Írta: Jóvér Barnabás
Bevezetés
Ai Weiwei 1957-ben, Pekingben született. Kezdetektől fogva erős kritikával illeti a kínai kormányt, ezért 2011-ben, több hónapra börtönbe is zárták, majd végül háziőrizetbe került. Ekkor csak annyit mondott: „nem úgy látom magam, mint egy szakadár művészt, őket látom szakadár kormánynak.” Egész életében a „polgárpukkasztó” művész volt, akit talán pont ez tett Kína legnépszerűbb művészévé. Képeivel, fotóival, szobraival és filmjeivel viszont nem szimplán arra törekedett, hogy megbotránkoztatva az embereket és a kormányt, hírnévre tegyen szert, hanem arra, hogy felnyitva az emberek szemét, megmutatva nekik a dolgokat, egy egészen merész perspektívából, tegyen szert hírnévre, amit arra használhat, hogy még több emberhez eljuttathassa üzenetét. De mi is Ai Weiwei üzenete? Ehhez górcső alá kell venni néhány „alkotását”. És, hogy miért tettem idézőjelbe, az alkotás szót? Azért, mert szerintem (és ezt talán nem csak én gondolom így) Ai Weiwei sokkal inkább egy aktivista, egy olyasfajta prédikátor, mintsem művész, a szó szoros értelmében. Ennek köszönhető, hogy az, amiket létrehoz, szintén nem minden körülmények között tekinthetők alkotásnak. Vegyük például, azt az életrajzi filmjét (Never Sorry - 2012), amelyben, többek között bemutatja, hogy mennyi gyermek halt meg a hanyagul megépített, állami iskolákban, mikor földrengés sújtott (2008-ban). Az eset kapcsán készült egy installációja is, közel egy évvel az eset után (2009-ben). Addig tartott, amíg a kínai kormányt megkerülve (mert, hogy ők eltusolták volna az ügyet, és kutakodása miatt kémkedéssel is megvádolták) adatokat gyűjtött az elhunytakról. Ekkor több ezer hátizsákot állított ki a müncheni Művészetek Házának homlokzatára (Haus der Kunst).
Vagy egy másik, talán a legikonikusabb képsorozata, mikor egy Han dinasztia idejéből származó urnát tört össze (1995). És még egy példát hoznék, amely majd a dolgozatom fő témája is lesz, szintén egy, a Han dinasztia idejéből való edényt, ez esetben egy bögrét „tett tönkre” (vagy nem?) azzal, hogy a világ egyik legismertebb márkájának emblémáját festette rá (1994). Ezek, legalábbis a köznyelvben használt „alkotás” kifejezésbe nem férnek bele. De akkor mégis mi a célja mindezzel? Az értelmezés kedvéért tegyük fel, hogy ezen alkotások, elsősorban, most az utóbbi, nem csak a kínai kormánynak, nem is csak a kínai embereknek, hanem mindenkinek szól.
„Az átfestett bögre”
Először is, meg kell vizsgálni a helyzetet, ami ez esetben maga a műalkotás, mégpedig abból a szempontból, hogy milyen hatást kelt, mikor a befogadó ránéz. A befogadó, ez esetben természetesen én leszek (és azt nem is kell kiemelnem, hogy a véleményem semmivel sem mutat túl egy szubjektív véleményen.) Tehát. Mi is történik, mikor rátekintek? Szembenéz velem két, teljesen eltérő szimbólum, amelyek, valami különös oknál fogva, egyszerre, egy helyen vannak. Vagyis, a Han dinasztia korabeli bögre (időszámításunk előtt 206-tól időszámításunk szerint 220-ig), és a Coca-Cola logója, amely egyértelműen a világ egyik legnagyobb márkája (2015-ben a nyolcadik volt a világ márkái között, a BrandZ adatai szerint). De miért is fontos ez. Miért kellett egy műkincset, egy, a kínai történelem egyik igen fontos időszakát szimbolizáló emléket (a Han dinasztia, Kína első, hosszabb életű uralkodói családja volt, ekkor élte Kína, történelmének virágkorát) és egy, kultikus amerikai márka emblémájával felfesteni? Elsőre, ez az ellentmondás zavarba hoz, és őrültségnek tűnik az egész, „ugyan már, ki csinál ilyet” címszóval. De, ha kicsit jobban belegondolok, akkor a válasz, miután a megbotránkozás elült, szinte egyértelmű. A Han dinasztia idején, Kína erős, és önálló volt, önmaga ura. Ma pedig, elvesztve régi fényét, beáll a sorba, és az amerikai márkákat ismeri és keresi (nem is beszélve az amerikai célokról és életfilozófiáról stb.) nem saját múltját, vagy éppen jelenét. De miért olyan fontos ez, hiszen a világ változik, és ez így van jól. Miért kell ebből ekkora ügyet csinálni, hiszen, ezt kár is tagadni, megcsinálhatná ugyanezt egy amerikai is, hiszen a világ tele van a kínai ipar termékeivel, és, ha már említettem, manapság divatos a keleti filozófiákat és a jóga gyakorlatait folytatni. Vagy pont azt akarja ezzel kimutatni, hogy Kína megragadt az ősi időkben, és csak külsőleg (ha) változik? Gondoljunk csak egy pillanatra, a már említett esetre, ’95-ből, mikor összetört egy ősi vázát, mondván „szeretem a múltat, a történelmet, értékelem, de adjunk helyet, valami újnak”. Tehát lehet, hogy ez inkább a nyitás hiányának, mintsem a nyitás tényének kritikája.
Egy, a CNN-nek adott interjújában (2014-ben), beszél a Pekingi „Madárfészek” aréna megépítéséről. Ő, mint művész, segített megtervezni, de később erős kritikával lépett ki a projektből, mert felismerte, hogy ez csak a kormány propagandája, mondván „nyitunk a nemzetközi közösség, és értékrendje felé”. De hogy is kapcsolódik ez, a Han dinasztia idejében készült bögre esetéhez? Úgy, hogy pont erre a gesztusra akart rámutatni Ai Weiwei, mikor összetörte, majd más esetben átfestette a műkincseket. A lényeg nem változik, csak a látszat. Kína kommunista volt tegnap, ma is az, és holnap is az tervez lenni.
Ennek fényében, az átfestett bögre arra próbálja vezetni a figyelmet, hogy a kínai tudat, még igencsak a múltban van, pedig a világ változik, nem az uralkodás, hanem a demokrácia korát éljük (amiről rengeteget lehetne írni, pro és kontra). És hogyan reprezentálja mindezt, pont a Coca-Cola? Talán úgy, hogy a Han korabeli bögre még ott van, az adja az alapot, a formát, csak a rárakódott külsőségek változnak. A külsőségek pedig nem más, mint a propagandák, amiktől nem látni a valós helyzetet, amivel szó szerint tudatlanságban tartja a kínai kormány az embereket, szegregálva a nyugati élet adta lehetőségektől, kezdve a szólás (vagy gondolkodás) szabadságával. Bár felveszik a demokrácia és a szabadság köntösét, valójában nem különbek, mint a zsarnok császárok, akik a történelem nagyjai lettek.
Egy, a Han dinasztia idejéből származó bögre, Coca-Cola logóval felfestve (1994)
Ai Weiwei művészete, a „buddhista esztétika” szemüvegén keresztül
Elsőként meg kell határozni, hogy mit is értünk buddhista esztétika alatt. Ha személyes megítélés tárgyává tesszük az alkotást, és a „buddhista” szót, egy olyan jelzőként használjuk, amely arra utal, hogy a Buddha egyik tanítása ihlette, azt reprezentálja, vagy kívánja másképpen bemutatni (hangsúlyozom, személyes megítélés alapján!) akkor az, hogy ez egyáltalán értelmezhető-e buddhista alkotásnak, igencsak szubjektív lesz. Ez nem is kérdés. Vagyis, ha nekem ez buddhista, akkor az buddhista, ha másnak keresztény, akkor keresztény, és így tovább. Vagyis, ha így határozzuk meg, hogy buddhista-e egy adott mű, akkor igencsak önkényes ítéletet hozunk. Ebből az a következtetés vonható le, hogy önmagában vizsgálva, nem lehet sem buddhista, sem nem-buddhista, hiszen minden jelző, csupán „túlgondolása” az adott jelenségnek, vagyis papañca. Eszerint, maga a feltevés „nem buddhista” hogy hívhatunk-e valamit buddhistának, főleg, hogy az alkotó szándéka (amely alapvetően határoz meg mindent a Buddha tanításában) nem tükröz semmi ilyet.
Másrészről, ha azt az attitűdöt követjük, hogy „jó tanítványok” akarunk lenni, és keressük „az élet tanításait”, akkor kereshetjük a buddhizmust is, a minket körülvevő dolgokban, így Ai Weiwei munkájában is. Így is teszek, noha igen erőltetettnek és mesterkéltnek, belemagyarázásnak érzem, magát a gondolatot is.
Így rátekintve, és a korábbi értelmezést tovább gondolva, talán az „itt és most” hiánya fedezhető fel ebben az alkotásban. Ha ezzel Ai arra akar rámutatni, hogy nincs szinkronban a múlttal való kapcsolat, és a mostani életünk (mindegy, hogy elfelejtettük a múltat, vagy pont, hogy abban maradtunk). A lényeg a diszharmónia, amely, a Buddha szerint is a tudat „lépéshátránya”, vagyis nem az adott helyzetben időzése. Ez okozza a buddhizmusban oly gyakran használt szenvedést, vagyis a kellemetlen, nem kívánt tudatállapotokat. És hogy ez hogyan valósul meg? A tudatosság vagy le van maradva, vagyis a múltban ragadt, vagy előre szaladt a jövőt fürkészve, de nem az adott helyzetben van. Ez azért okoz szenvedést, mert a tudat mást érzékel (benne megragadt, vagy létrehozott képzetet), mint az érzékszervek. A tudat nem „találja”, nem tudja érzékelni, a benne létező jelenségeket. Ez az ellentmondás, a két érzékelés közötti anomália okozza a szenvedést, vagyis ez a szenvedés maga. Ha buddhista szemmel akarjuk nézni Ai Weiwei, a Han dinasztia korából származó bögréjét, amelyre a Coca-Cola emblémája van festve, akkor ugyanezt az ellentmondást láthatjuk. A régi és a mostani összekeveredése, diszharmóniája.
Ai Weiwei személye, buddhista szempontból
És hogy lehet Ai Weiwei személyére tekinteni buddhista szemmel? Adott egy ember, aki, amint emberjogi és politikai aktivista, aktívan áll ki az emberekért, felismerve a szenvedéseiket és a nehézségeiket, és látva a politikai vezetőség felelősségét mindebben. Arra törekszik, hogy megvilágítson dolgokat, és sokszor arra, hogy szórakoztasson. Ezt utóbbit mutatja egy nyilatkozata is, mikor az őrizetbevételéről és a kínai kormánnyal való konfliktusairól kérdezték, „nem vagyok én olyan bátor, csak próbálok vicces lenni, vagy valami”. Tehát, szórakoztatva tanít. Ilyen egy „jó mester”.
A kínai társadalom, a kormány elnyomásában él, ez tény. Nem élhetnek, de nem is gondolkodhatnak úgy az emberek, ahogy akarnak, olyanok, mint a versenylovak, amelyek a hajtó kocsiját (vagyis a gazdaságot, a termelést…) húzzák, és csak arra nézhetnek, amerre a szemellenzőjüket állítják. A rengeteg tabu között azonban feltűnik egy ember, aki minden határt feszegetve és áttörve igyekszik lerángatni az emberek szeméről a fátylakat, és szabaddá tenni őket. Ez az, amiért sokan „bódhiszattvának” tartják. Persze ez egy erős szó lehet, mert a buddhista hagyomány szerint valamivel „visszafogottabb” kell, hogy egy bódhiszattva legyen, de talán a mai társadalom ezt érti, ebben találja meg mindazt, amire szüksége van.
De nem szabad kiragadni Ai Weiweit abból a közegből, amelyről és amelynek szól. Visszatérnék egy gondolat erejéig a kínai kormány és az emberek, valamint a kínai kormány és a művészek kapcsolatára. Ai Weiwei édesapja is művész volt. Amerikában tanult, majd bebörtönözték, ahogy visszatért Kínába, és műveit propagandáknak használták. Ez gyakorolta talán az első és legerősebb hatást Ai gondolkodására és művészetére. Azóta is rengeteg művészt zártak börtönbe, vagy hallgattattak el, mert nem a politikai elképzeléseket követték. De akkor hogyan maradhatott életben Ai Weiwei művészete, és miért tartja magát ebben a veszélyes szerepben? Azért, mert egy „bódhiszattva” módjára nem engedi, hogy az emberek tudatlanságba zárva éljenek. Annak ellenére, hogy őt is megverték a rendőrök, blogjait és Tweeter oldalát törölte a kínai kormány, nem áll meg. Ahogy ő fogalmazott, „nem akarok a része lenni ennek a játéknak, és ha szó nélkül hagynám, azzá válnék”.
Összegzés
Ahogyan az soraimból is talán kitűnik, igen magával ragadott Ai Weiwei, elsősorban, mint aktivista. Véleményem szerint, a művész énje csak egy eszköze, hogy az emberekhez eljuttassa üzenetét. Az a kevés, amennyit olvastam és hallottam róla, azt a képet festette számomra Ai Weiweiről, hogy egy békés, de kitartó harcos, aki nem akar harcolni, de feladni biztosan nem fogja. Egy elkötelezett és igen találékony ember, aki a művészet eszközével mutatja meg, hogy mennyire korlátozva vannak az emberek, elsősorban Kínában.
De mi a legizgalmasabb az egészben? Találtam egy „interaktív tárlatvezetést”, amelyben bejárható Ai Weiwei kiállítása (2015, London, Royal Academy of Arts). Ebben a videóban elmondja a Han dinasztia korabeli bögre valódi jelentését, „az egész viccnek, mókának indult, hogy Coca-Cola logót fessek Han vázákra… eleinte tesztelni akartam a kamerámat, hogy hogyan adja vissza a képeket, aztán műalkotás lett belőlük”. Ha ebből a szempontból nézünk az esetre, akkor minden csak a képzeletünk szüleménye, amit az alkotás üzenetének vélünk. Minden csupán belemagyarázás.
Ai Weiwei legtöbb műve határozott céllal és üzenettel készül, amelyeket pont ezek tesznek fantasztikussá. Ez azonban éppen nem egy olyan alkotás. Ha belelendül az ember a magyarázatokba, és mindenben az értelmet és a célt keresi, elrugaszkodik a dolgok eredeti értelmétől és céljától. Érdekes, nem?
Felhasznált források
Az Artsy-n található műalkotásai: https://www.artsy.net/artist/ai-weiwei?medium=sculpture
Artsy. About the Artist: Ai Weiwei https://www.artsy.net/article/germanpavilion-about-the-artist-ai-weiwei
Artpil. Ai Weiwei. https://artpil.com/ai-weiwei/
Bunyan, Marcus Dr. Review: ‘Andy Warhol | Ai Weiwei’ at the National Gallery of Victoria, Melbourne https://artblart.com/2016/04/17/review-andy-warhol-ai-weiwei-at-the-national-gallery-of-victoria-melbourne/
Ai Weiwei. Never Sorry. Filmelőzetes. https://www.youtube.com/watch?v=0MYFOzP6Xns
The Gazine. Ai Weiwei as Antibuddha. https://thegazine.wordpress.com/2015/11/11/ai-weiwei-as-antibuddha/
Adweek. Here Are the Top 100 Brands in the World. http://www.adweek.com/news/technology/here-are-top-100-brands-world-164992
Kép 1: Ai Weiwei portré. Ai Weiwei. 2010. Photo credit: Gao Yuan https://ago.ca/exhibitions/ai-weiwei-according-what
Kép 2: Han Dynasty Urn with Coca-Cola Logo. Ai Weiwei. 1993. © Ai Weiwei Studio. Courtesy Lisson Gallery https://elephant.art/coca-cola-meets-china-ai-weiweis-subversive-symbolism/
Ezt a bemutatót pedig kiemelten ajánlanám megtekintésre, ez többet ad át, mint az összes többi együttvéve: https://www.
