagy a rossz játszás. Mindazonáltal osztályozása jól érzékelteti, hogy ha el is romlik valami a beszédaktus során, egyáltalán nem mindegy, hogy mi romlik el, illetve hasznos szempontokat nyújt a konvencionális performatív beszédaktusok sikeres kivitelezéséhez szükséges kritériumokra, valamint e kritériumok teljesülésének fontosságára való rámutatásával.

Balfogások

Α Β Γ

Mellélövések Visszaélések

Megkísérelt, de semmis aktusok Kinyilatkoztatott, de üres aktusok

(Tekintélyvesztés)

Α: Téves felidézés, alkalmatlan aktusok Γ1: Őszintétlenségek (Disszimuláció)

Α1: ? (Nem játszás)

Α2: Téves alkalmazás (Rossz játszás) Γ2: ? (Be nem teljesítés, Hűtlenség, Áthágás, Fegyelmezetlenség, Szabálysértés)

Β: Téves végrehajtás,
érvénytelenített aktusok (Vetélés)

Β1: Botlás (Téves végrehajtás)

Β2: Fennakadás (Nincs végrehajtás)

Austin részletesen taglalja a különböző balfogások eseteit, felteszi a szükséges kérdéseket, és válaszokat keres rá: „(1) Az aktusok mely változatára érvényes a balfogás fogalma? (2) Mennyire teljes a balfogások jelen osztályozása? (3) Kölcsönösen kizárják-e egymást ezek a balfogás-osztályok?” Egy-egy jellegzetes esete a boldogulásnak: Akkor nevezhetem el a hajót, ha én vagyok a kapitánya (vagy engem bíztak meg a névadással). Csak akkor eskethetek, ha fel vagyok rá hatalmazva, és nem lesz érvényes a házasságom, ha már valakinek a házastársa vagyok stb. Meglehet, hogy ezen aktusokat megfelelően adtam elő, ”formulájukat betartottam”, ”tettemet” mégis elpuskáztam, mivel „nem én voltam a megfelelő személy, nem volt jogosítványom rá.”[95] Így megnyilatkozásom hatástalan, érvénytelen. E jogosítvány (jogosultság) hiányában viszont nem „elfogadott konvencionális eljárásról” beszélhetünk, hanem az eljárás „megcsúfolásáról”. [96]

A beszédaktus-elmélet alapjainak ezen igencsak hiányos és rövidke, vagy mondjuk úgy, hogy általános jellegű ismertetésével megteremtettük a számunkra szükséges alapot ahhoz, hogy belefoghassunk témánk további fejtegetésébe. Ez (nem különösebben rejtélyes módon) a dolgozat címében is szereplő kóanok, egy meglehetősen egyedi irodalmi műfaj általam válogatott szemelvényeinek vizsgálatát fogja jelenteni a számunkra. A beszédaktusok áttekintésére azért volt szükség, mert véleményem szerint ez az egyik olyan (humántudományos diskurzusban is igazán jelentős) nyelvelmélet, amely hasznos adalékokat nyújthat a kóanok ‘megértéséhez’, betekintést engedhet azok működésébe, sőt mi több, ezáltal segíthet megteremteni azt az értelmezési mezőt, amely lehetővé teheti a kóanok – pusztán hermeneutikai kontextusban nehezen elgondolható – működésének mélyrehatóbb átlátását. Ez úgy lehetséges, hogy a felvetés szerint több ponton is párhuzam fedezhető fel a beszédaktus-elmélet és a kóanok által közvetített nyelvelméleti és nyelvgyakorlati álláspont között.

A kóanoktól a beszédaktusokig

Ezzel természetesen nem azt állítom, hogy a Kapujanincs Átjáró egységes megoldókulcsával kívánnék szolgálni. Ilyesfélében véletlenül sem reménykednék, és amúgy sem gondolom, hogy helyénvaló volna akár létét is feltételezi. Ha akarnék se tudnék úgy gondolkodni, mint egy nyolcszáz éve élt kínai buddhista szerzetes, mégsem tűnik számomra hiábavalónak a kérdésfelvetések megkísérlése. Véleményem szerint vannak örök, mindannyiunk számára közös kérdések, amelyek ugyanannyira érvényesek ma, mint nyolcszáz vagy kétezer évvel ezelőtt. Ez is közös bennünk, aminthogy sós a könnyünk, verítékünk, vörös a vérünk, sárga a vizeletünk, és hogy mind csakis egymással kommunikálva, interakcióba lépve, kisebb-nagyobb közösségekben létezhetünk.

Mielőtt azonban ennek kifejtésére rátérnénk, szeretném nagy körvonalakban felvázolni azt a gondolati ívet, amely mentén a kóanok iránti érdeklődéstől, azok beszédaktusokként való vizsgálatáig jutottam el.

Előzetes megjegyzések a továbbiakhoz. Nem a legmegbocsáthatóbb módon, de közel teljes mértékben mellőzöm a csan buddhizmus eszme, vallás-, és kultúrtörténeti áttekintését. Ezt az aligha menthető körülményt az indokolhatja, mentheti meg mégis, hogy (1) minden valamirevaló való, a témában íródott könyv ezzel kezdi, és (2) kifejtése terjedelmi szempontból messze meghaladná kereteinket.[97] Mivel idegrendszerünk működése, valamint a nyelvnek a valóság konstituálásában betöltött szerepe foglalkoztat most bennünket, ezért abból indulunk ki, hogy az ilyen jellegű háttérismeretek birtokában van az olvasó. Ezek az ismeretek tehát nem, hogy nem elhanyagolhatóak, – éppen ellenkezőleg – igazán fontosak a számunkra, ezért is kezeljük közös kiindulási alapként az ide vonatkozó ismeretanyagot. A forrásszöveggel és a szöveggel kapcsolatos információkkal is hasonlóképpen jártunk el. Mivel a buddhizmus Kínában, Koreában, és Japánban sok közös jegyet hordoz, ezért megengedtük magunknak a kínai csan, a koreai szon és a japán zen szinonimaként való alkalmazását. Ez húzódik meg a mögött is, hogy bár eredetileg kínai szövegekről (kínai: Kung-anokról) lévén szó, mégis a japán: kōan magyaros átírását (kóan) használom, a nemzetközi gyakorlathoz és a hagyományokhoz való kapcsolódás okán.

Forrásszöveg: Miklós 1987 [1229]: Miklós Pál (Ford., Szerk.): Kapujanincs átjáró: Kínai csan-buddhista példázatok. Helikon Kiadó, Budapest. Elérhető: https://terebess.hu/zen/kapu.pdf [Megtekintve: 2018.03.05.]

A Buddhista Főiskolán töltött évek alatt legfőképp a buddhista tanokkal, a buddhista meditációval, valamint a kognitív nyelvészettel való megismerkedésen keresztül vezetett az út odáig, hogy elkezdjek úgymond ‘gyanakodni’ a nyelvre. A következő oldalakon e gyanakvás részleteit, és a mögötte húzódó gondolatiságot szeretném feltárni. Mivel ez témánk szempontjából nem teljesen indokolt, ezért nem törekszem álláspontom maradéktalan kifejtésére és alátámasztására. Ekképpen a következő sorok inkább tekinthetőek a bennem kialakult vélekedések laza füzérének, mintsem tudományos igényű értekezésnek.

Gyakran alkalmazott zen buddhista hasonlat, hogy a tudat olyan, mint a tükör, a szavak viszont szűrőkhöz hasonlatosak. A hagyomány szerint a Buddha a Felébredett. Felébredett, mivel nem álomképeket lát többé, hanem olyannak látja a dolgokat, ahogy azok vannak. Ellentétben azzal, aki nem felébredett, aki álmodik, aki tévedésben él, mivel összetéveszti az álmot az ébrenléttel, az álomképeket a realitással. A probléma pedig – amennyiben az emberi lét szenvedései nevezhetők problémának – éppen e tévedésből fakad. E tévedés, természetét tekintve viszont inkább nevezhető folyamatosan és módszeresen elkövetett csalásnak, mintsem valamiféle értelmi vagy tudásbéli hiányosság következményének. Inkább látás, mintsem értelem dolga (nyitva van a szemünk, vagy csukva).[98] Egy hasonlattal élve olyan ez, mintha matematikusokká (boldogokká, vagy kevésbé szenvedőkké) szeretnénk válni, viszont a feladványok (problémáink) megoldásait rendre a matematika könyv végén összegzett megoldásokból puskáznánk ki. Eredményeink pontosak, meglehet, de valójában nem értjük, nem látjuk a probléma megoldásához vezető utat, így nem is lehetünk képesek végigjárni azt, és csupán idő kérdése, hogy olyan feladványt kapjunk, amely nem szerepel a nagykönyvben.

A Buddha tanítása szerint senki sem tehet meg senki helyett semmit, ő megmutathatja az utat, de az általa felmutatott szellemi ösvényt mindenkinek saját magának kell végigjárnia.[99] Van tehát valamiféle ‘belső’, ‘szellemi’ munka, amit el kellene végezni, e csalást, bűvészkedést le kell leplezni, azaz – fel kellene ébredni.[100]

A buddhista gyakorlónak pontosan ez a célja. Amíg a valóságot szűrőkön keresztül érzékeli, mintegy azokon át ‘szűri meg’ magának, addig a tudat e torzított képet tükrözi vissza. Ahhoz, hogy a valóságot (akár csak egy pillanat, egy szemvillanás erejéig is, de) úgy lássa, ahogy az valójában van, a csan szerint mintegy a szavak ‘mögé’ kell tekintenie, a fogalmakban manifesztálódó gondolati szűrőkön túlra, hogy megpillanthassa ezek illuzórikus, azaz feltételekhez és körülményekhez kötött, konvencionális voltát. Ju-Ce azt mondja:

„A megértést a szavakban keresni annyi, mint csizmán keresztül vakarózni,

vagy bottal akarni leütni a Holdat. Mit lehetne ilyesmivel elérni?”[101]

Eddig rendben is van, de mi a gond a gondolatokkal, szavakkal, és egyáltalán, mit értsünk az alatt, hogy a fogalmak szűrők, melyek torzítják a valóságról alkotott képet? Egyrészt a szavakkal, a fogalmi gondolkodással az ég világon semmi probléma. Amennyiben problémáról egyáltalán beszélhetünk, úgy az nem magát a nyelvhasználatot, hanem inkább e nyelvhasználthoz fűződő viszonyunkat érinti. Véleményem szerint emberlétünk egyik lényegi sajátossága, sőt mi több, igazán nagy lehetősége, hogy képesek vagyunk ilyesfajta kognitív funkció ellátására.

A nyelvhasználat révén képesek vagyunk fogalmakban, elvont kategóriákban gondolkodni. Ez példának okán azon felül, hogy lehetővé teszi, hogy egyáltalán verbálisan kommunikáljunk, és verbális interakcióba bocsátkozzunk egymással, az észlelési folyamatot is nagyban leegyszerűsíti és megkönnyíti. Képesek vagyunk fákat, a fákon ágakat és leveleket látni, ezzel kategorizálva, sematizálva, majd mintázatokba rendezve ismereteinket, érzéki benyomásainkat, így nem szükséges minden egyedi létezőt egyszeriként és egyediként megismernünk és akként is feldolgoznunk, elraktároznunk. Ez mérhetetlen információ mennyiség folyamatos feldolgozását igényelné, amely jelentős mértékben növelné meg az erre fordítandó energiahasználatot. Mivel idegrendszerünk energiaháztartását nem emészti fel teljes egészében például az észlelési folyamat feldolgozása, így marad energiánk következtetések levonására, élményeink rendszerezésére, és számos egyéb mellett, olyan összetett mentális és kognitív folyamatok lebonyolítására, amelyek kivitelezése enélkül nem volna lehetséges.

Tehát nem a nyelv relativizálását, vagy dekonstrukcióját szeretnénk itt elkövetni, – éppen ellenkezőleg – hanem visszaadni a nyelv valódi megjelenítő erejét azáltal, hogy rámutatunk az egyén mérhetetlen felelősségére a nyelvhasználatban. Nem egy nyelv előtti, preverbális állapot realizálása a célunk (megfosztván a nyelvet attól, amit nem lehet tőle elvitatni), éppen ellenkezőleg, hanem egyfajta ‘nyelv utáni’, ‘nyelven túli’, azaz posztverbális pozíció felvételét szorgalmazzuk. De miképpen értjük azt, hogy a probléma a nyelvhasználathoz fűződő viszonyunkból ered, és hogy nem a nyelv jelentékenységét vonjuk kétségbe, hanem vissza szeretnénk adni annak valódi megjelenítő erejét?

Ennek megértéséhez vissza kell térnünk egészen a ‘kezdetekhez’. Kisgyermekkorban az anyanyelvet (ideális esetben) különösebb nehézség nélkül, mondhatni játszi könnyedséggel, és drámai gyorsasággal sajátítjuk el, az ún. rámutatásos módszer segítségével. Az anyuka rámutat egy tárgyra, és azt mondja: asztal. Gyermeke tekintete követi édesanyja ujját, mozdulatát, ránéz a tárgyra és ezzel egy időben felfogja a kiejtett hangalakot: - Asztal. A gyermek szembesül egy problémával, amit meg kell oldania (hiszen fogalma sincs róla, hogy mi történik). Ezek az információk (a látvány és a hallottak) különböző csatornákon keresztül érkeznek az agyába. Annak érdekében, hogy ezen új problémát orvosolja, idegrendszere különböző területei között átmeneti idegkapcsolódások, összeköttetések, ún. szinapszisok jönnek létre. A gyermek tehát mintegy ‘lelki szemei előtt látja’ az asztal mentális reprezentációját (belső tudati képét) és ezzel szimultán érzékeli az anyukája által kiejtett hangsort. Ezen tudattartamok között asszociatív kapcsolat jön létre, magyarán a képet és a hangot összekapcsolja, megfelelteti egymással. A dolog összekapcsolódik a fogalommal, név a formával.[102] Bár az így létrejött idegkapcsolat még csak átmeneti jellegű (átmeneti és sérülékeny-, rövid távú emlékezet), de többször is megismétlődvén tartóssá válik az idegkapcsolat, majd egy ponton túl átíródik fehérjévé (tartós-, hosszú távú emlékezet),[103] tehát a szó szoros értelmében bevésődik, beidegződik, a részévé válik. Így lesz a gondolatból anyag, tehát ez valóban tekinthető egyfajta teremtő folyamatnak, ugyanis ezen a módon teremtjük meg többek között a dolgok jelentését.

Az idegkapcsolódások tehát, ha kellő számban megismétlődnek, többször is létrejönnek, akkor tartós kapcsolatokká válnak, majd átíródnak fehérjévé.[104] Ez eszembe juttatja mondásainkat: ‘Gyakorlat teszi a mestert’, ‘Ismétlés a tudás anyja’. A bevésődések mentén mintázatok jönnek létre, amelyek mintegy megszabják a dolgok menetét. Kisgyerekként mindannyiunk számára nagy kihívást jelentett megtanulni járni, ami idővel aztán automatikusan működő mechanizmussá vált. Nem kell különösebb figyelmet fordítanunk rá, hogyan tegyük egyik lábunkat a másik elé, az megy magától. Nyugodtan beszélgethetünk, telefonálhatunk is akár közben anélkül, hogy attól kellene tartanunk, el fogunk esni. Olyan, mint a biciklizés. Az evés, az ivás, a fogmosás, életünk jóformán minden cselekvése automatikusan megy végbe. Nem kell, hogy tudatosan odafigyeljünk rájuk, mindez egyszerűen történik magától.

Visszatérvén, ott tartottunk, hogy a gyermek idegrendszere összekapcsolta a kiejtett asztal szó hangalakját az asztallal, mint tárggyal, ezáltal megszületett benne az asztal fogalma. Most már van fogalma az asztalról. A későbbiekben az asztal hangalak meghallását követően aktivizálódni fog agyában a mentális reprezentációkért felelős terület, és meg fogja jeleníteni az elméje számára az asztal mentális képét. Innen a nyelviség imaginatív, azaz képekben megjelenő, képeket megjelenítő természete. Amikor azt mondom, hogy senki se gondoljon a rózsaszín elefántra, akkor mindenki rögvest a rózsaszín elefántra gondol, annak mentális képét látja lelki szemei előtt, függetlenül attól, hogy a kérés kifejezetten arra vonatkozott, hogy ne gondoljunk rá.[105] Ez a fajta működés olyannyira automatikus és akarattalan, hogy több gondolkodót is arra a következtetésre sarkallt, hogy a nyelviség, a nyelvi beágyazottság olyan keret, (vagy korlát inkább?) ami teljességgel meghaladhatatlan.[106]

A nyelviség imaginatív természetével kapcsolatban csupán az a bökkenő, hogy mindenki a maga rózsaszín elefántját látja. Azt, hogy mit értek pontosan ez alatt, két (elvont) példán keresztül szeretném világosabbá tenni.

Képzeljük el, hogy valaki egész életében csupán egy bizonyos asztalt látott. Ebből az következik, hogy számára az ‘asztalságot’ az a bizonyos asztal fogja jelenteni. Ha elkezdünk vele elvont beszélgetést folytatni az ‘asztalságról’, akkor az illető szükségszerűen annak a bizonyos asztalnak a mentális képét fogja érzékelni magában (mindig is azt érzékelte) és az ezen érzékelés(ek) nyomán kialakult benyomásai alapján fogja kialakítani vélekedéseit, megformálni véleményét. Hiába is akarnánk vele mondjuk három lábú, kör alakú asztalokról beszélgetni, ha számára ezek, és az ezen kívüli alternatívák ismeretlen, nem létező fogalmak, ugyanis számára kizárólag egy bizonyos négylábú, négyzet alakú asztal létezik.

A következő példánál még ennél is több képzelőerőre lesz szükségünk. Az ógörög Kleiszthenész, a tizenhetedik századi Baruch Spinoza és Mahatma Gandhi egy asztalnál üldögélnek, és a demokráciáról diskurálnak. Bár mindannyian a demokráciáról beszélnek, mégis elbeszélnek egymás mellett. Mindhárman más és más demokráciát értenek a demokrácia fogalma alatt, hiszen mindhárom korban mást és mást is jelentett ez a szó.

Hasonlóan van ez mindennapi életünk során is. Például mennyire mást jelentett tizenöt éve a mobiltelefon egy idős hölgynek, mint ma egy fiatalnak. Teljesen más fogalmi keret[107] aktivizálódik például a kórház szó hallattán a sebésznek, mint a mandula műtétre váró kisfiúnak vagy a daganatos nagymamának. Másképpen fognak tekinteni rá, következésképp másként is fogják látni a kórházat, mást fog jelenteni a számukra. Fogalmi kereteink tehát nagyban befolyásolják és meghatározzák, hogy miképpen látjuk, értelmezzük a világot.

Gondoljunk csak bele, mennyire más világot tapasztal, mennyire mást vesz észre a környezetéből a festő, a fényképész, a detektív, vagy az elvonás tüneteit produkáló heroinista. Utóbbi csak a következő adag megszerzésére képes gondolni, mondhatni ez az ő világa, míg az előbbi személyeknek egészen sajátos (mondhatni ‘külön’) szeme alakulhatott ki a jelenségek (például a részletek) észrevevésére. Ezzel csupán érzékeltetni szeretném, hogy véleményem szerint milyen jelentős mértékű az összefüggés aközött, hogy mit veszünk észre, és hogy miként látjuk a dolgokat, következésképp aközött is, hogy ‘milyen a világ’, és hogy mi magunk milyennek látjuk a világot (milyen fogalmi keretek, érzelmi beidegződések stb. szabják meg világlátásunkat, szemléletmódunkat, a dolgokhoz való hozzáállásunkat, viszonyulásainkat). Meglátásom szerint, minél árnyaltabb, tisztább, perspektivikusabb mentális reprezentációk mentén tájékozódunk, annál inkább látjuk ezeket a kereteket (és a keretezés műveleteit)[108] annak, amik, és érezzük egyéni és szociális felelősségünket működésük módjainak és minőségeinek kialakításában (interpretáció, helyes szemlélet) és reprezentálásában (interakció és kommunikáció). Vagyis minél tágasabbak és szabadabbak fogalmi kereteink, annál nyitottabbá és befogadóbbá válik a gondolkodásunk, és fordítva, minél zártabb, merevebb, annál beszűkültebbé és korlátozottabbá.

Máskülönben hogyan is érthetnénk meg egymást, ha nem azt értjük a dolgok alatt, amit a másik, és nem azt értjük meg, amit a másik mond, hanem azt, amit felfogunk abból, amit a másik mond. A fogalmi keretezés egyfelől biztosítja a fogalmi gondolkodás keretét, – mintegy ‘keretet szab neki’ – de egyúttal (bizonyos mértékben) ki is szűri a keretbe ‘nem passzoló’ tartamokat. Ezért van az, hogy oly sokszor félreértjük egymást, hogy bár mondtunk valamit, de ‘azt nem is úgy értettük ám’, vagy ‘nem komolyan gondoltuk’, hogy ki tudjuk forgatni egymás szavait, és hogy még kijelentéseink is következetes pontosításokra szorulnak mindaddig, míg el nem érik céljukat. (Lehet nem véletlen, hogy egyes buddhista kolostorokban művészi szinten gyakorolják a vitakultúrát.)

Mindeközben a kisgyermek megtanult beszélni. Most már nem csak érti, ha azt mondják neki: asztal, hanem mondani is képes. Minél többször kimondja, annál inkább tartóssá válik az asztal nevének és mentális képének, elmebéli reprezentációjának összekapcsolódása, és tartós emlékezeti tartalommá módosul. Egyre több dolognak tudja a nevét, és fokozatosan megtanulja (verbálisan is) kifejezni magát: érzéseit, gondolatait, vágyait, szükségleteit. A verbalizáció tanulási folyamata viszont nem egy kizárólagosan külső, kifelé irányuló tevékenység elsajátítása, – egyfajta belső monológ kialakulása is egyben. Ez az a kis hang a fejünkben, ami oly sokszor nem kis fejtörést okoz. Nem az a baj vele, hogy van, hanem az, hogy nem mindig olyan, mint amilyen kellene, valamint az, hogy olyankor is van, amikor egyáltalán nem kéne, hogy legyen, mikor semmi szükség rá, vagy nem kívánatos a jelenléte.

Ha egy kicsit jobban megfigyeljük, rövid időn belül rádöbbenünk, hogy ezt sem tudatosan kontrolláljuk, ha például nem vagyunk képesek elhallgattatni, és csak egyszerűen csöndben maradni. Ahogy rutinszerűen végzett cselekvéseink, úgy belső narrációs tevékenységünk is automatizálódott,[109] – szokássá vált.[110] Ez az adottság is – amennyiben nevezhető adottságnak – az élet számos területén rendkívüli módon a hasznunkra van, kivéve az olyan szituációkat, mikor működésével így vagy úgy, de befolyásolja, – gátolja, és akár el is lehetetleníti – például a megfelelő helyzetfelismerést (szituációs kontextus), kapcsolatteremtést (kontaktus, interakció), és cselekvést (akció, kommunikáció).

Igazán remek, hogy például el tudunk mélyedni egy lebilincselő regény olvasásában, viszont, ha épp az a célom, hogy kiélvezzem egy gombóc csokoládéfagylalt elfogyasztását, (ha teljes valómban át szeretném magam adni a fagylalt fogyasztás élményének), de nem tudom, mert míg megtörténik, végig valami máson jár az eszem, akkor ez nem válik a javamra. Egyszer csak azon kapom magam, hogy már el is fogyott a fagylalt. Ha teljesen elkalandozok, mert éppen valahol máshol járnak a gondolataim: merengek a múlton, tervezgetem a jövőt, vagy fantáziálgatok, akkor ‘nem vagyok ott’, nem vagyok jelen teljesen. Itt vagyok, anélkül, hogy itt lennék. Ki szerettem volna élvezni a fagylatot, cselekedetem mégis kudarcba fulladt. Szétszórtságomban, ‘távollétemben’ lemaradtam valami igazán fontosról. Elmulasztottam a jelen pillanatot.

A 24. kóan így szól:[111]

„Egy szerzetese megkérdezte Feng-hszüe hosangot:

– Amikor a hallgatás és a beszéd egyaránt tilalmas,

mi a teendő, hogy ne vétsünk a tilalom ellen?

Feng-hszüe válasza ez volt:

Sosem felejtem Délnek tavaszát,

Foglyok kri-kri-jét, virágok illatát... ”

A tiszta tükör tisztán is tükrözi vissza azt, ami épp elébe vetül. Feng-hszüe mester tudatának tiszta tükrében egy pillanatra ez számunkra is tapinthatóvá válik, mi is halljuk, szagoljuk, látjuk, érezzük – éljük „Délnek tavaszát, Foglyok kri-kri-jét, virágok illatát...” Egy pillanatra kikecmergünk duális gondolkodásunk bűvköréből. Tudatunk tükre tiszta, – jelenlétünk teljes, „látva az ő szemükkel, hallva az ő fülükkel. Nemde, gyönyörű távlat?”[112] A csan mestere erre (is) kérdez rá, hogy ez megvan-e? Mellébeszélésnek helye nincs. Meg kell tudni mutatni, fel kell tudni mutatni, hogy valóban itt vagyunk, jelen vagyunk, itt és most.

Vagy lehet, hogy nem pusztán rákérdez erre? A szerzetes, fontoskodó kérdésével eleve a duális gondolkodás rendszerébe vonná Feng-hszüe mestert. Igaz vagy hamis, jó vagy rossz, nulla vagy egy. A beszédaktusok vizsgálatából is tudjuk, hogy a kérdezés is cselekvés, direktív illokúciós aktus, vagyis performatívum (karmatívum?). A szerzetes választ vár, (lehetőleg olyat, amelyet hallani szeretne) – a mesternek felelnie kell. Feng-hszüe viszont nem segédkezik ehhez, hanem beavatkozik. Feleletében a tárgyilagos tudás (propozícionális tartalom) közlése helyett a közvetlen megismerés, a jelenlét érvényesítésének lehetőségét teremti meg azáltal, hogy felfedi a maga alapállását.[113] Megnyilatkozásával nem a szerzetes illúzióit táplálja, hanem ráébreszti a valóságra.

Csao-csou kutyája

A Kapujanincs Átjáró első kóanja, Csao-Csou kutyája, egyike a leghíresebb példázatoknak. Így szól:

„Egy szerzetes azt kérdezte Csao-csou szerzetestől:

Lehet egy kutyának buddha-természete? – Csou így felelt: Vu!”[114]

Ezt pedig egy ehhez képest meglehetősen hosszadalmas kommentár,[115] valamint egy vers követi, melyeket terjedelmi okból nem áll módomban ideidézni. Huj-kaj szerzetes egyébként minden egyes kóanhoz írt ilyen kommentárt és egy (a fordító által négysoros formában közölt) verset is, amely a kommentár (és a kóan) részének tekinthető. De mit is látunk magunk előtt pontosan?

A buddha-természet

A szerzetes egy kifejezetten bölcselkedő, intellektualizáló, kérdést intéz Csao-csou felé a buddha-természetre vonatkozóan. Ez a buddhizmuson belül egy igen közismert fogalom, melynek jelentése leginkább a szkt. ”Tathágatagarbha” vonatkozásában ragadható meg. A kifejezés eredetileg Indiából származik, de aztán többek között Kínában is széles körben ismertté válik. A madhjamaka filozófiai iskola tanításainak szempontjából a tathágatagarbha-tan nem ellentmondások nélkül való, ugyanis Nágárdzsuna, az iskola feltételezett alapítója, a szamszára és a nirvána azonosságát abban látta, hogy mindkettő önlét (szvabháva) nélküli, tehát nem bír szubsztanciális jelleggel. A tathágatagarbha tanítása viszont ennek mintha pont az ellenkezőjét állítaná. Míg a mádhjamikák (a madhjamaka iskola követői) számára minden valóságelem (dharma) üres (súnja), azaz nélkülözi az önlétet, addig a tathágatagarbha tanítása azt mondja, hogy minden lénynek van egy állandó, elpusztíthatatlan, központi tudati magva.

A tanítások alapján a tathágatagarbha, a Tathágata[116] (a Beérkezett, az “ekként érkezett”) “méhe”, “magzata” (szkt. garbha). Egyes megközelítések szerint úgy tartották, hogy a ”buddhaság magva” (szkt. bódhicsitta) minden érző lényben benne rejlik, a meditációs praxis során ’kipattan’, majd ’kicsírázik’, a megvilágosodás során pedig szabaddá válik, felfénylik, vagyis megnyilvánul.

Az idők folyamán e tantétel értelmezése is módosult. (Alakítottak rajta). Míg a korai tathágatagarbha szövegek megközelítésében ez egyfajta lehetőségként (potenciál) jelenik meg (az előbbi hasonlatot követve nevezzük ’magnak’, amely kicsirázását ki kell művelni), addig a későbbiek során már úgy tekintettek rá, mint szubsztanciális létezőre, ami lehetővé teszi, hogy a nem megszabadult törekvő egyáltalán megszabaduljon. A Lankávatára – szútrában Mahámati kérdésére a Buddha a következőt mondja: „Amit én tathágatagarbhának nevezek, az nem azonos azzal, amit más utak követői énnek neveznek.” E tan követői szerint tehát van valami, (a tathágatagarbha), amely minden érző lényben jelen van, így mindenki rendelkezik a buddhává válás adottságával és lehetőségével.

A szerzetes erre kérdez rá: „– Lehet egy kutyának buddha-természete?”. Csao-csou azt feleli, hogy nem, nincs neki. Itt ellentmondás van. A Buddha azt tanított, hogy minden lénynek van buddha-természete, Csao-csou viszont az ellenkezőjét állítja. Na most akkor hogy is van ez? A csan mester csalódottan csóválja a fejét. Egy pillanat alatt elbuktunk. Elvesztünk bináris fogalmaink útvesztőjében: van vagy nincs, igaz vagy hamis. Ezt persze minden csan gyakorló tudja, és másképpen fog a kóan ’olvasásába’. Megteszi elmélkedése tárgyává, erre a kifejezésre összpontosítván: „– Vu”, azaz „– Nincs”.

A buddha-természettel kapcsolatban érdemes továbbá megjegyezni, hogy mind filozófiai értelemben, mind a vallásgyakorlat szempontjából idővel tetten érhető a tathágatagarbha szubsztanciális értelmezése, ugyanis az értelmezés szerint, miszerint a buddha-természet mindenkiben eleve jelen van, bizonyos körökben kétségessé tette a megszabadulás gyakorlatainak jelentőségét, megkérdőjelezve azok hasznát és szükségességét. Voltak ugyanis, akik úgy vélték, hogy már eleve meg vannak világosodva, így semmi szükség rá, hogy további erőfeszítéseket tegyenek a Buddha útján való előrehaladás érdekében. (Fölösleges is volna, hiszen már célba vannak érve).

Ez a tendencia a korabeli Kínában is megfigyelhető volt. Az amúgy is jellemzően bürokratikus és erősen hierarchizáló természetű kínai társadalomban a buddhizmus meglehetősen gyors ütemben intézményesült, egyre merevebb és burjánzóbb egyházi struktúrákba szerveződött. A nagyobb szerzetesi közösségek létrejöttével óhatatlanul is megjelentek az olyan feladatkörök, amelyek ’teljes állások’ betöltését igényelték. A megszabadulás hagyományos gyakorlatainak végzéséről (az ülő meditációról) átterelődött a hangsúly például a kolostor mindennapjainak fenntartását és igazgatását biztosító tevékenységi körök ellátására. Elmarad a történés (a megszabadulás), és amint az lenni szokott, az elmaradó történés konnotációja felduzzad. Innen már tényleg csak egy lépés, hogy ’eleve meg legyünk világosodva’.

Véleményem szerint e jelenség elmarasztalása, a reflexió is kiolvasható a kóanok sorai közül. Egészen markáns módszereiben hordozza, felmutatja, jelenlévővé teszi a kóanok által közvetített mesterek szellemiségét. A csan mesterek beavatkoznak: meghökkentő, kizökkentő, értelmezhetetlen megnyilvánulásaikkal, olykor frivolnak és közönségesnek ható válaszaikkal, felriasztó, felháborodást keltő modorukkal, zavarba ejtő, paradox kérdéseikkel, mint ügyes eszközökkel (v.ö. szkt. upája-kausalja) vágnak kupán bennünket, hogy végre észhez térjünk.

Szemléltetést nyert, hogy miképpen tudunk beleragadni fogalmi gondolkodásunk bűvkörébe. A csan gyakorlója eközben ezen meditál: – Nincs. Mi az, ami nincs? Mi ez? Ez a nagy kérdése, erre összpontosítja a figyelmét. A Buddha tanítása szerint minden szkt. anátman, azaz szkt. átman nélkül való. Azt mondja, hogy ha mélyen magadba nézel, akkor nem találsz önvalót, valamiféle örök, változatlan lényegiséget. Nem találsz egyebet, mint feltételektől függő módon keletkező és elenyésző szkandhákat (szkt. skandha), vagyis azok tartamait. Öt alapvető csoportosulás (aggregátum) látszólagos létét feltételezi, ezek az: anyagi formák (rúpa), érzetek (vedaná), észlelések (szannyá), késztetések (szankhára), és a tudatosság (vidzsnyána) halmazatai. Ezen aggregátumok kölcsönösen függő működésével keletkezik a statikus én, a személyiség (szkt. pudgala) káprázata.[117]

Ennek lényegig hatoló látása, tapasztalata kulcsfontosságú. A csan mesterének ez lehet az egyik üzenete: szenvedésed mértéke az önképed és az ’önvalód’ (buddha-természeted) közti tapasztalati különbség függvénye. A csan törekvője ezért gyakorol, hogy ezt realizálja. A statikusnak tapasztalt én (self, személyiség)[118] viszonylatában egy olyan decentráló technikai eljárásnak[119] tekinthető, amely során e stabilnak érzett viszonyítási-pont – a személyes narráció tömegközéppontjának (self)[120] – (szubsztanciális) hiánya, azaz fiktív volta realizálódik. Ez a belátás a személyiségstruktúra (’egocentrikus világkép’) átalakulását eredményezi, melynek hatására megváltozik az egyén szenvedéshez[121] fűződő viszonya, és létezésének megítélése egészen más megvilágításba kerül.

Többé nem releváns magatartás az azelőtt a self koherenciáját sértő, így a számára kognitív disszonanciát keltő jelenségeket (valójában tudattartamokat) elhárítani igyekvő, s emellett kizárólag a maga kielégülését kereső[122] énség (önösség) megszokott viselkedésmintáinak a követése. Döntéseivel és cselekedeteivel immáron olyan erkölcsi alapállást képvisel, amellyel a valóság áthatóbb befogadásáról, a valóság komplexebb összefüggésrendszereinek megismerési képességéről tesz tanúbizonyságot (”úgy látni a dolgokat, ahogy vannak”). Az egyén élete valódi értelmet nyer azáltal, hogy magamagát egy magasabb rendű cél szolgálatának rendeli. Ez abban mindenképp különbözik az eddig kitűzött céloktól, hogy immáron nem kizárólag a maga érdekeit szolgája velük, hanem túlmutat velük önmagán. A csan mester valahogy így mondaná: – Érd el a tiszta tudatot és segíts minden lénynek![123] Az egyetemes együttérzésből fakadó, önként vállalt segítői attitűd az alapja annak, hogy nem jön létre a (szükségképp hamis) önképpel való azonosulás. Ugyanis annak létrehozatalával nem, hogy senkin nem segítene, de még magának is ártana vele.

Ismét nagy a csábítás, hogy összefüggéseket keressek (vetítsek bele) a buddhista tanok, példának okán az éntelenség, és az emberi idegrendszerről feltételezett ismereteink viszonylatában. Mai szememmel azt mondanám, hogy bár az emberi testben nem lelünk lelket úgy, mint ahogy szívet, vesét, vagy lépet találunk, de idegrendszerünk hálózata egész lényünkre kiterjed. Az agy különböző területeibe futnak be a különböző ingerületek. Külön területen helyezkedik el például az arcfelismerés, a tárgyfelismerés, a tájékozódás, a különböző kognitív funkciók központjai, mint a kalkulációs képesség stb., külön ’vezetéken érkezik’ a látvány, a hallottak, és így tovább. Személyiségünk nem egy nagy, bonthatatlan egész, hanem egymással integráltan, szimultán működő agyi területek (homloklebeny, falcsonti lebeny, nyakszirti lebeny, halántéklebeny, kisagy) kölcsönhatásának következménye.

A különböző területek jelei (ingerületátvitelei) az agykéreg homloklebenyi részében található prefrontális kéregbe futnak be. Ez a terület agyunk ’vezérigazgatója’, a fogalmi gondolkodás központja. Lehetővé teszi a problémamegoldásra irányuló gondolkodást, a figyelem összpontosítását, a logikus érvelést, az agresszió szabályozását, a megfontolt cselekvést és még számos egyéb kvalitást. Viszont ide futnak be az érzelmi ingerületek is, a mögötte található limbikus rendszerből, amely idegrendszerünk érzelmeket, indulatokat, ösztönöket szabályzó központja, amely például az agytörzs, és a hipotalamusz ösztönös késztetéseit ellenőrzi. A prefrontális kéregbe érkeznek az amygdalának, az agy félelem központjának a jelei is (ez is a limbikus rendszer része). Például, ha fejlődésünk nem a megfelelő, kellő biztonságot nyújtó környezetben valósul meg, akkor ezek a területek nem a megfelelő jeleket fogják küldeni a prefrontális kéregbe, és az agy nem az optimális módon fejlődik és működik. A hibás információk észlelése hibás következtetésekre is fogják juttatni, amelyek egészen súlyos következményekkel járnak.

Szélsőséges esetben a limbikus rendszer dominanciája érvényesül a prefrontális kéreggel szemben. Meglehet, hogy például a félelemközpont, a nyers, fékezetlen erőszak, az ellenőrizetlen ösztönök egyeduralma egykoron a hasznunkra volt, de a prefrontális kéreg megerősödésével lehetővé vált számunkra az összetettebb, magasabb szintű funkcióknak az ellátása. Tehát nem csupán a csan mester, és a beszédaktus-elmélet szimpatizánsa számára mérvadó a megfelelő kapcsolatteremtés, és a megfelelő kommunikációs csatorna megnyitása, hanem saját idegrendszerünk számára is. Úgy ’kifelé’ például azért, hogy optimálisan fejlődjön, mint ’befelé’, hogy optimálisan funkcionálhasson.

A kérdés az, hogy miképpen tudunk a nem optimális működésen változtatni? A csan gyakorlója számára ez a „Nincs” a kapu, ami ”nincs-kapu”, amelyen átlépve bepillantást nyerhet idegrendszere működésébe. Vagy nevezzük inkább biztonsági résnek, a rendszerbe való betöréshez? A szerzetes e tárgyatlan „Nincs”-re összpontosít, a kóan egy részletére reflektál, dialógusba bocsátkozik önmagával. Mi ez? Ez a nagy kérdése.[124] És teszi ezt mindaddig, mígnem a kogníció és az emóció mintázatai nem tartják már rabságukban, és az intuíció kezd el működni. A jap. kensó, a ”valódi természet, lényeg megpillantása” vagy másnéven szatori, az ”önmegértés”, a ”nem-tudó”, a ”nem-tudható” tapasztalata, a személyes narratívák, egyéni interpretációk, fixa ideák bilincseinek széthullása, a bűvészkedő leleplezése.

Kóan és beszédaktus

Az eddigiek során a kóan, és a beszédaktus-elmélet szemléletének több közös vonására is rávilágítottunk. A személyes interakciók, a helyes kommunikáció és kapcsolatteremtés, a szándékok és szándékosság jelentőségének hangsúlyozásával a nyelv nem egy duális rendszerben működő médiumnak tűnik többé, amelyben a statikus én az adó és a statikus te a vevő, hanem okokból és okozatokból strukturált hatások és ellenhatások, – kölcsönhatások folyamatosan változó alakzatainak. Olyan jelentés és jelenlét határán mozgó medialitásnak, melynek lényegi szerepe van a valóság konstituálásában. A jelenségek egymás viszonylatában, egymással kölcsönhatásban nyerik el jelentésüket – és jelenlétüket. Kerek egész, szerves folyamat, amelyet bár részekre szedve taglalunk, de tesszük ezt csupán azért, hogy a folyamat megragadhatóvá és stilizálhatóvá váljon a számunkra. Ebben a fejezetben megkíséreljük elővezetni, hogy a kóanok – beszédaktusok.

A felvetés megválaszolásának érdekében úgy jártam el, úgy fogtam a kóanok olvasásába, hogy eleve beszédaktusokként kezeltem a szövegeket. Ha valóban beszédaktusok, akkor meg kell tudnunk fogalmazni kérdéseket a beszédaktusok témaköréből a kóanokra vonatkozóan úgy, hogy értelme is legyen a kérdéseknek. (Ez volna a dolgozat célja is egyben, hogy kérdéseket fogalmazzunk meg). Lényegében nem egyéb ez, mint analógiás módszer alkalmazása.

Azért fordítsunk rajta egyet. Ha a kóanok beszédaktusok, akkor nem leíró jellegű történetekkel, monológusokkal, hanem olyan interakciókkal, párbeszédekkel, vagyis dialógusokkal fogunk találkozni, amelyek elválaszthatatlanok a kontextustól. Ezen interakciónak lennie kell perlokúciós hatásának is, amit valaminek a kimondása, vagy a kimondást helyettesítő cselekedet végrehajtása fog kiváltani. Ha van perlokúciós hatása, akkor találnunk kell illokúciós aktust is, illokúciós erővel, céllal, lényeggel, és természetesen lokúciós aktust is. A perlokúciós és a lokúciós-illokúciós aktusok viszonylatában azt kellene tapasztalnunk, hogy a perlokúciós hatás olyasvalami, amit nem úgy jellemeznénk, mint pusztán valami kimondásának, vagy valami kimondását helyettesítő cselekedet/cselekedetek végrehajtásának a következményét. Ha találunk ilyesféléket, és a kóan beszédaktus, akkor ez valamiféle eljárásnak tekinthető. Ha eljárás, akkor el is tud romlani, tehát találnunk kell balfogásokat, valamint őszinteségi feltételeket is, melyek teljesülésének hiányában a beszédaktus elromlik, sikertelenné válik. Az őszinteségi feltételek alapján pedig emlékezhetünk, hogy „léteznie kell egy hagyományosan elfogadott, konvencionális hatású eljárásnak, melynek során bizonyos személyeknek adott körülmények között meghatározott szavakat kell kimondaniuk.”[125] Tehát így vagy úgy, de találnunk kell ilyen eljárást, méghozzá olyat, melynek szerves része lesz, hogy kijelölnek valakit.

Mindemellett a vizsgálódás analógiás módszerét kiterjesztettem a vizsgálódás tárgyára is. Véleményem szerint érdemesebb a kóant nem pusztán szövegként kezelni, hanem kontextusába visszahelyezve, vallásgyakorlati szempontból is a vizsgálat tárgyává tenni. Ugyanis jól tudjuk, hogy a Kapujanincs Átjáró sem egy átlagosnak mondható könyv, hanem olyan médium, amely egyes buddhista kolostorok képzési rendszerének és vizsgarendszerének anyagát képezi. Ezek alapján a tekintélynek kiemelt jelentőségűnek kell lennie, és meg kell találnunk mind a szövegben, mind a vallásgyakorlatban a tekintélyképző elemeket, valamint az intézményesség, az intézményesült formák jegyeit is.

Az rendben van, hogy a Kapujanincs Átjáró elsődlegesen egy szövegként jelenik meg a számunkra, de a buddhista szerzetes számára ez meditációs praxisa, kóan-praxisa tárgya, a kolostori tanterv része – sőt még ennél is több. Ha magasabb rangot óhajt betölteni a kolostori hierarchiában (például egyes jap. Rinzai szekták esetén), akkor le is kell belőlük ’vizsgáznia’, csak így nyerheti el az inkát, mestere pecsétjét, felhatalmazását. A vizsgálódásokat tehát legalább három szinten érdemes folytatni: 1. a textus alapján (miként építkeznek a szövegek, irodalmi szempont), 2. a praxis alapján (miként használják a szövegeket, gyakorlati szempont), 3. a titulus alapján (mire használják a szövegeket, szervezeti struktúrák). Mindezek részletes kidolgozása természetesen messze túlmutat e dolgozat kompetenciáján. Célunk viszont továbbra sem ez, hanem bizonyos szempontok és perspektívák felvetése, melyek előmozdíthatják további munkák megszületését.

A kóan perlokúciós hatása

Azt mondtuk tehát, hogy amennyiben a kóan beszédaktus, úgy perlokúciós hatásának is kell lennie. Nem állítom, hogy csupán egyetlen intencionált perlokúciós hatást feltételeznék, (ilyen hatás lehet például a „Nagy Kétség” beállta is) de egy lehetséges ilyen hatás markánsan kitűnik a szövegekből. Ez mi más is lehetne, mint a már többször is érintett kensó, vagy szatori, a lényeg megpillantása. Vegyünk szemügyre ezek közül néhány sikeres esetet (kóan: sorszám, cím, részlet, oldalszám):

Sikeres perlokúció

2. Paj-csang rókatündére: „Alig ejtette ki ezeket a szavakat, az aggastyán máris eljutott a megvilágosodáshoz.” 49.

3. Csü-cse felemeli az ujját. „A fiú azon nyomban megvilágosodott.” 50.

7. Csao-csou: Mosd el a csészédet! „A szerzetes nyomban észhez tért.” 53.

13. Tö-san evőcsészéje. „Tö-san erre megnyugodott.” 57.

15. Tung-san hatvan botütése. „Tung-san ekkor a nagy megvilágosodásban részesült.” 59.

19. A köznapi lélek maga az út. „Csao-csou ezek hallatára hirtelen megvilágosodott.” 61.

23. Ne törődj vele, jó vagy rossz! „Ezekre a szavakra Ming tüstént megvilágosult.” 64.

28. Lung-tan elfújja a lámpát. „Erre Tö-san hirtelen a megvilágosodás élményében részesült.” 68.

32. A máshitű és a Buddha. „Mérhetetlen Buddha könyörülete! Káprázatom felhőit elfújta, megnyitotta számomra az Utat.” 72.

Sikertelen perlokúció

Olyan esetekről is olvashatunk, amikor a perlokúciós hatás valamiért nem valósult meg.

9. Az Abhidzsnya Buddha. „– Épp azért nem lett buddhává.” 54.

29. Sem a szél, sem a zászló. „A két szerzetes meghökkenten oldalgott el.” 69.

A Kóan őszinteségi feltételei

Meglehet, hogy a Hatodik Pátriárka épp arra mutat itt rá, hogy a szerzetesek nem tesznek eleget a boldogulás őszinteségi feltételeinek (emlékezzünk a Γ1 és Γ2 feltételekre):

29. „Csupán a ti elmétek mozog” 69.

Az Austin féle balfogások szempontjából azt mondhatnánk, hogy itt a disszimuláció, vagy a be nem teljesítés esete forog fenn. De nem ez az egyetlen kóan, melyben az őszinteség hangsúlyozására lehetünk figyelmesek. Si-jen például saját magával bocsátkozik párbeszédbe, mintha csak saját őszinteségét vizsgáztatná:

12. Si-jen hívja mesterét – saját magát. 56.

Emellett a visszaélések különféle esetei is felbukkannak:

31. Csao-csou kikérdezi az öregasszonyt. „Ez is úgy tesz, mint a szerzetes, aki a mesterét utánozza!” 71.

39. Üdvösséget elszólni

„De még mielőtt befejezhette volna, Jün-men közbevágott:

– Nem Csang-csou versei ezek?

– De igen – felelte a szerzetes.

– Akkor te elszóltad az üdvösségedet – mondta Jün-men.” 75. – Tekintélyvesztés.

Kóanok és balfogások

Számos olyan történet is előfordul, amelyben a balfogás és a boldogulás együttesen jelenik meg. Ezekre a típusú jelenetekre általánosan igaz az, hogy valamiféle egyéb tétjük is van a megszabaduláson kívül. Van, akinek az ujja bánja, és előfordul az is, hogy egy macska életébe kerül a szerzetesek szertelensége. Van olyan, akinek nem ismeri el a mester a megszabadultságát, egy másik szerzetesét viszont igen. Ez egyébként a buddhizmusban igen jelentékeny mozzanat (Vagyis a megszabadultság kinyilvánítása. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy mi alapján lehet valakiről megmondani, hogy elérte a megszabadulást?) Más esetben ugyanis ezen áll vagy bukik, hogy a leköszönő apát kinek adja át helyét a sorban.

3. Csü-cse felemeli az ujját. „A fiú azon nyomban megvilágosodott.” 50.

14. Nan-csüan kettévágja a macskát.

„Ha itt lettél volna, megmentetted volna a macskát!” 57.

11. Csao-csou próbára teszi a remetéket. 55.

26. Két szerzetes fölgöngyöli a bambuszfüggönyt. 66.

40. A felrúgott korsó. 76.

„A rangidős lemondhat a hegyről. És az új kolostor főapátjává Kuj-sant tette meg.”

Deklarációk és autoritás

A megszabadulás elismerése tehát sok esetben deklaratív illokúciós aktus performálásával jár együtt. Nem véletlenül taglaltuk oly részletességgel a deklarációkat. A deklaráció eljárásának szerves része, hogy kijelölnek valakit. A mester hasonló pozícióban van tehát, mint az általunk példaként emlegetett bíró. A mester a deklaráció performálásával viszont hasonlóképp jár el, mint ahogy vele kapcsolatban jártak el, – kijelöl valakit (egy hivatali tisztségre) a kolostor főapáti pozíciójára. Tekintéllyel ruház fel valakit. Ezen a ponton is megragadhatóvá válik az autoritás és a tisztelet jelentősége. A párbeszédek során a ‘nem megszabadult fél’, vagy szkt. srávaka (tanítvány, hallgató) általában a (mindenkori) szerzetes – mondhatni akárki. A megszabadult, a Tan közvetítője, az ágens viszont egy konkrét valaki (kivéve mikor épp egy híres mester megszabadulása képezi a történetét tárgyát). Az átadási láncolatok tekintély-átadási láncolatok is egyben. Emellett a kolostorok megnevezése (tradíció), a kommentárok szerepeltetése is tekintélyképző elemekként (is) értelmezhetőek. Úgy tűnik, hogy a buddhizmusban a tekintélynek a hitelesség az alapja, ami pedig az önmaga által átélt élményből, vagyis a ”nem tudható tapasztalatából”, a ”lényeg megpillantásából” ered. Ez abban nyilvánul, hogy mindezt az önmaguk élményével is meg tudják osztani, és másokkal egyaránt, tehát képesek megnyilvánítani a boldogulás őszinte teljesülését, képesek jelen lévővé tenni azt. A szövegek olvasása során az a benyomás alakulhatott ki bennünk, hogy olykor e hitelességet, mint őszinteségi feltételt kéri számon a mester váratlan, gyorsan feltett kérdéseivel.

Itt érdemes egy rövidke kitérőt tenni, ugyanis a deklarációk jelenlétét és jelentőségét támaszthatja alá, valamint a deklarációk és az autoritás kapcsolatának mélyrehatóbb feltárását eredményezheti a kóan kifejezés etimológiai vizsgálatának szorgalmazása. Emlékezhetünk, hogy a deklarációk kifejtése során végig a bíróságra jártunk példák után. Mi mást is jelenthetne eredetileg a kínai (Wade–Giles) kung-an, mint ”bírósági ügyet”[126], ”nyilvános ügyet”, és/vagy ”kormányzati tisztséget”. Kung, mint „nyilvánosság, hivatalos, kormányzati, közös, kollektív, igazságos, páratlan, és An, mint asztal, jog, feljegyzés, terv kínai kandzsik összetétele.”[127] Miklós, jegyzetében azt írja, hogy „az an szó a bírói hivatalát gyakorló magisztrátus asztalát jelenti, de a bíróság tábláját is, a kettő együtt pedig a bírósági ügyet.”[128] Azt láttuk, hogy a szerzetes akkor nyeri el az inkát, mestere dharma-pecsétjét, a felhatalmazást, a hitelesítést, ha sikeresen levizsgázik a kóanokból, amelyek hiteles, hitelesített, hivatalos iratok. Nyilván csak úgy lehet hiteles, ha hitelesítik, tehát a kóan is attól válik hivatalosan kóanná, ha elnyeri a mester pecsétjét. Egyfelől egy híres szerzetes, mint Huj-kaj, ellátja kommentárral, másfelől pedig ténylegesen le is pecsételik. A korabeli Kínában a császár kung-anjait, közügyeket érintő határozatait pecséttel látták el. Az eredeti rendelet szélét összeillesztették a másolattal, majd lepecsételték, így kérdéses esetekben a két határozat egyesítésével bizonyítani tudták a származás eredetiségét.

Kóanok és illokúciós aktusok

Az illokúciós aktusok kifejtésénél érintettük, hogy ez a beszédaktusok legrészletesebben kutatott területe, így ismételten csak szempontok felvetésére törekedünk. Érdemes lehet mind az illokúciós szándék, mind az illokúciós erő oldaláról megvizsgálni a kóanokat. Az intencionalitás milyen rétegei mutathatóak ki a szövegeken és a vallásgyakorlaton keresztül? Hogyan alakul ez a mester-tanítvány kapcsolat viszonylatában?

A szerzetes lemond a világ hívságairól, elhagyja otthonát, és szigorú szabályok szerint él. A bódhiszattva is fogadalmakat tesz, a zen tanítványának kitartóan bizonyítania kell elszántságát, hogy megnyíljanak előtte a kolostor kapui. Utána hasonlóan kemény megpróbáltatások várnak rá. Kezelhetjük ezeket úgy, mint intézményesült formákat? Emellett többen is párhuzamot vontak Searle intencionalitásszemlélete és a Buddha szándéketikája között.[129] Milyen nyelvi eszközökkel él a beszélő az intencionalitás kifejezésre juttatása végett?

Felvetésképp érdemes lehet megemlíteni néhány esetet. Előfordul, hogy a mester olyan direktívumot használ, amelyről elsőre nem feltétlenül gondolnánk, hogy a megszabadulás perlokúciós hatásának kiváltására alkalmas nyelvi eszköz volna.

7. Csao-csou: Mosd el a csészédet. „– Akkor eredj, és mosd el a csészédet!” 53.

22. Kasjapa zászlórúdja. „– Fordítsd meg a kapun a zászlórudat!” 63.

Tung-san ráförmed tanítványára, és keményen kérdőre vonja:

15. Tung-san hatvan botütése. „Jün-men rákiáltott: – Te éhenkórász! Mit csavarogsz összevissza? Tung-san ekkor a nagy megvilágosodásban részesült.” 59.

Máskor még a verbalizáció sem szükséges. Az illokúciós szándék felismertetése, és a perlokúciós hatás kiváltása non-verbális közléssel, metakommunikációs csatornákon is tisztán kivitelezhető. 3. Csü-cse felemelte az ujját (50.), 28. Lung-tan elfújta a lámpát (67-68.), 32. a Buddha csak ült mozdulatlanul (71-72.), 6. máskor egy szál virágot mutatott fel (52.), 14. Nan-csüan kettévágta a macskát (57-58), 40. Kuj-san fölrúgta a korsót (76-77). A buddhisták is tudják, hogy a gesztus, a testbeszéd is beszéd, sőt sokszor beszédesebb is, mint a nyelvünk.

Konstatív Kóanok?

Van ezeknek egy további típusa is, amelyek elsőre akár meg is téveszthetnének bennünket. Olyan álarcos megnyilvánulások ezek, melyek úgy tűnnek fel elsőre, mintha nem teljesen releváns konstatív megnyilvánulások volnának.

18. Tung-san három font kendere. „Egy szerzetes megkérdezte a tiszteletreméltó Tung-sant:

- Mi Buddha?

- Három font kender – felelte Tung-san.” 61.

21. Jün-men seggtörlője. „Egy szerzetes kérdésére, hogy mi lenne a Buddha, Jün-men azt válaszolta: – Seggtörlő. 62.

37. Csao-csou cédrusa. „Egy szerzetes megkérdezte Csao-csoutól: - Mi az értelme annak,

hogy Bódhidharma Kínába jött? Csao-csou ezzel válaszolt:

- A cédrus a csarnok előtt, a kertben.” 74-75.

Két megjegyzést szeretnék az előbb elhangzottakkal kapcsolatban megfogalmazni. Az egyik arra az állításra vonatkozik, miszerint ezek az aktusok elsőre irreleváns reakcióknak tűnhetnek. Mindhárom esetben az a kérdés, hogy mi a Buddha, magyarán, hogy mi a csan lényege, mi a te tanításod? Tung-san azt feleli: három font kender. Jün-men válasza: seggtörlő. Csao-csou pedig azt feleli: A cédrus a csarnok előtt, a kertben. Nem ilyen válaszokra számítanánk, ugye? Még Huj-kaj is úgy véli, hogy ez bizony magyarázatra szorul. „Azt is tudnotok kell, hogy Jün-men pórcsaládból származott, nem ismerte a jó ételt, és nem ért rá kótából beszélni. Sebtében kapta fel a seggtörlőjét, hogy megmutassa az Utat.”[130]

Meglátásom szerint az lehet az egyik kulcsa az ilyen típusú kóanoknak, hogy felismerjük a közlő inherens intencionalitását. Ugyanis balfogásoknak álcázzák magukat, például szabálysértésnek, áthágásnak, – szabályosan fel akarnak háborítani bennünket. A seggtörlő kifejezésre még a szövegszerkesztő nyelvhelyesség ellenőrzője is megjegyzi, hogy „durva, obszcén vagy bántó szó”. Magasztosabb válaszra számítanánk az olyan kérdésekre, mint hogy mi a megszabadulás, vagy hogyan lehet azt megvalósítani, nemigaz? Valójában olyan diskurzusszituációk ezek, amelyek értelmezhetetlenek a kontextus rekonstrukciója nélkül.

Teljes belátásra abban az esetben tehetünk szert, ha képesek vagyunk belehelyezkedni a diskurzus kontextusának viszonyrendszerébe. Nem mindegy ugyanis, hogy mai olvasóként mondjuk toalettpapírra asszociálunk-e a szó hallatán (seggtörlő), vagy pontosan látjuk azt, hogy ez mit is jelenthetett a korabeli társadalom reflexiójában. Nem pusztán Jün-men kolostori hierarchián belül betöltött egzisztenciális szerepéről van szó, hanem a munkavégzéshez (cselekvéshez) és a munkavégzés ügyes eszközéhez való viszonyáról is, valamint arról, hogy ez miképpen lehet alkalmas az Út látására és felmutatására. A három font kenderrel, és cédrussal a csarnok előtt, a kertben hasonló a helyzet. Ha nem ismerjük a kolostorok architektúráját, és ezen belül a cédrus szerepét, akkor nem a megfelelő tere nyílik meg az értelmezésnek.

A másik észrevétel pedig az állítás azon részére vonatkozik, miszerint ezek az aktusok konstatívumnak álcázzák magukat. De miért is gondolnánk, hogy álcázzák magukat, és valójában nem azok, aminek elsőre láttatják magukat. A konstatívumokkal kapcsolatban megállapítottuk, hogy olyan megállapítások ezek, melyek propozícionális tartalma a megnyilatkozás hiányában is érvényes és igaz, vagyis a megnyilatkozás közzététele nem befolyásolja a propozícionális tartalom igazságértékét. Rendben van, a cédrus a csarnok előtt ilyen. Viszont a konstatívumok olyan megnyilatkozások, amelyek nincsenek különösebb hatással a befogadóra. Egy direktívum alkalmazásával meg akarjuk változtatni a valóságot, például rá akarunk venni valakit valamire. A konstatívumoknak viszont nem ez a szerepük. Azt sem állíthatnánk, hogy értelmetlen volna ezekben az esetekben perlokúciós hatásokról beszélni. A kommentárok arról tanúskodnak, hogy legalább a duális (jó/rossz) gondolkodásból való felszabadulásban reménykedhetünk:

„Ki csak kérdi folyvást: Jó? Rossz?

Jó s rossznak marad rabja.”[131]

Ha valóban így áll a helyzet, akkor itt nem a perlokúciós hatás hiányáról beszélhetünk, hanem arról, hogy a perlokúciós hatás nincsen explicit módon kifejezve. Ebben az esetben viszont nem konstatívumként kell kezeljük, hanem olyan álarcos performatívumként, amely konstatívumnak tűnteti fel magát. A konstatívumok kapcsán volt értelme logikai igazságértékekről beszélni, de a performatívumok kapcsán megállapítottuk, hogy azok kiesnek a logikai megítélhetőség alól. A performatívumokra nem azt mondtuk, hogy igazak vagy hamisak, hanem azt, hogy boldogultak, vagy boldogulatlanok. A kóan működésének egy bizonyos szintjén úgy leplezteti le jó és rossz illuzórikus voltát, hogy konstatívumnak álcázza magát. A mester ugyanis beszédcselekedetet hajt végre, változást idéz elő egy olyan nyelvi alakzattal, amelyet nem úgy jellemeznénk, mint ami kimerül az általa jelölt propozícionális tartalom közlésében.

Összegzésképp azt mondhatom, hogy jelenlegi munkám végeztével is indokoltnak tartom a beszédaktus-elmélet módszertanának kóanokon történő alkalmazását. Bár két teljesen különböző, térben és időben nagyon is távoli terület párbeszédét kezdeményeztük, tevékenységünk egyáltalán nem tekinthető hiábavalónak. Nem azon van ugyanis a hangsúly, hogy megfeleltessük őket egymással, hanem hogy párbeszédbe elegyedjünk velük, és képesek legyünk különböző perspektívákból is rátekinteni a világ jelenségeire úgy, mint saját magunkra.

Irodalomjegyzék

Austin 1990 [1962]: J. L. Austin: Tetten ért szavak. Akadémiai Kiadó, Budapest. (Ford., Előszó: Pléh Csaba. Eredeti cím: How to do things with words?)
Bándli 2009: Bándli Judit: Az egyet nem értés pragmatikája. Doktori (phd) értekezés. Pécs.
Beck 2004: Beck Mihály: Parajelenségek és paratudományok. Vince Kiadó, Budapest.
Bódog 2012: Bódog Alexa: „Egyéni és kollektív intenciók a searle-i beszédaktus-elméletben.” Argumentum 8: 42-52. Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen.
Bódog 2008: Bódog Alexa: „A kommunikáció és az intencionalitás kapcsolata a pragmatikában.” Argumentum 4: 22-51. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen.
Bódog 2013: Bódog Alexa: „Pragmatika és nyelvfilozófia: a kommunikatív nyelvhasználatbeli intenciók esete.” Magyar Nyelv 109 (2): 143-149.
Clark–Carlson 1982: Herbert H. Clark – Thomas B. Carlson: „Hearers and Speech Acts.” Language 58 (2): 332-373.
Csépe–Győri–Ragó 2007: Csépe Valéria (Szerk.) – Győri Miklós (Szerk.) – Ragó Anett (Szerk.): Általános pszichológia 1–3. (2): Tanulás – emlékezés – tudás. Osiris Kiadó, Budapest.
Forgó 2011: Forgó Sándor: A kommunikációelmélet alapjai. Eszterházy Károly Főiskola,
Gadamer 2003 [1987]: Hans-Georg Gadamer: „A gondolkodás kezdetéről.” (Ford. Deczki Sarolta.) Különbség 7 (2). Elérhető: http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:tlG0FJz4nwoJ:www.kulonbsegfolyoirat.hu/index.php/kulonbseg/article/view/126/99+&cd=2&hl=hu&ct=clnk&gl=hu [Megtekintve: 2018.03.05.]
Hamvas 2003: Hamvas Béla: „Zen tanulmány.” Az ősök nagy csarnoka II. Kína – Japán, 309-335. Elérhető: https://terebess.hu/keletkultinfo/hamvasbela.html#zen [Megtekintve: 2018.03.08.]
Horányi 2006: Horányi Özséb (szerk.): A kommunikáció, mint participáció. AKTI, Typotex Kiadó, Budapest.
Kicsi 2001: Kicsi Sándor András: A beszédaktus-elmélet egy új változata. (Recenzió: William P. Alston Illocutionary Acts and Sentence Meaning című könyvéről. Holmi 2001: 1138-1144. Online Archívum: https://web.archive.org/web/20160408012922/http://www.holmi.org/2001/08/kicsi-sandor-andras-a-beszedaktus-elmelet-egy-uj-valtozata-william-p-alston-illocutionary-acts-and-sentence-meaning [Megtekintve: 2018.02.18.]
Komlósi 1976: Komlósi László: „A beszédaktus-elmélet és irodalomelméleti alkalmazhatósága.” ACTA IUVENUM, Sectio Linguistica 29-47.
Krékits 2006: Krékits József: Felszólító performatív beszédaktusok: A „beavatkozás” igéi, Akadémia Kiadó, Budapest.
Lakoff – Johnson 1999: George Lakoff – Mark Johnson: Philosophy in the Fleh: The embodied mind and its challenge to western thought. Basic Books, New York.
Miklós 1987 [1229]: Miklós Pál (Szerk.): Kapujanincs átjáró: Kínai csan-buddhista példázatok. Helikon Kiadó, Budapest.
Molnárné 2008: Molnárné László Andrea: Az akaratkifejező nyelvi eszközök Pál apostol válogatott leveleiben, Veszprém, Doktori (phd) értekezés.
Oishi 2006: Etsuko Oishi: „Austin’s Speech Act Theory and the Speech Situation.” Esercizi Filosofici 1: 1-14. Elérhető: http://www.univ.trieste.it/~eserfilo/art106/oishi106.pdf [Megtekintve: 2018.03.07.
Polcz 2011: Polcz Károly: „Pragmatikai ekvivalencia a beszédaktusok fordításában.” Magyar Nyelvőr 135 (2): 195-213.
Porosz 1995: Porosz Tibor (Ford.): Lótusz szútra. Farkas Lőrinc Imre Kiadó, Budapest.
Searle 1976: John R. Searle: „A classification of illocutionary acts.” Language in Society 5 (1): 1-23, Cambridge University Press.
Searle 1979: John R. Searle: Expression and meaning: Studies in the Theory of Speech Acts, Cambridge University Press.
Szécsi 2007: Szécsi Gábor: Kommunikáció és gondolkodás: Tanulmány a nyelvi kommunikáció és a mentális világ kapcsolatáról, Áron Kiadó, Budapest.
Szili 2013: Szili Katalin: „A beszédaktusokról és az empirikus beszédaktus-kutatásokról.” Magyar Nyelv 109 (2): 191-197.
Tátrai 2004: Tátrai Szilárd: A kontextus fogalmáról, In: Magyar nyelvőr, 128 (4): 479- 494.
Terestyéni 2014 [2006]: Terestyéni Tamás – Kommunikációelmélet: A testbeszédtől az internetig. Typotex, Budapest. Online kiadás: http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011-0001-526_terestyeni_kommunikacio/ch07.html
[Megtekintve: 2018.02.26.]

Háttérkép: Buddha - Bangkok, Nagy Palota. Fotó: Cservinka Balázs, 2015.

[1] Terestyéni 2006: 74 alapján.

[2] Austin 1990: 32.

[3] Ebből két dolog is következik: egyfelől az, hogy bizonyos tettek kizárólag nyelvi úton, a kimondás révén realizálhatók, másfelől viszont a beszédtettek sok esetben alkalmazandó gesztusokkal járnak együtt, amelyek olykor ki is válthatják a verbális cselekedetet.

[4] Terestyéni 2006: 73 alapján.

[5] Krékits 2006: 7, Bándli 2009: 10 alapján. Megj.: koincidencia: egyidejű előfordulás. „Szótári jelentése: események vagy jelenségek látszólagos ok nélküli együtt előfordulása, illetve egybeesése.” Beck 2004: 149.

[6] Austin kérdése: „Hogyan döntsük el, hogy melyik-melyik? Hol húzzuk meg a határokat, és hogyan határozzuk meg őket?” Austin 1990: 30.

[7] „Konstatív megnyilatkozást tenni (vagyis történeti-időbeli vonatkozással kimondani) annyi, mint megállapítani valamit.” Austin 1990: 33.

[8] „Az elnevezés természetesen a „perform” szóból származik, amely az akció (’cselekvés’) főnév igei megfelelője.” Austin 1990: 33.

Az alábbiakban felsorolok néhányat az angol „to perform” kifejezés elsődleges jelentésárnyalatai közül: végrehajtani, véghez vinni, elvégezni, megtenni, teljesíteni. Hétköznapi nyelvhasználatunk során leginkább a művészek ténykedésére szoktuk alkalmazni (v.ö. performansz: előadás, eljátszás), de például az angolban a ’performance’ kifejezést alkalmazzák a tanárok és az edzők tevékenységére is. A beszédaktus-elmélet, így e dolgozat kapcsán arra vonatkozik, aki a beszédaktust cselekszi (azaz a beszédtettet megteszi, a beszédcselekedetet ’performálja’).

[9] „Korábban a performációs (performatory) kifejezést használtam, de a performatív jobb, mert rövidebb, nem olyan csúnya, könnyebben is kezelhető és képzése hagyományosabb.” Az elnevezés képzése tekintetében hasonlatos az imperatív (felszólító) terminushoz. Austin 1990: 33.

[10] Austin 1990: 33.

[11] Austin 1990: 37.

[12] Bár ez a feltétel minden performatív aktus szükségszerű velejárója (őszinteségi feltétel), megállapítható, hogy az ígérés összetett aktusának körülményei közül ez egyezik meg leginkább azzal, amit az „Ígérem” kifejez.

[13] Megtesz valamit, vagy éppen ellenkezőleg, nem tesz meg valamit.

[14] A példa kifejtése során Austin sem tekintette indokoltnak ezen kifejezések megkülönböztetését, ugyanis az érvelés szempontjából (performatív aktusról lévén szó) ez nem lényeges. Austin 1990: 37.

[15] Mélystruktúra (mélyszerkezet): Noam Chomsky szerint ez a nyelv alapja, megkülönböztetve azt a nyelv felszíni struktúrájától. Előbbiből különböző átalakítások (transzformációs szabályok) alkalmazásával létrejön az utóbbi, azaz a nyelv általi megnyilvánulások. Megj.: Ross az MIT-n számos jeles személy között Chomskynak is a diákja. Később (1966-1985) ő is az egyetem nyelvészeti professzorává válik.

[16] Molnárné 2008: 26; Austin 1990: 18. Megj.: „A kijelentő mondatok performatív elemzése J. Ross On declarative sentences c. munkájából indult ki: In: R. A. Jacobs–P.S. Rosenbaum (eds): Readings in English transformational grammar. Lexington, Mass. Ginn, 1970. 222–272.” Austin 1990: 19.

[17] Például egy aggódó szülő így szól figyelmetlen gyermekéhez „Jön egy autó!”, vagy „Vigyázz, jön egy autó! A cselekvési erő mindkét példamondatban azonos, a másodikban viszont egy performatív ige használatával explicitté van téve. Adott helyzetben a konstatív kifejezésmód ugyanúgy figyelmeztetésnek, figyelemfelhívásnak minősülhet, mintha szerepelne benne a „vigyázz” performatív ige. Ebből az következik, hogy a konstatívumok valójában implicit performatívumok, valamint az, hogy egy implicit performatívum explicitté alakítható és fordítva. Továbbá azt is érdemes lehet megjegyezni, hogy nem minden esetben lehet elvégezni egy beszédaktus-igével az ige által jelölt (rögzített) cselekedetet. A sürgetést illetően hiába tesszük azt első szám első személyben a megnyilvánulás részévé, az általa rögzített cselekvési erőt (a kényszerítést) a mellékmondatban, vagyis a propozícionális tartalomban kifejtettek fogják mozgósítani. „Sürgetlek, hogy tanuld már meg az anyagot, holnap dolgozatot írtok belőle”. Szili 2013: 192. Szili e helyen továbbá azt is megemlíti, hogy ezt „Austin mellett Verschueren 1980; Bach–Harnish 1979” is hangsúlyozták.

[18] Molnárné 2008: 27.

[19] Például „a Föld nagyobb, mint a Hold”.

[20] Terestyéni 2006: 74.

[21] Ennek lehetséges hibája az értelmetlenség, valamint a jelentésnélküliség.

[22] Ezek a tényezők a következők: hangerő, hangmagasság, hangsúly, hanglejtés, beszédszünet, beszédritmus, beszédtempó.

[23] Jelentés, tartalom.

[24] Vonatkozás, jelölet, jeltárgy, denotátum.

[25] Például: Schiffer (1972), Burkhardt (1990), Lepore és van Gulick (1991).

[26] Például: 1969, 1975, 1979.

[27] Pléh 1990: 11-17 alapján.

[28] Oishi 2006: 4 alapján.

[29] Ez lehet például egy bíróság (esküdtszék, vizsgálóbizottság, sportbíró) döntéshozatala, vagy ítélete, aminek nem feltétlenül kell végérvényesnek lennie (becslés, feltárás, kutatás). Ezen osztályhoz tartozó igék például: elítél, tesz, osztályoz, jellemez, döntést hoz, felment, nyugtáz, elítél, tart, tesz, megfontol, mérlegel, határoz, kiszámít, döntést hoz, leír, leírást ad, jellemez, elemez, értékel, felbecsül, felmér, keltez, besorol, beoszt, rangsorol, osztályoz, minősít, megállapít, előír, kivet, kiértékel.

[30] Ennek tipikus esetei a jog-, a hatalom- és a befolyásolás gyakorlásával kapcsolatos cselekvések. Néhány példa ehhez: rendez, igazgat, parancsol, rendel, előír, vezényel, elrendel, megrendel, felszólít, utasít, szavaz, parancsnokol, rendelkezik, irányít, képvisel, állít, hivatkozik, esedezik, könyörög, megkegyelmez, követel, ajánl, elvet, javasol, tanácsol, javall, tanácsot ad. A kér (ang. request) igét, bár nyilvánvaló példa lehet, de Austin nem jegyezte. A következőket viszont e helyen is: kinevez, kijelöl, kitűz, elbocsát, elenged, távozást engedélyez, feloszlat, abbahagy, elhagy, elutasít, elküld, elhesseget, elűz, jelöl, megvétóz, megtilt, közöl, bejelent, kihirdet, bemond, jelent, figyelmeztet, óva int, felszólít, kihirdet, kikiált és ad.

[31] Az ebbe a csoportba tartozó igék funkciója valamivel kapcsolatos szándék, vagy elkötelezettség kifejezésre juttatása, (Például a beszélő elkötelezi magát egy vagy több jövőbeli cselekedet véghezvitele mellett) . Példái: ígér, megfogad, fogadalmat tesz, esküt tesz, esküszik, szán, javasol, támogat, elkötelez, leköt, kötelezettséget vállal, vállal, garantál, biztosít, megragad, választ.

[32] A szociális kapcsolatokat, társas viszonyulásokat (attitűdöket, viselkedésmódokat) kifejező igék alkotják e csoportot. Például: mentegetőzik, elnézést-, vagy bocsánatot kér, megköszön, hálát ad, sajnál, helytelenít, együtt érez, sajnálkozik, szán, megszán, részvétét fejezi ki, szerencsét kíván, gratulál, fogad, üdvözöl, megtapsol, bírál, kritizál, áld, megáld, imád, magasztal, átkoz, megátkoz, átkozódik, köszönt, felköszönt. Érdekes módon a következőket is ide sorolta: mer, merészkedik, bátorkodik, kihív, szembeszáll, dacol, visszautasít, felülmúl, ellenszegül; tiltakozik, kihív, felelősségre von, kétségbe von, vitat, óvást emel, kivált, igényt tart.

[33] Ezek az igék bemutatják, tisztázzák, megvilágítják, egyértelműsítik, hogy miképpen illik bele egy megnyilvánulás a diskurzus kontextusába, így biztosítva annak koherenciáját. Például: állít, megerősít, tagad, megtagad. Visszautasít, cáfol, megvon, megmond, kiemel, hangsúlyoz, aláhúz, ábrázol, kérdez, válaszol, felel, reflektál. Jelent, beszámol, tudat, tudósít, közvetít, elfogad, beleegyezik, ellenez, ellenkezik, kifogásol, tiltakozik, engedményt tesz, átenged, elfogad, elismer, enged, rátér, leír, leírást ad, jellemez, osztályoz, beoszt, besorol, ráismer, azonosít, hív, szól, kiált, nevez, lezár. Searle 1976: 7 és Molnárné 2008: 28 alapján.

[34] Megj.: Searle meglátása szerint Austin rendszerezésével és az általa készített listákkal kapcsolatosan az az egyik probléma, hogy azok nem illokúciós aktusokat, hanem illokúciós igéket tartalmaznak és csoportosítanak, e két kategória viszont nem azonos. Searle 1976: 8 alapján.

[35] Bódog 2012: 43-46 alapján.

[36] Lásd. itt: 10.

[37] Intenció (a lat. intentio: ’figyelem, szándék, akarat’ alapján, az intendere: ’irányul’, intentum vagy intensum: ’feszít, figyelmet fordít <valamire> törekszik’ igéből): 1. a filozófiában és az erkölcstanban a létezőkben szunnyadó belső törekvés (tudatos szándék) valamilyen cél megvalósítására, illetve arra, hogy megismerés tárgyai legyenek. Forrás: Magyar Katolikus Lexikon; lexikon.katolikus.hu/I/intenció.html és Magyar etimológiai szótár; https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-etimologiai-szotar-F14D3/i-i-F266A/intencio-F2768/
Intencionális: szándékos, szándékolt, valamilyen célra irányuló; intencionalitás: szándékosság.

[38] Megj.: redukálhatatlanság: ”tovább nem bonthatóság”.

[39] Bódog 2012: 43 alapján.

[40] Searle (1983) ezeken kívül még számos ilyen tartamot, vagyis intencionális állapotot felsorol. Például: hiedelem, szeretet, gyűlölet, idegenkedés, irtózás, kedvelés, ellenszenv, utálat, kételkedés, vidámság, kíváncsiság, csodálkozás, bűntudat, aggódás, ingerültség, bánat, fájdalom, vétkesség, vágyódás, akarás, gyengédség, ragaszkodás, sóvárgás, utálat, undor, megvetés, tisztelet, képzelődés, szégyenkezés, élvezet, öröm, kiábrándulás és csalódás.

[41] A bekezdés Bódog 2012: 43-48 alapján íródott.

[42] Kicsi 2001: 6.

[43] Állítás, vagyis az, amit például egy állításban állítunk. Tehát a magyar nyelvben ez a szóalak két különböző fogalmat is jelöl. Egyfelől a megnyilatkozás módját (ami lehet kérdés, felszólítás, állítás stb.), másfelől pedig a megnyilatkozás (propozícionális) tartalmát.

[44] Míg maga a beszédcselekedet sikerült, vagy sikerületlen, a propozícionális tartalom Searle szerint lehet igaz vagy hamis. Például: „Azt állítom, hogy a Kékes legmagasabb pontja 500 méter magason található.” A beszédaktusokról megállapítottuk, hogy azok nem lehetnek igazak vagy hamisak, e megnyilatkozás propozíciós aktusa által közölt propozícionális tartalom viszont nyilvánvalóan hamis, ugyanis a Kékes 1014 méter magas.

[45] Kicsi 2001: 4, és Polcz 2011: 201 alapján.

[46] Searle 1968.

[47] Pléh 1990: 11.

[48] Lásd fentebb: szupraszagmentális tényezők.

[49] A nyelvtudományok (például a lingvisztika, szemiotika, pragmatika) szerint a kommunikációban a diskurzusszituációt (vagy szituációs kontextust) jellemző és befolyásoló tényezők összessége. Olyan körülmények és állapotok összefüggésrendszere (szövegösszefüggés), melyek egy eseményt (vagy szöveget: textust) mintegy körbe fognak, körül ölelnek, olyan keretet formálva ezzel, amely a megfelelő értelmezés forrásait biztosítja. A szövegkörnyezet, vagyis a közlés előfordulásának környezete, illetve a szövegösszefüggés, vagyis a szövegrész további tényezőkhöz való viszonya alakítja, befolyásolja az üzenet attribútumait. Ezek többek között a (konvencionális) jelentést, az üzenet értelmét, tartalmát, intencióját befolyásoló tényezők. Például: a diskurzusban résztvevő felek viszonya (személyközi viszonyok), háttértudása, a diskurzus spatiotemporális (térbeli és időbeli viszonyok) jellemzői. Terestyéni 2006: 48 és Tátrai 2004: 480 alapján.

[50] Potenciál: teljesítőképesség, lehetőség. Latin eredetű kifejezés: potentialis (képesség), potentia (energia, erő), potens (erős). Elérhető: https://wikiszotar.hu/ertelmezo-szotar/Potenci%C3%A1l [Megtekintve: 2018.03.02.]

[51] Gadamer 2003: 14.

[52] Például: önirónia, helyzetkomikum.

[53] Ez az ún. performatív transzformáció.

[54] Komlósi 1978: 37 alapján.

[55] Clark és Carlson 1982: 336 alapján.

[56] A fejezet Searle 1976: 1-23; Searle 1979: 12-20; Terestyéni 2006: 82; Molnárné 2008: 29-30; Kicsi 2001: 5-6; Pléh 1990: 16 alapján íródott.

[57] „The direction of fit is words to the world.”

[58] Searle 1976: 10 alapján.

[59] „The direction of fit is world-to-words”.

[60] „Notice that in expressives there is no direction of fit”.

[61] Példának okán Austin az illokúciós erő (cselekvésérték) forrását nem magából a nyelvből származtatja, hanem a társas viszonyokba helyezi, azaz intézményesíti. Tehát a cselekvésérték szerinte nem a nyelvből fakad, hanem különböző társas-társadalmi szerep-hozzárendelések, szerepelosztások függvénye. Pléh 1990: 13-14 alapján.

[62] Például számos esetben meghatározóan fontos, – boldogulási feltétel – hogy a megfelelő személy a megfelelő szavakat mondja ki a megfelelő személynek, vagy személyeknek.

[63] „The direction of fit is both words-to-world and world-to-words”

[64] Ez az eddigi illokúciós aktusok kifejtése során is tárgyalt ’illeszkedési-’, vagy ’illesztési irány’ (ang. ”direction of fit”).

[65] Lásd.: Pléh 1990:13.

[66] Úgy is mondhatnánk, hogy „az eljárás szerves része, hogy kijelölnek valakit”, aki valamilyen jogosítványt szerez a kijelölés által. Austin 1990: 47.

[67] Például George Yule: ’Pragmatics’ (1996) című könyvében a reprezentatív, míg D. Alan Cruse: ’Meaning in Language: An Introduction to Semantics and Pragmatics’ (2000) című művében az asszertív kifejezést használja. Kicsi 2001: 5 alapján.

[68] A bekezdés Bódog 2012: 3-10, és Horányi 2006: 25 alapján íródott.

[69] Az őszinteségi (boldogulási) feltételek taglalására, valamint ennek kapcsán a beszédaktusok boldogulására a továbbiakban még részletesebben is kitérünk.

[70] Megj.: Nem éppen azért ’találtuk ki’ a társadalmat, hogy közös ügyeinket, az emberi együttélés szabályait megfelelően rendezhessük? „A társadalom kifejezés a „társ” szóból született a latin societas („társadalom”) mintájára, amely a „társ” jelentésű socius szó származéka (ez a magyarban is használatos a „szocio-” előtagban). Így a társadalom jelentése viszonylag közel áll a „társ”, „társas”, „társaság” szavakéhoz.” Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%A1rsadalom

[71] Megj.: Míg Noam Chomsky – a generatív grammatika atyja szerint „a nyelvnek nem elsődleges funkciója a kommunikáció; a nyelv az önmagában álló reprezentáció világa. A nyelv gondolatalkotó munkát végez, melynek eredménye vagy találkozik másokkal, vagy nem. A pusztába kiáltott szó is szó”. Austin 1990: 13.
Véleményem szerint a nyelv generatív és kommunikatív funkciója egyaránt elsődleges. Egy hasonlattal élve: ahogyan a kvantummechanika egyik alaptétele szerint minden objektumnak van hullám- és részecsketermészete is – például a fény egyszerre hullámtermészetű és részecsketermészetű, úgy a nyelvnek egyszerre van generatív- és kommunikatív ’természete’ (elsődleges funkciója).

[72] Austin 1962: 101-107.

[73] „The perlocutionary act which is the achieving of certain effects by saying something”. Austin 1962: 120.

[74] Molnárné 2008: 32 és Austin 1962: 108-109 alapján.

[75] Pléh 1990: 17.

[76] Gadamer 1987:16.

[77] Az idézet innen: Pléh 1990: 15; Szécsi 2007: 1-13 alapján.

[78] Pléh 1990: 15 alapján.

[79] Bódog 2008: 30-33, Bódog 2013: 146 alapján.

[80] Austin 1962: 120-21.

[81] „Állandó feszültségben találjuk magunkat a között, amit mondani akarunk, és a között, amit mégsem vagyunk képesek megfelelően mondani.” Gadamer 1987: 12.

[82] Ez a gondolat Strawson, Bach és Harnish szemléletét tükrözi, miszerint „nem lehet minden kommunikáció pusztán konvenciók követése.” Pléh 1990: 15.

[83] Terestyéni 2011: 75 alapján.

[84] „Az interakció mindig legalább két személy között valósul meg. A kölcsönhatásban álló felek kölcsönösen értelmezik egymás viselkedését, és ebből a tudatból kiindulva reagálnak egymásra. A mindennapi viselkedések jó részét kölcsönhatások, elvárások vezérlik. A kölcsönhatást befolyásolja az önmagunkról alkotott kép (énkép) és a másikról kialakított kép (impresszió, előítélet, hírnév) is. A kommunikációban a minőség is fontos, mert az egyén a szervezethez való alkalmazkodásának érdekében hasznosítja ezeket az információkat is.” Forgó 2011: 47.

[85] „Minél kevésbé tartunk egy állítást mondatnak (vagy kijelentésnek), s minél inkább beszédaktusnak (a másik kettőt pedig ebből kiinduló logikai konstrukciónak) tekintjük, annál inkább fogjuk cselekvésként kezelni az egész dolgot.” Austin 1990: 44.

[86] Doktrína: tudományos (szabály) rendszer.

[87] Austin 1990: 39, megj.: ang. „doctrine of the Infelicities” Austin 1962: 14.

[88] Austin 1990: 41.

[89] Ez az ún. őszinteségi feltétel.

[90] Austin 1990: 40.

[91] Lásd itt: A perlokúciós aktusok nem konvencionális volta.

[92] Austin 1990: 41 alapján.

[93] Austin 1990: 41.

[94] Eltitkolás, rejtegetés.

[95] Austin 1990: 41, 46-47.

[96] Austin 1990: 47.

[97] Gondoljunk bele, önmagában a kóan, mint kifejezés kellő körültekintéssel elvégzett vizsgálata is kimeríthetné egy ilyen jellegű dolgozat terjedelmi követelményeit. Így inkább meg se kísérlem az olyan ősi hagyományokkal, és mérhetetlen ismeretanyaggal rendelkező vallási rendszerek történeti/történelmi kontextusba való elhelyezését és kifejtését, mint a kínai csan, a koreai szon, vagy a japán zen. Néhány oldalban történő összefoglalásával többet mulasztanánk el, mint amennyi haszonra szert tehetnénk.

[98] A szkt. avidjá: ”nem-tudás”, ”tévelygés”, ”tudatlanság.”. A szkt. vidjá (helyes, teljes, igaz tudás) fosztóképzős alakja. A szkt. vid gyök a latin video kifejezésben is jelen van. Keleten a tudás és a látás egy tőről fakad, látni és tudni ugyanaz.

[99] A szkt. bódhiszattva negyedik fogadalma: „Az Út a teljesség elérése, fogadom, hogy végigjárom.” (Dobosy Antal ford.)

[100] V. ö. Habcsomó Szutta (Fodor Tibor Ford.). Elérhető: http://a-buddha-ujja.hu/Szutta/Samyutta-22-95-ft [Megtekintve: 2018.03.11]

[101] Miklós 1987: 46.

[102] Olvasd hozzá: 43. Sou-san bambusz-éke. Miklós 1987:79.

[103] V.ö. kettős emlékezeti nyom elméletével. Donald O. Hebb (1949) német származású kanadai neuropszicho-lógus elmélete szerint „az átmeneti és sérülékeny emlékezet a szinaptikus módosulások következtében tartós emlékezetté alakul át.” Feltételezi egy átmeneti szakasz létezését is, amely a tartós emlékezet feltétele. Az „ingerületbe került sejtegyüttes időlegesen fennmaradó funkcionális állapota jellemzi.” Csépe–Győri–Ragó 2007: 207. V.ö. Továbbá (Hebb 1972) reverbáló neuronális kör, Hebb (1961) ’számterjedelmi feladat’ munkamemória kísérlet, (Hebb 1978/1983) szenzoros deprivációs kísérletek. Csépe–Győri–Ragó 2007: 67-69, 100, 119-120 alapján.

[104] Meglehet, ez így, ebben a formában megfogalmazva nem igaz, mivel egy rendkívül komplex folyamatrendszer végletekig történő leegyszerűsítése, bizonyos pontjainak kiemelése és hangsúlyozása. Bár a téma kifejtését, alátámasztását, megmagyarázását mellőzöm, megemlítését mégsem véltem teljesen indokolatlannak, ugyanis véleményem szerint hasznos szempontokat nyújthat többek között interakciós és kommunikációs szokásaink kialakulásának, memóriánk, észlelési, tanulási folyamataink, – végső soron saját működésünk – megismeréshez.

[105] V.ö. Lakoff 2004: Don't Think of an Elephant: Know Your Values and Frame the Debate. Chelsea Green Publishing.

[106] „Erre gondolok, ha arról beszélek, hogy vissza kell menni a kijelentéslogika mögé. Ez a visszaút a mögé vezet, ami érvényes kijelentésekben formulázható. Magával a logikával, érvényességével és vitathatatlanságával egy ilyen visszalépésnek semmi dolga. De azzal igenis kezdenie kell valamit, hogy imaginatív, kérdésekben manifesztálódó gondolkodásunk következetes vitájának monológja nem hallgattatható el. Az ilyen kérdésekben végbemenő visszalépés nem csak olyan kijelentések mögé megy vissza, amiket a mindennapi élet nyelvében használunk. Még a mögé is visszalép, amit nyelvünkben egyáltalán mondhatunk és kérdezhetünk.” Gadamer 2003:11-2.

[107] A benyomások, érzelmi kapcsolódások, vélekedések összességét értem ez alatt. A fogalmi keret (ang. frame) a kognitív nyelvészetben használatos kifejezés, amely George P. Lakoff amerikai kognitív nyelvésztől származik. Az általános definíció szerint a világról alkotott tudomásaink strukturált mentális reprezentációja.

[108] V.ö. továbbá: Goffman, E. 1974: Frame analysis: An easy on the organization of experience. University Press, Cambridge.

[109] „Consider, for example, all that is going on below the level of conscious awareness when you are in a conversation. Here is only a small part of what you are doing, second by second: Accessing memories relevant to what is being said. Comprehending a stream of sound as being language, dividing it into distinctive phonetic features and segments, identifying phonemes, and grouping them into morphemes. Assigning a structure to the sentence in accord with the vast number of grammatical constructions in your native language. Picking out words and giving them meanings appropriate to context. Making semantic and pragmatic sense of the sentences as a whole. Framing what is said in terms relevant to the discussion. Performing inferences relevant to what is being discussed. Constructing mental images where relevant and inspecting them. Filling in gaps in the discourse. Noticing and interpreting your interlocutor's body language. Anticipating where the conversation is going. Planning what to say in response.” Lakoff 1999: 21.

[110] „Reason is not completely conscious, but mostly unconscious. Reason is not purely literal, but largely metaphorical and imaginative. Reason is not dispassionate, but emotionally engaged.” Lakoff – Johnson 1999: 15.

[111] 24. kóan. Hallgatni vagy beszélni. Olvasd hozzá a kommentárt és a lábjegyzeteket is. Miklós 1987: 65.

[112] Miklós 1987: 47.

[113] Hamvas Béla 2003: 309-335 alapján.

[114] Miklós 1987: 47. A „vu – a kínai szó (japán kiejtése mu) jelentése ’nincs’, ’nem’, ’nélkül’ – ’semmi’. Ez a szó a ’kapujanincs’ (vu-men) kifejezés első tagja is. A Csanban az üresség, tágasság metaforája is.” – A ford. jegyzete. Miklós 1987: 156.

[115] Méghozzá a könyv legterjedelmesebb magyarázata, talán azért, mert az első (és egyben legrövidebb. lényegre törőbb) kóanhoz íródott.

[116] A tathágata bizonyos jelentésárnyalatai: 1. “Így jött” (tathá-ágata): Ugyanúgy erőfeszítésekkel jött, ahogyan a korábbi Buddhák is. 2. “Így ment” (tathá-gata): Születése után a korábbi Buddhákhoz hasonlóan ő is nyomban hét lépést tett, és világgá kiáltotta, hogy meg fog világosodni. Másik értelmezés szerint a korábbi Buddhákhoz hasonlóan haladt tovább erőfeszítései során. 3. “Túlonjutott”. Átjutott a létforgatag folyamán túl lévő partra: Megértette a világot, és túljutott rajta. Végigment az úton. 4. “Beérkezett”. Elérte a mindentudást és a nirvánát. 5. “Tökéletes”. Egy Buddha minden tökéletességét és képességét birtokolja. Porosz 1995: 282 alapján.

[117] Legismertebb képe a szekér hasonlat. Ha alkotóelemeire bontják, vagyis pontosan annak látják a szekeret, ami, akkor felviláglik, hogy nincsen olyan, hogy ”szekér”, vagy ”szekérség”. V. ö. a 8. kóannal: Hszi-csung, a kerékgyártó. Miklós 1987: 53.

[118] Mivel jelenlegi vizsgálódásunknak nem képezi tárgyát a személyiségstruktúra részletekbe menő ismertetése, ezért megengedtük magunknak a következő kifejezések (személyiség, self, ego, én, énség) szinonimaként való alkalmazását.

[119] Például a buddhista meditációs technikák (szatipatthána-éber jelenlét, vipasszaná-belátás, szamatha-nyugalomban időzés, egyhegyű figyelem). A szatipatthána gyakorlatában jelen van a szervezet automatizmusain (például légzés, testhelyzetek, járás, érzelmek stb.) való nyitott, éber, ítélkezésmentes szemlélődés. Ehhez ajánlott magyar nyelvű irodalom: Análajó 2007: Szatipatthána: A megvalósítás egyenes útja (Ford. Tóth Zsuzsanna, Szerk. Farkas Pál). A Tan Kapuja Buddhista Főiskola, Budapest.

[120] Dennett meglátása szerint a személyiség a narráció tömegközéppontja. Eszerint önképünk, személyiség-érzetünk belső narrációs tevékenységünk révén konstituálódik. Olyan ez, mint a tárgyak tömegközéppontja, melynek pozíciója folyamatosan változhat a különböző erők kölcsönhatásának függvényében. Konvencionális értelemben létezik, végső soron viszont nem tényleges dologi létező. V.ö. D. Dennett 1986: „The Self as a Center of Narrative Gravity.” Philosophia 15: 275-288.

[121] V. ö. a szenvedésről (páli: dukkha) szóló buddhista tanokkal. A buddhizmus a szenvedés három osztályát különböztetik meg. Ezek a fájdalom szenvedése (páli: dukkha-dukkha), a változás szenvedése (páli: viparináma-dukkha), és a késztetettség szenvedése (páli: sankhára-dukkha).

[122] V. ö. a következő buddhista tanokkal: szomj (páli: tanhá: sóvárgás). Három fajtáját különböztetik meg: örömelv (páli: káma tanhá: érzéki vágy), és identitás (páli: bhava tanhá-vibhava tanhá: lét-nemlét, vonzás-taszítás).

[123] Ő a szkt. bodhiszattva. Az eszmény lényege legtisztább formájában a bódhiszattva négy fogadalmában jelenik meg. Eredetiben (Kína, Korea, Japán, Vietnám): „A négy mindent felölelő fogadalom: 1. Lények tömege, korlátok nélkül, felesküdök, hogy megmentem [mindet]. 2. Aggodalom [és] gyűlölet, [megtévesztő-vágyak] kimeríthetetlen, felesküdök, hogy lerombolom [mindet]. 3. Dharma kapuk mérték nélkül felesküdök, hogy megtanulom [mindet]. 4. Buddha út, mindennél magasabb, felesküdök, hogy elérem.” Elérhető: https://hu.wikipedia.org/wiki/Bodhiszattva_fogadalom. [Megtekintve: 2018.03.03.]

[124] Ez a Kvadu, a „Nagy Kérdés”, illokúciós célja pedig előidézni a „Nagy Kétséget”. Ezért is mondják erre a kóanra, hogy Hua-tou, azaz „áttörő-kóan”. „Ülve, állva, járva, fekve, beszédben, csendben, testben és testen kívül, ébren és álomban, folyamatosan, megállás nélkül, mi ez? Ez az a kérdés, ami a tudat tükrét tisztán tartja. kva – jelenség, du – fej, eredet. Mi az, ami éhes? Mi az, ami akar? Ki az, aki kérdez?” Hallomás alapján Csong An Szunim zen apát előadásából.

[125] Lásd. 28.

[126] Miklós 1987: 155.

[127] Elérhető: https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%B3an#CITEREFSasaki1965 [Megtekintve: 2018.03.11.]

[128] Miklós 1987:155.

[129] Maga Searle is foglalkozott e témával, például 2005-ben Allan Wallace beszélgetőpartnere volt a ”Consciousness East and West” konferencián. Elérhető: http://faculty.wcas.northwestern.edu/~paller/dialogue/ [Megtekintve: 2018.03.12.]

[130] Miklós 1987: 63.

[131] Miklós 1987: 61.

Szólj hozzá!

A kóan-aktus-elmélet

Írta: Cservinka Balázs

Tartalom

A szakdolgozat célja

Köszönetnyilvánítás

Konstatívumok

Performatívumok

A beszédaktus-elmélet előadása

Konstatívum és performatívum

Igaz vagy hamis

Sikerült és sikerületlen

Konstatívum vagy performatívum?

A lokúciós aktus

Az illokúciós aktus

Az illokúciós aktusok osztályozása

Searle illokúciós aktusokról alkotott nézetei

Intencionális állapotok és intencionális aktusok[35]

Illokúciós erő

Illokúciós erő és propozíció

Implicit illokúciós erő

Performatív transzformáció

Üres propozíció

Indirekt illokúciós aktus

Lineáris és laterális indirekt illokúciós aktusok

Illokúciós lényeg[56]

1. Reprezentatívumok

2. Direktívumok

3. Komisszívumok

4. Expresszívumok

5. Deklaratívumok

Egyéni és kollektív intencionalitás[68]

A perlokúciós aktus

A perlokúciós szándék

A perlokúciós hatás

Nem konvencionális perlokúció

Boldogulás és balfogások

Boldogulási feltételek

Balfogások

A kóanoktól a beszédaktusokig

„A megértést a szavakban keresni annyi, mint csizmán keresztül vakarózni,

A 24. kóan így szól:[111]

„Egy szerzetese megkérdezte Feng-hszüe hosangot:

– Amikor a hallgatás és a beszéd egyaránt tilalmas,

mi a teendő, hogy ne vétsünk a tilalom ellen?

Feng-hszüe válasza ez volt:

Sosem felejtem Délnek tavaszát,

Csao-csou kutyája

„Egy szerzetes azt kérdezte Csao-csou szerzetestől:

A buddha-természet

Kóan és beszédaktus

A kóan perlokúciós hatása

Sikeres perlokúció

Sikertelen perlokúció

A Kóan őszinteségi feltételei

39. Üdvösséget elszólni

„De még mielőtt befejezhette volna, Jün-men közbevágott:

– Nem Csang-csou versei ezek?

– De igen – felelte a szerzetes.

Kóanok és balfogások

14. Nan-csüan kettévágja a macskát.

40. A felrúgott korsó. 76.

Deklarációk és autoritás

Kóanok és illokúciós aktusok

Tung-san ráförmed tanítványára, és keményen kérdőre vonja:

Konstatív Kóanok?

18. Tung-san három font kendere. „Egy szerzetes megkérdezte a tiszteletreméltó Tung-sant:

- Mi Buddha?

37. Csao-csou cédrusa. „Egy szerzetes megkérdezte Csao-csoutól: - Mi az értelme annak,

hogy Bódhidharma Kínába jött? Csao-csou ezzel válaszolt:

„Ki csak kérdi folyvást: Jó? Rossz?

Irodalomjegyzék

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek: